A régi Honfoglalón volt a Kultúra rovatban egy Wass Albert topik. Ezt kiegészítve Sík Sándorral, lehet szebbnél-szebb verseket betenni és gyönyörködni a költészet remekeiben.
Hóval jöttél, fiatal esztendő, Csupa fehér vagy, szép-, jóra kelendő. Napos és fehér, - ó ha az is volnál, Naposabb, fehérebb a fekete ónál!
Szép hó, fényes, hűvös és metsző, (Az üdvös értelem rokonának tetsző) Jó melegítő, tiszta fehérség, Borítsd be a rossz föld keserű kérgét!
Borítsd be, borítsd be, burkold el, öleld meg, Holt-eleven szíve hátha fölenged. Kripta-ürén a kifagyott mélynek Hátha még pihegő magok is élnek.
Hisz felszakad egyszer a becstelen tél is! Vérben és mocsokban ha százszor vetél is, Egyszercsak, mégiscsak megjön a jövendő. Hátha te lennél az, fiatal esztendő?
Hátha te lennél az, aki elbontod Fejünk felől a fekete boltot, Butaság fekete fellegei gátját, S eget érhet újra az igaz imádság.
Kiálts, ne hallgass, igazak imája, Hallja az Isten, hallja, kívánja! Visszalengő hózivatar, pelyhezd az égre, Zizegjed, zúgjad: szeretet, béke!
Nektek is, népek gyilkosai, balgák, Kiérzi az Isten szívetek hangját. Amit kimondani magatok se mertek, A szegény nyomorult, vacogó lelket.
Bélpoklos hazugság üvöltésén által A pőre szív az, mit az Isten áthall: "Ments meg, ó ments meg magunktól minket, S átkozott magunktól szegény mieinket!"
Ó hallom, hallom az ember hangját, Élők és hullák sírják, sikongják: "Kit ember-okosság beteg ördöggé tett, Mentsd meg önmagától az emberiséget!"
Fekete földön újévi fehérség: Zsibbadt szívünkben csecsemő reménység. Isten, éveket, szíveket teremtő, Teremtsen újjá ez az újesztendő!
Ez itt a magányosság erdeje. Itt én vagyok csak; én és valaki, valaki, akit nem is ismerek. És aki mégis, mégis elkísér akármeddig megyek. Valaki, akit mégsem ismerek.
S van itt egy álmom: különösen szép, és különösen mégis fáj nekem: Valaki egyszer majd elémbe lép, és megfogja két tévelygő kezem, lecsókolja két könnyező szemem... Valaki majd az életembe lép, aki százszor több, mint az életem. Van itt egy álmom: különösen szép, és különösen, mégis fáj nekem...
Ez itt a magányosság erdeje. Itt én vagyok csak, én és valaki, Valaki, akit nem ismerek, és akiről még tudnom sem szabad:
Mit tudtok ti a könnyről, könnyesszavú testvérek, Mit tudtok fájdalomról, szegény testvéreim, Kik halk panasszal jártok az est ösvényein, És sápadt ajkatokról mindegyre sír az élet.
Jártok a fájó ködben, a síró víz fölött, Úttalan elbúsultak, szegény árvák, kivertek. S törékeny, lágy rímekkel, halk szóval énekeltek Vért, vágyat és halált és keserű ködöt.
És mindig egy az ének, ami a halk húron szól, Unt könnyek csurranása a lankadt, nyűtt dalon: Apróka magatokról, apróka fájdalom. Mit tudtok ti, testvérek, ama szent Fájdalomról!
A diadalmas könnyről, a tűzzel lobogó Ujjongó fájdalomról, mely úgy száll homlokodra, Mint győztes csatatéren haldokló harcosokra Izzó és néma csókkal a győztes lobogó!
Daloltátok-e már ama nehéz tüzeknek Mélyében Dániel hármának himnuszát? A csontig-égő tűzben, mely a velőkbe vág, Az élő tűz tavában, hol a lelkek születnek?
Mert bizony mondom nektek: ott, ama tűz megett, Ott kezdődik az Ember. S ha nem jártuk a lángot: Maradunk egytől-egyig csúf, éhes kis falánkok, Nyafogó és játékos és durcás gyermekek.
