Már értem a félreértést a zákányszéki pecsételő hellyel kapcsolatban.
Az a kocsma amiről beszéltem az Bordány felé nem a jobb, hanem a baloldalon van.
A Reál bolt mellett, be kell menni az udvarra és van egy udvari söröző! A képen piros nyíllal bejelöltem, mert aki nem ismeri a helyet el tud menni mellette.
Az MTSZ pecsét tavaly még itt volt. Mára csak céges bélyegző van.
(Az, hogy ez volt-e a Pedró kocsmája, azt nem tudom megmondani.)
Mi csak Sándorfalváig jutottunk még el. de hétvégén ki kellene építeni a hídfőállást Mindszentnél :-) !
Nocsak, nocsak, hétvégén mi is Kemencén voltunk :-)
Aztán tegnap délután visszafelé teljes terjedelmében felfestettünk egy vadonatúj turistautat a Börzsönyben, van vagy 30-40 méter :-)
Konkrétan: a Diósjenő-Kemence műút hajtűkanyarjánál, a Mázsaháznál a tanösvényről induló zöld forrás jelzés a Gál-kúthoz. Márciusban készült ott egy új híd és a forrás környékét is kipucoltuk.
Savanyú raguleves kapros túrógombóccal. Merre végighallgattuk a pincért, félig jól is laktunk, pedig nem vagyunk egy kis darab, kisétkű "gyerekek", de hát menni kellett tovább.
Imádok főzni, úgyhogy biztos, hogy kipróbálom valamikor.
-Jelzések tökéletesek, nem is használtam nagyon a GPS-t
- az áradó patakokon most nehezebb az átkelés, de nekem sikerült száraz zoknival megúsznom, mindenhol van valamiféle gázló kövekből, fadarabokból.
Mondjuk én úgy megyek neki mindig hogy nem zavar ha egy kis víz ér, rálépek olyan kövekre is amikre más nem biztos hogy rá mer, eddig bejött. :-)
Még most is a Csarna-völgyi pusztítás hatása alatt vagyok, nekem új volt, még nem jártam errefelé. Brutális mit művelt a természet ezzel az egykoron több mint 50 km hosszú kisvasúttal!
Hát akkor most George Lucas módra visszafelé folytatom:
3.nap: Ásotthalmi elágazás - Bordány
Remekül indult a reggel, majdhogynem túlpihentem magam. Barátom is remekül mozgott, bár nála a túlpihenés az lenne, ha egyfolytában három napot aludhatna. Vendéglátózik a „szerencsétlen”, ötkor kel és éjfélkor fekszik. Szerintem a túrázás jobb, bár lehet, hogy nem lehet megélni belőle.
A terv az volt, hogy busszal kimegyünk az 55-ös úton és megdumcsizzuk a buszsofőrt, hogy álljon már meg a kék keresztezésnél. Nem nagyon akart a terv megvalósulni, legalább is sofőr részről. Marad a „b” és „c” terv. A „b”, hogy leszállunk előbb, de ez plusz 2,5km, ami nem igazán jó, mert eleve 30km a mai etap. A „c” terv kicsit galád, de a rinyáló buszsofőrnek is elfogatható, rosszul érzem magam, le akarok szállni. Elindultunk és útközben Mórahalom után jelezte a sofőr, hogy nem kell sápadnom, meg fog állni önszántából. Úgy látszik az ellenőrzéstől félt, és Mórahalom után már nem szoktak ellenőrök cirkálni. Később rájöttem, hogy mitől is tartott, de ezt majd később. Leszálltunk és elindultunk a kéken Ruzsa irányába.
