antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
De Éris,37 egy mérget keverő, babonás; Akitől származik minden visszavonás, Ki a jó szíveket öszveháborítja, A férjt, feleséget egymásra buzdítja, Ki az édes mézbe vegyíti a mérget, A legszebb virágba, gyümőlcsbe rejt férget, Ki a csendes lelket bújtja háborúval, Nyugvó bizodalmát zavarván gyanúval, Ki jajgat a szelíd békesség láttára, S ha pert, lármát sajdít, fakad hahotára, - Éris kaján szemmel nézvén a vígságot, Amelly múlattatta e szép társaságot: "Hát az én hatalmam? (így szól bús kedvében; Hol orrát, hol farát vakarván mérgében) Hát az én hatalmam, amellyet mindenek Az egész világon eddig esmértenek, Így csonkíttasson meg? Így nézzem húnyt szemmel, Mit tesz a barátság a víg szerelemmel? Ezek örvendjenek? én csak epedjek-é? Óh, nem! - a triumfus nem lesz ám ezeké. Hóh, barátim, ahol legtöbb kedvet vártok, Ahol nyerekedni készűltök, ott ártok. Hálá istenimnek, hogy társaságtokba Vén banyák is vannak; búvok majd azokba. Ordas epesárral torkig tőltöm őket, Öszveháborítom az örvendezőket. - Rajta! per! irígység! bosszúállás! szégyen! Vénlyányharag! kudarc! kofaság! - így légyen!"
Ezek hát, s többek is, véle felkészűlnek, Denevérszárnyakon utánna repűlnek. Maga beléűle egy nagy katulyába, Rongyos pudermantelt vetvén a nyakába, A szélnek ereszti öszvecsapzott haját; Két kis pudli húzza lebegő hintaját, Mellyben a szellőkön magát felemelé, S az éj homályában tart Kaposvár felé.
37. ÉRIS, görög szó; itten az egyenetlenség és visszavonás istenasszonyát jelenti.
Február elseje, reggel van, mínusz tizenöt fok. Három hónapja szinte egyfolytában tart a kemény tél, hóval, faggyal, ijedelemmel. Járkálni szeret benne, ülni, feküdni nem. Az éjjel is fél kettőkor felébredt, s ötig, fél hatig nem tudott elaludni. Ilyenkor, ha valamiképpen el akarja fárasztani magát, akkor a bal oldalára, a szívére fekszik. Csakhogy ezt nem sokáig bírja, nyom a melle, nyugtalan lesz. Ha mégis elalszik így, akkor légszomjjal, fulladozva, rémülten riad fel, s mozdul el, veszi a szándékos mély lélegzetet. Az az érzése, hogy ha nem nyomott volna meg valaki az utolsó pillanatban egy gombot, ha valami, a legvégére beépített szerkezet nem csengetett volna, nem lépett volna működésbe, meghalhatott volna. Feszül, forgolódik, s ha reggel öt óra, fél hat körül negyed órára, fél órára visszaalszik is, oda az egész délelőtt. Csak a félálom, a bizsergés marad. A pánt a mellen, a ropogó, meszes nyakcsigolyák nesze, a vér a nagy, fehér sivatagon át, ahogy az agyba fölér, belezsibbad. S a lassú dob, ami úgy tűnik, átüti a falat. Az el lehet kezdeni, a meg lehet csinálni, s kiderül hamar, hogy mindennek csak az elejét. Vagy azt sem.
Auschwitz-ról az általános iskolában nemigen hallottam, ahogy otthon sem. Ezeket az ismereteket főleg már felnőtt fejjel pótoltam, ahogy sok minden mást is... Sok megrázó filmet láttam, mindig felkavar ez a kegyetlenség...
Papp Für János
Auschwitz-Birkenau ( avagy a halál másnapján )
Sínek, kapu..., majd újra sínek. Észrevétlenül kiestek a ruhákból a testek. Feloldódtak a színek.
Vér, halál..., majd újra vér. Még mindig itt lengenek a meddő gázban a szellemek: füstjük poklon túlra ér.
Gyerekek, sírás..., majd újra gyerekek. A roppant fájdalom: testekből gyúrt sárhalom. Fogócskázni vágyó tetemek.
