A videón vezénylő karmester, Leonard Bernstein, 5 napja lett volna 99 éves (közel 27 éve halt meg). Születésének centenáriumi évében számos programot szerveznek tiszteletére.
. semmi nem jut az eszembe senki nem ül velem szembe ami közel az is messze ami elvész az sincs veszve egyszer volt de mindig leszve az se kell és nem kell ez se talán még egy nyári este Tivoliban Villa d’Este szökő vizek zene-teste még egy alkony Budapestje a híd fölött kékre festve s hullócsillagként a versbe ha még egy rím beleesne
.
x
. nem emel mennybe a koncert zene sem kinál tilos szert nem szállok pokolra koncért nem vonz a lét hogyha konkrét nem vonz ami benne absztrakt
. kifut alólam az aszfalt befútt a hamu mint Pompéit – – – – – – – – – – – – – – – – ne kérdezd úgysem tudom mért
Az idézett slágerzene kapcsán emlékeztetek Hubay Miklós több mint két évtizedes rövidke, kellően sarkított írására:
.
"Mindenütt folyik az európai kultúra visszavonulása.
A multinacionális hanglemezkiadás a slágereket emeli ki, s aztán csak ezeket terjeszti.
E. B., a Sorbonne kitűnő közgazdász professzora borongott minapában azon, hogy a francia hanglemezgyártásban megjelent a japán tőke, és a prospektusokból máris kiesik César Franck számtalan műve (marad tőle esetleg a Szimfonikus Változatok), így jár Satie, Ravel (marad a Bolero minden mennyiségben), s tán megmarad egy-két Debussy. És marad Berlioz, a Fantasztikus Szimfóniával.
A francia zene oly gazdag birodalma leszűkül pár ötcsillagos hallanivalóra." (1995. 11.28.) .
.
A második Ravel-mű természetesen A víz játéka (1901).
Fél évszázada, augusztus 6-án hunyt el Áprily (Jékely) Lajos; 80. életévében.
A költőtárs így emlékezett meg erről az 1987-ben megjelent Új évszázad elé című kötetében, régebbi és új versei között.
.
.
Á. L.-nak
.
Gyászjelentés nem érkezett,
de a hír hozzánk férkezett:
meredt madár, jött és maradt,
megült a mennyezett alatt,
könyvespolc keskeny peremén
tépett tollal, tusfeketén -
Konok mint a kő: ha kérdem,
némán néz, nem felel nékem;
vár, virrasztó néma jel fent,
felidézve őt, ki elment:
szelíd szemét, szép mosolyát,
mely már csak bennünk ég tovább;
meleg hangját, mely mint halk húr,
akkor hat lélekig, ha halkul;
egész lényét, mely szinte nem
foglal helyet, de ha nincs jelen:
szörnyű hiánya szíven üt
szobában, kertben, mindenütt...
.
Vigaszul küldöm e verseskönyvet -
Könyvtől a kín nem lesz könnyebb,
tudom - tán még nehezebb is,
ha a vers hozzá közelebb visz,
Hozzá, ki már mérhetetlen
messze van s elérhetetlen,
Mégis, a vers, ha nem olt el
égő fájdalmat: felold, fel
s talán tisztább lesz a lélek,
ha már véget ért az ének.
.
/Képes Géza/
.
.
Mivel ebbe a témába igyekszem csak zenés verseket beemelni, egy fentihez kapcsolódót bemásolok egy másik témából, ahova közel 11 éve, Áprily születésnapján írtam be a Jelentés a völgyből című, 1965-ben megjelent kötetéből. Már érezte a végét...
.
.
ÁMULNI MÉG...
To thaümadzein... . Ámulni még, ameddig még lehet, amíg a szíved jó ütemre dobban, megőrizni a táguló szemet, mellyel csodálkoztál gyermekkorodban. . Elálmélkodni megszokottakon: az andezitre plántált ősi váron, virágokon, felhőkön, patakon, az azúrban kerengő vadmadáron, . A csillagon, ha végtelen terek hajítják át a késő-nyári égen. S ámulva szólni: Most voltam gyerek. S vén volnék már, - s itt volna már a végem? . /Áprily Lajos/
.
Ebben az elmúlásközeli kötetben persze további ide illő versek vannak, pl.:
.
.
Kérés az öregséghez
.
Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.
.
Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.
.
Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.
.
A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.
.
Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.
.
Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.
.
Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,
.
a túlsó partot látó révülésben a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: — Készen.
befordult az utolsó járat Buranóra, Mazzorbo felől.
Imrével csavarogtunk úgy tizenegyig
.
a városban. Szabadnapos lévén ebéd után
indultunk aznap a Tre Rose elől a San Pietro iránt,
a San Giovanni dei Greci s az Arsenale mellett
.
a via Garibaldi hídján. A harangtoronyhoz,
ahogyan szoktuk évek óta: a Hercegnő verseivel.
Visszafelé hűvös volt a Fondamenta Nuovén.
.
A sziget kék-sárga-rozsdabarna házaiban
néhol még tévét néztek, a Raspo de Ua pincérei
ingujjra vetkőzve egy asztalnál helybeliekkel
.
beszélgettek a Baldassare Galuppi utcán.
Mindjárt jövök, intettem, fordulok egyet a szoborhoz,
ahogyan szoktam, a városból visszaérve.
.
– Önt olvasom újra, Robert Browning,
Velencében is viktoriánus londoni. Úgy tünik,
az opera buffa és a gáláns szonáta
.
nem épp az Ön ínyére való. Kihűltnek
mondja, talán annak tartaná ezt a márvány-
talapzatot is, hol oly jól esik a feliratnak
.
támaszkodva üldögélni. Százötven évnek
kellett telnie, talán, brutális százötven évnek,
a klavikord cirpelését most Ön is szívesen
.
hallaná, és eljönne ismét Londonából
megízlelni egy kecses, bár valóban nem túl
mélyen szántó futamot, egy világos,
.
érzékeny dallamot, csinos, bár rejtett
ellenszólammal párosítva. S egy jó modulációra
csettintene, mint egy igazi szakértő,
.
ahogy a Piave-menti bor egy pillanatra
tüzesből bársonyosra fordul. S a maszkabál,
a felszines csevely?! Mr. Browning,
.
hogy egy foszlányát elkaphassam,
amit egy bolond ünnepen – Ön mondta ezt –
a fülbe súgtak, eljövök újra meg újra
.
e szép öreg dámához, bár csipkéi foszlanak,
bokája megbicsaklik, s parókája lecsúszott, hogy rátaláljak
legléhább és legszabadabb magamra.
.
/Déri Balázs, 2002/
.
.
A buranói becenevű Galuppi (1706-1785) tömör szavait olvashatjuk a cím alatt, amelyekkel ő állapította meg a jó zene főbb ismérveit, azaz "kellem, tisztaság, jó moduláció".
Hasonló olvasható a budapesti Zeneakadémia menyezetébe épített gyönyörű, színes lámpaburákon: DALLAM, FANTÁZIA, ÖSSZHANG, POÉZIS, RITMUS, SZÉPSÉG
.
Galuppi tisztelte is Mozartot, akinek muzsikája majdnem mindenkinek érthető, és erre egy idézet a számtalan közül, Az előadó remekelt Kaposváron is.
.
.
A megszólított Robert Browning - már idézett - Galuppi-verse pedig INNEN !