Egy elég vizenyős rétek között haladtunk, látszott, hogy nagyobb esők után komoly vizek állnak a környéken, majd elértük a Bogárzói csatornát. A távolban már láttuk az öttömösi erdőt jobb és bal oldalon. Elérve konstatáltuk, hogy ilyenkor májusban még elég nagy hőmérséklet különbségek jelentkeznek a nyílt terep és az árnyékos erdő között. Legalább is reggel és kora délelőtt. Szinte fáztam, ahogy az erdő hűvös lehelete befújt a hátizsák alá és didergette izzadt hátamat. Az erdőn gyorsan átérve egy kisebb cserjés rész, majd egy még rövidebb erdő után már láttuk a ruzsai aszfalt utat, amelyen pillanatok alatt a település Borsodi sörözőjében (Hörpölinre gondoltunk, milyen remek hely is lesz neki a Borsodi) találtuk magunkat egy-egy kori sör társaságában. Bélyegeztünk, kicsit beszélgettünk a kocsmárossal és a pincér hölggyel, majd a kocsma kívülről furcsa épületfala –mintha üvegszál erősítésű teknők lettek volna- mellett nekiindultunk Ruzsa-Vágónak. Útközben láttuk a tegnapi falunap tárgyi és személyi maradványait, valamint a készülődést a délutáni focimeccsre. Kellemes, árnyas erdőben haladtunk, ahol érdekes növénytársulásokat fedeztünk fel. Elég ritka a fenyő harca az ecetfával, megspékelve az akáccal. Vajon ki lesz a nyertes? Egy rövid szakaszon a Ruzsa-Üllés aszfalton kell haladni, igaz itt ahol esetleg el lehet könnyelműen aszfaltozni Űllés felé, hiányoztak a jelek. Kis figyelemmel azonban észre lehet venni a jobbra történő bekanyarodást, de azért kezdő túrázóknak nem ártott volna jelezni a dolgot. Aztán tanyák tűntek fel, természetesen „krumlirengetegekkel” és fóliákkal. A távolban már láttuk a Zákányszék-Ruzsa aszfaltot, de mielőtt elértük volna elkanyarodtunk balra és párhuzamosan haladtunk vele közel egy kilométert, majd derékszögben rákanyarodtunk és már ott is volt a ruzsa-vágói nemzeti dohánybolt-bolt-kocsma triumvirátus. Az utóbbi nyitva volt és egy kisebb társaság italozott az egyik kiülőjében. Itt pecsét nem kell, de azért fogyasztottunk egy kis nedüt és ettünk egy szendót. Közben szóba elegyedtünk a helyiekkel. Elég jó a megélhetés a környéken, gazdag vidéknek számít a mezőgazdasági térségek között. Őszibarack, répa, zeller, fehérrépa. spárga és minden más, ami bírja a homokot, persze a locsolás elengedhetetlen. Elég érdekes társaság volt, a szóvivő nagyon képben volt minden témában, a dadogó úriembert nehezen értettünk, míg a harmadik társukról ők maguk állították, hogy „szalajt” egy kicsit. Ő a kéktúrások vagyunk mondatunkra harsány tízperces nevetésbe kezdett és ismételgette: Kéktúrások, kéktúrások, kéktúrások! Nem tudtuk, hogy esetleg egy éppen itt bekattant turista, netán csak félreértette a túrás szót, vagy valami más tetszett neki. Mindenesetre, amikor elindultunk, még sokáig integetett nekünk. Zákányszék felé vettük az irány először aszfalton, majd az Öregcsorvai elágazás után homokon. Mindenütt árpamezők pipaccsal kombinálva, no meg kiépített locsolórendszerek. Zákányszék felé közeledve egyre inkább az őszibarack dominált és beérve a településre már láttuk is a barack hatását. Először hűtőházak, majd egy helyi rózsadomb, szebbnél szebb házakkal. A pizzériát elérve