Mivel a Tokod / Tokodi bánya bélyegzőhely az MTSZ honlapja szerint választható ("vagy" kötőszó), az előző hosszászólásom vége így helyes:
Egy kis Tokod környéki OKT / KINIZSI SZÁZAS történelem
1981-1987: Mind az OKT, mind a K100 útvonala a Horgásztó - Csomória - Hegyes-kő (Tokodot nem érintő) útvonalon vezet. A legközelebbi / következő OKT bélyegző több néven futott: Tokodi csárda / Tokodi bánya.
1988-1990: Az OKT útvonala megváltozott, 1988 óta bemegy Tokodra, ahová új OKT bélyegző is kerül. Ebben az időszakban a K100 továbbra is a régi útvonalat követi.
1991-1999: A K100 az OKT útvonalát követve hivatalosan is érinti Tokodot, így a tokodibélyegzőhelyet is.
2000-től: A K100 visszatér az OKT régi útvonalára (Csomória), 2000-2003 között fehér alapokat, 2004 óta pedig a K+ jelzéseket követve, így ettől kezdve ismét kimarad a tokodi bélyegzőhely.
(Nem egészen értem ezt az opcionálisan választható OKT bélyegzési helyet).
A Kinizsi Százas igazolófüzetében évek óta szerepel egy ilyen bekezdés a Hírek, információk, közlemények között (a példa a 2011-es igazolófüzetből származik, ha azóta kivették, akkor csak "szerepelt"):
"Kéktúrázók figyelmébe: a Kinizsi Százason az OKT Kesztölc - Koldusszállás közötti szakasza teljesíthető. A tokodi, péliföldszentkereszti, pusztamaróti és Gerecse üdülő bélyegzők - ha az adott helyen ellenőrzőpontunk nincs - a következő állomásunknál hozzáférhetőek lesznek."
A Százas hivatalos útvonala azonban két helyen elhagyja az OKT útvonalát az említett szakaszon:
- Dorogon az OKT a vasútállomás felé kerül (bélyegzőhely, de bármely egyéb dorogi bélyegző is jó), a K100 a vasúti sorompótól a Mária utca - Bécsi út - Molnár söröző - Csolnoki út - Mátyás király utca - Árpád utca útvonalon éri el ismét az OKT útvonalát.
- A Miklós-berek / Horgásztó - Hegyes-kő alja közötti szakaszon az OKT Tokod felé vezet, míg a K100 útvonala a K+ (régi OKT) nyomvonalán, a Csomória - Mészégetők útvonalon érkezik a Hegyes-kő alá.
Egy kis Tokod környéki OKT / KINIZSI SZÁZAS történelem
1981-1987: Mind az OKT, mind a K100 útvonala a Horgásztó - Csomória - Hegyes-kő (Tokodot nem érintő) útvonalon vezet. A legközelebbi / következő OKT bélyegző több néven futott: Tokodi csárda / Tokodi bánya.
1988-1990: Az OKT útvonala megváltozott, 1988 óta bemegy Tokodra, az OKT bélyegző is ide kerül a megszűnt Tokodi bányától. Ebben az időszakban a K100 továbbra is a régi útvonalat követi.
1991-1999: A K100 az OKT útvonalát követve hivatalosan is érinti Tokodot, így a bélyegzőhelyet is.
2000-től: A K100 visszatér az OKT régi útvonalára (Csomória), 2000-2003 között fehér alapokat, 2004 óta pedig a K+ jelzéseket követve, így ettől kezdve ismét kimarad a tokodi bélyegzőhely.
42 évesen elérkezettnek találtam az időt, hogy személyemmel gyarapítsam az OKT-t teljesítő túrázók tiszteletreméltó társaságát. Tanácsotokat ill a véleményeteket kérném: OKT etikettet sért-e, ha a k100-on használom (kihasználom) a lehetőséget és bélyegzek a Dorog-Koldusszállás vonalon?
Bár úgy láttam, hogy van egy kis letérő a kékről Tokod előtt ahol van egy bélyegzőpont is. Mit évő legyek?
"Most úgy látszik, csőstől kapjátok az Alföldi Kéktúrás leírásokat, csak nehogy aztán megfeküdje a gyomrotokat... :-)"
Nem tartok tőle, sőt! Hangolódok rá, hogy a 11 évvel ezelőtti egyvégtében teljesítés után mondjuk jövőre elkezdve, szakaszos végigjárással újra teljesítsem majd az AK-t. Van egy már nem is annyira új túratársam, akinek a szintek komoly nehézséget okoznak, ezért is jött/jön mostanában az AK ötlete. Mert kékezni meg nagyon mennék már, 6 éve is elmúlt, hogy utoljára teljesítettem valamelyik kéktúrát...
