Keresés

 Bocsánat a késlekedésért. Annyira szerettem volna előbb jönni...nem ment.:)

Köszönöm a mindenre kiterjedő választ, ami olyannyira szerteágazó, hogy úgy vélem eredményesebb lesz a téma körbejárása, ha ezt részletekbe menően - és ezeket a szegmenseket különválasztva - vizsgáljuk.

Én legalábbis ezt javasolnám.

Ezért most csak érintőlegesen reagálok a torkomon akadt szálkára, mert azt már egy hajtásának tekintem annak a probléma gyökerének, amit frappánsan kiástál:

tehát a kálvini tan értelmezése a gond, nem maga a teória, aminek teljessége - és igehű magyarázata visszacseng az összes postodban.

Más szavakkal: nem érzékelem, hogy jómagad a kálvini tant úgy tekintenéd, mint ami felülírja a mózesi tételt.
----

Ugye abban egyetértünk, hogy az idézett mózesi kijelentés: "Kegyelmezek, akinek kegyelmezek", Isten saját hatalmába helyezett, rejtett döntése, és senki emberfia sem vindikálhat magának alanyi jogot erre a kegyelemre.

Isten fenti szavai ki is zárják ezt, sőt több igehely meg is erősíti: pld. szabadon idézve:

nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené! Isten hatalma őrzi az embert az üdvösségre (1.Pt. 1;5), Isten munkálja benne az akarást, ezért tud akarni, Isten ad neki erőt, ezért tudja futását elvégezni (Fil. 2;13)

Ez mind a kegyelem. Erről nagyon szívesen olvasunk. A dolog másik oldalát -nevezetesen Isten hatalma nagyságának dicsőséges megnyilvánulását a harag edényein, a meg nem kegyelmezetteken, ugyanebben az ítéletben, már fogcsikorgatva visszautasítják még a kiválasztottak közül is sokan.

Pedig kegyelemre ott van szükség, ahol ítélet is van. Isten titka az, hogy kiket választ ki a bűn alá rekesztett és kárhozatra ítélt emberiségből a megérdemelt büntetés alól felmentő kegyelemre. Ezt a titkot, ahogyan Te is írtad más szavakkal el kell fogadnunk. És hit által meg is tehetjük, anélkül, hogy megértenénk.

(mindjárt sort kerítek a többi válaszra is )

Ha a HGY-s topikban megnézed a selay-féle beszélgetésünket, akkor érted igazán, hogy mire gondolok, mert ez itt annak a folytatása, csak nem akartunk már offolni.:))

Értem, köszönöm. Tetszik a válasz, már csak amiatt is, mert eddig valahogy mindig zavart a (karizmatikus) gyülekezeteknek az a szinte kényszeres "térítési számszaki eredménye", amiről beszélsz. Csak nem igazán tudtam megfogalmazni se, mi zavar benne, hiszen ugye ők lelkeket akarnak menteni. És bűntudatom is volt, hogy ha ebben nem veszek részt, akkor már nem is vagyok jó keresztény, és kimaradok az "ébredésből".

Sajnos, ez nem rajtam múlik, egyfajta "kétlaki" életet élek, és csak akkor tudok fórumozni, amikor épp itthon vagyok. Ma délben már megint elmegyek, és valszeg csak a hét végén jövök vissza.

Ha jól értem, ez azt is jelentené, hogy nemcsak a keresztények (jelen esetben ezt azokra értem, akik elfogadták Jézust) kerülhetnek be az üdvözülendők körébe?

Nem. Ez azt jelenti, hogy ÉN nem tudom, és nem is tudhatom.

- Kicsoda üdvözülhet tehát?

- Ami embernek lehetetlen, lehetséges az az Istennél.

A jézusi válasz tökéletesen egybecseng a Mózesnek tett kijelentéssel. Aki azt mondja, hogy elfogadta Jézust, annak ezt is el kell fogadnia. És ha elfogadta, ha tényleg, őszintén belsővé vált benne, akkor az evangélium hirdetésére vonatkozó jézusi utasítás a helyére kerül az ember szívében, így magatartásában is. Akkor megszabadul az ítélkezés kényszerétől, képessé válik továbbmenni kudarcérzet nélkül onnan, ahol nem fogadták, és az evangélium hirdetésében nem az embermentés szándéka és nem is a "térítési számszaki eredmény" fogja vezérelni, hanem egyedül az: Jézus azt mondta, csináljam, tehát csinálom. Ő tudja, miért.

A gyakorlatban ez kiiktatja a folyamatból a türelmetlenséget, a riogatást - nem azzal foglalkozom, hogy mi lesz a sorsa, ha nem tér meg, hanem azzal, hogy mi lesz, ha igen. Előbbire a mózesi és a fenti jézusi mondat érvényes, erről tehát semmit sem tudok biztosan, utóbbira viszont a többször hangsúlyozott ígéret, ebben tehát igenis biztos lehetek.

"És ezt az esélyt, lehetőséget Isten többször is megújítja. A Törvény is ezt szolgálja. A próféták intelmei, figyelmeztetései is. De Káin sem, a zsidók sem tudtak élni ezzel. Isten továbbra is maga dönt, jótetszése szerint az ember visszafogadásáról.

És végül Jézus Krisztusban kiteljesedik az egész: ígéretet kapnak azok, akik Őt elfogadják. Az ajánlat nem változott Káin óta: ha jámbor vagy... Azaz: ha hiszel, ha elfogadod az Istentől való teljes függést, ahogyan Jézus. Akkor Őbenne igaz ember vagy előttem, és ha mindvégig megmaradsz Őbenne, akkor kinyílik a kapu, amikor odaérsz. Ez ígéret. Fogadd el, hogy annak kegyelmezek, akinek akarok, és ezzel közéjük kerülsz! Paradox módon hangzik, de nekem egyértelműnek tűnik. :))"

Ha jól értem, ez azt is jelentené, hogy nemcsak a keresztények (jelen esetben ezt azokra értem, akik elfogadták Jézust) kerülhetnek be az üdvözülendők körébe?

Más: örülnék, ha nem tűnnél el időről időre. Jó lenne gyakrabban olvasni a gondolataidat. Számomra mindig olyan érthető és vigasztaló, amit írsz.