rögtön betértünk, mert a pecsételő helyek fórumán olvastuk, nem igen található a településen az MTSZ-es pecsét. Bestempliztünk hát egy cégeset és éppen a megérdemelt sert fogyasztottuk, amikor jött egy hölgy hátizsákkal, de a köszönésen kívül nem igazán kommunikáltunk. Kisvártatva jött a férje is, akivel váltottunk pár szót. Kéktúráznak, és tudja, hogy kicsit feljebb a faluban, jobb oldalon van egy söröző, ahol biztosan van MTSZ pecsét, októberben ott bélyegzett. Aztán már ment is tovább. Gyors öblítés után mi is nekiindultunk, de csak nem akaródzott megtalálni azt a helyet, amit én Pedró kocsmájának véltem. Őket sem láttuk sehol, és egyszer csak vége lett a falunak. Az utolsó eperárus (ez nem filmcím) közölte, hogy a Pedró tényleg jobb oldalt van, de kicsit beljebb, egészen pontosan egy utcányival. A barátom megszavazta, hogy a benzinkútnál a sarkon megvár, én pedig menjek vissza, nézzem meg. Így történt, és kb. 5-600m múlva ráleltem egy volt téesztelep portája mellett a Pedróra. Bemenvén és MTSZ pecsétet kérvén, úgy néztek rám, mint tyúk a piros kukoricára. Lázas keresés, majd telefonos segítség a tulajtól, a bélyegző eltűnt, amikor a kocsma tulajdonosváltást követően átköltözött ide. Kaptam egy ingyen pohár sört – valószínűleg értetlenkedő fizimiskám miatt sajnáltak meg- és loholhattam a barátom után. A faluból kiérve oly mértékű hátulról jövő forgalom volt, hogy azt gondoltam valami kitelepítés lehet. Aztán az elhaladó kocsik és utánfutók tartalmából rájöttem, hogy bizony ma vasárnap és vásárnap van. Nem is akárhol, hanem Mórahalmon, ami országos jelentőségű. Mindenféle állatot láttam lekötve és állva és ketrecben és vezetve, szóval volt itt minden. Sajnos ez a forgalom egészen Bordányig tartott, ezért elég gyorsan szedtük a lábunkat. Bordány előtt láttunk egy igencsak felmálházott turista párt, de bementek egy párhuzamos homokútra, így nem tudtunk velük beszélni, hogy kifélék, mifélék. Lehet, hogy ők is unták a forgalmas aszfaltot. Elértük Bordányt, ahol nem kellett pecsételni, mert két napja már beütöttük a Gyuri kocsmájában, de azért a Vikingbe beugrottunk. Pont odaértünkkor jött ki a Zákányszéki turista házaspár, gondoltam: Megvagytok jómadarak, hol is az MTSZ pecsét? Sajnos Ők sem lelték, kocsma ugyan volt jobb oldalon –csak mi nem vettük észre-, de pecsét sehol. Nekik is azt mondták, hogy elveszett. Amúgy Üllésiek voltak és miután végeztek a mai túrával, hazagyalogoltak. Mi is leöblítettük az út porát, vettünk egy doboz epret, majd visszabuszoztunk Szegedre a jól megérdemelt pihenőre.
A telefonom 31,1km-t mutatott, de ebben benne volt a Pedrós eltévelyedésem is. Úgy látszik, itt az Alföldön működik ez a harminc kilométeres etapolás, ha nincs extrém meleg.
Ez bizony szép teljesítmény, igazi akaraterőről árulkodik. A harmadik nap, vizes cuccal, bizony lehet, hogy megnéztem volna a buszmenetrendet. Az ember ilyenkor azt sajnálja, hogy még nézelődni sincs nagyon kedve, no meg alkalma. Esik, csúszik, felhőben vagy, a kedve sem a legjobb. Ha lehet én is kerülöm az ilyen időt és eddig még nagyjából sikerült, bár most az AKT egy nagy fél nap ilyen volt, egy meg az a szitálós fajta.