Most úgy látszik, csőstől kapjátok az Alföldi Kéktúrás leírásokat, csak nehogy aztán megfeküdje a gyomrotokat... :-)
Jöjjön akkor a múlt heti túrám harmadik napja:
Alföldi Kéktúra Baja, Vándorpont – Józseftelek utáni erdő
Reggelre, mire felkeltem, már nem esett az eső, bár erősen felhős volt az idő és élénk északi szél is fújt. Fél hétre készülődtem össze a bajai Vándorponton, és köszöntem el a személyzettől. Mivel a Vándorponton nem volt semmilyen bélyegző, amivel igazolhattam volna, átsétáltam a szomszédban lévő AVIA benzinkúthoz, ahol a pecsételőhelyek fóruma szerint a már korábban itt járt kéktúrázók is igazoltak. Tényleg első szóra adták a céges bélyegzőt a benzinkúton, innen aztán továbbindulva meglátogattam a Tescot is, felfrissíteni a készleteimet. Miután megbirkóztam az automata kasszával és elpakoltam a vásárolt cuccokat a hátimotyómba, már indultam is tovább, de ekkor már negyed nyolc felé járt az idő.
A keskeny lépcsősoron visszakaptattam a hídra és ráálltam az Alföldi Kéktúra útvonalára, oda, ahonnan előző nap leereszkedtem a partra. A közös járda-kerékpárút hamarosan lesüllyedt a töltésről, aztán egy balkanyar után már rá is fordultam a töltésre vezető útra. Néhány száz méter után kezdődött a töltés koronáján futó, kezdetben betonlapokból álló széles út. Elhaladtam a még zárt Tanyacsárda épülete mellett, aztán a vízmű bekerített épületei és kútjai mellett elsorjázva végleg magam mögött hagytam Baját. Itt kezdődött az a több mint 13 km-es útszakasz, amit a Duna gátján kellett megtennem.
Egyhangú út volt ez, valahogy ezt tükrözte a teljesen egybesimult szürke égbolt is, mindenesetre késő délelőttre egész jó túraidő kerekedett belőle! A gemenci oldallal ellentétben itt elég nagy volt az autóforgalom, de jöttek velem szemben országúti kerékpárosok is (persze hátszéllel), meg valami futócsapat, akiket az edzőjük kerékpárral hajkurászott, folyton valami lángost ígérgetve nekik. Valamivel több, mint 8 km után, a Vajas-foknál tartottam az első komolyabb pihenőmet, itt a kikövezett gyalogúton leballagtam a Duna-partra körülnézni és leültem a rakpart felső peremére. Továbbindulás előtt még megnéztem az itteni, szintén műemlék szivattyúházat (ezt csak kívülről), aztán nekizördültem a további, nagyjából 5 km-es gáttúrának. Tizenkettő felé értem el a letérési pontot, aztán további negyedórás menettel – végre közönséges földúton – az ósükösdi turistaházat. Itt ragasztottam már matricát az igazoló füzetembe is, mert az előző itt jártamkor csak egyet nyaltam be oda, és „hivatalosan” innen folytattam most a 2012 augusztusában bejárt távot. És hogy miért nem innen indultam el a túrára két és fél nappal korábban? Egyszerűen oly’ gyalázatos volt az a 2012-es menet, hogy olyan kezdettel nem akartam belevágni egy több, mint 800 km-es túraútvonalba!
A turistaház egy kis letérés az AK útvonaláról, visszatértem hát a hídon keresztül a Vajas-fok nyugati partjára, és az ottani keréknyomokon indultam tovább. Az alattam futó földút minősége egyre romlott, aztán egy elágazás után ott álltam a semmi közepén, mert az útvillában kezdődött halvány keréknyomok hamarosan eltűntek a csatornaparti dzsindzsában. A térkép határozottan mutatta, hogy a Vajas-fok nyugati partján kell haladnom, törtettem hát vagy 20-25 percet a susnyában, mire elértem a Vajas-fok következő hídját.