A vers éppen 12 éves, szerzője hatvannal több volt; 2011. június 16-án meghalt-
.
.
Tó, augusztus
Surrog a tó. Sosemvolt,
soha nem múló verset
recitál.
Zenét hangol. Az örök csöndét.
Hangjegyeket vés egy karcsú
sirály
szárnya a zölden derengő
tükörre.
Fölötte az ég kék, könnyű ív.
Surrog a tó.
Sziréni ének.
Süllyesztő, mély ölébe
hív.
.
/Makay Ida/
.
.
.
Morajuk elhalt zene . Majd csönd lesz. Tengermélyek csöndje. A házat huzat járja át. Az űr fagyos szele. Elhagyod már a tükröket. Nem látlak. A szemem jéghártyás: vakok könyörgő, égüres szeme. Patakok futnak vizük nélkül. Morajuk elhalt. Elfulladt zene.
.
/Makay Ida, 2002/
.
.
.
Monoton muzsika
. Sötét ősz. Komor magánzárka. Az eső tompa koppanása. Élettelen test zuhanása. Üvegen hulló súlyos cseppek. Monoton, makacs muzsika. Valahol már dobok peregnek.
. Hetekkel az őszi évad előtt hirdetőoszlopokra szálltak a minketnézz! plakátok, aztán a színházi újságban fényképek a próbákról és a rendező nyilatkozata: „Merészen újító, de mégse vágja el a hagyomány gyökerét, s bár végig csupa cselekmény, ám mégis fő erénye a nyelvi szépség: a nagy költészet piruettezik a szövegkönyvben is, hát még a színpadon! – meglátják majd – s van a műnek néhány szava, mely már nyelvújításnak mondható.”
. Egyéb se kellett a mi városunknak, melyről világszerte tudott, hogy a művészet rajongói lakják, akiknek kenyérnél is fontosabb a komoly zene s a modern költészet, a festészet s az avantgard szinház. Az utcai világítás lehet pisla, homályos, de költők, piktorok, színészek neve neonnal ráírva az égre: hát érthető, ha már húsz táblás ház eladva, amikor a Bemutató! a Bemutató! Lógnak zsúfolva a kabátok s néhány szökevény férfikalapot kerget az őszhajú, derekafájós ruhatáros asszony, egy késve érkező házaspár duzzogó arcok sorfala előtt keresgéli a székek számát, de aztán csönd! csönd! és olyan hogy az már áhítatnak mondható. – – – – – – – ki hitte volna, hogy e csönd a mélynél is mélyebb leszen és három órán át el nem szakad? Így volt pedig. A függöny széjjel nyílott, s földúltan és zihálva a szinpadon egy ifjú nő: sikoltani akart, de nyitott torka s szája azonmód becsukódott. S akkor a színpadra futott egy deres hajú férfi s rátört az ifjú nőre: haját markolta, blúzát lecibálta, tátott száján már látszott: üvölteni akar, de az ő torka, szája is mintha tömve iszappal. Aztán a hadonászó, öklöt rázó csoport, tátott szájú, de hangtalan pimasz káromkodások. Sem „Ah!” sem „Oh!” se „Indulj a pokolba!” se „Most megöllek!” csak a fölemelt kés, s a szúrás, a halálos – de a halálhörgés, a búcsúszó nem hallik. . Egyszer, s egy pillanatra csak az ifjú nő rekettye- bokorrá változott. Nyári bokor. Rajt ágak, levelek. Milyen varázslat? Ki tudhatja azt? És egyszer mintha tapsot hallanánk, mely elvágná az áhítatos csöndet? Ó semmiség! csupán a színfalak mögött toporgó statiszták és főiskolások hiába fülelve a végszót mely majd szinpadra hívja őket megunván a várakozást kerítettek egy pakli kártyát s néhányan a padlóra ülve pókereztek, a többiek lányok s fiúk vegyest elkezdtek seggrepacsit játszani: ezért hallatszott néha úgy mintha tapssal zörgetnék a színjáték néma ablakait.
. És csönd aztán is, mert ami soha: ezen a bemutatón megesett, mintha iszappal tömve torka, szája minden színésznek, egy szó, annyi se hallik a színpadon. Csak futkosás, ágálás, véres öklök, széttépett blúzok, szoknyák (mennyi szép női comb és kebel!) de még ezek láttán se cuppan egyetlen száj, az áhítat, a csönd olyan tömény, hogy a kés is megállna benne – – – – – – – – E szótlanságot szó el nem mondhatja. Hát nem is folytatom.
. Fénybeesett vasárnap délelőtt kergetőző macskák zuhantak, egy ablakból kinyúlt a hegedűszóló, és volt egy napraforgó, aki hátat fordított a Napnak.
.
/Balla Zsófia/
.
.
.
Vasárnap
. Az éjszaka tündér kezével kihímezte a réteket. Jó reggelt, gyönyörű vasárnap, jó reggelt, virágok, füvek!
. Jó reggelt! – mondom jobbra-balra, minden virágnak köszönök, látogatóban vagyok én itt ezer kis ismerős között.
. Köszöngetek és fütyörészek, minden szép, minden érdekel. Pedig tegnap, szombaton este, de szomorún aludtam el!
. Egész nap pénz után szaladtam, a remény, mint a nap, fogyott. Mi lesz? – kérdeztem és gyülöltem, ami jön, a vasárnapot:
. míg volt remény, mindent gyülöltem, és nem jött pénz, és este lett. Aztán az éj ezer virággal hímezte ki a réteket,
. s most itt vagyok az Ördögormon, ünnep van, pénz nem lesz ma se, nézem, hogy ring sárgán a zöldben a gyermekláncfű tengere, . nézem a felhőt, lent a csárdát, a hátán hempergő csikót, s hogy egy gallyon, mint szürke gyöngyöt, hogy viszi nagy hasát a pók,
. és letelepszem és az erdő mint zöld város tolong körül, s kívül az emberi világon, minden társadalmon kivül,
. túl kötelességen s reményen egészen jól érzem magam: holnapig már nincs mit csinálni, örülök annak, ami van.
. Egész nap pénz után szaladtam, hajszolt és megcsalt a remény: reménytelenül, megnyugodva heverek a tisztás gyepén,
. és oly jó ez a felelőtlen, embertelen semmittevés, hogy szinte fáj, hogy jön a hétfő s a gond megint, hogy lesz-e pénz.
. Szinte fáj, – de mire kimondom, már tűnik is a fájdalom, nincs tegnap, nincs igazi holnap ezen a gyönyörű napon, –
. s egyszerre, boldogan, felugrom, hogyne! hisz már érezni, hogy lassankint vers lett a panaszból, amit a fejem forgatott:
. vers lett! s holnap pénzt adnak érte! Rendben van! És megyek tovább: Jó reggelt, gyönyörű vasárnap, jó reggelt, gyönyörű világ!
Pontosan 103 évvel ezelőtt volt az a nyári éjszaka, amire a költő még a végzetes következmények teljes ismerete nélkül emlékezett alábbi versében. A többit ismerjük: az ostoba imperialista uralkodó csődbe vitte hazánkat is, de később mi húztuk a legrövidebbet. Vesszen, de ne vesszen ki emlékezetünkből.
.
A vers rövid, váteszi, és kapcsolódik majd hozzá (is) egy hatvan évvel későbbi jóval hosszabb, hiszen a téli éjszakák sokkal hosszabbak, amit még nem másoltam be ide.