Üdv újra itt! :) Kemény 3 napon vagyok túl, de sikeresen abszolváltam társaimmal a Nagyvázsony- Zirc szakaszt, pedig az időjárás mindent megtett, hogy elvegye a
kedvünket az egésztől. Az első napi 31,3 km -melyből levonva, hogy összesen kb. 4,5 km a ráadást (Kinizsi-kilátó, Őskarszt, elhagyott bauxit bánya, Városlőd- Kislőd vá.-tól az Iglauer Parkig - 26,8 km marad, ami már kezd hasonlítani a megadott adatra. :) Találkoztunk más túrázókkal is, akik szintén Városlődig mentek és ugyanott szálltak meg; ők a kalandparkot tervezték másnapra, nem tudom végül tartották-e magukat a tervhez. Leginkább a Kinizsi-kilátóból való panoráma elmaradását sajnálom, az őskarszt meg gyönyörű, mesebeli táj :)
A 2. napon került sor a Bakonybélig tartó szakaszra, amit kellemes túraidőben tehettünk meg. Tervben volt a kitérés a Hölgykő- várhoz, de a vizes fű eltántorította ettől a csapatot, a Mária- kápolnához viszont sikerült elrángatni őket. A Vamosz (értsd Vámos) patak mellett kanyarogtunk éppen, már a híd után amikor egy cross-motoros banda majdnem elgázolt minket...egyszer már beleszaladtam egy ilyenbe, de akkor kiderült, hogy az közút volt, így azon mehettek..itt viszont szerintem semmi keresnivalójuk nem lett volna..A sokktól be is néztük a jobbra elágazó ösvényt, de idejében korrigáltunk. A szakasz utolsó felében aszfalton koptathattuk bakancsainkat, ami a lábainknak nem esett olyan jól, viszont az út szépség és a mészégető kemencénél lévő kilátás kárpótolt érte. A Bakony Hotel egyik faházában szálltunk meg. Nos, azt javaslom, hogy ezt csak meleg, nyári időben vállaljátok be, ugyanis fűtetlenek és ha eláztok akkor úgy is maradtok :) A recepción lehet és érdemes is kérni pót pokrócokat rossz idő estére.
A 3. napon föltámada... de sajnos nem a napsütés, így a Kőris-hegy ezúttal a mogorvább arcát mutatta esővel, köddel, hideg széllel. Kár érte, mert szép szakaszon megy fel ide és jön le innen a túra. A kilátás tehát az első naphoz hasonlóan ezúttal is elmaradt, de januárban a Téli Bakonyon már volt szerencsém hozzá :) Folyamatos esőben, erdőn, mezőn át értem el Borzavárra miután egy, a szinte közvetlenül az aszfalt mellett haladó szakaszon combtőig vizes lett a nadrágom is. Az időjárásnak szóló haragom ezután az esővel együtt elhűlni kezdett, de még volt hátra bőven Zircig. Nem is akármilyen dagonya után tértem le a fiatalító forráshoz. Habár rám még erős túlzással sem lehet mondani, hogy hajlott korú, azért kortyoltam párszor belőle :) Némileg diadalittasan lépdeltem be ezután Zirc utcáira, és mivel volt még időm körbenéztem a főtéren és megörökítettem az OKT, a 0 km-es bakancs és az országzászló emlékművét is. Ezután betértem a zirci Apátság udvarára, majd a kötelező fotók elkészítését követően az Arborétumba is. Végül megékeztem a vasútállomásra, ahol a többiek már vártak.
Kalandos 3 nap volt ez, most pár hét pihenő, aztán talán a Mátra, vagy a Balaton- felvidék következik :)
Nagyon jók lettek a beszámolóid, a humorod meg az a fajta amit szeretek! :-)
Más:
Városlőd-Nagyvázsony... nekem szépen megmérte a Dakota 20 az Iglauertől 24.42 km-nek, a Kab-hegyről lefelé a kék +-on jöttem, azért lett picit rövidebb.
31 nagyon sok, annyi nincsen semmiképpen a téblábolásban, valami nem stimmelt ott a méréssel.
