Valószínuleg a fajtával foglalkozó szakemberek az elsô párizsi kutyakiállításon, 1863-ban döntöttek véglegesen a bordeaux-i dog elnevezés mellett. A kiállításon nyolc dog vett részt, melyek szinte még nyolc különbözô típust képviseltek. Egy Magenta nevu kutya nyerte az elsô díjat, s egyidejuleg kitüntették Párizs városának különdíjával, egy 150 frankot érô aranyéremmel is. Magenta marmagassága 70 cm volt, színe pedig rôtes árnyalatú szürke.
Ezt követôen közel két évtizedig, 1883-ig alig hallani valamit a fajtáról, majd ebben az évben megint szerepelt egy bordeaux-i dog a párizsi kiállításon, egy Bataille nevu kan, a Mina nevu legendás viadorkutya unokája. A fajtaazonos tenyésztés az 1890-es években kezdôdött, jelentôs szerepet játszott benne egy Rolland nevu kan, aki zömök testalkatú, csonkolt fülu kutya volt. Rolland-ról pontos adatok maradtak fenn: 72 cm magas volt, fejbôsége 62 cm, pofájának kerülete 41 cm, mellbôsége pedig 95 cm. Ebben az évtizedben több szakcikk is megjelent a fajtáról, mely nagy befolyással volt a tenyésztésre. Pierre Mégnin „Le Douge de Bordeaux” c. írását vette át Henry de Baylants kutyafajtákat bemutató könyvében, mely 1897-ben jelent meg. 1910-ben Kunstler bordeaux-i professzor írt kritikai tanulmányt a fajtáról. Hosszú évekig tartó vitasorozat után született meg 1911-ben az elsô hivatalos standard, melyet Mégnin és Kunstler dolgozott ki, ezt fogadta el az FCI 1913-ban. A ma is érvényben lévô fajtaleírást Raymound Triquet fogalmazta át 1971-ben, illetve vezetésével egy szakértôkbôl álló csoport 1993-ban is kisebb változtatásokat hajtott végre a standarden. Az FCI jelenleg is érvényben lévô standardjét 1995 áprilisában tették közzé.
A bordeaux-i dog az FCI kettes csoportjába tartozik, erôteljes, izmos, de harmonikus megjelenésu kutya. A test hosszúsága éppen meghaladja a marmagasságot, 10:11 arányban. A mellkas mélysége több mint a marmagasság felét teszi ki. Ami a fej arányait illeti, a fang maximális hosszúsága a fej egyharmada, a minimális pedig annak egynegyede. Természete nyugodt, kiegyensúlyozott; huséges, szeretô társa gazdájának, akit nagy bátorsággal védelmez, ha kell. A kanok kifejezetten dominánsak, de a túlzott agresszió náluk sem kívánatos.
Érdekesség, hogy számtalan más fajtával ellentétben a bordeaux-i dog orrtükrénél nem a fekete szín kívánatos, hanem a szôrszínnel harmonizáló, annál valamivel sötétebb árnyalat. A szôr egyszínu, mahagóni vagy annál sötétebb, apró fehér foltok a mellkason és a mancsokon megengedettek. A szukák marmagassága 58–60 cm, súlyuk legalább 45 kilogramm, a kanok 60–68 cm magasak és legalább 50 kg súlyúak.