Sírunk, mert megégettük gyámoltalan kezünket, Mikor a tűzbe kaptunk (mert fényes és piros), Mert kést csentünk a polcról, és azt mondták: tilos! Mert a szigorú Mester az ujjunkra legyintett.
És toporzékolunk és keserűn, magunk, Kiszaladunk a kertbe, vagy a sarokba állunk, És megvetjük az ételt, szólongatjuk halálunk, S azt hisszük: üldözött félistenek vagyunk.
Ott, messze, túlsó partján a súlyos tűzözönnek, Az édes és halálos káprázatok megett, Ahol látjuk magunkat, s látjuk a lelkeket: Ott mélyekből születnek forró, szent férfikönnyek.
Ott, ott sirathatod az élő holtakat, Az elbukott teremtést, a lelkek zuhogását. Ott, ott hullathatod a Krisztus könnye mását, Aki érted szorong az Olajfák alatt.
Míg ifjú homlokunkon a hajnal koszorúja, Amíg nevet a napfény és csodákról mesél: Tárjuk ki a szívünket, hadd járja fürge szél, És tűzzel simogassa az új nap arany ujja.
Mert szállton száll az óra, s az est jő könnyesen, Sok bolygó tűz kísért és ingó, álnok árnyak, És minden régi sírok rémei visszajárnak. Akkor fáradt szemünket húnyjuk le csöndesen.
És gyújtsuk meg a mécsest, a belülvalók mécsét. Tüzénél tágult szemmel láss ősi titkokat, A percek suhanását, a könnyek születését
Titkát a titkos múltnak s a titkosabb jelennek S az eljövendőségnek, és mindent, és magad. És sírj egy csendes himnuszt a kettős végtelennek.
Amikor erre jön: virágok,nyíljatok előtte ki. Pacsirták,énekeljetek! Patakok:csengjetek,nevessetek! Galambok: búgjatok! A nagy mező legyen dallal tele, és napsugárral,fénnyel,szerelemmel, csak tavasz legyen akkor és kacagás, szemeinkben ne lásson könnyeket, erdők,rétek,mezők: terítsetek eléje szőnyeget!
Én majd csak nézni fogom Őt, és imádkozva szüntelen, Ha rám se néz,ha meg se lát, megcsókolom a lába nyomát,
Most megtaláltad. Lásd, ez a titok. Milyen egyszerű, Istenem! És mégis mennyit futsz, amíg eléred, S utána hányszor nyúlsz, míg megfogod!
És most megszűnt a küzdelem. Most álljunk meg. A harc most elpihenhet. Kint a tengeren még vijjog a szél, De mi pihenjünk. Le az evezőkkel, Ez itt a rév, ez itt a cél.
Kinn kék vizen kéklő sajkák suhannak, Veri a vizet sok serény lapát. Ki napkeletnek, ki az alkonyatnak, Mind megy keresni a kincses hazát. Mi nézzük őket a hullámtörésről, Ahol a szél se zúg. Voltunk mi is sajkás legények, Csikorgott ránk is a vitorlarúd, Hozzátörtünk mi is az evezőhöz, Bennünk is dalolt mese-száz-ígéret, Bennünket is csalt csoda-tűnő-álom, Boldogszigetek és énekes élet, - Most vége. Most ülünk a parti páston, S pirosló napfény játszadoz velünk.
Jó nekem, Uram, havas, téli tájon, Jó nekem, hogy a szívem vérig fájjon, Jó énnekem vadon-egyedül lennem, Jó, hogy a lélek búgva nyögjön bennem.
Jó nekem, hogy kezed kitapogatta, Hol roskad a szív legjobban alatta, Hol a legfájóbb, legjobban hol reszket. S odacsókoltad lángoló kereszted.
Jó nekem, hogy a kezed rám nyújtottad, Megragadtál, szegény ügyefogyottat, És egy rántásra, minden gyökerestül Kiszakítottál én drága földembül.
Jaj, hogy ropogott a szegény gyökérzet! Minden kis ér vörös patakban vérzett. A tépett test, hogy remegett kezedben, Sok hosszú éjen zokogott imetten.