A reggel nem volt valami biztató a társam részéről, de járkálással lassan bemelegedtek az izmok és ízületek. Fog ez menni felkiáltással simán elértük a buszt, ami kivitt minket a Dóci elágazáshoz. Nem vagyok egy útvonalcsalós fajta, de ha két buszmegállóval odébb szálltunk volna le, a sírig titkoltam volna. Egy kiadós eső után, nyomvályús úton gyalogolni, ahol elég nagy az autóforgalom? elég nagy kihívás volt elérni az erdei leágazás, jött a víz minden honnan. Aztán az útleágazódás után jöhetett a kamásli, bár ez sem oldott meg mindent, mert az égig érő fű ontotta a vizet mindenünkre. Aztán kiérve az ópusztaszeri bekötő aszfaltra, eleredt az égi áldás is. Megpróbáltuk elérni az emlékpark bejáratát, ami sikerült is, de sajnos olyan korán voltunk, hogy minden zárva volt. Kértünk egy gyors fényképet a szintén korán érkező autósoktól igazolás gyanánt, hátha nem lesz pöcsét. A park átépítés alatt, mint mindig, feltúrva, látogatóközpont –az új varázsszó- félig kész, régi bejárat félig lebontva, az új félig felépítve. Szóval én még nem jártam itt úgy, hogy ne legyen valami átalakítás, túrás, építés. Talán át kellene gondolni, hogy is nézzen ki a magyarság egyik, ha talán nem a legfontosabb történelmi emlékhelye, és akkor úgy megcsinálni, hogy kedve legyen idejönni a messzeségbe a látogatónak. Másként csak az iskolai csoportok fognak ide beesni.
Elhaladva a látogatóközpont épülő monstruma mellett, megtaláltuk a teherportát, ahol egy úriember már invitált is minket egy jó pecsételésre. Kifelé menet megtaláltuk a kéktúra pecsét jelölést is egy éppen akkor feldarabolt fán. Nem értettük, de később kiderült, hogy szerdán itt irtózatos vihar tördelte a 20-30cm-es fákat és ennek esett áldozatul a pecsételőhely jelzés is. Betonlapos utón haladtunk a mindszenti komp felé, vagyis alig haladtunk, mert a betonon leheletvékony sárréteg volt. Olyan béna műkorcsolyázós mozdulatokkal araszolgattunk és imádkoztunk, érjen már véget a beton. Hát véget ért és felváltotta a dagonyás öntéstalaj. Az eső esett, a sár ragadt, a barátom agya meg csak dagadt. Végeláthatatlan hosszú földút, viharkárok, és a remény, hogy a gáton talán jobb út lesz. Elhaladtunk egy majorság mellett, ott kis részen betonút, természetesen csúszott. Aztán újabb dagonya a Tisza töltéséig. A remény beigazolódott, a töltésen tiszta, nem saras betonút. Jöhetett a cipőről lekoptatjuk a sarat mutatvány. A töltés végére egészen jól lejött a massza. Találkoztunk egy kisfiát legeltető apukával, aki megkérdezte, hová vezet ez az út, honnan jövünk, hová megyünk és mért pont erre. Mondtuk, hogy vannak erre vakondtúrások, mi meg a kéktúrások vagyunk. Akkor kezdett összeállni a kép az agyában, hogy a jelek az oszlopon, amit egyébként hosszasan vizsgált, nem a véletlen műve. Mondta, hogy azt hitte itt nem megy a kéktúra, mire közöltük, hogy ez az Alföldi Kéktúra. Mosolygott és legyintve továbbmentek. Talán el sem hitte.