.
.
Emlékezés egy nyár-éjszakára
.
Az Égből dühödt angyal dobolt Riadót a szomoru Földre, Legalább száz ifjú bomolt, Legalább száz csillag lehullott, Legalább száz párta omolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt, Kigyúladt öreg méhesünk, Legszebb csikónk a lábát törte, Álmomban élő volt a holt, Jó kutyánk, Burkus, elveszett S Mári szolgálónk, a néma, Hirtelen hars nótákat dalolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Csörtettek bátran a senkik És meglapult az igaz ember S a kényes rabló is rabolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Tudtuk, hogy az ember esendő S nagyon adós a szeretettel: Hiába, mégis furcsa volt Fordulása élt s volt világnak. Csúfolódóbb sohse volt a Hold: Sohse volt még kisebb az ember, Mint azon az éjszaka volt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Az iszonyúság a lelkekre Kaján örömmel ráhajolt, Minden emberbe beköltözött Minden ősének titkos sorsa, Véres, szörnyű lakodalomba Részegen indult a Gondolat, Az Ember büszke legénye, Ki, íme, senki béna volt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Azt hittem, akkor azt hittem, Valamely elhanyagolt Isten Életre kap s halálba visz S, íme, mindmostanig itt élek Akként, amaz éjszaka kivé tett S Isten-várón emlékezem Egy világot elsüllyesztő Rettenetes éjszakára: Különös, Különös nyár-éjszaka volt.
.
/Ady Endre, 1917/
.
.
.
Háborús téli éjszaka . Ady Endre emlékének . I
. Különös éjszaka ez, be különösen fénylik – ahogy rásüt a gyertya lángja – poharamban a vörösbor: összecsavart színházi függöny, – milyen színjáték kezdetére várva?
. Különös éjszaka ez, kísértetesen ragyog föl hirtelen az ablak jégvirága, akárha áttetsző tenyér – nem látszik, csak a ránca; tenyerét az üvegnek ki feszíti? ki készül betörni hozzám? ki által leszek lesújtva vagy megáldva?
. Különös éjszaka ez, didergek a holdnak mindenen átható röntgenfényében állva, áttetszik benne húsom, csontjaimnak se látszik, csak az árnya, de véremen megtörik, nem hatolhat ereim pirosába, állok eleven vérfaként, pirosló ágaimat kitárva, kapaszkodom piros gyökereimmel a téli éjszakába, állok meggörnyedvén az éjnek fekete szelében – tündérfa, Isten-átka, törzsemen már a kidöntetés jelével – milyen szekerce sújtására várva? . Ver még a szívem, patkók csattognak bennem, hóviharral küszködik egy lovas.
. Hová fut?
. Milyen üzenet bízatott reá?
. Befútta az utat a hó, két oldalán a fákon varjak – csontvázakra aggatott kitüntetések. Hová futhatnék? Ez a föld fáiban is hősi halált halt, csak a csillagok pislákolnak: felhők sírdombjain a gyertyák. Didergek a mennyország – közönyös hangyaboly – küszöbén, tücsök a meséből. Kinek kell már az énekem? Alszik a hangya-Isten.
. Befútta az utat a hó.
.
. II (Dal)
. Mint almafa lombján az ágak, áttetszenek húsomon a bordák, csüng rajtuk piros almaként a szívem – tépd le, Magyarország! . Nem kell? Túl keserű gyümölcs? Az, hisz az Isten is kiköpte. „Testvér, mi var voltunk e föld sebén – lepergünk hát örökre.”
. Var voltam? Átvérzett kötés csak. Vér, genny, mocsok rajzolt rám mappát. Térképed nincs igazabb nálam, belém vagy írva, Magyarország.
. „Hallgass, testvér! Besúg a zápor, úgy ver, mint meghajszolt szivünk. Tavaszba, nyárba, őszbe, télbe: tömlöcnek négy falába ütközünk.”
. Piros csizmákban mégis, mintha szívek kelnének lábra, indulok már. „Piros csizmáid, mint két vérező seb, nem hiszem, hogy messzire jutnál.”
.
. III
. Különös éjszaka ez: fény lobbant a mennyben, s futott le pörögve, – talán a csillag, mely nevezteték Ürömnek, az hullott közibénk, mert a vizek megkeseredtek, és szívemet, mint vörös bársonyt a cigarettaparázs, átégette – íme, keresztülfúj rajtam a szél; állok, mint céllövöldében az átlőtt papírfigura, hallgatok ringlispilzenét, előttem sörhab a hóbuckás téli táj, álmodozom papírrózsák között, míg serényen töltenek, céloznak rám a legények.
. A csillag, mely nevezteték Ürömnek, hullott a vizeinkbe, és váltak forrásaink keserűvé; mint lúgot ivott cselédlány, vonaglik e meggyalázott ország; katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket. Asztalomon a bor a gyertya különös fényében, mint vért buzgó seb, remeg; s forró lámpa a hold: a holtak lelke lepkeként forog körötte, és megperzselődve a földre visszapereg.
. Különös éjszaka ez: ím, a lassan forduló földön, mint katonaindulót harsogó gramofonlemezen a tű, sistereg az a csillag, mely Ürömnek neveztetett.
.
. IV (Voltak itt tavaszok)
. Voltak itt tavaszok! A fűzek – felbátorult béreslegények – tavak selyemszoknyáit túrták, kisasszonyokkal ciceréltek. . Robogott Szent Györgyként a zápor, kővé vált sárkánypikkelyek: dárdáitól recsegtek, törtek kastélytetőn a cserepek.
. A hóvirágok – ördögínyből nőtt fogak – ha ránk vicsorogtak, csizmáink, jégállkapcsokat roppantva szét, rájuk tapostak.
. Láttuk a holdban: ezüsttálon Szent János levágott fejét, mosolygott ránk és prófétálta Krisztus-idők jövetelét.
. Táncolhatott orfeumokban Salome szemérmetlenül, mi csillagos eget: gyertyákkal rakott asztalt ültünk körül.
. Virrasztottunk és énekeltünk, szomjan forradalomra, borra, ittunk, amíg tábornoki vállrojtokat termett a bodza.
. És réteket fércelt a zápor, – ki látta, míg tartott az ünnep: szapora tűk varrják az ország testére a katonainget. . S nőttek a kukoricacsőre vicsorgó, sárga fogsorok, duzzadt a burgonya – a föld húsában rákdaganatok.
. Virágzó fák – egyenkokárdás besúgók – álltak sorfalat, és várták már Betlehem jámbor barmait a vágóhidak.
. A világ besoroztatott, – az erdők napszítt zubbonyán a vér és genny átütni készült, és megteltek a vagonok:
. ACHT PFERDE ODER ACHTUNDVIERZIG MANN.
.
. V
. Különös éjszaka ez; szemközt a dombon, mint galléron piszokcsík, ösvény feketéllik, letépett ing a táj – kifosztott katonahulla az ország.
. Most látlak igazán, Uram! Ereid lövészárkok, piszkosan hömpölyög bennük a vér, két szemed két puskacsőtorkolat, fogaid sírkövek, felpuffadt nyelved, .mint dögön hízott eb, kushad közöttük. . Most látlak igazán, Uram! Katonád voltam, kiállok a sorból, letépem vállrózsáimat, letépem vállaimról a Napot, a Holdat; sorakozzék fel a kivégzőosztag, szememen fehér kendő: behavazott ország, holtomban is letéphetetlen.
