Ide szeretnénk gyűjteni minden hasznos(nak látszó) információt, tapasztalatot, kérdést, ami szükséges lehet a görögországi 246 kilométeres ultrafutóverseny teljesítésében. http://hu.wikipedia.org/wiki/Spartathlon
Egy érdekes kisérletbe kezdtem bele, elvégre a Spartathlon az a verseny ahol az ember lazán kisérletezgethet. :-)
Szóval kipróbálom a verseny előtti koffein megvonást. Kávé és kóla függő vagyok és az eddigi összes 50 kilóméter fölötti futásomat nagyobb mennyiségű kóla segítségével teljesítettem.
Most viszont kipróbálom milyen az amikor az ember leszoktatja a szervezetét a koffeinről és "tisztán" áll rajthoz. Ezért hát 9. napja nem iszom kávét és 6. napja nem iszom kólát. :-) (És még bírom :-))
A Spartathlonon pedig remélhetőleg a kóla egészen Spártáig visz. :-)) Kóla rlz!
24 órák: <a href="http://iau.org.tw/statistics_detail.php?Id=3" target="_blank">65 év fölött Alfred SCHIPPELS (GER, 1935. április 22.) 207,675 km-t futott Hamburgban (GER) 2000. május 27/28-án</a> <a href="http://iau.org.tw/statistics_detail.php?Id=3" target="_blank">70 év fölött Max COURTILLON (FRA, 1927. január 11.) 193,725 km-t futott Baselban (SUI) 1997. május 3/04-én</a> <a href="http://iau.org.tw/statistics_detail.php?Id=3" target="_blank">75 év fölött Max COURTILLON (FRA, 1927. január 11.) 178,461 km-t futott Saint-Maixent-ban (FRA) 2002. szeptember 21/22-én</a> Spartathlon: Max Courtillon 1997-ben (70 évesen): 33:21:20 Bernard Consant 2004-ben (67 évesen): 32:58:34 Werner Sonntag 1990-ben (64 évesen): 35:37:01 Werner Sonntag 1989-ben (63 évesen): 35:21:19 Kjell-Ove Skoglund 2004-ben (63 évesen): 33:47:57 Max Courtillon 1990-ben (63 évesen): 32:48:05
A sportnak nagyon sokat köszönhetek – igen, meggyőződésem, hogy az egészségemet is. A túlterhelés nálam mindig „csak" sérülések formájában jelentezett, de ott nagyon. Különben többet edzettem volna! :-) Nem sorolom, sok versenyt adtam fel miatta. Ezzel együtt is szerencsésnek érzem magam, maradandó és zavaró „polgári mozgásszervi" problémám ma sincs, sőt már kitapasztaltam, hogyan alkalmazkodhatok a sérült részek terhelhetőségéhez.
Viccesen hangzik bizonyára, de jó lenne a jövő évi verseny után is 20 évvel végigfutni a Spartathlont! :-).
67 évesen. A 70 éven felüli korosztályban férfiaknál azt hiszem a legjobb 24 órás eredmény 200 km. Ahogy Aki Bácsi mondta: „...oda kell menni, le kell futni, haza kell jönni' oszt kész?"
Hát igen, valami ilyesmi. Jön az magától. Vagy nem...
Általában a verseny előtt két héttel futottam az utolsó igazán hosszút (mondjuk 60 km-t). Egy héttel előtte legfeljebb 30 km-t. Azután meg szinte alig valamit – napi 6-10-15-öt egészen könnyen vagy egyáltalán semmit, akár két-három napot is kihagyva. Az sem zavart, ha akár több napot is teljesen pihenéssel töltöttem. Úgy gondoltam és hiszem, hogy ilyenkor a szervezetnek testileg-lelkileg regenerálódnia kell, hadd fényesüljenek az ízületek, símuljanak ki az izmok. Fejlődni már úgysem lehet, csak kárt okozni magunkban. (Az 1986-os Spartathlon előtt egész héten egyetlen alkalommal futottam 4-5 ilométert és nagyszerűen éreztem magam a rajtnál.) Komoly versenyek után legalább 4-5 napig (de inkább egy hétig, 10 napig) szinte semmit sem futottam. Volt néhányszor, hogy megpróbáltam egy kicsit hamarabb, de nagyon kaka volt. Ma sem látom értelmét.
Persze, messze nem egyformák a futók adottságai. Vannak akik gyorsabban regenerálódnak és vannak akik lassabban.