Csupán egy valami akadt meg a torkomon: a kálvini tant úgy említed, mint ami felülírhatja a Mózesnek tett kijelentést? Nekem erről nincs ismeretem. Kérlek, fejtsd ki, mert nem értem. De talán át kellene mennünk egy másik topikba a témával. Ha van valami ötleted, netán saját topikod, jövök! :)

Na, szedjük ki a torkodból a dolgot! :))))

Az eleve elrendelés tana az emberek egy igen nagy része számára nem egyeztethető össze azzal, hogy Isten mindenkit üdvözíteni akar, hív, visszavár. A tan és főleg annak ma hallható-olvasható értelmezései múltidejűnek láttatják az elrendelést. Bevégzett, befejezett dolognak, amin már Isten sem változtat, csak épp mi nem tudjuk, hogy kiről mit rendelt el. Ez nyilván az öröklődő istenképben és az üdvterv-teóriában gyökeredzik.

Most egy rövid kitérő:

Az, hogy Istennél nincs idő, nem olyan egyszerű dolog, mint első pillanatban látszik. Mert van történés, változás - azaz mozgás, tehát valamiféle idő-szerűségnek is lennie kell. És van sorrendiség, tehát léteznie kell az előbb és az utóbb kategóriáknak.

Amit gondolok, azt úgy tudnám leírni, hogy míg a mi időnk lineáris és egyirányú (tól-ig), addig Isten ideje gömb, amelyben a dolgok teljesen szabadon áramlanak minden irányba, a kezdet és a vég ugyanaz: maga Isten, a Mindenség, a gömb. :)

Vissza a kérdéshez:

Isten úgy dönt rólunk, ahogyan akar, ahogy neki tetszik, de ezt mindig MOST teszi. Ezt nyilatkozta Mózesnek. A mondat értelme (számomra!) elsősorban az: ti nem tudjátok, miért teszem, és nincs is semmi közötök hozzá. És ez az értelme szerintem Pál fazekas-allegóriájának is. Ez a jelenidejűség (amit te is szoktál emlegetni) nyitva hagyja az esélyt az embernek, ámde nem köt üzletet: nem mondja meg a kegyelmezés miértjét, szempontjait, nem lehet kiérdemelni, kikényszeríteni sem az áldást, sem az üdvösséget. Az örök Vagyok dönt.

De a Vagyok szereti a népeit, a teremtményeit. Már Káinnak is megpróbál segíteni: ha jámbor vagy (istenfélő, az Istentől függést elfogadó), emelt fővel járhatsz (azaz: elfogadlak, mindennel együtt, nem kell szégyenkezned, bujkálnod előlem). De ha nem, akkor jön a Bűn, ám (és most jön a nagyon fontos:) te uralkodhatsz rajta! Ez áll a héber eredetiben. Egyes fordítások ezt az összetett igealakot felszólító módba tették: uralkodjál, mások meg jövő időbe (ehhez közelebb is áll a héber igealak): uralkodni fogsz. Utánanézettem néhány héberül tudó, a bibliai hébert is jól ismerő emberrel az ismeretségi körömből, és egymástól függetlenül ugyanazt mondták: az igealak a jövőre vonatkozó megengedést jelenti: uralkodhatsz. Lehetőséged van rá. Rajtad áll. Én ezt nevezem a szabad akarat Istentől kapott lényegének.

És ezt az esélyt, lehetőséget Isten többször is megújítja. A Törvény is ezt szolgálja. A próféták intelmei, figyelmeztetései is. De Káin sem, a zsidók sem tudtak élni ezzel. Isten továbbra is maga dönt, jótetszése szerint az ember visszafogadásáról.

És végül Jézus Krisztusban kiteljesedik az egész: ígéretet kapnak azok, akik Őt elfogadják. Az ajánlat nem változott Káin óta: ha jámbor vagy... Azaz: ha hiszel, ha elfogadod az Istentől való teljes függést, ahogyan Jézus. Akkor Őbenne igaz ember vagy előttem, és ha mindvégig megmaradsz Őbenne, akkor kinyílik a kapu, amikor odaérsz. Ez ígéret. Fogadd el, hogy annak kegyelmezek, akinek akarok, és ezzel közéjük kerülsz! Paradox módon hangzik, de nekem egyértelműnek tűnik. :))

És még valami: ezzel a Mózesnek tett kijelentés nem veszti érvényét!!! Hiába gondolom én XY-ról, hogy tévúton jár - Isten könyörül rajta, ha akar, és elfogadja őt. Semmi közöm hozzá, nem az én dolgom, nincs rám bízva az ember megítélése! Örülök annak, hogy van esély, és meg is elégszem ennyivel. És a többi Isten kizárólagos hatásköre. :)))

Felhozom már, hogy selay megtalálja, ha előkerül. :))

A szolgálói vezetésről itt van egy kis dolgozatom, amit pár éve írtam:

A szolgálói vezetés

Jézus akkor is úr maradt, amikor megalázta magát a tanítványai előtt. Azért mutatott példát, hogy megértsék: nem az emberek között betöltött pozíció, hanem az isteni rendnek való engedelmesség az, ami képes elhozni az életünkbe a tényleges boldogságot. Jézus azt is kiemeli, hogy nem attól leszünk boldogok, hogy tudjuk ezeket az elveket, hanem attól, ha ezeket a gyakorlatban is megvalósítjuk. A hit ugyanis cselekedet, ami az igazság megismeréséből fakad.

A „szolgáló” manapság az Egyházban sok helyen valamiféle kiemelt pozíciót jelent, olyan személyt, akire felnéznek, akit tisztelnek, és aki nem minősül „közhívőnek”. Ide sorolhatók a diakónusok, a presbiterek, de akár az úgymond „alacsonyabb” szintű szolgálatok is. Ez valójában azért van, mert az ember testi természete igényli, hogy vezessék, és a világi vezetők ennek az elvárásnak meg is felelnek.

Az Egyház sem tud működni vezetés és vezetők nélkül, akiknek tevékenysége elengedhetetlen az egészséges működéshez, de Jézus az egyházi vezetői hierarchiáról ezt jelenti ki:

Mát. 20.25-28
De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta nekik: - Tudjátok, hogy a nemzeteken zsarnokoskodnak a fejedelmeik, és a nagyok éreztetik a hatalmukat.. De köztetek ne így legyen! Hanem aki köztetek nagy akar lenni, az legyen a szolgátok, aki pedig első akar lenni közöttetek, az legyen a rabszolgátok; mint ahogyan az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és hogy lelkét váltságdíjul adja sokakért!