Félelem, arcok..., majd újra félelem. A testetlen holtak még mindig vagonokat tolnak földre rogyott vérző térdeken.
Sötét, köd..., majd újra sötét. Holttestek magas halmokba szórva; bennük halál kúszik épp csak araszolva, majd megbújik az éjszaka mögé.
Csend, lövés..., majd újra csend. Lelkekbe roskadt álmok előtt áttetszően állok: egészen más itt: idebenn.
Fény haján a lenge szél tavaszt borzol, úgy mesél, tünedező, zord világ, kinyílik a hóvirág, még az erdőn nagy a csend, fák ágáról körbeleng múló idők halk szava, ébredésnek illata...
Most a létünk színpadán álarcban remény fokán farsangi bál felnevet s eltemeti a telet, aztán változást üzen, télégető, kis tüzek füstje száll fel az égre, hirdet tavaszt, így kérve!
Hideg tenyerét nyújtotta felém, s gavallérosan bemutatkozott: - Kézcsókom, hölgyem, Február vagyok! - és fogát kimutatva átadott hírnökként egy csokor hóvirágot.
Beleborzongtam, valóban ő az! Pajkos játéka támadt a szélnek, hajamba túrt, szétfújta egészen, arcomra piros csókot csipdesett. Haragudtam: - Mit képzel? Szemtelen!
Aztán füstként illant el haragom, tudtam, most már nemsokára kopog ajtómon Tavasz legkisebb fia, kezében illatozó ibolya, s bemutatkozik gavallérosan.
Azomban míg ezek ekképpen folyának, Tréfából kezet nyújt Bordács Dorottyának, Egypár ugrós tánccal őtet megkínálja, S hogy e szerencséje lehessen, instálja. Nem kellett hosszason hívni ám őkemét; Felszedi a székről elpetyhűdt tetemét. Ürög-forog, tipeg, lóbálja a kócot, Mellyből görcs farának csinált vala pócot. Bordács s az egész nép a fejét lesüti, Nevettében majd a guta meg nem üti. Így táncol a tátos banyák paszitjába35 Varázsló pemetjén a vasorrú bába.
Már éppen elüte nyólcat a toronban, Estve vólt, s elég lett a tánc egyhúzomban; Szakadt az izzadság mindegyik vendégről, Kiki panaszkodni kezdett az éhségről, A hajdúk, lokajok asztalt készítenek, Ezüst kések, villák, kanalak pengenek. "Míg, úgymond Belinda, asztal fog készűlni, Avagy nem jó lesz-é egy játékhoz űlni? Míg feljő a leves, eleget játszhatunk, Tán egy sor zálogot addig kiválthatunk." Egy tágas sarokban Belinda szavára Leűlnek a dámák s az urak jobbára. Mindjárt külömbféle játékokhoz fognak; Vígadnak, divatja vagyon a zálognak. - Midőn A!Kit szeretsz? ez a játék jára, Reá megy a kérdés egyszer Dorottyára. A! kit szeretsz? - Felel: Akárkit szeretek. Mit adsz enni? - Annyit, amennyit vehetek. Hová viszed? - Ágyba. - - Brávót kiáltanak S a nagy kacaj miá majd hanyatt húllanak. "Ágyba? (felszóll Ecse egyik szugolyába) Koporsóba! úgyis ott áll a fél lába. Megvette a hideg már benne az ikrát, Vén üszög a madám, nem vethet már szikrát. Csak lássák az urak! a jó lélek mit vár, Ha a banya-posz36 is virítni akar már?" A vén Adelgunda hallván e szavakat, Dorottya fülébe feccsenté azokat; Kézről-kézre adták egymásnak a vének S kótyogós szívekben megkeseredének. Galiba lett vólna a kompániába, De a levest éppen hozták a szobába. - "Imádkozzunk! együnk! csitt! hallgass! ne nevess! Együnk! (felszóllalnak) majd elhűl a leves." Asztalhoz űlének, evéshez fogának, Édes tréfák között együtt múlatának.