Itt már egy „tisztességes”, mezei földútra tértem, és elindultam a nyílegyenes úton a távolban már látható Szent Anna kápolna tornya felé. A környékre oly jellemző, homokos földúton haladtam, áldva az éjszakai esőt, ami eléggé megkötötte a szinte lisztfinomságú homokos talajt, így nem süppedt bele bokáig a bakancsom! Kimondottan jól jött most ez a záporos-zivataros hidegfront! 2012 augusztusában komolyan meg kellett birkóznom itt ezzel a süppedős homokkal! Olyan tiszta lett az idő, hogy szinte csak egy karnyújtásnyinak tűnt a távolság kápolnáig, de eléggé becsapós volt a perspektíva, mert majdnem fél órát talpaltam odáig. Itt volt a következő pihenőpontom, de nem maradtam sokáig, mert Sükösdön terveztem a kocsmában egy komolyabb ebédszünetet.
A kápolnától továbbindulva már látszott a távolban Sükösd, sőt, az 51-es úton elhúzó autókat is látni lehetett, de odáig is ballagtam vagy fél órát, közben a falu határában kereszteztem a Duna-völgyi-főcsatornát is. Egy kis emelkedőn felkaptattam a főút szélére, itt a kék jelzések balra tértek, de a Gruber Sörház és Vendéglő táblái jobbra hívogattak. Nem volt nagy kitérő a sörház, mint kiderült, egy eléggé kellemes hely, az árai sem borsosak, így aztán ettem itt egy tisztességes mennyiségű brassóit csemegeubival, amit aztán fel is itattam nyomban két kori Borsodival. És még így is jóval 2000 Ft alatt volt a számla!
Tele hassal nem sok kedvem volt továbbindulni, pedig még legalább két órát akartam menni, hogy minél kevesebb táv maradjon a túrám utolsó napjára, vasárnapra. Így aztán háromnegyed négy felé erőt véve a lustaságomon továbbindultam a Gruber Sörházból. A kék jelzéseket követve pár száz lépés után jobbra tértem a főutcáról az aszfaltos Daráló utcára, és negyedóra után már el is értem a faluvéget. Kissé pánikba estem az utolsó telephelyek után, amikor nem akart véget érni az aszfaltozás – épp elegem volt mára már az aszfaltos, betonos szakaszokból, de mint kiderült, ez csak egy kicsit távolabb lévő lovas tanyáig vezetett.
Földutak kereszteződésében jobbra tértem a Bori-tanya felé, pár perc múlva elhaladtam a lakott tanya mellett (a kutyák még percekig ugattak utánam), aztán lassan magam mögött hagytam a megművelt földeket és elértem az erdőt. Az akác dominált errefelé, de sok volt a nyárfa és kisebb foltokban még feketefenyvesek is előfordultak. Az utak végig jól járhatóak voltak, ritka, de jól követhető jelzettséggel. Amúgy eléggé egyszerű errefelé a kéktúra vonalvezetése: kilométereket tud haladni egy-egy jól kijárt, homokos földúton. Elhaladtam egy már lakatlan tanya mellett (a térkép vadászházként jelölte), aztán innen vagy negyedórás menet végén értem el a volt Józseftelket. Az itteni tanyának már csak a szerény romjai látszanak, nagyjából ide terveztem a sátrazást, de még csak hat fél járt az idő, könnyű volt a terep is, így aztán továbbmentem majdnem a térképen jelzett 153,3 m-es magassági pontig. Itt egy bokros-ligetes erdőrészre akadtam, nem is sokat teketóriáztam, felütöttem a sátramat egy nyugat felől védett kis rét peremére. A sátorban még megnéztem a GPS-t, mielőtt kikapcsoltam volna: eddig 74,9 km-t jöttem Szekszárdtól, 533 méter emelkedéssel. A sátor pozíciója pedig N 46°15,855’ és E 19° 03,382’ volt.
Hát még úgy, ha az ember a "A rossz vízáteresztő képességű talajnak" részből a "talajt" "tulaj"-nak olvassa elsőre... :) Egészen más dimenziókba helyezi egyből a történetet. :)
Nálam az ebookreader beszerzésének fő oka a túrázás volt. Eco szösszeneteit marha nehéz többnapos trekkingen végigcígölni. Így meg pár gramm súlytöbbletért cserébe 1800 könyv van ott velem a sátorban. Akinek a pénztárcája engedi, szerintem szerezzen be ilyesmit, nagyon hasznos kis eszköz. (És nem kell a legdrágább neves márkás, egy sima Prestigio is bőven elég.)