A kompot pont jókor közelítettük meg, mert éppen megérkezett a túlról. Átkompozás közben elbeszélgettünk a révésszel (nem volt vita, hogy „ki fizeti a révészt”, barátom bevállalta a 100,-Ft/kop összeget) a túloldali lehetőségekről. A Halászcsárda zárva, de a faluban van a Gyümi, ahol remek fülesleves és egyéb kaják vannak. Útközben megcsodáltuk Naomi Campbell gumiszobrát, mellyel később is találkoztunk egy-két településen. Megtaláltuk a Gyümit, levetkőztünk odakinn, mert mindenünk vizes volt és meggyőztük magunkat egy házi húslevesről. Remek volt, felmelegített, de nem teltünk el tőle, hiszen sok volt még hátra. Elindultunk a kilenc kilométeres nyílegyenes aszfalton, ahol – baktakéki munkásembert idézve – még a madár is sörös rekesszel a hóna alatt repül. Tanyák mindkét oldalt, de se egy pad, se egy pihenő, ha meglátsz egy autót a messzeségben, fél óra múlva ér hozzád. Szóval lehangoló egy táv. Persze közben kezdett kisütni a nap és lett vagy 150% páratartalom. Imádtam ezt az etapot, csak az éltetett, hogy a térképemen láttam egy poi-t, Edit Büfé és Étterem felirattal. A 45.sz. útra kiérve sajnos csak a második poi igazolódott be, szabadon lévő kutyák bóklásztak a túloldalon. Az Edit büfé, mint egy hazafelé lovagló embörtől megtudtuk, már vagy 5-6 éve nincs. Felmentem a Ludashalmon lévő kereszthez, szétnéztem a hihetetlen magasságból. Egészen jól belátható volt az egész környék. Közben barátom kiderítette, hogy másfél óra múlva lesz buszunk Szeged felé, úgyhogy elkezdtünk stoppolni, majd tíz perc reménytelen stoppolás (harminc éve nem stoppoltam, és remekül nézhettünk ki egy száguldó autóból nézve) után kértünk egy telefonos segítséget a barátosnémtól. Jött is értünk kocsival és két jéghideg ampullával. Remek nap volt. Nézzük a jó oldalát, a túratárs kezd belejönni. Este Szögödön borfesztivál volt. Benéztünk, de mivel tíz perc alatt tömegiszonyunk lett, maradt az otthoni tv és az alvás. Ez van, megöregedtünk, már mulatni, berúgni sem tudunk.
Nagyon vártam már az AKT folytatását, mert mostanában a blökit leszámítva, szinte mindig egyedül túrázgattam, ráadásul Bütyök koma is kidőlt egy hónapra. A rohadt kullancsok miatt megkapta a babéziát és komoly erőfeszítések kellettek, hogy köztünk maradjon.
A terv az volt, hogy leutazom csütörtök este Szegedre a túratárshoz, és ottani központtal meglogisztikázunk egy négynapos alföldi sétát. Csináltam egy előzetes etapolást és gondoltam lesz, ami lesz, belevágunk. A túratárs december óta nem túrázott, de gondoltam, majd belejön. Az etapolás ugyan tetszett neki, de a napok sorrendjét meg kellett kavarni.