35. PASZIT, vagy paszita, túl a Dunán a keresztelőkori vendégség.
36. BANYA-POSZ néven esméri a nép némelly helyeken a pöfeteget. Lycoperdon Bovista, Linné.
A tél végét a melegebb szelek érkezése jelzi. A jég hátán ilyenkor egyik napról a másikra megolvad a hó. A kásás jégen már nehéz korcsolyával járni. Megsüpped az acél, s elakad. Éjszaka persze újra megfagy az egész, s reggelre göcsörtös, dorozmás lesz a jég. Ez a másnapos, egyhetes jég száz és száz lábnyomot őriz. A sirályok, szárcsák, vadkacsák, rókák, nyulak és emberek lábnyomát. Csak ilyenkor látszik igazán, hogy mennyi állatnak s embernek akad dolga a jégen. A Balaton leggyakrabban december végén vagy január elején fagy be. A zajlás pedig általában február végén, március elején kezdődik.
Végezvén a lengyelt, stájeren forognak. A szála közepén tipegnek, tapognak. Így lépked, így kereng Békés vármegyében, Az alfőldi magyar gazdag szűrűjében Hét-nyólc nyomtató ló, midőn patkós lába Tapos a világnak legszebb búzájába.
Jártak galoppátát, straszburgert, hanákot, Valcerest, mazurkát, szabácsot, kozákot. E módi bolondság többre is megy vala, De a vitéz Bordács végre felszóllala: "Uraim! az Urak magyarnak tartanák Magokat: de ki tót, ki német, ki hanák. Miért nem táncol magyart az ánglus, francia? Csak a magyarnak kell más nemzet módija? Így vesztjük hazánkat a magunk kárával, Külső tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával. Mi? hát az uraknak nem jut már eszébe, Mikor főispánunk béűlvén székébe, A legelső táncot magyaron kezdette,33 S minden hazafi szív becsűlte érette? - Nemzeti táncunknak légyen első jussa: Magyart! illyen-adta vén Jebuzéussa!" Rárándítja Izsák pengő muzsikáját S a palatinusnak elkezdi nótáját. Minden magyar szívek azonnal buzdúlnak, Ősi természetes lángjaiktól gyúlnak, Felséges állásba tészik termeteket, Valódiba szedik férfiú képeket; Bennek a rátartós gőgje Ázsiának Díszt ád Európa csínos módijának.
Csak a magyar tánc az, melly sohasem jára A jó egészségnek semmi ártalmára, Mivel mérsékelve mozgatván bennünket, Frissíti elménket, testünket, vérünket. Csak a magyar tánc az, melly díszesbé teszi Az embert és soha hívságra nem veszi, Mert ha csak vitézi módra nem öltözött, S ha nincs sarkantyúja, csúf a többi között. Csak a magyar tánc az, melly bír olly érdemmel, Hogy legjobban egyez a szűz szeméremmel, Mikor sok kűlföldi táncban a módosság S a legúribb fogás legnagyobb pajkosság. - Nemes magyar táncom! ki ősi nyelvünkkel S ruhánkkal jöttél ki dicső nemzetünkkel, Ki európai finnyás lakhelyeden Máig sem szenvedtél mocskot szépségeden, Ázsiai színben fénylik nemességed, S még a módi nem tett alacsonnyá téged: Ím, a külső népek bámúlják díszedet, S tulajdon nemzeted nem becsűl tégedet!34
33. MIKOR FŐISPÁNUNK BÉŰLVÉN SZÉKÉBE, A LEGELSŐ TÁNCOT MAGYARON KEZDETTE... Amire itt célozás van, valósággal megesett a nagyméltóságú gróf Széchényi Ferenc ő excellentiájának főispáni béiktatásakor, 4. jul. 1798.
34. Az igaz MAGYAR TÁNC, a lassú verbunkos, amit bóldog emlékezetű eleink, kik a nemzeti dolgokat korcsosodó unokáiknál jobban kedvelték, szebb és méltóbb kifejezéssel nemesestáncnak neveztek. A mi hiú, szapora és rendetlen táncunk, mellyben asszonyszeméllyek is ugrándoznak, ölelkeznek, keringenek, s kiki magáért és párjáért táncol, egész formájával megmutatja, hogy tót eredetű, az ázsiai gravitással és méltósággal átaljában ellenkezik; ezt én a nép után nevezem kuferces táncnak. - Ilyen megkülömböztetéssel, reménylem, megesmérik az olvasók a magyar tánc felől tett ítéletemnek igaz vóltát. Az illyen táncról tették a kűlföldiek is azt a sok jeles megjegyzést. Mikor a francia háború idején sok ánglus nagy emberek lakának vala Bécsben, egy ánglus az ott lévő magyarok táncában háromszáz figurát számlált meg. Ezt produkálni s hideg vérrel felszámlálni - csak ánglustól és magyartól telik. Jusson eszedbe, édes magyarom! a halhatatlan Kaunitznak ama mondása, hogy nemzeti karaktere csak az ánglusnak és a magyarnak van: s érezvén jobban-jobban nemzeti méltóságodat - becsűld meg még az aprókban is magadat!