2015. május 19. Szarvas - Árpádhalom, Alföldi Kéktúra, 35 km
"Hiába, öregember nem gyorsvonat." John McClane, Die Hard 3
Csöndesen kotyog a víz az ivózsákomban, amint vasárnap kora reggel apósom lakásától kocogok a csongrádi autóbusz állomásra. Folyamatosan latolgatom az épeszűségemet, de a szentesi, majd Szentesen a szarvasi autóbuszra szállva a sorsom megpecsételődik.
A szarvasi autóbusz állomás melletti büfében kávét és egy Nestea-t kérek, és akkurátusan áttúrom a csomagomat. A futó hátizsákban teletöltött 2 l-es ivózsák, csokik, energiaszeletek, egy 0,7 l-es izotóniás ital. Árpádhalmi érkezéshez némi szendvics, aztán egy cserepóló, egy esőkabát, pénztárca. Térképtáska az AK füzettel, a két megyei füzettel, túrajelentéssel. Hesse Üveggyöngyjátéka - olvasnom kell a tömegközlekedési eszközökön (is), erről képtelen vagyok leszokni.
Húzom az időt, mindenképpen beszélgetni akarok a rokonszenves pultossal, bélyegzést kérek az AK és a Békés megyei AK füzetbe, a túrajelentésbe, de csak kiürül a kávés csésze, elfogy az üdítő. 7.40 magasságában elköszönök, és lassú (kb. 6:40-es km-ek), de a tiszta menetidőt tekintve többé-kevésbé végig konzekvensen tartott tempóval kocogni kezdek. Ismét meggyőződhetek róla, hogy Szarvas egy szép és élhetőnek tűnő mezőváros. Rácsodálkozom Terstyánszky Ödön emléktáblájára. Az 1928-as olimpia kard egyéni és csapatversenyének aranyérmese volt, aki egy évvel később Solymár közelében, motorbalesetben hunyt el 39 évesen. Az egyéni verseny döntőjében a nála 14 évvel fiatalabb Petschauer Attila ellen győzött, aki szintén 39 évesen hunyt el, önként, kéjjel ölő embertársainknak köszönhetően.
Tessedik Sámuel emléktáblája mellett kocogok el, aki Szarvas, tágabb értelemben az egész Alföld mezőgazdaságának és a mezőgazdaságból élők életszínvonalának fejlesztésén dolgozott évtizedeken át. Megérkeznek a kék jelzések is (az Alföldi Kéktúra útvonala elkerüli a belvárost), átkelek a Szarvasi-Holt-Körös hídján - a lábukat áztató mocsári ciprusok vonzzák a tekintetet - és a végig kitűnő jelzések az Erzsébet-ligetbe kanyarítanak. A szép, rendezett, városi park szerű, hatalmas fákkal ékesített ligetben tagbaszakadt nyúl húzza fel az elhíresült cipőit és lehajráz. Fura, kopottas zöld hrsz. szerű jelzések tűnnek fel, ezek az Erzsébet-ligeti tanösvényen keresztül kalauzolják a sétálni vágyókat. Üdülők, majd egy sportpálya érintésével az Anna-ligethez érkezek. A korai időpontnak köszönhetően a Körös-Maros Nemzeti Park székházánál még nagy a csend, ezért tovább szedem a lábaimat. Az aszfalt kikopik a talpam alól, jut viszont annál több sár. Bikazugnál járok, balról a Holt-Körös, jobbról riadt tekintetű őzek és durván káromkodó fácánok látványa teszi változatossá az utam. Hamarosan egy néhai járda maradványai mentenek meg a sárdagasztás kínjaitól, majd a Bikazugi major épületei mellett elhaladva már aszfaltúton haladok tovább. Ismét átkelek Holt-Körös felett és máris a szentesi országúton, a Bikazugi elágazásnál, az Aranyhal kocsmánál járok. 8 óra 25 perc, 7,9 km van mögöttem.
Illedelmesen bebocsájtást, a cipőim sártól terhelt állapota miatt elnézést, a hűtőből pedig egy újabb Nestea-t kérek. Rögtön szemet szúr a "Te szedd a Kéken" aktuális (május 16.) plakátja az ivóban. Rendkívül szimpatikus tag a tulaj, jót beszélgetünk Csongrádról és a Körös-torokról. Amikor már az egykori katonaélményeken anekdotázunk, érzem, hogy indulnom kell, mert itt sötétedik rám. Sajnos, a kocsma csak a klasszikus horgász szezonban üzemel, így folyamatos bélyegzési lehetőségre, MTSZ bélyegző kihelyezésre nem alkalmas.