A bordeaux-i dog rokonsága az angol masztiffal kézenfekvô: a késô középkor vége óta rendszeres kutyacsere dívott a La Manche-csatornán keresztül Anglia és a kontinens között, 1572-ben I. Erzsébet királynô több angol masztiffot is küldött ajándékba IX. Károly francia királynak. A nagytestu, erôteljes kutyákat nemcsak az egyszeru emberek használták munkára, az arisztokrácia is kedvelte a tekintélyes megjelenésu ebeket. 1789-ben a francia forradalom kitörésekor sajnos sok szép példányt fôúri gazdájukkal együtt megöltek. Ha nincsenek az egészen az elsô világháborúig, elsôsorban Dél-Franciaországban nagy kedveltségnek örvendô állatviadalok, talán nem is maradt volna fenn ez a fajta. A kegyetlen ötletek terén kifogyhatatlan emberiség egyébként még szamarak ellen is harcba küldte kutyáit. Az amúgy jámbor csacsik patarúgásai igen veszélyesek voltak a küzdôtéren. Nagy hírnévre tett szert egy Mina nevu viadorkutya, ugyanis ez a szuka állítólag a különben kötelezô, fémbôl kovácsolt védônyakörv használata nélkül szállt ringbe, több medvét és bikát is megölve. A bordeaux-i dog történetében jelentôs szerepet játszó Pierre Mégnin így írt 1896-ban az Állattenyésztô c. lapban a fajtáról: „Megérdemelték nevüket, hiszen Bordeaux mészárosai hajdanában sokszor használták ôket. Olyan vadak voltak, hogy egy rendôrségi rendelet kötelezte a tulajdonosaikat, pórázon tartsák ôket, az ebek pofáját pedig szájkosárral lássák el.” Egy bizonyos dr. Frank 1906-ban a Marhapásztor c. lapban dicséri a fajtát: „A bordeaux-i dog sokkal többet megôrzött magában a kelták erôs jellemébôl, mint a masztiff. Valójában ô elôdeink híres-nevezetes kísérôebének származéka. Ereje szörnyuséges; a legizmosabb ember szükséges ahhoz, hogy féken tartsa. Az állkapcsa irtóztató. E fajta néhány szép példányával Spanyolország határán is találkozhatunk, bár számuk nagyon megritkult. Ama pireneusi tartományokban, ahol még mindig napirenden vannak a bika- és medveviadalok, manapság is szemtanúi lehetünk annak, ahogyan megmérkôznek ezekkel a fenevadakkal.”
Több kinológiai szakíró sok más nagytestu, dog típusú kutya mellett a bordeaux-i dogot is a tibeti dog leszármazottjának tekinti. Szerintük ez az ôsi kutya Tibet fennsíkjairól került az Ókorban a Közel-keletre, onnan pedig a népvándorlások során jutott el Európába. Egy biztos, nagytestu kutyák mindig ott alakultak ki, ahol az ember állandó harcban állt a vadállatokkal vagy embertársaival, vagy éppen mindkettôvel. A bordeaux-i dog feladata kezdetben az ember illetve annak tulajdonát képezô állatok védelme volt, de használták vadászatra is, s de fennmaradását mégis egy véres látványosságnak, a medve- és farkas viadaloknak köszönhette.
A Bordeaux-i dog egy a legősibb francia fajták közül, valószínűleg leszármazottja az Alans-nak és főként annak az alans vautre-nek, amelyről Gaston Phebus (vagy Febus), Foix grófja, a XIV. századi, Livre de Chasse című munkájában a következőket írta: "erősebben tartja a harapását, mint három agár". A "dogue" szó a XIV. század vége óta létezik. A XIX. század közepén Aquitanián kívül alig ismerték ezeket az ősi dogue-kat. Nagyobb állatok, például vadkan vadászatra, harcra (gyakran törvényesen), házak és jószág őrzésére illetve hentesek mellett használták őket. Az első francia kutyakiállítást 1863-ban, Jardin d'Acclimatation-ban rendezték meg. A Dogue de Bordeaux jelenlegi nevén került bejegyzésre. Különböző típusok voltak: a Toulouse-i, a Paris-i és Bordeaux-i típus, mely a jelenlegi dogue-ok őse.
A fajta annyira megsínylette a két háborút, hogy a második világháború után a kihalás veszélye fenyegette; a 60-as években tenyésztése ismét fellendült.
-1.standard (Caractére des vrais dogues) Pierre Megnin, Le Dogue de Bordeaux című könyvében; 1896
-2.standard J.Kunstler , Étude critique du Dogue de Bordeaux-ában; 1910
-3.standard, Raymond Triquet, Vet. Dr. Maurice Liquet közreműködésével; 1971
- 4.standard, a Jerusalem modell (F.C.I) alapján újraalakítva, Raymond Triquet a francia Dogue de Bordeaux Club elnöke, Philippe Serouil közreműködésével; 1993
Viselkedés, természet :
[Otilde]si harci kutyaként, a Dogue de Bordeaux kiváló őrzőkutya, feladatát bátran, de nem agresszíven látja el. Kiváló kisérő, gazdájához szeretetteljes és ragaszkodó. Nyugodt, kiegyensúlyozott, magas ingerküszöbbel.
A kanok karaktere normálisan domináns.
Már régóta szeretnék egy(sok) Bordóit, és most úgy néz ki, hogy teljesülhet ez a vágyam.
Miután nagyon kevés irodalom van erről a fajtáról, kérek mindenkit akinek vannak tapasztalatai, ossza meg velem
Minden érdekel!