Oh bor! te voltál eddig egy barátom; De látom, Hogy már kihalt tüzed, mely értem ége, S frigyünknek vége, vége.
Ha eddig hozzád folyamodtam Bús állapotban, Keresztelő lett... a búbánatot Vidámsággá kereszteléd. Mért járulok hiába most eléd? Varázserődet mért nem mutatod?
Fejem nehéz, És reszket már e kéz, Mely a teli Pohárt ajkamhoz emeli; Ezt befolyásod eszközölte, De nem hatál be a kebelbe: A lélek ép. Nem részegűlhet semmifélekép. A multnak fekete Emlékezete - Mint Dejaníraköntös - rajta van Letéphetetlenűl, minduntalan.
Oh bor! Ki annyiszor Voltál bajomnak orvossága, Légy most is az, bár utójára: Feledtesd el velem a gúnymosolyt, Mely lángszerelmem jégjutalma volt!
Február 24-e - szökőévben 25-e - Mátyás napja. Mátyás ünnepe és a tavasz közeledte jelentette a kapcsolatot a nép képzeletében. Így lett a bibliai szent - Jégtörő Mátyás, mert az ő szekercéje töri meg a jeget, a tél hatalmát. Mátyás napkor mindenki örömére végre betekint a tavasz, Mátyás az, aki ha talál, megtöri a jeget, ha nem talál, akkor csinál.
Sok helyen úgy vélik és a tavasz előjelét látják abban, hogy Mátyás kiosztja a madarak sípjait és szűre ujjából kiereszti a tavaszt. Ha az idő havas volt, búzát, árpát, zabot vetettek a jó termés reményében. A gazdasszonyok pedig sárgarépát, petrezselymet, borsót, azzal indokolva, hogy akkor nem eszi meg a féreg a magvakat. Azt is mondták, ha esik az eső, akkor elveri a jég a termést, a szőlő pedig savanyú lesz. Mátyás a halászoknak is jeles napja, ekkor kezdenek ívni a csukák. Az ezen a napon fogott csukát a nép "Mátyás csukájá"-nak nevezi, és egész évre bő hal-fogást ígér. A Mátyás-napi időjárásból nemcsak az éves termésre, hanem a tojásszaporulatra is lehet jósolni. Egyes vidékeken a Mátyás-napi libatojást megjelölték, vagy nem is költették ki, mert úgy tartották, hogy az e tojásból kikelt liba szerencsétlenséget hoz, de lehet, hogy hibás vagy nyomorék lesz. Másutt verekedősnek, marakodósnak tartották. A hideg idő jó termést jelent, a szeles pedig kevés tojást. A pásztorok azért is várták szívesen Mátyást, mert elhajtotta a havat, a legelő megtarkult, kilátszott a fű a hó alól, és a meddőséggel mehetett a legelőre a juhász. Amikor szabályozták az ellést, úgy irányozták, hogy Mátyáskor jöjjön be az ellés.