A Szentes felé vezető országúton kocogok tovább, két kaukázusi juhászkutya elismerően méltatja tevékenységemet a kerítés másik oldaláról. A szivattyútelep, majd a furugyi leágazás érintése után a Kákaifőmajor felé térek. Továbbra is aszfaltúton, csatorna fölött átívelő hidat érintve haladok a major házai között. Elfutok a mezőgazdasági repülőtér mellett, lassan magam mögött hagyom a Gázfogadó állomás épületét is. Nagyon jól érzem magam a bőrömben, a civilizációtól távolodva, alig sáros, jól futható földúton haladok Békés és Csongrád megyehatára felé. A Kákafoki csatorna hídjához érek, 15,1 km-t futottam eddig, 9 óra 25 percet mutat az órám.
Több mint 6 km nyílegyenes út vár rám, ami a túranap legszebb, legeufórikusabb részének bizonyult. Nyulak menekülnek előlem, ami arra késztet, hogy fahangomat kieresztve énekeljek (?) néhány sort a HBB Vadászat albumának "Fut a nyúl a mezőn" c. dalából. A nyulakat nem sikerül ezzel lenyűgöznöm. Jobbról a Kákafoki csatorna gátja mutatja az utat, fehér gólya, szürke gém, kócsagok a levegőégben, riadt őzek az anyaföldön és traktorok a csatorna mellett, egyelőre vagy 2 km-nyire. Ahogy közeledek, a traktorok vezetőit is látom már és ők is engem. "Szemmel tartanak", de jókedélyűen fogadják a köszönésemet, "Sok van még?" kérdésükre vigyorogva válaszolom: "Remélem, igen." Kiserdőbe érve és onnan szinte azonnal ki is bukkanva egy épülethez érek. Igazi pusztai táj, a Györgykirályság szikes legelője kíséri innentől az utamat.
A hosszú egyenes szakasz után az omladozó Váradi tanya irányába fordít a jelzés. A rossz vízáteresztő képességű talajnak köszönhetően nagy vízállásokat kerülgetek. Éppen az egykori tanya magasságában egy keréknyom gerincén próbálok átlibegni, amikor megcsúszok, és egy takarosat esek. Adrenalin-gőzösen pattanok föl, tapogatom a tagjaimat, de semmi bajom nem esett, csak a már így is eléggé elkoszolódott nadrágom állapota került közelebb a kritikán aluli kategóriához. Óvatosabban kerülgetem a vízállásokat, majd egy szép kis horgásztavat mellőzve, a zsinórokat áztató horgászoknak nagyot köszönve érkezek Eperjesre. 22,8 km, 10 óra 25 perc.
A kis vegyesbolt elé kihelyezett seprűvel megtisztogatom a cipőmet, és belépek. Utoljára Zamárdiban, a Mauro pizzériában fogadtak ilyen harsány Buongiorno! kiáltással. Eperjesen egy, a világáról semmit nem tudó, csacsirészeg cigányember köszön rám. Buongiorno amico mio, válaszolok neki a kétkezes olasz tudásommal (két kezemen meg tudom számolni az általam ismert szavakat, kifejezéseket). Cimborák vagyunk, akaratom ellenére. A kissé dermedten álló eladó hölgytől kérek egy liter Ice teát, egy rakás bélyegző lenyomatot (AK füzet, Békés és Csongrád megyei füzet + túrajelentés). Megpróbálok beszélgetni is vele, de olaszos ismerősöm közlési kényszerben szenved. Elkéri az AK füzetemet, a szája nyílásán kibukó mondatfoszlányokat érezhetően ő sem érti, de nekem sem sikerül azokat dekódolnom. Itt is van "Te szedd a Kéken" plakát, és ez jó.