. Ágak csapódnak ablakomba, mintha a Semmiből lecsüggve kalitka imbolyogna, az verdesné az üveget rácsaival. Vergődik benne foglya: a téli éjszaka. Ki szabadítja ki? Ki szabadít meg engem? Ágak csapódnak ablakomba, mintha ketrecem rácsai.
. Különös éjszaka ez, be különösen pislákol asztalomon a gyertya; átsüt a gyertyalángon a börtönőr szeme: Istené. Égek benne, és égnek könyvlapok, lobognak bibliám lapjai, lángolnak angyalszárnyak, égnek a sorok, mint máglyán a holtak – égett toll szagát, égő zsír bűzét érzem én, érzem már holtomig. .
. VI (Vadászat)
. Lovas-árnyalakok a ködben, a horizont körhintaként forog, vonulnak lassan festett naplementék, kútgémek, őzek, bőgő szarvasok, cukormáz-tavon hattyúárnyak, s egymásba folyva virradatok, esték forognak a körhinta koronáján, deres mezőn: mézeskalács-sziven halastó tükrös négyszöge remeg, kicirkalmazva rajta: Örök Emlék, betűi közt halszáj tátong: cselédlány készségesen tárulkozó öle, s a messzeségből csizmák döngenek, tágul a táj s szűkül, új s új menetre fordul a körhinta, kíséri cigánybanda és katonazene, Rákóczi-induló, Radetzky-mars és Száz forintnak ötven a fele, s paták szikráznak, csizmák döngenek, lovas árnyalakok a ködben, forog a hinta, tart tovább a búcsú, körvadászat papírmasé lovon, úri vadászat, nincsen kezdete, úri vadászat, vége nincs soha, hová futhatnál, virradat vada, hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, őz, előtted válik hajlongó cigánnyá, s zendít rá trágár nótára a fűz, sörétszemekkel riasztgat a bodza, véredül fröccsen szét az áfonya, úri vadászat, nincsen kezdete, úri vadászat, vége nincs soha, boldog, ki hulltát érezvén megállhat, s golyó teríti földre, nem kutya, és tart tovább a búcsú, a vadászat, a horizont körhintaként forog, mézeskalács-dzsentrik nyeregbe szállnak, lányszobák rózsaszínű álmai, bugyiké, akik letépetni vágynak, fonnyadt emlőké, kik gyötretni vágynak, lapos bukszák és duzzadó herék, hová futhatnál, virradat vada, kutyák kerülnek mindenütt eléd, úri vadászat, nincsen kezdete, úri vadászat, vége nincs soha, és vár a bor a kocsmaasztalon, nagy kancsó és tizenhárom pohár, körben, mint Krisztus az apostolokkal, torzképül az Utolsó Vacsora, hová futhatnál, virradat vada, hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, őz, előtted válik hajlongó cigánnyá, s zendít rá trágár nótára a fűz, üres a kocsma, de majd megtelik veríték-, vér-, nyers hús- és kapcaszaggal, okádék bűzével, no meg a nóták édeskés akácvirágillatával, és kártya csattog, mintha angyalszárnyak, s holnap is tart a búcsú, a vadászat, forog tovább a horizont, forognak papírlovasok a papírlovon, mézeshuszárok a kalácslovon, egymásba folynak virradatok, esték, ezer éve vadászat, vigalom, úri vadászat, nincsen kezdete, úri vadászat, vége nincs soha, árnyhattyúk úsznak cukormáz-tavon, és kártya csattog, mintha angyalszárnyak, forog a hinta, kancsók, poharak, és Lement a nap a maga járásán, Akácos út, ha végigmegyek rajtad én, tart még a búcsú, a hajtóvadászat, boldog a vad, ki puska elé állhat:
. SEBÉBŐL VÉRZIK EL AZ ORSZÁG.
.
. VII
. Különös éjszaka ez, ráng, ráng a gyertya lángja, mint erőszakolt asszony; lobog, mint katonavonat után lengetett kendő; leng, mint akasztott hullája a szélben; remeg a gyertya lángja, mint döngetett kapu, – Uram, Tehozzád kérnek bebocsátást a holtak.
. Áttörnek égő hajjal, lángoló körmökkel, füstölgő orrlukakkal, jönnek Galíciából, Verdun és Doberdo alól, elözönlik a paradicsomot, és a Te szent trónusod előtt összecsapnak újra.
. Ezt akartad, Uram?
. Ezt akartad Te, aki mint spongyát vetted kezedbe a világot, és letörölvén véle visszavont parancsolataidat, most utolsó csepp vérünk hulltáig csavargatod?
. Üres már a mennyek fekete táblája, Uram.
. Remeg, remeg a gyertya lángja, mint tüzes kard a sötétség hüvelyéből kivonva; remeg a kardod, Isten:
. A Mindenség feszületéről hogy nézel engem, Éjszaka! Még meddig hordja arcod e Veronika-kendő Haza?
. Vérző vonásaid letörli talán mirólunk a jövő. Borulj ránk, Megváltó Sötétség, Te sorsunkká feketedő!
. Peregnek még harminc ezüstként kalászból a búzaszemek. De szomjunk enyhíteni gyűlnek ecetes spongya fellegek.
. A Mindenség feszületéről meredsz rám, Krisztus-éjszaka. Ki Téged lát, nem futhat e kendőnyi országból soha. .
. IX
. Különös éjszaka ez, be különös színben játszik a gyertya lángjánál a bor: színházi függöny vöröse, levonva még, – milyen színjáték kezdetére várva?
. Különös éjszaka ez, sötétjében, mint lúgot ivott cselédlány, vonaglik e meggyalázott ország. Katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket.
. Különös éjszaka ez, az asztalon reszket a gyertya lángja, vergődik, mint horogra akadt hal; remeg, mint tüzes kard a sötétség hüvelyéből kivonva.
. És égnek könyvlapok, bibliám lapjai, felizzanak a sorok, mint máglyán a holtak – zsíros bűzüket
.érzem már holtomig.
. Miért nem vetsz a tűzre engem is, kiszáradt tündérfát, Uram?
. Üres a mennyek táblája, a csillag csak krétanyom repedéseiben. . Ágak csapódnak ablakomba, mintha a Semmiből lecsüggve kalitka imbolyogna, az verdesné az üveget rácsaival.
. Ki szabadítja ki foglyát: a téli éjt?
. És felragyognak ablakomon a jégvirág ráncai: tenyérráncok, – a fagy tenyeréből ki jósol még nekem könnyű halált?
. Befútta az utat a hó… Ver még a szívem, patkók csattognak bennem, hóviharral küszködik egy lovas.
. Hová fut?
. Hová futhat még, meggörnyedve, gyötrött arcát a halál fekete szelébe tartva?
. Milyen üzenet bízatott reá?
. /Baka István,1977/
.
.
Már az első versben is felismerhető a Jelenések Könyvében szereplő angyal, a hét angyal egyike, akinek trombitaszavára az Üröm is előkerült stb.
I am Raifteiri, the poet, full of courage and love, my eyes without light, in calmness serene, taking my way by the light of my heart, feeble and tired to the end of my road: look at me now, my face towards Balla, performing music to empty pockets!