Én például soha egyetlen több napos futóversenyen nem tudtam eredményt elérni. Kétszer feladtam a Békéscsaba-romániai kétnapost, kétszer a New-Yorki 1000 mf-t, háromszor(!) brnói 48 órást, egyszer vánszorogtam végig a Bécs-Budapest futóversenyt.
Általában nem hiszek abban, hogy évente (még a szerencsés alkatúaknak is) érdemes kettőnél több 24 órásnál hosszabb célversenyen részt vennie.
És mindezek után ennyi idősen egészségesebbnek érzed magad a sporttól, vagy nyomokat hagyott ez a túlerőltetés? A tervednek már a gondolata is nagyon szép, húsz év után visszatérni Spártába, én szurkolok neked!
Köszönöm a választ. Azt hiszem, meghoztad SK kedvét a hosszú ultrák örömeihez :-)
Még azt szeretném megkérdezni, hogyan pihentél rá a versenyekre, és egy ilyen nagy erőfeszítés után hogyan tudtál visszatérni a "normál" edzésmunkához?
Sajnos az edzésnaplóm már nincsen meg, de a lényegi dolgokra igen jól emlékszem.
A „legjobb időkben" kb. 450-600 km-t futottam havonta. A hét több napján is kétszer edzettem. A heti adag jellemzően 120-210 km volt és pihenőnapokra is sort kerítettem. A futás tempója jellemzően 4:30-5:00/km lehetett, talán még gyorsabb is. A hétvégeken alkalmanként 50-60 km-t is futottam egyben, hasonlóan gyorsan.
Ezek eléggé le tudtak fárasztani...
Szóval, 210 km feletti hetem ritkán akadt. Egyszer futottam 280 km-t, (mert cél volt), – az egyik nap háromszor edzettem 20-40-20 km-t – ettől úgy elfáradtam, hogy utána egy hétig pihentem.
Volt olyan alkalom, hogy 60 km-ből az utolsó 10 km-t 37 percesre megnyomtam.
Amikor a legjobb eredményeimet futottam, tehát 450-550 km-es heteim voltak.
Ilyen felkészülés mellett a 24 órás versenyeken az 5 perces tempó is „sétagaloppnak" tűnt (legalábbis az első 100 km-en). 24 órás versenyeken voltak 8:20-8:40-es kezdéseim az első 100 km-en, 13 óra 30 körüli 150 km-ek.
És aztán persze némi-nemű fejreállás vagy sérülés, amit persze az edzetlenségnek tudtam be és nem a gyors kezdésnek... De valahogy végigszenvedtem ezeknek a versenyeknek egy részét és lett belőlük 239, 245, 243 km. Utána viszont kóma. Volt úgy, hogy kórházba vittek és még másnap is olyan rosszul voltam, hogy ha felálltam, le kellett feküdnöm, mert leesett a vérnyomásom. Más esetben úgy kellett felvigyenek a szállodai szobába lefektetni és órák után alig tudtam előjönni az eredményhirdetésre. Amikor a legjobbamat futottam, erre esélyem sem volt, órákig fetrengtem a fűben egy pokrócon és megfordulni is nagyon nehezemre esett.
Ezek után a versenyek utáni héten mindig álmos voltam és szabályosan enyhe rosszullétet éreztem a kiszáradt nyálkahártyám szörnyű kaparásán kívül.
Vagyis, minden komolyabb eredmény nagyon szenvedős volt.
Ha viszont gyengeség vagy sérülés miatt feladtam a versenyt (sajnos volt rá alkalom bőven), az nem fizikailag, hanem lelkileg viselt meg. Az „első időkben" amikor nagyon lelkes voltam – futottam a legjobb eredményeket. A feladásnak ekkoriban még csak a gondolatával sem foglalkoztam. Később, amikor már az egyre jobb és jobb eredmények elérése volt a cél, jöttek a kudarcok. Nagyon sok versenyt adtam föl, mert nem „voltam hajlandó" szenvedni egy sokadik helyezésért vagy az egyéni csúcsomnál 10-20 km-el rosszabb eredményért. Ez az amit nagyon bánok, mert erre valósággal rászoktam.
Na hát, egy rossz szokás, amitől meg kellene szabadulni végre! :-) Egyébként én is készülök a Spartathlonra. A jövő évire. Mert éppen 2006-ban lesz 20 éve, hogy végigfutottam ezt a versenyt. 20 év...