De Te, Uram, a jajra nem hallgattál, Kitépve, csonkán addig rázogattál, Amíg lepergett száramról remegve A legutolsó kis homokszemecske.
És most, Uram, most itt fekszem kezedben, Tépetten, árván, fájón, megepedten, Alázatosan hajlott homlokommal, Egyesegyedül teveled, Urammal.
De jó nekem a Te kezedbe esnem, Soha ne engedj más helyet keresnem. Most, most, Uram, most nincsen másom, látod: Jöjj, melengesd föl halvány kis virágod!
Hát itt van, testvér, olvasd és szeresd, Ha pihegni érzed a szó megett A szívemet, a szívedet. Olvasd, és ne keresd, Hogy mi is ez a zengő mozaik.
Minő magból fogantatik A vers, ki tudná azt megmondani? Mondjuk, mert mondja bennünk valami. Az énekelő énekel, Mert ez a Kell. A magot Mások vetik el. És amikor az új bimbó kifeslett, Csak néz, néz és álmélkodik az ember Áhítattal és félelemmel, Hogy amit érlelt anyaszerelemmel: Ímhol, ez lett!
Hát itt van, nesztek.
Talán egy dalba menekült regény, Talán egy tépett lap történelem. Talán egy üvegszilánkon a fény, Egy vízcsöppben a tenger, Egy parányban a Kettős Végtelen: Az Isten és az ember.
Valahol messze susognak a lombok Valahol messze susognak a lombok, Valahol messze dalol a madár. A réteken már nyílnak a virágok, S az erdő szélén ott legel a nyáj.
Valahol messze egy pacsirta szól. Megérkezett már a vidám követ? Avagy csalogány volna késő éjszakán? Én nem hiszem. Azért... talán... lehet...
Csak álom volt, egy szertefoszló köd. Hisz még hideg van, künn süvölt a szél. A földön lent egy megfagyott madár, Fehér ruhában temeti a tél...
Hideg van... fázom... menjünk a szobába. Még nincs tavasz, fehérek a dombok, De hallga... mi ez? Vagy csak képzelődöm?
Embernek lenni! Csak embernek, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek!
Lerázom magamról a port, Amit a századok ajka rámlehelt, Ledobom a palástot, Amit a Hivatal rámtekert, És az apostol köntösét is szétnyitom, Amit szent ujjak fűztek össze vállamon: Nézzétek, itt vagyok.
Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben, Amit a földanya megformált a mélyben, Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában, Fogantatásom titokzatos pillanatában: Én, ember, egy a millióból.
Ne várjatok éntőlem prédikációt És ódát és okoskodást ne várjatok: Én azt beszélem, ami vagyok. Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó: És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja, Öröktől való. Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim, Ami több lenne a pornál, És mégis, úgy akarta az, aki formált: Ami vagyok, örökkévaló. Semmi vagyok, egy milliomod, De minden, mert mindnyájatok. Nézzétek, ezek az erek milyen kékek: Akár a ti eretek! És piros bennük és meleg a vér, Mint bennetek. Nézzétek ezt a szájat: Kenyérre és csókra és szóra született, Mint a tietek. Ez a két szem nézni és nevetni szeret, És látni tanult és sírni szokott, Mint a ti szemetek, És álmélkodik reggeltől estig, Mint ti és Plátó és a kisgyerekek. Halljátok, a szívem hogy piheg? Hallgassátok és megértitek, Hiszen ő is, mint a ti szivetek, Kilenc hónapon át pihegett Egy édesanyának szíve megett, És visszatér, mint ti visszatértek, A földbe, amelyből vétetett.
És ez a lélek, érzitek-é, Hogy lüktet és ölel a lelketek felé? Ó nézzetek belé! Magát mutatja, egyet mutat: De ebben az egyben a ti arcotokat. Tükör módjára tükrözi hűn: Benne az erény és benne a bűn, És minden érzés benne van, Ami csak bennetek megfogan, S kimerhetetlen mélyébe lenn Piheg a mindennapi rejtelem: A közös, a közös Végtelen.