.
/Anthony Raftery (1779-1835),
az utolsó ír vándorénekes/
.
.
.
Raifteiri vagyok
.
Raifteiri vagyok, a költő, tele szeretettel, teljes a nyugalmam, nincs fény a szememben, csak szívem világít, az ő fényénél járok, lábam gyönge, fáradt; azért meg nem állok; tekintsél rám most, hogy Balla felé nézek, és üres zsebeknek hasztalan zenélek!
A szövegkönyvet Lorenzo Da Ponte írta. A vers szerzője (George) Londonban élő költő, műfordító stb., 83 éves elmúlt.
.
.
.
És egy valamivel régebbi, de még mindig jelenkori vers, emlékezve a most folyó úszó-világbajnokságra, szinkron vagy aszinkron, tökmindegy:
.
.
Harminc felé
Az öltöző csempéje szürke.
Cipőm papucsra váltom át.
Csoszog felém tucatnyi fülke,
Okádva téli záporát.
A gőzben oltalmat keresve
Bolyong a vének vézna teste.
Ki les, csak rút fenékre lát,
Aszott, lecsüng, mi régen állt.
Szemölcs, fekély, redő kivillan.
Mi szép, fakul, mi rút, kinő.
Legyint felém a zord idő,
Kacag fölénye izmaimban,
Szemembe csurran álnokul,
A víz fürdőgatyámra hull.
Medence zsong, vakít a fénye.
Nyakig behúz, magába ránt.
Fejest zuhant a nyár a télbe.
Gerinc se fáj, ideg se ráng.
Mozart zenél, és látni jobbra,
A szinkronúszók nyurga combja
Vezényel. Egyként, mind a tíz!
Ütemre gyűrűt bont a víz.
Kebel, fenék, a lábfej íve
S köröttük bomló glóriák
Elűznek átkot, fóbiát,
S a zord idő elúszik, íme!
Kedélyem egytől rossz csupán:
Kifújok harminc hossz után.
.
/Gáti István (1979 - ); 2010/
.
.
.
Lélekhelybenjárás
Ne mondj le semmiről! Ezt csak úgy
teheted meg, ha a cél érdekében
ezer dologról lemondasz. Megkezdted
már azzal, hogy lemondtál nő
mivoltodról. Aztán, hogy nem születtél
meg a középkorban. Vagy lehettél volna
akár a saját testvéred is. De te nem!
Csak azért, hogy ez az egyetlen ember
lehess, nem voltál Cézár. (Jobb is!
Az a sok kardszúrás!) Nem voltál
Napóleon. (Folyton azok az unalmas csaták!)
Nem voltál Dante. (Pedig így sem
kerülhetted el a reménytelen szerelmet.)
Nem voltál Van Gogh. (Sose lett volna
erőd a füled levágni.) Nem voltál
Beethoven. (Bár a hallásod romlik.) És
néha azt hiszed, hogy mindegyik vagy,
mert az örökségüket aggálytalanul
birtokolod. Ne mondj le mindenről! Csak
a lemondásról. Ez az antihalál. Arany-
kulcs, ami a túlvilág boltajtaját nyitja.
.
/Vörös István (1964 - ); 2008/
.
.
.
Erről pedig Babits egyik stanzája jutott eszembe, Beethovenen túl:
.
.
1. Ne mondj le semmiről
.
Ne mondj te semmiről. Minden lemondás egy kis halál. Ne mondj le semmiről. Minden halál gyilkosság (lélekontás): meghalni bűn, ne mondj le semmiről. Isten művét rongálja bármi rontás. meghalni bűn, ne mondj le semmiről: minden vágyad az Isten szava benned mutatva, hogy merre rendelte menned.
.
.
A vers a Nyugatban jelent meg 1910-ben az öttételes Szimbólumok (stanzák) elején.
No, ugorjunk, Verditől századunkba, majd cissza a megelőzőbe, hamár a zeneértő költő e rövidke századelőn a "század (Ed digi) egyik legjobb operájának" titulált alkotásról is írt.
2010-ben mutatták be New Yorkban a 70. évében lévő Conrad Cummings 5. operáját, a Golden Gate-et, amelynek szövege az ő átdolgozása, Vikram Seth 1986-ban írt verses elbeszélésének (Volt egyszer egy...) alapján.
Hogy legyen kép és hang is erről a (szappan)operáról, benne a szerelmi kettőssel...
.
.
The Golden Gate
(operarecenzió)
Conrad Cummingsnak a január 16-i
nyilvános bemutató előtt
Végy egy szobrásznőt,
aki éjjelente a Cseppfolyós Bárány nevű
punkzenekarban dobol,
és lehetőleg hívják Janet Hayakawának,
és bonyolítsd úgy az életét,
hogy legyen mit visszafolyatni a
stilizált homokóra
mindenkori alsó térfelébe, az üveges idő
aljába is.
Ahogy végigmegy az elbeszélésen,
az több mint pornográfia,
egy pucérra vetkőzött egészséges tüdő vagy máj
nyers szépsége.
Felvetődhet, persze, ez-az,
de egy nő mindent megold,
még Hermész szárnyas saruját is,
és nem méltatlankodik.
Hirdetést fogalmaz a kisportolt Johnról,
aki egy nukleáris laboratórium
magányos, nukleáris önkielégítéseibe fásult
szoftvermérnöke, akit a hídon kis híján lefejez
egy vörös frizbi, akit magának akarna,
és aki értelmesen elgondolkodik
élete értelmetlenségén, melyet úgy vágott gyomorszájon
a frizbi, ahogy őt nem, és
kiadta minden kiadatlan
antik keservét
Rómától egészen a Fekete-tengerig.
Minő szerencse, hogy nem jártam
San Franciscóban,
és fingom nincs róla, milyen a Golden Gate,
és hogy játsszák ott Schönberg vonósnégyesét,
ezt a kívánatos obszcén unalmat, mely úgy nyúl hozzád,
mintha apád lenne, bezzeg a végén már
teljességgel félreérthetetlen gesztusokban
vergődsz a kottavonalak közt,
de ez már Ed és Phil jelenete,
melynek alaptónusa brahmsinak indul,
de lesz abból még minimalizmus!
Amikor Phil Edre néz reggel, miután kikászálódik
az ágyból, hogy megigya a kávét
Morus Tamás és Lana Turner portréja alatt,
abban van valami dermesztő,
lassan, kortyonként, mint elvált felesége emlékét,
mely mindig felmelegíti,
és teátrálissá teszi őt, ráadásul
egy századdal visszább veti retorikai képességeit,
mely poétikus gesztus ugyan,
de fatökű, mégis óvszerezett
korunk nem elég fogékony a metaforákra,
ezért elég sokára jön össze az átérzett szerelmi duett.
Croce e delizia, mondhatnánk, ha nem nézne
Ed olyan értetlenül a feszület alól,
és ha tudna olaszul, vagy ismerné a Traviátát,
és itt-ott belehallgatna,
miközben a macskapszichológus
heti háromszor kezeli ki Nagy Károlyt
birodalmi ábrándjaiból.
Liz Dorati macskáiról van szó,
ezekről a konkrét elioti szörnyetegekről,
Ed nővérééi, aki majd Phillel hetyeg, sőt gyereket
szül neki, és kigyógyítja őt Edből, akit csak
Istenből nem lehet kigyógyítani,
pedig önmaga ellenében, becsülettel
öregszik kívül-belül,
oda-vissza.