Ez nem egy szabályrendszer, hanem egy szellemi magatartás megfogalmazása. Az Egyháznak a szolgálatra és az Atyának való engedelmességre kell épülnie. Egy hívőt nem az magasztal fel, hogy mások pozícióba helyezik, hanem az, hogy Isten állítja be arra a helyre, ahová az illető való. Ennek módja pedig az, ahogyan a Máté 20:25-ben Jézus azt megfogalmazta.

Röviden: a hívő élet Isten és mások szolgálata – akár mindhalálig.

A szolgálat fogalmához tartozik az engedelmesség is. Ám az engedelmesség nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenben alárendeljük magunkat az illetékes vezetőnek, hanem azt, hogy feltétel nélkül alárendeljük magunkat annak az isteni igazságnak, amit másban és magunkban felismertünk. Egy ember lehet úgy engedelmes, hogy ellentmond, és lehet úgy engedetlen, hogy mindenre bólogat. Valójában a mi szellemi érettségünket az mutatja meg, hogy az általunk felismert igazságot képesek vagyunk-e feltétel nélkül követni, vagy sem. Az engedelmesség elsősorban egy attitűd, azaz belső hozzáállás, és csak másodsorban cselekedet, bár ez utóbbi nélkül nem tud megvalósulni.

Isten vezetése

Valójában a Biblia első könyvének első mondata is az engedelmességről szól:

1 Móz. 1.1
Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.

Itt az eredeti szövegben az „Elohim” héber szó szerepel, mely többes számú. Vagyis a pontos fordítás – kissé magyartalanul – így szól: „Kezdetben teremtette Istenek az eget és a földet”. Ez a kijelentés azt közli velünk, hogy az isteni háromság (Atya-Fiú-Szent Szellem) tökéletes harmóniában, vagyis egymásnak engedelmeskedve, egymással együttműködve, egymással tanácskozva teremtették a világmindenséget úgy, hogy tökéletes és hibátlan harmóniában cselekedtek. Azt is jelenti, hogy Isten egy, de több is. A teljes Szentírás valójában e három személy egységéről szól és arról, hogy az Ember miképpen lehet része és tagja ennek az egységnek. Az engedelmesség és a szolgálat az örökkévaló Isten egyik legfontosabb jellemvonása.

Isten e tulajdonságokkal már az idők kezdete előtt rendelkezett, és rendelkezni fog az után is, hogy maga az idő is megszűnik.

Jézus kapcsolata az Atyával is ezen alapult.

Ján.5:19
Felet azért Jézus, és monda nékik: Bizony, bizony mondom néktek: a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert a miket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi.

Jézus soha nem kezdeményezett semmit a saját akaratából. Minden cselekedete az örökkévaló szolgálat példája és bizonyítéka. Látta az Atya cselekedeteit és követte azokat. A 30. versszakban ezt ki is jelenti:

Ján. 5.30
Én semmit sem cselekedhetem magamtól; a mint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos; mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem, az Atyáét.

Jézus itt azt jelenti ki, hogy teljesen és maradéktalanul az Atyától függ, és az, amit hall, majd megítéli, azért igazságos ítélet, mert tökéletes összhangban van az Atya akaratával.

Kicsivel később Jézus egy újabb titkot fed fel az Atya és a közötte való kapcsolatból:

Ján. 8.28
Monda azért nékik Jézus: Mikor felemelitek az embernek Fiát, akkor megismeritek, hogy én vagyok, és semmit sem cselekszem magamtól, hanem amint az Atya tanított engem, úgy szólok.
És a ki küldött engem, én velem van. Nem hagyott engem az Atya egyedül, mert én mindenkor azokat cselekszem, a melyek néki kedvesek.

Az Úr nagyságának titka az Atyának való engedelmesség. Ha pedig mi a Neki való engedelmesség által ténylegesen felemeljük Jézust, akkor megismerjük Őt, mint a „Vagyok”-ot, azaz úgy látjuk meg, ahogy Isten is bemutatkozott Mózesnek: „vagyok, aki vagyok”. Ez nem jelent mást, mint hogy részei leszünk Isten örökkévaló tervének. Ha ez a mi életünkben megvalósul, akkor Jézushoz és Mózeshez hasonlóan nem lesz senki, aki megállíthatna minket Isten akarata követésében és megvalósításában! Az, hogy Isten nem hagy minket soha egyedül, akkor valósul meg, ha úgy viszonyulunk hozzá, ahogy Jézus is: tökéletes engedelmességben, de mégis önállóan járva a magunk útját.

Jézus ezt ki is jelenti:

Ján. 15.10
Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; a miképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.
Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon ti bennetek az én örömem és a ti örömötök, beteljék.

Akik az Úr tanítványai, pontosan úgy kell, hogy viszonyuljanak Jézushoz, ahogy Ő viszonyul az Atyához. Ha ez az Egyházban megvalósul a hívők életében, Isten dicsősége kézzelfogható módon fog lakozást venni a gyülekezetekben.

Istennek nemcsak természete az alávetés, hanem az egész világmindenséget ennek az elvnek alapján fogja helyreállítani. Ezt Pál fejti ki részletesen:

1 Kor. 15.27
Mert mindent az ő lábai alá vetett. Mikor pedig azt mondja, hogy minden alája van vetve, nyilvánvaló, hogy azon kívül, a ki neki mindent alávetett.
Mikor pedig minden alája vettetett, akkor maga a Fiú is alávettetik annak, a ki neki mindent alávetett, hogy az Isten legyen minden mindenben.

Jézus minden fölött uralkodni fog. De amikor ez megvalósul, nem dicsőséges királyként ünnepelteti magát mennyel és földdel, hanem minden hatalmat átad az Atyának, és saját magát is aláveti az örökkévaló Istennek. Ez a helyreállított világegyetem törvénye, és az üdvtörténet végkifejlete. Az alávetés és az alávetettség a világegyetem örökkévaló szellemi törvényszerűsége.

Ma olyan korban élünk, amelyben a szolgálatot és az alárendelődést negatív megítélés jellemzi, holott a „miniszter” szó nem jelent mást, mint szolgát. Ha a világi politikai és egyéb vezetők ténylegesen „miniszterek” lennének, azaz szolgák, soha nem látott felvirágzás tudna bekövetkezni az egész földgolyón. Ha az egyházban némely úgymond „felkent szolgálati ajándék”-ot nem fejedelemként ünnepelnének a követői, elképesztő jelek és csodák következhetnének be emberek keze által. Az a jó hír, hogy Isten, amikor mindent helyreállít, ezen a területen is mindent az eredeti rend szerint fog megvalósítani: a felemelkedés útja az alászállással fog elkezdődni – ahogy Jézus is tette, miután kibocsátotta szellemét a kereszten.