Gyöngyössi János
Az esztendőben elé forduló 12 hónapok alá az 1766-ik esztendőre
Visszamentem a szállodába, és egész nap olvastam. A Kincses Kalendárium-ból megtudtam, hogy egy Merkur-év nyolcvannyolc, a Vénusz-év kettőszázhuszonöt, a Mars-év pedig hatszáznyolcvanhét napból áll. Megtudtam, hogy Argentínában és Ausztráliában januárban aratnak, Dél-Afrikában viszont novemberben. S megtudtam, hogy a mezei gazdának melyik hónapban mit kell cselekedni, hogy a családjával együtt boldoguljon. Irigykedve gondoltam a mezei gazdákra. Ez az irigység bizony nagyon korszerűtlen érzület volt, mert éppen a termelőszövetkezeti egyesítések időszakát éltük, s a régi típusú mezei gazdáknak már se hírük, se poruk nem volt. Mégis eszembe jutott nagyapám portája, faluja. Képzeletemben megjelent Szabó keresztpapa háza, kertje. A kútgém, a pajta, az istálló. A kert lenyúlott a patakig. A kertben gondozatlan körtefák, szilvafák, barackfák ácsorogtak szerteszét, és valamilyen csodára vártak. A fák alatt fű nőtt és csalán, amit a libák, kacsák eléggé kedveltek. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a gyümölcsét eladja, vagy kifőzze pálinkának… Elvadult kert volt, de tágas, árnyékos, nyugalmat adó. A kert végében csörgedező patak bőséges vizet adott a zöldségeskert locsolásához. A konyhakertet harminc éve is, minden falusi háznál komolyan vették. A patak vize Pali bácsiék kertje alatt derékig ért. Zöldes tükrén molnárkák siklottak kákatőtől kákatőig, s többnyire egy béka torkában fejezték be a mutatványukat. Szabó Pali bácsiék magtalanok voltak. Öregségükben bizonyos Böske nevű helyi lány volt a segítségükre. Ez a lány örökölte aztán a házat, kertet és a földeket. Végül csak a ház és a kert maradt az övé, mivel a földek a falu közös birtokába, gondozásába kerültek. Szabó keresztpapáék kertje ma is úgy él az emlékezetemben, mint egy zöld oázis, pedig kusza, gondozatlan kert volt. Álmomban néha izgatottan lépkedek az elhanyagolt fák alatt, s a patakot keresem, de a patakot nem találom. A csalán vörösre marja a lábam szárát, s a pókhálók kifeszülnek az arcomon. Hasonlóan vágyódom Bertha Pali bácsiék házába, kertjébe is. A ház fehér volt kívül-belül. A konyha keskeny ablakából ki lehetett látni a mezőre. A kékeszöld messzeségben a Marcal sejlett, s a folyón túl Szegvár. Sok furcsa alkonyatot néztem végig ebből a keskeny falusi ablakból. Az udvar… Kopár volt… Vagy mégsem? Kút, egy nagy körtefa, aprójószág, ház, kocsiszín, istálló… Egyszer unokatestvéremmel a szénapadláson akartunk aludni… Holdvilág volt… Mocorgott alattunk a széna. Kinéztünk a padláslikon, s láttuk, hogy a vályogfalon két fehér állat mászik felfelé… Két menyét… Ott volt a tanyájuk a szénában… Az udvar végében pajta állt, s a pajtán túl kezdődött a gyümölcsös. Körtefák, almafák, ringlófák… A kert végében egy tó volt, valójában verem. A neve is verem volt: Földverem. A tóban kendert áztattak a parasztok, s a nádasban boszorkányok laktak. Ez a kert s ez a ház is vonz, mint a mágnes. Miért? Ki tudja… S a földek… Nagyapám szép búzaföldjei a Szállas alatt s a rétjei Csényében… A föld fogja az embert. Vajon meddig fogja, hány nemzedéken át? […]
*******
Akár a tegnap emlegetett nagyapámról is írhatta volna...
Sem kedvem, sem erőm nincsen arra nekem; Hogy minden sor táncot leírjon énekem. Az első társaság mihelytt elvégzette, A rendet a többi újj házas követte; S hogy minden mátkapár egy-egy táncolást tett, A szála s muzsika mindennek szabad lett. Ismét megzendűlvén a húron a minét, Ecse kézen fogja madám Cserházynét, Cserházy hellyre áll a szép Belindával, Opor is Rózsival, a legszebb lyánkával: Negédes módira léptetik lábokat, S dupla főhajtással végezik táncokat.
