A lamentálás magányos foglalatosság! Én legalábbis egyedül szoktam. :) De megbeszélni lehet sokakkal. Család, barátok. Én a problémás esetekben mindig közvéleménykutattam. De általában az lett a vége, hogy azt csináltam, amit eredetileg szándékoztam. Most meg már itt van egy halom kritikus, aki majd jól megmondja a véleményét. (Félek is tőle! Nem kell úgy kapkodni, kedves Lord E.!)
Ezek után aligha halogathatom sokáig a könyv beszerzését! Hétfő lesz a napja, hogy benyomulok a városközpontba, ahol könyvesboltok üzemelnek, és rákérdezek, hol a példányom.
Magam is sokat lamentáltam. Fordítás közben végig az eredeti neveket használtam, de végig az motoszkált bennem, hogy ha már egyszer ilyenek a nevek, ezekkel vmit kezdeni kell, mivel nem véletlenül van jelentésük. Elismerem némelyik erőltetett, de voltak olyanok, amelyek kezesen símultak bele a szövegbe. Felemás megoldást nem alkalmazhattam, úgyhogy ez lett az eredmény.
Nincs semmiféle konkrét gondom, hanem csak úgy általában elmélkedtem magamban a hangulatfestő neveken, mint jelenségen, meg azon, hogy milyen lehet fordítani. Olvasás közben néhány nevet elég erőltetettnek gondoltam, aztán valamikor a könyv felénél találtam meg az eredeti nevek katalógusát. Előtte is gondoltam, hogy biztos van oka, hogy miért e nevek, így minden világos lett, de nekem továbbra is erőltetettnek tűnnek a hangulatfestő nevek.
Ezeket követően azon lamentáltam, hogy vajh érdemes-e ezeket a neveket lefordítani, no meg egyáltalán érdemes-e ilyen neveket használni (persze ez már nem a fordítás kérdése.)
A megoldás nagyon egyszerű. Egyszerűen kivitelezhetetlen. Legyen egy klasszikus fordítás az öregek :) és klasszikus műveltségűek számára és legyen egy a mai fiataloknak. Aztán győzzük meg az utóbbi csapatot, h olvassanak Wodehouse-t ... hogy olvassanak angol irodalmat ... hogy olvassanak irodalmat ... hogy olvassanak ...
Találkoztam már olyan Wodehouse regénnyel, amelyikről végig azt gondoltam, hogy a húszas években játszódik. Korabeli ruhákban láttam a szereplőket (lelki szemeimmel) és megfelelő szoba belsőket képzeltem el. Egyszer csak Hruscsov nevét olvasom és a hidegháborút emlegetik. Mindez csak egy pillanat a könyvben, aztán megint visszatér az egész abba az utánozhatatlan "megáll az idő" hangulatba, ami szerintem - persze sok más erényük mellett - ezeket a regényeket olyan kívánatossá teszi a mai olvasó számára (is).
Arról az alapról indul a dolog, hogy a magyar olvasó lehetőleg ugyanazt az élményt kapja, mint az eredeti mű anyanyelvi olvasója. Érdekes dilemma, hogy ma miként kell például Walter Scottot fordítani. Az Ivanhoe nyelvezetét a mai angol olvasó kevésbé érzi archaikusnak, mint mi a Rajongókét, pedig Kemény Zsigmond korban közelebb van hozzánk, mint Scott. A szóhasználattal és az elavult igealakokkal nincs elintézva a dolog. Komplex megoldást érdemes alkalmazni: a szöveg tempója, lélegzése, hömpölygése, belső logikája sokszor az említetteknél hatékonyabban archaizál. Minden mondatot át kell futtatni ezen a szűrőn.
Stilisztikailag sincs igaza, ha én elkezdenék korabeli magyar szlenget használni, roppant stílustalannak hatna, mert annyira idegen a mai fülnek. Röhelyes lenne. Stílustalan.
Az, hogy a könyvben hányban keletkezett, nem annyira érdekes, sokkal inkább, hogy a mű milyen korban játszódik, milyen nyelvezetet használ. Ez Wodehouse-nál hangsúlyosan igaz, hiszen az első könyve a8 1900-as évek elején jelent meg, és hetven valahányban, igen hosszú élete vége felé is írt még. Na most elég vicces lenne, ha pl. a különböző időszakokban keletkezett Jeeves történetekben mindig az adott éra szójárását alkalmaznám.
A dolog nyitja egyébként megtalálni az egyensúlyt: olyan szleng kifejezéseket találni, amik az olvasó fülének nem lógnak ki a könyv korából, környezetéből, viszont nem is hat avittasnak, porosnak, nevetségesnek. Ez pedig nem mindig sikerül.