Zátonytalan tengereket betölthet-e
szerelmi duett?
Ed végül az óceán előtt elmondja, hogy ott van
a hídnál (ilyen szimplán),
és nem tudni, hogy be fog-e ugrani,
vagy épphogy annak örül, hogy most már nem.
A zene bizonytalanságban hagy, mert csak a
vizet másolja, mert a hab írja hatalmas kvintetté,
transzponálni nincs idő, csak végigsimítani a
hullámzást, mint izmokat az ing alatt,
nem kell félni,
szép lesz a csitulás,
ez a felvonás vége,
ide kell a líra, lehetőleg összetolulva, aztán megadóan,
kielégíthetetlenségében kielégítve, felirattal:
hatalmas, kék, üres szemekben
fürdeni szigorúan tilos.
A kompromisszum balzsama,
az olasz alabástrom galamb,
és mindig valami más is kiderül,
ez a szappanoperák pulzusának vége.
Orvosilag már nem érdekes, de
bonctanilag mégis kincsesbánya. A hangok teste,
kipreparálsz belőle egy magas c-t,
Edből egy komplett, boltíves a capella kórus
hanganyagát hasítja ki a bonckés,
Lizben ott van a fekélygyártó
Schönberg vonósnégyese,
majdnem az egész első tétel, Philben
Brahms (A-moll, allegro), persze.
Csak John zenétlen, egy kurva hangot
nem találsz benne, néma, mint egy
képes operakalauz.
És ebből a szép társaságból, ebből
a társas igyekezetből transzparens
boldogtalanság és kimért boldogságlátszat lesz,
mert a csapongó korok csömöre után a rend
csömöre jön, s ez fájdalmasabb:
jobban megdolgoztat a boldogtalanságért,
mint a másik könnyed szemérmetlensége.
Liz és John,
Phil és Ed,
majd a második felvonásban
Liz és Phil és
Jan és John,
naná, hogy a hitbuzgó kisköcsög marad egyedül.
(De azért van remény…)
Szép a tragikus autóbaleset, a szobrásznő
halála, miközben önmaga partyjára igyekszik
a halálba, és
műtermében a maradandó csirkeszobor mögött
a húsból is hirtelen szobrok
lesznek, eleven anyagból holt jelentés,
anti-Pygmalion-effektus.
Agyag John ott marad a semmiben,
a semmi műtermében,
az autóbaleseten túli partról
nincs híd vissza, ha volna is, hárfahúrjain
a halhatatlan Orpheusz zenélne,
és nem egy San Franciscó-i borostás szoftvermérnök.
Hát, ez a vége.
A híd kérdése, a híd húrozása,
hogy rálépsz-e, ha van lábad,
hogy pendíted-e, ha van kezed.
.
/Csehy Zoltán, 2010/
.
.
A versben van utalás más zenékre is, valamelyikre ezekből is, talán a IV. kvartett első tételére, vagy a II. utolsójára, énekhanggal, közel egy évszázaddal korábbról. Utóbbi énekbetét a "révületbe esés"-ről kiegészítésül...
A szájukból lóg ki a fonál a sors fonala a nyelv fonala fonálférge
Körbenő mindent és nem látod csak hallod ahogy fut előre ahogy fut előled
Ahogy felveszik és elejtik a temetőkben a kertekben vagy a hentesnél
Ahogy tépik szaggatják vagy nem vesznek róla tudomást
Ahogy megfeketül a krematóriumokban kiszögesedik a lágerekben
Ahogy kiszínesedik a szivárványban és bíbor hangon üvölt a vágóhidakon
Ahogy átlátszóvá válik amikor élve a tengerbe hajítanak valakit egy helikopterről
Mercurius áriája recitativóval
.
Ugyan már Orpheus
Ne légy gyerek
Hát hol van itt az előre
És hol van itt a hátra
Hol van itt irány egyáltalán
Rajtam kívül
Az én lebegésemen kívül
Vedd észre végre
Nézd ez mind Eurydice
Hát van a pokolban irány
Hát van a fájdalomnak iránya
Kibabráltak veled
Rászedtek
A bolondját járatták veled
Csak rá nézhetsz mert nem tudsz máshová nézni
Itt csak mindenüvé lehet nézni
És mindenütt ő van
Ez itt a nézés maga
A húson csonton átmaró nézés ez
A zene szeme
Ez hát a lélek tárnamélye
A küldetést bevégeztem íme
Nem tölt el örömmel a pillanat
Közömbös vagyok mint egy kötőszó
ha túlságosan távoli világokat köt össze
láttam a könnyet Pluto szemében
láttam ahogy mint soha még megindult az emberféreg sorsán
s én szentimentális barom
megfeledkezve istensorsomról
egy percre még el is hittem hogy ez egyszer
tisztességesen akarja lezárni
ezt a történetet
Eurydice nem akar csembalózni
.
Nincs kedvem a csembalóhoz ülni
Ingegneri mester
A csembaló egy fejlődésben visszamaradott zongora
A csembaló egy degenerált zongora
Frusztrált klimpírtárgy
Bűnös rezonanciák tárháza
Kromatikus idegsokkoké
Szuperkontrapunktikus zümmögéseké
Egy kihalt hüllő
Végeredményben utálom a zenét
Tudom hogy tehetségtelen vagyok
Ha hallgatod elbűvöl
Ha te játszod úgy sziszeg rád mint egy kígyó
Mint egy kígyó pár perccel azelőtt hogy
A bokádba harap aztán ott vergődsz félig bénán
Amíg lassan végez veled a méreg
Ha elvesz majd beletörődik
A legtöbb férfi idealista
Azt hiszik minden nő muzikális
Még hogy a
zene a legszentebb indiszkréció
Bűnbeesés bűn nélkül
Istenek násza nemi szervek nélkül
Antik meztelenség
Még hogy zenélni csak meztelenül lehet
Felöltözöm és megyek
hagyja a hülyeségeit
Jövő szerdán találkozunk
messer Ingegneri
.
/Csehy Zoltán, 2011/
.
.
.
Verdi
.
Orrore, amikor ezt mondják, orrore,
szabályosan erotikus izgalmat érzek,
ahogy ez az orrore kiszökik a légbe
zenekari kísérettel vagy anélkül,
csupaszon vagy tüll-ruhában,
az mozgalmasabb, mint egy tüntetés.
Főleg, ha hatalmas nők mondják ki,
és nem engedik át az örök sztrájktörőknek,
akik, persze, nem félnek semmitől,
és csak a legvégső esetben, kínok kínjaival
sújtva, félholtan sziszegik
csikorgó fogaik közül a légbe: orrore, orrore.
.
/Csehy Zoltán, 2012/
.
.
Verdi operáinak több horrorisztikus jelenete van férfiakkal és nőkkel egyaránt, közülük Amonasro és Aida kettőséből a főhős szörnyülködését idézem meg:
A fenti helyzetkép feltehetően egy hazai szólóestet idéz meg, ami talán 1969. november 18-án volt a Zeneakadémián, amin én is ott voltam, de fejből már nem emlékeztem a műsorra. Felejthetetlen volt viszont az alig két méterre játszó zongorista látványos meghallgatása, mert magával ragadó és elbűvölő volt.