A Szent Szellem

Az isteni hármasság harmadik személye, a Szent Szellem, tökéletes egységben van az Atyával és a Fiúval:

Ján. 15.26
Mikor pedig eljön majd a Vigasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot.

A Szent Szellem pünkösdkor eljött, és bizonyságot tesz az Atyáról és a Fiúról mindenkiben, akinek van füle a hallásra. Péter apostol pünkösdi prédikációját a Szent Szellem inspirálta, de a hallgatóság fülét is megnyitotta az igazságra, hiszen a rövid tanítás hatására legalább háromezren megtértek!

Jézus ezt mégegyszer megerősíti:

Ján. 16.13
De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, a miket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek.
Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek.

A Szent Szellem az Atyához és a Fiúhoz hasonlóan tökéletesen ismeri a múltat, a jelent és a jövőt. Hallja, amit az Atya és a Fiú mondanak, és továbbmondja. Kinek? Nekünk, akik az Urat akarjuk követni! Ám a Szent Szellem nemcsak a jövőt mondja meg, hanem ő az igazság szelleme is egyben, tehát az a hívő, akiben ténylegesen benne lakozik, és ténylegesen benne munkálkodik, nem tud mást cselekedni, mint az igazságot. Itt is látható, hogy a Szent Szellem nem a saját akaratát valósítja meg, hanem az Atyáét és a Fiúét. Ez a Szentháromság – Elohim – aki az I. Mózes 1-ben teremtette a világmindenséget.

Azt is megértjük a fenti igeversből, hogy a Szent Szellem soha nem a maga dicsőségét keresi, hanem az Atya és a Fiú személyét magasztalja fel. Ez az elv arra is megtanít minket, hogy ha hallunk egy tanítást, ami látszólag bibliai, akkor azt annak alapján ítéljük meg, hogy kit dicsőít. Ha ugyanis az Atyát és a Fiút, biztosak lehetünk benne, hogy a Szent Szellem vezeti a beszélőt. Ha viszont a beszélő személye, a gyülekezete, vagy valami más magasztosul fel, biztosak lehetünk benne, hogy kevéssé valószínű, hogy Isten Szelleme adta szájába a szavakat.

A felemelkedés útja

Már idéztem a következő igét, de olvassuk el még egyszer:

Mát. 20.25-28
De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta nekik: - Tudjátok, hogy a nemzeteken zsarnokoskodnak a fejedelmeik, és a nagyok éreztetik a hatalmukat. De köztetek ne így legyen! Hanem aki köztetek nagy akar lenni, az legyen a szolgátok, aki pedig első akar lenni közöttetek, az legyen a rabszolgátok; mint ahogyan az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és hogy lelkét váltságdíjul adja sokakért!

Ha nagyok akarunk lenni, legyünk szolgák. Ha a csúcsra akarunk feljutni, kezdjük legalul. Az, hogy milyen magasra jutunk fel, azon múlik, mennyire lent vagyunk hajlandók elkezdeni. Ez a minta arra, hogyan legyünk tényleges szolgái az Úrnak.

Jézus a János 13-ban az akkoriban egyik legalantasabbnak tartott tevékenységgel tett bizonyságot arról, hogy szolga: megmosta a tanítványok lábait, majd elmondta nekik, hogy ez mit eredményez az ő életükben, ha ugyanezt megteszik a saját tanítványaikkal:

Ján. 13.12
Mikor azért megmosta azoknak lábait, és a felső ruháját felvette, újra leülvén, monda nékik: Értitek, hogy mit cselekedtem veletek?
Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok.
Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait.
Mert példát adtam néktek, hogy a miképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek.
Bizony, bizony mondom néktek: A szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, a ki azt küldte.
Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.

Jézus akkor is úr maradt, amikor megalázta magát a tanítványai előtt. Azért mutatott példát, hogy megértsék: nem az emberek között betöltött pozíció, hanem az isteni rendnek való engedelmesség az, ami képes elhozni az életünkbe a tényleges boldogságot. Jézus azt is kiemeli, hogy nem attól leszünk boldogok, hogy tudjuk ezeket az elveket, hanem attól, ha ezeket a gyakorlatban is megvalósítjuk. A hit ugyanis cselekedet, ami az igazság megismeréséből fakad.

Sokan vagyunk, akik ismerünk sok igazságot az Ige alapján, de ez az ismeret önmagában nem tesz minket boldoggá, ha a tudásunkat nem ültetjük át cselekedetekbe.

Jézus még a feltámadása után is szolgálta a tanítványait!

A János evangélium 21-ben egy érdekes eseménysorozatot olvashatunk:

Pétert követve a tanítványok elmennek halászni. Visszatérnek ahhoz a foglalkozáshoz, amelyből Jézus kihívta őket, hogy a tanítványai legyenek. Péter vezető volt, ami abból látszott, hogy a többiek követték őt. Egy ember nem akkor vezető, ha kinevezik, hanem akkor, ha mások követik. Péter úgy döntött, halászni indul, a többiek pedig követték. Nem valószínű, hogy hiányt szenvedtek élelmiszerből, hanem sokkal inkább az látszik, hogy az Istentől rendelt vezetőjük eltávozott, ők pedig visszatértek a „civil” foglalkozásukhoz, holott Jézus éppen a halászat mellől hívta el őket, hogy mást csináljanak. A tanítványok visszatértek a régi szakmához, egész éjjel halásztak – és nem fogtak semmit.

Úgy gondolom, sokan vagyunk olyanok, akitől Isten elvett valamit, hogy Őt szolgálhassuk, ám mi visszatértünk ahhoz a dologhoz – és Péterhez hasonlóan hiába tudtuk, hogyan kell csinálni, mégsem lettünk sikeresek.

Hajnalban aztán megjelent egy ember a parton és megkérdezte őket, fogtak-e valamit. A válasz rövid és nemleges volt. A parton lévő ember ezután felszólította őket, hogy a hálót vessék ki a csónak másik oldalán. Kihúzták, és csodák csodájára, tele volt hallal. Ekkor Péterék felismerték, hogy Jézus szólt hozzájuk a partról.

A történet sok tanulsága mellett az egyik legfontosabb az, hogy ha Isten elhívása ellenére visszatérünk ahhoz, amiből az Úr kihívott minket, valójában engedetlenné váltunk – függetlenül attól, hogy az eredeti tevékenységünk mi volt. Ha nem rendeljük alá magunkat a feltámadott Krisztusnak, aki a mi közbenjáró főpapunk, képtelenek vagyunk betölteni az elhívásunkat, hiába tudjuk, mi az.