Elköszönök, rövid időn belül ledöntöm a cukros lötyit, megnézem Eperjes modern római katolikus templomát, kevéssé modern kocsmáját (mindkettőt csak kívülről) és 10.40-kor tovább indulok. Az Eperjest a Gádoros - Szentes közötti műúttal összekötő, gyér forgalmú aszfaltúton jön egy holtpont. Szenvedősre sikeredik, nem akar közeledni az egykori kendergyár, nem akarnak elfogyni mellőlem Kiskirályság házai. Minden jónak vége szakad egyszer, kiérek a gádorosi országútra. Balra Békés megye tábla, jobbra kanyarodok. Nem jelentős termetű, mozgásában semmilyen formában nem korlátozott kutya sunyi tekintettel morog, gazduram kíváncsian figyel. Tekintélyes méretű kődarabot ragadok fel az útpadkáról, és egyelőre még csak trágárkodom a kutyával. Gazduram ráun, Buksit megregulázza, aki jobbra el. Néhány száz méterrel odébb két kaukázusi juhászkutya hörög egy kis üzem kerítésén belülről. Érdeklődve figyelem az útszéli fákat, villanyoszlopokat, melyikre lenne esélyem időben felkapaszkodni. A kérdés - szerencsére - elméleti síkon marad. Lassan az országúthoz simulnak a sínek, közeledik az újvárosi sertéstelep víztornya, de nekem balra kell fordulnom. Magányos, a térképen nem jelzett tanya, túl a kaukázusiakon itt magyaros fesztivál kezdődik. Az éber puli jelzi a kuvasznak, hogy "Szedd már össze magad, te tohonya disznó, csavargó közeledik!" A kuvasz komolyan veszi a jelzést, üvöltve, nagy elánnal csapódik a vékonyka drótkerítésbe. Itt aztán sehova nem tudok felmászni, abbahagyom a futást, gyalogolva próbálok kijutni a veszélyzónából, de a kuvasz érezhetően utál, a puli pedig tovább hergeli. Szerencsésebbnek ítélem meg a gyors továbbállást, ezért folytatom a futást
Szépen művelt szántóföldek között, magasfeszültségű vezeték alatt átkelve igyekszem Árpádhalom irányába. Elsőként egy traktor, majd az egykori major épületei és a falu szélső házai közelednek felém. A falu szélénél búcsút mondok a jelzésnek, balra térek és pontban 12 órakor, 35 km-rel a lábamban megérkezek a Jóbarát sörözőhöz. A törzsvendégek ovációval fogadnak, nem a teljesítményem miatt, hanem mert emlékeznek rám a tavaly év végi, "születésnapi" Ludas-halom - Árpádhalom túrámról. Kérek egy fél liter kólát, egy Borsodit, bélyegzőt, kicsomagolom a kissé elpépesedett szendvicseket. Fogyasztok, hiszen kenyérrel is él az ember. Miután mindent eltakarítok, feleségem telefonon keres, jelzi, hogy csak Szentesre tud átjönni értem. A nap egyetlen rossz döntését hozom, kérek még egy sört. A délelőtti testmozgás után a két, viszonylag gyorsan elfogyasztott sör meglehetősen bárgyú mosolyt csal az orcámra. És ez Szentesig kitart. Sebaj, feleségemnek szereztem néhány vidám percet. Árpádhalmon a Jóbarát söröző ezzel együtt is egy rendkívül barátságos hely, ha döntéshozó is olvassa a soraimat, én mindenképpen ide helyezném ki az MTSZ bélyegzőt.
Szekszárdtól Ecsegfalváig jártam be mindezidáig az Alföldi Kéktúrát, hatalmas élmény volt, pedig néhány éve még nekem is gyökeresen más volt a véleményem az alföldi túrázásról. Ha az RP-DDK-t és az AK-t együtt veszem figyelembe, akkor majdnem a teljes Palin (Nagykanizsa) - Ecsegfalva szakaszt jártam be eddig. Van még egy Mecseknádasd - Árpádtető 'gap', amit azért "normál üzemmódban", gyalogolva szeretnék teljesíteni.
De biztos vagyok benne, hogy lesz még Alföldi Kéktúra szakasz, amit viszont futva szeretnék teljesíteni.