Te nagyon magas szintre jutottál annak idején. Megosztanád velünk, hogyan edzettél? Mennyit, milyen beosztásban, milyen sebességgel? Ez persze kicsit kényes kérdés, van aki nem szívesen árulja el. Szóval, csak ha gondolod, hogy nyilvános.
A kérdés még nem ennek a része, de felmerült már bennem egy terv, hogy összegyűjtöm sikeres futók módszereit a honlapon, vannak könyveim, az Interneten is sok minden fellelhető, és itt személyesen is megkérdezhetek néhányat. Elég változatos lesz, az már látszik :-)
A fájdalomtűrésben az is szempont, hogy a következő 5 évben akarsz kiugró teljesítményt elérni, vagy 70 évesen is akarsz évente egy nagyot dobni: mondjuk százast teljesíteni (a maga nemében ez is kiugró teljesítmény, és nekem vonzóbb is). Ez már kezd OFF lenni, minthogy én is egy nagy OFF vagyok ezen a fórumon, úgyhogy bocsi és húzok a helyemre.
Ijesztően hangzik, amit mondasz. És pont az ellentéte annak, amit eddig próbáltam felépíteni a fejemben mások tanácsaiból. De én nem akarok élre törni, tudom, hogy nem vagyok rá alkalmas. Csak minél hosszabb távokat menni elfogadható idővel.
Nem kell, sőt nem is szabad leamortizálni magunkat. Teljesen. Csak úgy 85%-ban. Szerintem. Attól edződik az, aki az élre akar törni. Duplán.
Az más kérdés, hogy erre csak nagyon kevesen alkalmasak. Már csak azért is, mert csupán néhányan vannak megáldva olyan lábakkal, amelyek a rendkívüli terhelést elbírják. Ja, meg kell hozzá a lelki fakírság, amikor az ember mellől mindenki elmarad.
Nem túl gyakori 1-2 hetenként leamortizálni magunkat? Nekem úgy havonta esik egy-egy akaraterőt próbáló futás, de az nem szimpla edzés (magamtól nem lennék hajlandó megszakadni), hanem a teljesítménytúra bajnokság hosszú távjainak lefutása. Ott azért illik menni a csapatért.
Minden verseny (ha legalább 24 órás és főleg ha sikeres) körülbelül a táv felétől kemény szenvedésekkel és fájdalommal teli. Nincs mese, a fájdalom jön és egyre erősödik, alkalmanként szinte az elviselhetetlenségig fokozódik. Ilyenkor szoktuk föladni a versenyt, pedig az efféle pillanatokat egy-egy holtpontként kellene megérni, van belőle több is.
Az efféle erőpróbákra csakis nagyon kemény edzésekkel lehet felkészülni.
Az edzéseken is (alkalmanként) el kell érni begányolt állapotokat, hogy amikor a versenyen találkozik vele az ember, akkor ne csak pislogjon, mint hal a szatyorban. Ez persze korántsem azt jelenti, hogy minden nap meg kell szakadni, de jó ha az ember úgy hetente-kéthetente legalább egyszer felköti a gatyeszt és olyan hosszút fut, ami mind az mellett, hogy állatira nem esik jól neki (milyen szolíd kifejezés!:-)) nem csak testileg, de lelkileg is megerősíti és felkészíti az igazán nehéz pillanatokra.
Szóval, szerintem az edzések egy részén is szenvedni kell, másképpen nem megy. :-(
Nem tudom van e általános szabály, hiszen ahogy mondani szokás: "A szervezet védekezik", azaz mindenféle tüneteket produkál, hogy ne kelljen futni. Ha a fogunkat összeszorítva a fájdalom ellenére továbbmegyünk, az szerintem önpusztítás, és azt mutatja, hogy "tényleg fáj" valami, (azaz sérülés van!), ha viszont a fájdalom egy aprócska leheletével megállít minket akkor nem a futóművel van a baj, hanem az akaraterővel. Futás: Kaland a saját lelkünkben - tapasztalat - önismeret! Ezért (is) futunk, nem?
Érdekel a fájdalom kérdése. Minden tanács arról szól, hogy az edzést hagyjuk abba, ha fáj. De mi a helyzet versenyen? Meddig érdemes elmenni? Pontosabban: honnan lehet tudni, hogy ez a fájdalom csak a verseny velejárója, és fogat összeszorítani, majd elmúlik utána, vagy pedig egy sérülés előjele, és mégis fel kellene adni? Kérlek, írjatok minél több tapasztalatot.