Jézus, miután a tanítványok kiléptek a partra, megvendégelte őket abból, amit az általa rakott tűzön sütött: kenyérrel és hallal. A feltámadott Jézus, Menny és Föld Ura, akinek a szavára angyalok légiói engedelmeskednek, ott guggolt a fövenyen a tűz mellett, és kiszolgálta a tanítványait!

A 13. versszak arról számol be, hogy az Úr külön-külön, személyesen látta el a tanítványokat reggelivel az éjszakai sikertelen halászat után.

A hit cselekedet. A szolgálat cselekedet. Jézus, akit feltámadása után az Atya mindenek urává tett, ugyanúgy szolgált tovább, ahogy a földi szolgálata idején is tette. Pál apostol is, amikor Máltán hajótörést szenvedtek, nem különült el a „világiaktól”, hanem velük közösen mentette a menthetőt, és rakott tüzet, miközben egy vipera megmarta. Ez a történet is azt példázza, hogy a valódi tekintély mindig a szolgálatra való készségből keletkezik: amikor Pál nem halt meg a kígyómarástól, a többiek azonnal észrevették, hogy kicsoda ez az ember.

A Szent Szellem jelleme

A szolgálat a Szent Szellem egyik lényeges tulajdonsága. Azért jött a Földre, hogy bizonyságot tegyen – azaz szolgáljon.
1 Ján. 5.6
Ez az, a ki víz és vér által jő vala, Jézus a Krisztus; nemcsak a vízzel, hanem a vízzel és a vérrel. És a Lélek az, a mely bizonyságot tesz, mert a Lélek az igazság.

A Szent Szellem az isteni háromságnak az a személye, aki soha nem tolakszik az előtérbe, halkan és szelíden szól, ám ha nem ismerjük fel, mit mond, nem tudjuk megismerni sem az Atyát, sem a Fiút.

Az I. Mózes 24-ben olvashatjuk azt a történetet, amikor Ábrahám feleséget szerzett Izsáknak. A történet úgy kezdődik, hogy Ábrahám előhívja a szolgáját, ellátja utasításokkal, majd elküldi Mezopotámiába, hogy Izsáknak feleséget hozzon. A történet önmagában is csodálatos, de az, amit számunkra kijelent, még több mélységet és betekintést ad Isten gondolkodásába.

Ábrahám az atya, az Örökkévaló Atyát mintázza, Izsák a Fiút, Rebeka pedig az Egyházat, akivel a Fiú egyesülni fog. De van még egy fontos szereplő, akinek még a nevét sem ismerjük: a szolga. Ő szimbolizálja a Szent Szellemet.

Ábrahám szolgája az egész fejezet kulcsfigurája: a tevékkel elindult Mezopotámiába, Ábrahám utasításait szó szerint végrehajtotta, majd amikor odaért, azért imádkozott, hogy Isten mutassa meg, kit szán Izsáknak feleségül, ám meghatározta a feltételeket is:

1 Móz. 24.14
Legyen azért, hogy a mely leánynak ezt mondom: Hajtsd meg a te vedredet, hogy igyam, és az azt mondja: igyál, sőt a te tevéidet is megitatom: hogy azt rendelted légyen a te szolgádnak Izsáknak, és erről ismerjem meg, hogy irgalmasságot cselekedtél az én urammal.

Isten ezt az imát meghallgatta, és rövid úton teljesítette is. Rebeka nemcsak a szolgát, hanem a szolga tevéit is megitatta. Egy teve egyszerre kb. 150 liter vizet képes meginni, ezért elképzelhetjük, hogy Rebeka mennyi vizet mert ki a kútból. Ez az Egyház képe: élő vizet hoz fel a kútból, nem magának, hanem annak, akinek szüksége van rá, méghozzá nem is keveset.

A hit cselekedetek nélkül halott, ám ha a cselekedeteinket a hitünk vezérli, olyan dolgokra válunk képessé, amire magunk sem gondolnánk. Ahogy Rebeka is megitatta a tevéket. Miután pedig a szolga megjelölte ékszerekkel, ő lett Izsák kiválasztott menyasszonya, és úgy követte a szolgát, hogy annak ellenére megbízott benne, hogy nem tudta, hová megy, ki lesz a férje, és milyen élet vár rá.

Ilyen az Egyház útja is: ha ismerjük a Szent Szellemet, képesek vagyunk teljesen rá bízni magunkat, holott a saját, vagy a gyülekezetünk jövőjéről többnyire nem rendelkezünk pontos képpel. Egyetlen személy tud csak minket a Bárány menyegzői vacsorájára elvezetni: a Szent Szellem – ha rábízzuk magunkat.

Pál apostol mintája

Róm. 1:1
Pál, Jézus Krisztusnak szolgája, elhívott apostol, elválasztva Isten evangyéliomának hirdetésére.

Figyeljünk a sorrendre: Pál mindenekelőtt Jézus szolgájának tekinti magát, és csak azután apostolnak. Az apostolok az Egyház legfontosabb szolgálói, mégis ők vannak legalul: a Jelenések könyvében a mennyei Jeruzsálem alapját képezik:

Jel. 21.14
És a város kőfalának tizenkét alapja vala, és azokon a Bárány tizenkét apostolának nevei.

Az apostoli szolgálat az, amelyen az Egyház összes többi szolgálata alapul. Mégis, azok az emberek, akiknek ez az ajándék adatott, a mennyei rendben legalul vannak: ők az alapkövek, akikre minden felépül.

Egy épület alapja nem látszik, mégis az egész ház stabilitása múlik rajta. Pont úgy, ahogy a világon sem látszik, hogy mi tartja össze, de mégis Jézus hatalmának szava az, ami a földi világ épségét is biztosítja:

Zsid. 1.3
A ki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása, a ki hatalma szavával fentartja a mindenséget, a ki minket bűneinktől megtisztítván, üle a Felségnek jobbjára a magasságban,

Pál megadja az apostoli szolgálat „munkaköri leírását” is:

1 Kor. 4.9
Mert úgy vélem, hogy az Isten minket, az apostolokat, utolsókul állított, mintegy halálra szántakul: mert látványossága lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek. Mi bolondok a Krisztusért, ti pedig bölcsek a Krisztusban; mi erőtlenek, ti pedig erősek; ti dicsőségesek, mi pedig gyalázatosak.Mindeddig éhezünk is, szomjúhozunk is, mezítelenkedünk is, bántalmaztatunk is, bujdosunk is, fáradozunk is, tulajdon kezünkkel munkálkodván; ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük; ha gyaláztatunk, könyörgünk:
szinte a világ szemetjévé lettünk, mindeneknek söpredékévé egész mostanig. Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek titeket, hanem mint szerelmes gyermekeimet intelek.