A műsort Schubert-változatokkal kezdte a világjáró művész (D 576, Hüttenbrenner variációk, 1817). A 13 változat témáját Schubert a jóbarát osztrák szerző II. vonósnégyeséből vette, de oda a másik kotárs, Beethoven VII. szimfóniájának ismert csodálatos lassú tételéből kerül(hetet)t, a gyászos hangulatú allegretto/andante hangjaiból.
Megidézem egy alig negyven nappal korábbi koncertről.
A továbbiakra már van utalás: Schumann Fantáziadarabjai és több Rachmanyinov-prelűd, mint a megelőző soproni és veszprémi fellépésein is.
.
Richter (1915-1997) egyébként sokszor játszott Magyarországon: 1954-ben és 1958-ban hétszer-hétszer, majd a fent említett 1969-es koncertjein négyszer. Többnyire szólóesteket adott, de pl. elsőként éppen a Csajkovszkij-zongoraversennyel lépett fel. Minden területen kiváló volt, remek dalokat és kamarázásokat is elérhetünk a versenyművek mellett.
.
.
Persze lehet, hogy a költői-zenehallgatói képzelet összemosta zenekari és szóló fellépéseit, hiszen játszotta ő a Schumann-versenyt is, pl. így, éppen 1958-ban, bár akkor ezt nem szerepelt itteni műsoraiban.
Mindez nem befolyásolja a vers minőségét, csak kalandozás egy kiváló zongorista életművében.
. Nézd, a művészetet legtöbbje játszva győzi, Mint a jóféle ringyó, vérbeli, Már önkívületét, mámoros ájulását Lassankint érzi, nemcsak mímeli. Hogy értettek ezek egykor a hallgatáshoz! Zengett a sok átszellemült kölyök Virágról, halról és csillagról, fellegekről A fagyhalál, az éhhalál fölött. Most aztán megtanult folyékonyan beszélni E tanulékony, boldog nemzedék. Az ölelésekhez, a fogcsikorgattatáshoz Szolgáltatják a kísérőzenét. És milyen könnyedén, pimaszul, elegánsan – A te nehéz nyelveden, ó, magyar! – Percenkint létrejön, mindig új rendelésre Egy-egy induló, himnusz, norma-dal. .
. 2
. Nem így a kényesek, a valóságfeletti Ábrázolások megszállottjai: Szögletes síkokért, halandzsás, új dagályért Hajlandók vért és lángot ontani. A börtönt, robotot, háborút, munkatábort, A megalázott emberéletet – Mit is bánnák ezek, ha szabadon, magában Állhatna tótágast a képzelet? Hazudnák szívesen dicsőséggé a szörnyet, Ha világra nevelhetnék saját Kis szörnyeiket és tűrné a diktatúra A szentelt abrakadabrák jogát. Gőg görcse, kerge kör! Nem volt soha a művész Tragikumánál nevetségesebb! Te kövessed az ős forrást, a bedugultat: A meggyalázott átlagéletet.
Itt kánikula van, de itt-ott javában tart a téli szezon, zenével, operával...
.
Hózene
.
Élénk vagyok és cimbalom és rőt medencetartó a hó megjön a nádköpű máig tartó karácsony és visszanéz a jó öreg a ló öreg a hajszál kiválik a fene nagy úr mellesleg eltűnődik csupa barom és cimbalom a kettős élű kés ragyog belehatol kiáltozik a hó fölött a vércse uram én nem gondolkozom hatszázig számolok se úgy alszom el mint kisfiú törökmézű szerájban
Hahó az Isten nagykövet utolsó nád letörve marad a tó a hó a jó szemérmetlen divatja alkonyat nem jő cimbalom hallatszik minden este borzong a fülbe a zene az őrültek kinéznek emelkedik a hóvonal
már mellig ér vízszintje
és boldogan balgatagon ugrál a cinke a havon a cinke a picinyke
. A vers? A vers medúzafő, áttetsző test, óvatos lépteivel, a maga elmosódott vagy túlexponált képeivel, az idült pillanattal, fagyott cinege, szélütött történet és helyszínek a vers, tétova futás a billentyűkön, piros torok, kövek a szavak közt, csikorognak és fénylenek, vizes szavak ragyognak, a vers, a vers szoros göngyöleg, dereng benne az ősvilági víz, a vers szárazra vetve tátog, kiszáradt torokkal, bőrrel, kopoltyúja föl-le emelkedik, zihál és énekel, föltört lábára néz ő is, talán remél? valamit hisz? visz? evez? (óh igen, igen: zenél, tudjuk, ez volt már, húzza fülembe, eltörött a hegedűm, ilyen!) De a VERS! A VERS talán más? Talán életben tart? Talán föloldoz? Talán helyettünk él?! Talán helyettetek megszólal, talán? talán? talán óda, szonett, koszorú? A kilőtt vers eltalál, elhagy, megtörténik, becsapódik, valamivé lesz, veled, velünk, ó, igen, a vers arra késztet, hogy nevess, hogy verset írj te is, hogy kérjed, még, még, s hogy elfeledd, esetleg fölkavarja valamely forró vagy hűlt emlékedet, mégsem te vagy, szóval a vers, ó, mennyi beszéd erről a dologról, – minek? Hiszen itt élünk. Ehhez képest a vers… Ugyan már!
. Örök színház az utca, az ember bárhová jut: hányszor elnéztem én, kiket gúnnyal mutat, a vénleányokat, lengő sötét ruhájuk és egészségtelen májszínű arcukat. Borzasztó tudni, hogy egykor mind fiatal lányok voltak s testük dús ékszeresdoboz; keblük telten feszült, szerelmi diadal- jelvény és most avult fűzőben fonnyadoz. Jártukban temetési és monoton zene kíséri őket és holtak mennek velük, kiket régen szerettek s ráncosszélű szemük örökös szemrehányás, mint vén kutyák szeme, mert, hogy egykor kik voltak, elfeledtük és fanyar párák lengenek felettük.
.
/Kálnoky László, az 1939-ben megjelent, Az árnyak kertje című kötetéből/
.
.
.
Falusi állomás
. Vonat. Nagy barna romboid az alkonyatban. A füstje kék, elnyeli az eget. Fehér tölcsér a kút, beszívja a fekete szomorúfűzfa lecsüngő ágait. Zökken az utolsó vagon: fáradt. Kettőzött esti gravitáció sűríti, húzza, húzza lefelé a tájat. Egy sípszó, egy kiáltás: kapu nyílik, s a pipafüst és cigaretta-tűz alatt vastag szoknyás, bekecses, bundás emberek omlanak szúrós csomagok közt a szerelvény felé, s eltűnnek. Lámpa villan: az átlók csusszannak, a kép elindul. Viszi magával a búcsúzást, a borszagot, a kutyaugatást, s a jajgatást, mit az imént csapott egy hangja-sincs anyóka, aki fiához, Pestre ment volna látogatóba, és ott szaladt a sínek közt, kosarát lóbálva, csupa salak lett, és kapkodott az ütköző után, hogy: várjanak meg! várjanak meg! Ezt mind elvitte a vonat. A bámészkodók elszélednek, a töltés mellett behúzzák az ablakokat, s valahol kinn, az országúton átengedik az éjszakát a sorompó alatt.
.
/Gergely Ágnes, az 1963-ban kiadott,
Ajtófélfámon jel vagy című kötetéből/
.