A ki mit iszik kérdést meglovagolva: a folyadékbevitelem az alábbiak szerint alakult: 2 l Nestea, 1 l sör, kb. 1,6-1,7 l víz, 0,7 l izotóniás ital, 0,5 l kóla. Ez szűk 6 l folyadék. :-)
Ifjúkorom nagy döbbenete volt az (vízválasztó jelleggel), amikor Nagykovácsi fölött az erdőben egy február eleji hajnalon arra keltünk, hogy a Royal vodka belefagyott az üvegébe. Akkor sejtettük meg először, hogy ami olcsó, az nem feltétlenül jó. :)
Öreg egyetemi professzorom is azzal a tanáccsal látott el minket, hogy periglaciális területekre, és téli túrákra ne vizet vigyünk magunkkal, mert az belefagyhat az üvegbe....:)
Még a dehidratálásról annyit, hogy a téli túrákon már nem egyszer figyelt be némi desztillált gyümölcslé- általában a rajtban -, ha értitek mire gondolok :D
Reggel hét óra felé indultam tovább a Szomfovai erdészházak tisztásáról, úgy tervezve, hogy fél kilenc felé fogok megérkezni a Lankóci gátőrházhoz és szivattyútelephez. Még előző nap telefonáltam, bejelentve az érkezésem, ugyanis szerettem volna végignézni a múzeumot és bepillantani a műemlék szivattyúházba is. A házig vezető utam a gát tetején szinte teljesen eseménytelen volt. Az aszfaltozott út hosszú egyeneseit néhány laza kanyar törte meg, a távolban feltűnt egy pillanatra a Villányi-hegység gerince is. Aztán a gát belső oldalán, a fák között valami csillogott, egy lejáró úton leereszkedve és az erdőbe belépve vettem észre csak a keskeny holtágat. A gátra visszatérve később egy őzbakra lettem figyelmes, "aki" az erdő felől a gáton átszaladva próbált áttörni a nemzeti park kerítésén, de persze nem járt sikerrel. Végül nagy nehezen megtalálta az utat visszafelé az erdőbe.
A távolban feltűnt a Szársomlyó
Nevenincs holtág az erdőszélen
Pánikban
A gátőr és a családja szabin voltak, elutaztak, de a kinn dolgozók kinyitották a szivattyúházat és beengedtek a múzeumba is, megnézni a régi gátvédelmi szerszámok és mérőeszközök gyűjteményét. Itt mesélték, hogy egy csoport is bejelentette egyébként a jövetelét arra a napra, a kisvasúttal fognak érkezni még a délelőtt. Fél órát elnézelődve kilenc előtt pár perccel indultam tovább a pecsételést követően. Még nagyjából két kilométert koptattam a gát tetején a flasztert, mire letérhettem a kisvasút Lassi erdészlak megállójához. Itt persze lemálháztam, megtízóraiztam a pihenőpadokon, fényképeztem egy sort a Lassi-tó partján (két éve ez is ki volt száradva, szóval fontos a Duna vízszintjének figyelése: a 400 cm-es bajai vízszint szerintem optimális a túrához!).
A Lankóci szivattyúház ipari műemlék
A két szivattyúegység közül a kisebbiket ez a kéthengeres dieselmotor hajtja meg
A múzeum épülete
Öreg reflektorok és kézilámpák a múzeumban
Vagy méteres vastag tölgyfa rönköket szállító kisvasút érkezett az állomás kitérőjére, várta a menetrend szerint lassan esedékes szembejövő személyszállító kisvonatot. Épp a szerelvényt fényképeztem, amikor megszólalt a mozdonyon a rádió, hogy lerobbant az érkező mozdony valahol a Nyárilegelő állomás után. A személyzet gyors megbeszélését követően az itteni mozdony leakasztott, nagyjából együtt indultunk tovább, én persze gyalogosan és kissé lassabban. Errefelé a földút a kisvasút sínjeit követi, nagyjából negyedóra után találkoztam az úton a talán húszfőnyi társasággal, vagyis a kisvasút utasaival, akiket előreküldtek a Lassi állomásra, hogy sétáljanak egy sort, és mire odaérnek, a vonat is megérkezik majd. Az csak később merült fel bennem, hogy ők lehettek az a csoport, akiket vártak a Lankóci múzeumnál is! Újabb negyedórás menettel értem el a Nyárilegelő állomást, itt még dolgoztak a vonat mozdonycseréjén, aztán pár perc múlva indultak az utasok után.