Itt is az látszik, hogy azok, akik a dolgok tényleges előmozdítói – az apostolok – nem fejedelemként uralkodnak, működtetve a szolgálati ajándékaikat, hanem még a megaláztatást is vállalják azért, hogy másokat fölemelhessenek.

Egy másik embert szellemi-lelki értelemben csak akkor tudunk magunk fölé emelni, ha mi vagyunk az erősebbek, és Isten pontosan ezt akarja látni az Egyházban. Ahogy Rebeka is megitatta a tevéket, majd a szolgát, és csak azután gondolt a saját szükségére, ugyanúgy Pál is mindig azt tette, amit Isten tőle elvárt, és nem a maga dicsőségét kereste. Erre Pál többször is kitér:

Kol. 1.23
Ha ugyan megmaradtok a hitben alaposan és erősen, és el nem távoztok az evangyéliom reménységétől, a melyet hallottatok, a mely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt; a melynek lettem én, Pál, szolgájává.
Most örülök a ti érettetek való szenvedéseimnek, és a magam részéről betöltöm a mi híja van a Krisztus szenvedéseinek az én testemben az Ő testéért, a mi az egyház;
A melynek lettem én szolgájává az Isten sáfársága szerint, a melyet nékem adott ti rátok nézve, hogy betöltsem az Isten ígéjét,

Pál a korintosziaknak is kifejezi ugyanezt:

2 Kor. 4.5
Mert nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust; magunkat pedig, mint a ti szolgáitokat, a Jézusért.

Korintosz kikötőváros volt, tele paráznákkal, hamiskártyásokkal, üzletelőkkel, vagyis csupa olyan emberrel, akinek az útjai enyhén szólva nem voltak egyenesek. Ráadásul görögök voltak, tehát pogányok. Pál pedig egy zsidó arisztokrata, aki Gamáliel lábainál nőtt fel, s azt a bibliai hagyományt örökölte, hogy egyedül Izráel az, akinek személyes köze van Istenhez. Pál számára – ha nem ismeri meg Jézust – teljesen elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ilyen városba akár csak elmenjen, hiszen Péter is csak úgy volt hajlandó Kornéliusz százados házába belépni, hogy Isten természetfölötti módon utasította erre, mert a zsidó törvények tiltották.

Szellemi szabadság

Valójában az Urat is csak úgy tudjuk dicsérni, ha saját magunkat félreállítjuk, és alárendelődünk mindazoknak a szükségeknek, amelyek betöltésére Isten minket rendelt. Isten minket szabadságra hívott el, ám ez a szabadság nem azonos azzal, hogy mindent szabad:

Gal. 5.13
Mert ti szabadságra hivattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak.

Péter apostol is ugyanerről beszél:

1 Pét. 5.5
Hasonlatosképpen ti ifjabbak engedelmeskedjetek a véneknek: mindnyájan pedig, egymásnak engedelmeskedvén, az alázatosságot öltsétek fel, mert az Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád.
Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.

Itt nem másról van szó, mint arról az egységről, ami az I.Mózes 1-ben olvasható. Ha engedelmeskedünk egymásnak Isten félelmében és a Szent Szellem vezetésében, képessé válunk arra, hogy egy akaraton – azaz egy testként – azt tegyük, amire Isten az Egyházat rendelte.

Az isteni hármasság, Elohim egysége az a minta, ami az utolsó idők egyházában meg fog valósulni, s az ehhez vezető út az alávetettségen keresztül vezet.

Az alázat nem érzelem, hanem döntés. Olyan döntés, amely az egész hívői pályafutásunkat meghatározza. Valójában e döntésünktől függ, hogy Isten tud-e használni minket, vagy sem.

Jézus megállapítja, hogy ez egy egyetemes szellemi törvény:

Luk. 14.11
Mert mindenki, a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik.

E törvény az, amely létrehozta a világegyetemet, s e törvény az, amit ha felismerünk és elhagyván vallásos tradícióinkat, ténylegesen alárendelődünk neki, fel fog minket emelni, de nemcsak minket, hanem Isten népét is!

Jézus a János evangélium 17. részében, a Getsemáné kertben, közvetlenül azelőtt, hogy a rómaiak letartóztatták volna, utolsó cselekedeteként főpaphoz méltó módon közbenjárt mindazokért, akik hisznek és a jövőben hinni fognak Isten beszédének. Az egyik legfontosabb kérése az Atyához az volt, hogy a hívők egységben legyenek:

Ján. 17.21
Hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.
És én azt a dicsőséget, a melyet nékem adtál, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, a miképpen mi egy vagyunk:

Ez az egység nem azonos azzal, amikor hívők közösen eldöntik, hogy mostantól kezdve közös istentiszteleteket tartanak, rendszeresen összejárnak, együtt imádkoznak, vagy egyeztetik a céljaikat.

Ez az egység Elohim egysége, a Szentháromság összetartó ereje, az a hatalom, mely képes volt arra, hogy megteremtse a világmindenséget. Ha az Egyház eljut Elohim egységére, amelyhez az út:

• a Szellemnek való engedelmességen
• az önfeláldozáson
• és Jézus fedetlen arccal való szemlélésén keresztül vezet,

képessé fog válni ténylegesen arra, hogy egyetlen testként, egy akaraton, egy értelemben tegye azt, amire a Fej, Krisztus vezeti.

Fil.3,16-17
Csakhogy a mire eljutottunk, ugyanabban egy szabály szerint járjunk, ugyanazon értelemben legyünk.
Legyetek én követőim, atyámfiai, és figyeljetek azokra, a kik úgy járnak, a miképpen mi néktek példátok vagyunk.

1 Kor.1,10
Kérlek azonban titeket atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok, és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben.

Kol.2,19
…ragaszkodván a Főhöz, a Kiből az egész test, a kapcsok és kötelek által segedelmet vévén és egybeszerkesztetvén, nevekedik az Isten szerint való nevekedéssel.

Ha ugyanis az eklézsia Krisztus teste, akkor a testnek a fejjel tökéletes összhangban, az egyes sejteknek pedig a többivel tökéletes harmóniában kell az üdvtörténet végkifejlete felé haladnia!