.
.
Birtokviszony
. Lélekszakadva a kiguruló vonat után. „Várjanak meg! Várjanak meg!” A fejkendős öregasszonyé a reménytelenség, katonafiáé a várakozás, a mozdonyvezetőé a kilométer.
. Háború dúlja Amerikát. Amherstben egy vénlány verset ír: „A negyven, az a negyven is visszajött?” Kié a negyven halott a tengerfenéken? Kié a gyűrűsujjuk? Kié a cápa? S az óceánnyi reménytelenség, kié a vers?
A harmadik versszak vénlánya nyilvánvalóan Emily Dickinson (1830-1886), a vonatkozó vers pedig az alábbi, az Élet című sorozatból.
Kezdve az örömujjongással...
.
GLEE! the great storm is over! Four have recovered the land; Forty gone down together Into the boiling sand. . Ring, for the scant salvation! Toll, for the bonnie souls,— Neighbor and friend and bridegroom, Spinning upon the shoals! . How they will tell the shipwreck When winter shakes the door, Till the children ask, “But the forty? Did they come back no more?” . Then a silence suffuses the story, And a softness the teller’s eye; And the children no further question, And only the waves reply.
. Húsomba már belenyestek. Vízben forognak a testek.
. Hajamba jól belenyírok. Lehulló csillagok lesnek.
. Földereng életem; három kőpárka szünetel nyáron.
. Kicsikis pálmafa-boglya, A szíved Olaszhon foglya.
. Kiteszi hölgyed a lelkét. Egy-két-hár, egy-két-hár, egy-két
. Ekkéhá, ekkéhá, ekké
.
Allargando
.
.
(allargando=lassúbodva)
.
.
A hőségről rögtön az ellenkezője a Hűs ég jutott eszembe, azaz Dresch Mihály közel 20 éves szólólemeze, esti muzsikák alcímmel. Saját számai, többek között, Esti zsongás, Mese, A varázsló tánca és A Varázsló kertje, Üzenet Gyimesből, Kürtjel..., de most a lemezen lévő egyetlen idegen darabot idézem meg, John Coltrane Naima című művét, annak is egy hnagulatos átdolgozását (az eredeti alig több négy percnél). Az idézett felvételen a Dresch által megszólaltatott érdekes hangszer a fuhun, amelyről innen bővebben! Fuhun címmel kiadott egy lemezt Dreschékkel a FONÓ! A Dresch quartet további tagjai: Hock Ernő, Lukács Miklós és Baló István.
A lemez további számaiból is vannak elérhetők az előző után. Varázslatos zene!
.
.
.
Képeslap
. Micsoda nyár van, kérlek!
. Most ez a csönd miből, szótól üres időpart? Megharagudtatok, édes? Tá-titi, Tá-titi, Táti! Én kicsinyég itt vesztegelek még.
. Minden összetört és összeállt. A fák, a folyó, a közöny, az almalevek.
. Ettől a scherzótól csuda agresszív lettem csak úgy feszül a tánctól a testem kipattant a csendből a zuhatag amíg a szemhéjamat emelgettem
. Áhítatok igazi megrendülése végtelen áradás Te zene büszkeségem Te hatalom –
. és mi akik vajszívvel merülünk áhítatunk kis tócsáiba restelkedő mosollyal és büszkeséggel öntudatom elhagy rogyadozik a lelkem valahol mélyen csúszkál hogy mit kéne felelnem
. És mi mindannyian kiáradunk partjainkból összetörnek a csónakok sodor a víz táncolunk benne verekedve vele . Sodrás sodor sodrás hatalmas folyó kongás borulás – jaj halál jaj félek mi lenne ha eltévesztenélek – gyere be mit állasz te feszület! közülünk válassz konok megállíthatatlan nem is érdekel milyen nap van lobogj csak mert most trombiták nyekeregnek veled
Az Ezredvég irodalmi stb. folyóirat a nevének megfelelően a 2000. októberi számában Bartók Béla halálának 55. évfordulójára írt verseket is közölt, Koszorú cím alatt, amelyek közül ez a kettő még nem szerepel ebben a témában:
.
.
(B. New Yorkban)
.
Se szivet, se hitet - országot cseréltem Hogy ne merítkezzem soha meg a szennyben Szeplõs hazám szeplõtlen él zenémben
.
.
Tabák András (1938-2014)
.
.
.
.
.
Bartókhoz
.
Messzeségedbõl folyvást jössz felénk hófehérben, hogy végre ideérj.
.
Mentél akkor, hogy magyar maradj ("dögország" közelébõl, hol sunyi mosolyok mögött talán egy náci mosolyog), s hazádat vidd, magad, hogy visszahozzad majd, ha nem lesz szégyen itt élni, kinn s benn: szabadon és egészen.
.
Voltál te Kékszakállú és voltál Mandarin, kit vágya újra éleszt, s nem fogja kés, se kín, és voltál mi, voltál mi, eljövendõk, akik körül az ég kék burka összezárult s ujjad nyomán hasadt szét újra, és kitágult.
.
Voltál mi, voltál mi, eljövendõk, õsünk, ki hordtad magadban a jövendõt, voltál fiúnk, és voltál unokáink, voltál sikolyunk, szívünkön dobverések, voltál szárnyunk, szárnyunk, mit lemetéltek.
.
Jössz, messzirõl. Rég kellesz: hát megérkezz!
.
.
/Györe Imre (1934-2009)
.
.
A Kékszakállú-Bartókhoz kapcsolódik Kass János 2005. évi Triptichonja, amelyben Madách és Kodály alapművei mellett a bartóki operát is megörökítette a kiváló művész.
. Tetőcserépről, fáról ver, ver a harmatzápor. Pirosul az út porán, úrnapi körmenet után ilyen az utca – sok virágtól. Földig ér a vörös ég, kutyák pofájába lángol.
. Autóbusz sír messziről, mintha bogár sírna fán, a szemekből a falvakat kioldja, por lebeg ezüst fara után.
. A bolt előtt vaníliás levegőt szívnak szavukba a nők. Ott kibeszélik ifjúságuk, mellük döcög, kinő a szárnyuk. . Ostor villámlik – a csordát hajtják, mennyben zenél a nagyharang, csöngölöznek bárányok, marhák, kürtöl fekete szilajszarv, sallangosnyakú barmok villanydúcokkal hegedülnek, vonó a torkuk, hevül, a hangtól füleik majdnem letörnek.
. Magához ölel nagy kavarodás, micsoda csordás ez a reggel! Talán ilyen lesz a feltámadás rigókkal, aratógépekkel, tehenekkel.
.
/Ágh István első verseiből,
az 1965-ben megjelent, Szabad-e énekelni c. kötetből/
.
.
.
Szerelmes dalok
. Világon táncoló nő, te idegesszemű, nyurga! Bánatom, felszökellő könnycsepp az égi útra.
. Szemed mindent megzavar: napsütés meg zivatar, benne gyertya, kék torony lángol minden alkonyon, aranystrucc a villamos, hajnalcsillag, illatos, ezüsthal meg rozsvirág, könnyben úszó almafák, szemed égi szérű, rajta csillag tömörül kazalba.
.
x
. Zöld szemem ne fehérüljön el, ne legyen zörgő levél a nyelvem, ne zárd előlem végtelen árvaságba a szerelmem.