Lassi erdészlak vasútállomás
A Lassi-tó rögtön az állomás mögött van
Megérkezett a faszállító
Konzílium a kehes mozdonynál
Itt egy nyomvonalváltozáshoz értem, ugyanis az AK gemenci szakaszán a bizoccság által jóvá lett hagyva egy útvonal hosszabbító terelés, vagyis hogy a kék jelzések útba ejtsék a Pörböly vasútállomásnál lévő látogatóközpontot is. Tudtam, hogy a festési munkák már folynak, de úgy voltam vele, arra megyek majd tovább, amerre a jelzések vezetnek: ha már fel van festve az új nyomvonal, akkor azt járom végig, ha még nem, akkor maradok a régin! A jelzések a régi, már korábban megismert úton haladtak tovább, aztán a Kisrezéti erdészház után talán egy kilométerrel hipp-hopp, eltűntek! Visszaballagtam az utolsó látott jelzésig, alaposan körülnéztem, de nem vétettem el semmilyen elágazást! Továbbindultam, de már figyelve főleg azokat a fákat, amikre a józan paraszti ésszel jelzést kéne festeni. És akkor meglettek a barnával lefújt régi jelzések! Ezeket követve értem el negyed egy felé a Cserta-hidat, ahol megjöttek a vadiúj kék jelzések délnyugat felől egy dózerúton a piros jelzéssel együtt! Tehát egyszerre festik le a régi és festik fel az új jelzéseket, ráadásul egymással szembe haladva? A Lankóci őrház felől még a régi útra vezetnek a jelzések, Baja felől pedig már az újra? Mindenesetre érdekes módszer!
A Rezéti-Holt-Duna a Nyárilegelő vasútállomásnál
Cserepesre száradt dagonya a Kisrezéti erdészháznál (a megszűnő útvonalon)
A Cserta-Duna torkolata a Vén-Dunába
A napos délelőtt után nagyjából ekkorra felhősödött be, de a meteorológia ezt is jósolta, estére pedig a zivatarokat hozó hidegfrontot! Megpihentem az útelágazásban egy szépen kiépített pihenőhelyen, aztán mivel az eső is szemerkélni kezdett, elővettem a motyóból az anorákomat és egyelőre csak a derekamra kötöttem. Esőriasztónak így is jó! Be is vált. Rátértem a Cserta-hídnál a széles dózerútra és félórás menettel megérkeztem a Vén-Duna partját követve a torkolatához, ahol belefut a "nagy" Dunába. Pár percet üldögéltem a parton, aztán a víkendtelepen keresztül felsétáltam a Türr István hídra és átgyalogoltam rajta a Duna bal partjára, Bajára. Amint átértem a túlsó partra, leszaladtam a lépcsőkön a parti útra, aztán a híd alatt átbújva már meg is láttam a Vándorpont épületét. Már vártak rám (itt is be volt jelentve az érkezésem), úgy terveztem, itt hagyva a málhám besétálok majd a városba körülnézni, este pedig sátort verek majd a parton az erre kijelölt helyen. Aztán benn az irodában hagytam magam meggyőzni, hogy inkább aludjak a házban (mondjuk, ez nem hivatalos), mert állítólag este erős széllel és esővel érkezik majd a front, a kopasz parton pedig pont szembe kapnám majd az egészet.
Pihenőhely a Cserta torkolatánál
A Vén-Duna a Cserta torkolatánál
Ez pedig már a Vén-Duna torkolata a "Nagy-Dunába"
A Türr István híd vasszerkezete
A Gemenc Vándorpont a bajai kikötőben
Mosakodás és átöltözés után bementem a városba, először egy komolyabb kitérőt téve a Sugovica kiágazásánál lévő Türr István kilátóhoz. Ettem a Halászparton a Serrano Saloonban egy nagy adag Tex Mex szűzérméket (nagyon finom volt) egy kori Borsodival, aztán körbesétáltam a belvárosban. A Vándorpont felé tartva még egyszer útba ejtettem a Serranot egy újabb kori Borsodiért, aztán hétre visszaérve a szállásomra lezuhanyoztam, neteztem egy sort a társalgó számítógépén, végül megágyaztam magamnak a padlón és elégedetten hallgattam, hogy veri a szél és az eső a helyiség üvegfalát. Este még megnéztem a GPS-em: eddig 45,0 km-t jöttem Szekszárd óta (a bajai kiruccanás nélkül, mert oda nem vittem magammal), összesen 280 m szintemelkedéssel.
Bizony mondom néked, jól csinálod. Én a vizet preferálom, de az asszony is mindig mondja, hogy még kiválóbb a citromlével ízesített sima víz.
A sörrel egyébként nincs baj, mert annak az alkoholtartalma eléggé kevéske. A töményekkel többet árt az ember a hidratációjának. Ami még érdekes, hogy télen a nagy mínuszokban is ugyanannyit kellene folyadékot fogyasztani, mert ugyanúgy kiszáradsz. Viszont mínuszban egyrészt kívánja a fene a folyamatos folyadékbevitelt, másrészt meg hajnalban elég komoly feladat már a hálózsákból való kibújás is, és akkor még lehet nekiállni kiolvasztani a vizet a kulacsból... :)