1.nap: Bordány – Dóci elágazás
Kora reggel ki akartunk buszozni Bordányba, de az első busz az orrunk előtt húzott ki a szegedi „muzsikcenterből”. Maradt negyven percünk, meg a szomszédos piacon a kávé-sör kombó. Aztán kibuszoztunk Bordányba, ahol egy velünk utazó helyi erő információja alapján a templomnál szálltunk le, miszerint ott a söröző. Az ott is volt, csak nem a Viking, hanem a Gyuri kocsmája. Pecsét itt is volt, ne meg sör is. Nem voltam benne biztos, hogy jó irányba visz minket ez a reggeli két serital. Azért csak elindultunk a kék felé és hamarosan el is értük. Aszfaltoztunk kifelé Bordányból, ahol minden fel volt túrva, mint később kiderült, nem csak itt, hanem az egész térségben csatornaprojekt folyik. Aztán végre letértünk az aszfaltról és a homoktanyák felé vettük az irányt. Mindenütt virágzó akác és bodza, ami bódító illattal szédítette a túrázót, bár lehet, hogy a sernek is lehetett ehhez valami kis köze. Hamarosan egy vizenyős terület mellett haladtunk, ahol rengeteg madár volt, a mezőkön lengedezett az őszi árpa szőkesége és a pipacs pirossága, néha együtt, néha külön-külön. Elég gyorsan, kb. egy óra alatt elértük Zsombót, ahol az első adandó alkalmat megragadva pecsételtünk. A Stüszi borozóban elbeszélgettünk egy helyi úriemberrel, aki nagyon sietett dolgozni a spárgaföldjére, mert bizony itt van annak nagy szezonja és már hetvennyolc éve termeszti a családjával. Leesett államat felemelve, a kérdésre miszerint mennyit tapos most, álleesésem ismétlődése közepette, a nyolcvanhatos számot ejtette ki és mutatta fel kopott, régi, vörös csillagos igazolványát, majd kétkerekűjére „pattanva” eltűnt az első dűlőúton. De jó is lenne harminchat év múlva spárgaföldre „rohangálni” biciklivel.
Zsombón nem sok látványosság akadt, de a templomot azért megnéztük, meg az óriási kínai boltot eldugva a kivezető résznél. A kivezető aszfaltút mellett földieperrel teli fóliaóriások riasztgattak meleg párájukkal. Az egyiknél kikunyeráltam hat szem epret, ami elég finom volt, nem az a spanyol vízfejű fajta. Nagyon jól esett már egy kis friss gyümi. Elég sokáig aszfaltoztunk, majd egy homokúton elértük a zsombói lápot és megcsodálhattuk az óriás fehér nyárfákat és a település névadójának számító zsombékos mocsarat. Párhuzamosan haladva a mocsárral már hallottuk az autópálya morajlását. Nemsokára el is értük az aszfalt utat, ahol a nap és az etap leghatalmasabb emelkedője várt ránk, az autópályahíd. A hegyi hajrát én nyertem. A hídról már láttuk Szatymaz közeli házait és egy násztáncot járó, repülő vércsepárt (ez nem egy új magyar szervezet). Nagyon mókásan udvaroltak egymásnak, hol összekapaszkodva, pörögve zuhantak, hol pedig őrült cikázással fogócskáztak.
Szatymazt elérve követni szerettük volna a zsombói példát és az első kocsmában megállni, de nem volt nyitva semmi sem, csak egy kis bolt a vasútállomás mögött. Kértem két hideg sert (ez lassan már alkoholizmus), mire egy faajtót kinyitva a sötét üreg felé mutatott a boltos hölgy, válasszon utasítással. Alig fértem be az üregbe, ahol sötét volt és hideg. Kitapogattam két dobozos valamit, kihoztam megnéztem, nem az. Visszabújtam, újabb kísérlet, nyert, ez két ser, de nem ilyen lovat akartam, tehát visszabújtam és harmadszorra sikerült két megfelelő ampullát kihoznom. Elballagtunk a vasútállomásra bélyegezni és kiüríteni az ampullákat, megenni az első szendókat. Elindulva láttam, hogy innen bizony végig aszfalt lesz Sándorfalva végéig. Az 5-ös út körforgalmáig nem is igazán zavart, de utána óriási volt a forgalom. Jobbra a Fehér-tó széle látszott és rengeteg madár. Csodálatosak voltak, de nagyon kellett figyelni, hogy bámészkodás közben nehogy elsodorjon egy kitérni nem nagyon akaró gépjármű. Ettől idegileg kicsit megviselve, az útmelletti kis harangon eljátszottam a Quasimodo szonátát, majd elértük Sándorfalván az első sörözőt, a Diófát.