Azt azért meg kell jegyezni, hogy a Wodehouse-féle fiatalurak (Bertie, Psmith, Pongo) nem igazán azt az arisztokrata típust testesítik meg, mint amit mondjuk egy magyar történelmifilmben látunk (lásd Várkonyi Zoltán munkásságát). Ezek a szereplők pontosan attól mulatságosak, hogy úgy feszengenek a társaságban és a társadalmi pozíciójukban, mint egy szűk öltönyben.
Pedig azt tartja az írás, h mindig az aktuális nyelvezettel kell fordítni. Ha vmit újrafordítanak, épp ebből a célból, h értse a mai úri közönség is. Bár stilisztikailag neked van igazad :)
Fordító Urak! Ha már a szlengről folyik az eszmecsere: szokták figyelni a fordítandó könyv kiadási dátumát? Nyilván. Ha egy könyv a 60-as években keletkezett, visszatérnek a magyar 60-as évek köz- vagy rétegnyelvéhez - mikor mire van szükség? Kell ezt tenni? Vagy egyszerűen hagyják magukat sodortatni az adott regény nyelvi hangulatától?
Nekem a mai szleng erőteljes vagy mondjuk úgy, hangsúlyos használata egy Wodehouse műben blaszfémiának tűnik.
Köszönöm a kínzó kérdésekre adott enyhet. Sajnálom, hogy az első jelentkezés alkalmával nem figyeltem fel a kérdésre (bár az is lehet, hogy felfigyeltem, de valaki másnak volt címezve, ezért hagytam válasznélkül). Egyébiránt pedig: igen, ez egy Wodehouse-topic, sőt talán „a” Wodehouse-topic. Zsemlével, virágcseréppel nem dobálózunk ugyan, de némi irónia azért olykor kitapintható.
Nem a lány szívét kellett lezsírozni, hanem lezsírozni nála (vagiys elintézni, elérni nála), hogy megint szóbaálljon a vőlegényével (most sajna nem emlékszem, konkrétan ez melyik afférban merül fel).
(Ha esetleg Hercule1-hez intézett kérdésedre célzol: a kérdés első felére már előtte válaszolt és ezért más sem reagált rá, a második felére meg csak ő tudna válaszolni,das azóta nem volt hozzászólása az indexen , remélhetőleg semmi baja, csak ideiglenesen illegalitásba vonult)
Aki nem teheti meg, hogy ne tartsa be az íratlan szabályokat, az megteheti-e, hogy betartsa az írott szabályokat? Az íratlan szabályok mibenlétéről hol lehet tudomást szerezni? Kik azok, akik megtehetik, hogy ne tartsák be az íratlan szabályokat, és honnan tudja az ember, hogy melyik csoportba tartozik? Kínzó kérdések sokasága tolul fel egyetlen röpke hozzászólás nyomán.
Bővebbet Pillangó-effektus címszó alatt.
Drága Jó Mr. Emsworth,
Nincs itt szó semmiféle káoszról, nincs oka aggodalomra. Bár nem tudtam nem észrevenni némi gúnyt abban, amit írt (lám megint ez a fura, magyar-idegen kettős negáció), engedje meg, hogy megvilágítsam, hogy értettem:
Nemrégiben bebóklásztam (már sokadszor) a Wodehouse topicra, és kérdeztem vmit vkitől. Azóta sem kaptam választ. Aztán láttam, hogy sokan udvariasan köszöntik a topiclakókat, amikor először szólnak hozzá, és őket azonnal befogadják. Lehet, hogy meg kellett volna tartanom belső monológnak, amit írtam. Nos, hogy kérdéseire válaszoljak: Megteheti. Appercipiálni köll. Az ideális világban senki. Egyébként döntse el ki-ki maga.
A szlengről jut eszembe, az lehetett még érdekes, amikor az egyik kötetben egy amerikai? lánynak magyarázta egyetemi sportoló múltját a főhős (talán Pipacs?). Egy Magyarországon jórészt ismeretlen sportban....
Úgy látszik nem tehetem meg, hogy ne tartsam be az íratlan szabályokat. (Ha csak úgy belekotyog az ember, válaszra nem méltatják - és ez biztosan helyes így.)
Már ötször elolvastam ezt, de még mindig nem tudom, mit jelent. Aki nem teheti meg, hogy ne tartsa be az íratlan szabályokat, az megteheti-e, hogy betartsa az írott szabályokat? Az íratlan szabályok mibenlétéről hol lehet tudomást szerezni? Kik azok, akik megtehetik, hogy ne tartsák be az íratlan szabályokat, és honnan tudja az ember, hogy melyik csoportba tartozik? Kínzó kérdések sokasága tolul fel egyetlen röpke hozzászólás nyomán.