De miként a május mosolygó havában, A természet csendes lévén ő magában, Tisztán fénylik a nap, vidám a mezőség, Lassú andalgásban hallgat az erdőség, Nincs semmi zaj, csupán a madarkák zengnek, Vagy a virágok köztt etéziák30lengnek; De felkeveredvén a vídi pusztáról Vagy a Szengellérnek borstermő szirtjáról Zablás sárkányján a garaboncás deák;31 Már a forgószéltől csikorognak a fák, Ropog a pásztornak kunyhója fedele, Kavarog a vetés, a víz habbal tele, Egyébütt csendesség látszik vőlgyön, hegyen, Csak ott van fergeteg, ahol ő átmegyen, Toll, kóró, falevél, ringy-rongy, egyetmással, Zúg a poroszlopban forgó karingással, A megréműlt banya teheneket fejet, Háza oltalmáért készíti a tejet: Illy zavart forgószél tódúlt a szobának, Hogy a hebehurgya langauszhoz fogának.
Opor kilenc ánglus kontratáncot jára: Mégsem szállt lankadság vagy görcs az inára. Ollyan derék stuccer nincs is tán Londonban, Aki ennyit tudna győzni egyhúzomban.
Bongorfi egynéhány személlyt öszveszede, És alla polacca a táncnak eredete. Maga vólt a vezér, a többek követték, Kik a lengyel tempót emberűl megtették. Illyen menést tészen a Springer32a sakkban, Mikor harmadfelet ugrik a likakban; Vagy miként a darvak, midőn kikeletre Sereggel elmennek a rétre, ligetre; Előrehányt lábbal és billegő nyakkal Sétál az első pár a többi darvakkal.
30. Az ETÉZIÁK kánikula idején lengedező szelek.
31. A GARABONCÁS DEÁK felől az a mese van népünknél, hogy sárkányon jár és a forgószelet ő támasztja, kivált ha, ahol rongyos köpenyegjében kéreget, tejet és kását nem adnak néki.
32. SPRINGER német szó, magyarúl ugrás, egyik tiszt a sakkjátékban. - A községnél a neve kutya, nem jobb és csinosabb neve volna-é lovas vagy huszár, minthogy franciáúl is chevalier?
„Tennivalók februárban: …A szőlőben a trágyázást és a sima vesszők szedését be kell végezni. Enyhe időjárásnál a hó végén már a vesszők ültetése és a döntés is megkezdhető. Szárazabb és kedvező fekvésű helyen a nyitáshoz is hozzá lehet fogni. Új ültetésű szőlőkben a karókat beállítjuk. Az oltáshoz szükséges vesszőket most kell megválogatni és megszedni. Az eladásra szánt sima és gyökeres vesszőket a pincéből vagy veremből ki lehet szedni, és a csomagolást meg lehet kezdeni… A baromfiudvarban ebben a hónapban kezdetüket veszik a keltetési munkálatok. A tenyésztörzsre nagy gondot kell fordítani, hogy ebben az időben idegen kakasok ne kerüljenek a tyúkokhoz, különben a tenyészet tisztavérűsége csorbát szenved. Ebben a hónapban a ludakra is figyelmet kell fordítani. Ha észrevesszük, hogy a lúd nyugtalan, és szalmaszállal a csőrében ide-oda szalad, ez annak a jele, hogy fészket akar építeni, ezért előkészítjük a ludak tojófészkeit is, amelyek akkorák legyenek, hogy a lúd ott kotolhasson is…”
– Ezt a szövegrészt a Kincses Kalendárium1934-es kötetéből idézem. Hat évvel ezelőtt egy vidéki város szállodájában ébredtem. Február vége volt. Az ablakon nyers földszagot libbentett be a szél, s a szívem összeszorult. Felöltöztem, és kimentem az utcára. Lovas kocsik nyargaltak valahová, a kasban malacok visítoztak. A nyomukba szegődtem. Kijutottam a vásártérre. Éppen állat- és kirakodóvásár volt a helységben. Beálltam az egyik lacikonyha ponyvája alá, ettem, ittam, aztán végigjártam a vásárt. Bognárokkal, késesekkel, fazekasokkal alkudoztam, s végül a vásár szélére érkeztem, ahol a környék szegényei, ócskásai kopott és mocskos ponyváról kínálgatták a portékáikat. Volt ott minden. Rozsdás kulcs, csavarok, törött vaskerekek, kötözött famozsár, s mellettük könyvek is. Tankönyvek, kalendáriumok, regények. Megvettem négy könyvet. A Kincses Kalendárium1931-es, 1933-as és 1934-es kiadását, továbbá egy érdekes művet, melynek a címe, azt hiszem, így hangzott: „A magyar írók Rákosi Mátyásnak”.