Természetesen ser+kávé+szendvics, majd start, mert még sok van hátra. Pillantás a tervemre és a gps-re, láttam, hogy be az elágazásig és ott balra. Közben régi épületek, templom, satöbbi. Itt minden Pallavicini Sándor őrgróf nevét viseli, Ő alkotta meg és virágoztatta fel Sándorfalvát a nagy szegedi árvízkor, innen a neve is. A templomnál kis megemlékezést tartottunk, túratársam itt mondta ki a boldogító igent 26 éve. Koszorúzás, könnyek, egymás vigasztalása (neked sem jobb, mint nekem mondatok) és indulás a Dóci elágazás felé. A térképem szerint haladtunk az aszfalt mentén, de a jelek valahogy nem igazán voltak meggyőzőek. Mintha lettek volna lefestett kéket a villanyoszlopokon, de néhol sajnos még fenn hagyták az útjelző táblákon. Gondoltam mindegy, az irány jó és úgyis le akarunk térni és meg akarjuk nézni a Nádas tavat. Két éve jártam itt a munkatársaimmal csapatleépítő tréningen, és már akkor is nagyon tetszett a tóból kialakított strand és a környezet. Elérve a tavat meglett a kék is, ezek szerint a tervbe vett terelés megvalósult, csak nem „tuhusította” még senki. Milyen érdekes, le akartunk térni a kékről és közben, rátaláltuk. Visszatértünk a műútra, mert tudtam, hogy van ott egy kereskedelmi egység. Tényleg volt, ahol egy mongol úriember üldögélt egy kétliteres kőbányai mellett. Kicsit beszélgettünk vele: egy cirkusszal jött ide 16 éve, és itt maradt egy miniló társaságában. Azóta jurtákat gyárt és épít, no meg kőbányait iszik. Ma már ez volt az ötödik és ez érződött is a beszédén, de mint mondotta nincs még vége, ezt az ötödiket hazaviszi és még biztos el kell jönnie egyért. Ezt már nem vártuk meg, elköszöntünk (olyan volt a kézfogása és ölelése, mint egy birkózóé, ezek a mongolok nagyon sűrű emberek) és bevettük magunkat a sándorfalvi erdőbe. Elég unalmas volt az erdő, jobb oldalt akác, bal oldalt fenyő, majd hirtelen gyökeresen megváltozott a kép és jobb oldalt volt a fenyő, a balon pedig az akác. Ilyen változatos körülmények közepette elértük a Dócra vezető aszfaltot, amin balra fordulva már futnunk kellett a buszhoz. Most elértük. Visszafelé buszozva konstatáltuk, hogy mongol barátunk újra üres kézzel bandukol a bolt felé. Rendes ember, betartotta ígéretét, megy a hatodikért. Visszaérve Szegedre már csak egy tervünk volt. Zuhanyozás és alvás tv előtt. Utólag megnézve 30.6km-t mutatott gps, a Barátom kibírta, és ha a reggelt is megéri, akkor kénytelen lesz teljesíteni a Dóci elágazás-Ludashalom távot.
folyt.köv.
Sajnos a fényképezőm haldoklik, mert a macskánk húsvétkor meglocsolta, de azért van egy-két képem is:
Össze szoktam hasonlítani a GPS által mértet a gépen az openmaps térképre berajzolt útvonallal (tehát nem a tracket mentem rá, hanem szépen kézzel végighúzom a menetet). Nem szokott lényeges eltérés lenni a Dakota10 és a térképező között.
" Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? " 
Pusztítás...
Az kisvasút él, és élni akar...
ÓZD
kukucs!
valahol az Alpokban... Bányapuszta
táblák... Nagybörzsönyben
minden túra alfája és omegája... a gulyásleves! :-) Házi füstölt csülökkel!
újjászületés.... a nemrég még romos Szondi-kulcsosház
Készült Resiczabányán 1886-ban... ma már csak sorompó
Hősök a hazáért... 
"Felhőbe hanyatlott a Drégeli rom, Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja..."
Szia idegen, ki vagy? 
Cipőkefe... :-)
"... nem adok egyetlen falut sem..."! 