Ezt nagyon jól összefoglaltad. Azzal egészíteném még ki, hogy Jézus azt mondja a hatalommal kapcsolatban, hogy aki "a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok." Ez viszont sehogy se egyeztethető össze azzal a hatalomfelfogással, ami a(z általam ismert) gyülekezetekben van. 

Én azt gondoltam egyébként, hogy azért léteznek ma is olyan gyülekezetek, melyek ezen a bibliai rend alapján szerveződnek. De amit írtál, az nem túl biztató ebből a szempontból. 

"A megagyülekezet nem jó, azt láttuk, a kis gyülekezet még annyira sem, a kontroll miatt, de a közepes méretű gyülekezetben talán már nincs annyi energia egy-egy emberre, hogy uniformizálni lehetne mindenkit. "

A probléma nem a gyülekezet mérete, hanem a hagyományos gój fölfogás a hatalomról, ami a vallásban is megjelenik.

A hatalom ugyanis irányít, kontrollál, megszab, büntet, jutalmaz, alávet. Egyszóval uralkodik.

A hatalom elvárja, hogy az uralma alatt lévők alávessék magukat neki. 

Jézus elvárja, hogy alávessük magunkat neki. Jézus hatalmának vetjük alá magunkat, ha Krisztusban újjászületünk. Vagyis újjászületés által megváltozik az alárendeltségi állapotunk: előtte a világnak voltunk alárendelve, utána Krisztusnak. A Krisztusnak való alávetettség azt jelenti, hogy követjük Azt, aki az út, az igazság, az élet. 

Tehát az út, az igazság, az élet nem valamiféle metafizikai fogalom, hanem egyetlen személy követése. Amerre Jézus megy, arra megyünk mi is. Amit Jézus akar hogy tegyünk, azt tesszük mi is.

Egy gyülekezetnek a saját tagjait úgy kell "átszocializálni" miután újjászülettek, hogy ilyenné váljanak.

Itt van a lényeg.

A legtöbb gyülekezet a Krisztusnak való alárendelődést kimondatlanul csak valamiféle távoli fogalomnak tartja, míg a gyülekezetnek és a helyi szokásoknak/törvényeknek való alávetést kötelezőnek tekinti, ha valaki oda akar tartozni.

Ezzel van baj. Ez a hozzáállás kvázi kettős alárendelődést követel meg: egy elméletit Krisztusnak és egy gyakorlatit a gyülekezetnek. 

A dolognak fordítva kellene működnie: a gyülekezet Krisztust követő embereket nevel ki, akik elsődlegesen Krisztust követik, s miután ilyenné váltak, a gyülekezet szerepe lecsökken, hogy az illető hívő(k) önálló útra léphessen(ek). Vagy a gyülekezetükben, vagy bárhol máshol, különbség és értékbeli megkülönböztetés nincs.

Tehát egy ilyen gyülekezet a Krisztusnak gyakorlatban is alávetett embereket "produkál"

Ez az elérendő cél, amitől még távol vagyunk, noha ez a bibliai norma.

Nem egy, hanem egy egész szekérnyi tévtanra, hibás hangsúlyra és rossz gyakorlatra gondolok. A legjobb lesz a derék Hase Károlyra hivatkoznom, bár ő még a zsinat előtti helyzetet láthatta.

Én Róma tanai között a legrosszabbnak a hitből való megigazulásnak a szakramentális teológiába való belefojtását nehezményezem.

Mire gondolsz?

"A katolicizmusnak egy rákfenéje van: a szentek kultusza, és a Mária-kultusz." - Van ott ennél nagyobb rákfene is, csak nem olyan látványos...

Igen, ez elfogadható a Biblia alapján.

A lényeg az Istennek való alárendelődésben való élet, nem pedig egy gyülekezetnek való alárendelődésben való élet.

Addig nincs baj a gyülekezetbe járással, amíg nem kell alárendelődnie az embernek. Ha ezt felismernék a gyülekezetek vezetői, és meghagynák az embereknek azt a szabadságot, amit Jézus szerzett meg a kereszten, és abban tudnánk járni, nem is lenne ezzel baj. Csak sajnos én azt látom, hogy ha nem rendelődik alá az ember ezeknek a magukcsinálta (szellemi) tekintélyeknek, akkor előbb-utóbb kenyértörésre kerül sor. Most azt gondolom egyébként, hogy ebből a szempontból talán a közepes méretű gyülekezetekben lehetne létezni. (200-200 fősre gondolok.) A megagyülekezet nem jó, azt láttuk, a kis gyülekezet még annyira sem, a kontroll miatt, de a közepes méretű gyülekezetben talán már nincs annyi energia egy-egy emberre, hogy uniformizálni lehetne mindenkit. 

A katolicizmusnak egy rákfenéje van: a szentek kultusza, és a Mária-kultusz. Ha ezek nem lennének, sokkal elfogadhatóbb lenne, azt gondolom. Bár a papi nőtlenség se tesz igazán jót neki. Szóval nem tudom... Én nem lennék katolikus sem. 

"Ma, legalábbis ezek a felekezetek azt mondják, hogy a szellemi család az a gyülekezet."

A hívő szellemi családja az Egyház, ez tény. Az egyháztagság azt jelenti, hogy tagja vagyok a Krisztus által személyesen elhívott hívők sokaságának, nem pedig azt, hogy egy konkrét gyülekezet tagja vagyok.

A konkrét gyülekezeti tagság, ill. egy gyülekezethez való feltétlen hűség nincs benne a Bibliában. Nem is lehet, hiszen mindnyájunk egy úton halad a hívő életében, ahol - ha az Úr vezeti - hol ezt, hol azt kell tennünk. A lényeg az Istennek való alárendelődésben való élet, nem pedig egy gyülekezetnek való alárendelődésben való élet.

Nem hinném, hogy tévedsz, valszeg igazad van ebben. Csakhogy az Egyházat magát általában gyülekezetekben tapasztalod meg. És a szellemi család ilyetén megjelenítői sem mindig működnek optimálisan. Sőt!

Én egyre óvatosabban bánok azzal, hogy "keresztény".

Mert ezt eredetileg Jézus tanítványaira mondták. A mai gyülekezetek pedig - amennyire látom - sokkal inkább hirdetik a maguk tradícióit, elvárásait, rögeszméit, és sokkal kevésbé magát Jézust. Jézusról úgy beszélnek, mint egy távoli, elérhetetlen valakiről, aki egyszer feláldozta magát, a vére megtisztított mindenkit (persze, csak a jó hívőket), és belépőjegy-tömböket adott nekik a mennyországba, amit saját belátásuk szerint osztogathatnak tovább.

Egyre inkább azt látom, hogy Isten tisztítja és helyreállítja a katolikus egyházat. Wojtyla a szeretet, önvizsgálat és megbocsátás pápája volt, Ratzinger a gondolkodó igazságkeresésé, Bergoglio pedig most az aktív, feladatcentrikus Jézus-követést mutatja be és célozza meg. Tisztán kivehető a folyamatban az egyes ember számára is járható út: bűnfelismerés és bocsánatkérés, tanulás és megértés, majd az iga, a kereszt felvétele és hordozása a mindennapokban.

A dogmákat és tradíciókat mindhárman annak kezelték/kezelik, amik: segítség, kapaszkodó az embernek a hite megélésében.

A lutheri reformáció követőinek többezerfelé szakadozott felekezetei valahol megrekednek, az ébredéseket egy idő után a maguk nagyszerűségének tulajdonítják, és ezzel le is térnek az Útról: beérkezettnek hiszik magukat, az Igazság birtokosainak, és nem Jézus fáradhatatlan türelmű tanítói és segítői munkáját végzik, hanem önmagukhoz térítenek. És ehhez önigazolásra használják a Bibliából kikeresett egyes mondatokat.

Luther csak reformálni akart, hibákat javítani.

A mai protestantizmusban inkább Kálvin aszkétizmusra hajló, kispolgári gőgje érvényesül. Ezért erőtlenedik. Erre a kálvini felfogásra volt az egyik válasz többek között a karizmatikus ébredés, ami azonban még a stabilizálódás előtt elfajult, megjelentek a szélsőségek, és csak fokozta a zűrzavart.

Aki mindezt látja, és nem tud, nem is akar ezekbe a vonulatokba besimulni, az egyetlen dolgot tehet: újra evangelizálja önmagát, visszafordul az evangéliumokhoz, és Jézust igyekszik megismerni, megérteni. Csak Ő az Út, ezt hiszem, vallom, és erről mélységesen meg vagyok győződve. Minden más illékony és ideiglenes, de az Ő beszédei örökké élnek.

Jó. :)

Nem egyszerű kérdés ez, de most rohanok. Este még valszeg benézek. :)

Főleg, ha a vár szerinti család tagjai is keresztények. 

Az igaz, de ez szerintem nem azonos azzal a szellemi családdal, amit ma értenek alatta. Ma, legalábbis ezek a felekezetek azt mondják, hogy a szellemi család az a gyülekezet. Szerintem meg az Egyház az. Lehet, persze, hogy tévedek. 

Hát... amikor Jézust kihívták, hogy ott az anyja meg a testvérei, akkor eléggé egyértelműen helyezte a szellemi közösséget a vér szerinti fölé...

Az más kérdés, hogy ezt az egyház egyetlen felekezete sem akceptálta, vagy ha igen, akkor szélsőséges túlzásokba esett.

"Kérdés, van-e egyáltalán olyan, hogy gyülekezetvezetés? Főleg egyszemélyi."

Van, csak soha nem egyszemélyi. Az ÚSZ bőven mutat példát rá.

A mai gyakorlat a pünkarszupáld irányzatban nem felel meg a bibliai mintának, de pl. a történelmi protestáns felekezetek közelebb állnak hozzá. Természetesen csak a szervezeti fölépítés szempontjából vizsgálva.

azon gondolkoztam, hogy ez a szellemi család kifejezés is eléggé irritáló. Főleg, hogy a vér szerinti családdal állítja szembe. Már hogy a csudába lenne pl. fontosabb ez a szellemi család, amikor tényleg nem ismerik egymást a tagok? És a szeretet is csak látszat, mert aki elmegy a gyülekezetből, azt a kutya se keresi többé. És ez így megy a kis létszámú gyülekezetekben is. Amíg ott vagy, akarsz belilleszkedni, hasznot hajtasz, addig körbeajnároznak, utána viszont mintha soha nem is léteztél volna. 

Mint egy cserkészcsapat.

Ez tiszta munka lenne.

Igen, szerintem is. Én úgy képzelem az ilyen gyülekezetet, hogy vannak keresztények, akikben ott él a vágy, hogy ketten vagy hárman összegyűljenek Jézus nevében. Aztán amikor többen lesznek, az Úr küld oda "némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangyélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul". Ilyen egyszerű ez.

És ezáltal vagy képmutatásra, vagy távozásra kényszerítik az embert.

Pontosan. Ebben a sorrendben. (Legalábbis nálam.)

Létezik. Lehet azt is jól csinálni. Csak nem kell azt mondani rá, hogy közösség.

Gyülekezet. És nem kell arra hivatkozni, hogy Biblia, meg Isten akarata. Nem. Mi így szeretjük, nekünk ez így jó. Ha neked is tetszik, gyere közénk. Ha nem, akkor keress más helyet, mert mi ilyenek vagyunk, és akarunk maradni.

Ez tiszta munka lenne.

Ez pontosan arra a látszategységre buzdít, ami tönkreteszi a közösség kialakulásának még a lehetőségét is! Hogy a nyavalyába lehetne közösség ott, ahol a tagok jóformán nem is ismerik egymást, ahol nincsenek közös célok, feladatok, közös munka, csak nyájaskodás a felszínen, hierarchia és írott meg íratlan szabályok?!

Mit tud a mai kereszténység? "Beszélj úgy, élj úgy, gondolkodj mindenről úgy, mint mi - legyél olyan, mint mi, és akkor elfogadunk." Ez max 30 főig megoldható, de afölött képtelenség!

Nem fogjátok elhinni, de ez még leginkább a katolikus egyházban nincs jelen. A kálvini gyökerű református és neoprotestáns egyházak, gyülekezetek Mind ezt az egyformaságot, változatlanságot, felszínes békességet, konfliktusmentességet tekintik a legfőbb erénynek és mindenáron megőrzendő értéknek.

És ezáltal vagy képmutatásra, vagy távozásra kényszerítik az embert.

az öt fő szolgálati ajándék egyike, mely az egész Test építésére, tehát nem gyülekezetvezetésre adatott.

Igen, az utóbbi idők nagy felfedezése volt ez számomra. Kérdés, van-e egyáltalán olyan, hogy gyülekezetvezetés? Főleg egyszemélyi.