Kaukázusi testvérek Honfoglalás – Nyelvünk kisebbségben volt a Kárpát-medencében?
Az eddigi adatokból és további, még nem publikált eredményeinkből az a kép rajzolódik ki, hogy a honfoglalók elég heterogén összetételű népesség lehetett. Ma már mindhárom karosi temetőből vannak nagy felbontású genetikai adataink, amelyek szerint a szomszédos temetőkben azonos mellékletekkel eltemetett azonos embertani megjelenésű népességnek genetikailag alig van köze egymáshoz. Mindegyik temető tartalmaz 25-30 százalék ázsiai vonalat, azonban azok az emberek Ázsia más részéből származnak. Az európai genetikai csoportok többsége is jelentősen különbözik, és a szomszédos temetőkben nem találtunk közvetlen rokonokat. A második és a harmadik temető vezérei azonban kivételek, mert ők testvérek voltak, akik egyértelműen a Kaukázusból származtak. Ez arra utal, hogy Karoson több különböző származású népesség települt egymás mellé, valószínűleg külön törzsből, akik bizonyára nem beszéltek azonos nyelvet. A vérszerződés is azt sugallja, hogy megkötése előtt ezek a törzsek nem tekintették egymást rokonnak. Mindebből azonban az a súlyos következtetés adódik, hogy magyarul csak egy részük beszélhetett, és ha ehhez hozzávesszük az itt talált népeket, akkor az általuk behozott magyar nyelv csak nyelvi kisebbség lehetett. Az általam ismert összes becslés szerint a honfoglalók nem voltak többen, mint az itt talált népek. A nyelvi többség rendszerint beolvasztja a kisebbséget, amint az például a bolgároknál is megtörtént. Ez alapján nem zárható ki, hogy a honfoglalók magyar nyelven beszélőket találtak a Kárpát-medencében.
2015. február 28-án, a Magyar Nemzet Magazinjának 25. oldalán
Vásáry István, Múltunk kacatjai. Kell-e nekünk magyar őstörténet, s ha igen miért?
címmel egész oldalas cikk jelent meg, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a hivatalos állásponttól eltérő nézeteket a közvélemény félrevezetésének kiálthassák ki.
A szerző egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, jelentős diplomata múlttal. Szavainak, mondatainak tehát súlya van. Részlet az írásából: „Áttekinthetetlenül sok, minden szakértelmet nélkülöző munka lát napvilágot, melyek egy részét jóindulatú dilettantizmusként, másikát őstörténeti ezotériaként, harmadik részét pedig (s ezt tartom a legveszélyesebbnek) az őstörténet álképébe (!) öltözött politikai pamflettként írhatjuk le. Utóbbiról pár szót nem árt ejteni, mivel az a magyar őstörténetírást a nagy összeesküvés alapján magyarázza: mindenki a magyar nemzet öntudatának megtörésére törekszik, aki a magyar nyelv finnugor eredetét vallja. E beteg (!) világkép fő tézisei: a magyarságot a "hivatalos", akadémiai tudományosság meg akarja fosztani dicső múltjától az őstörténelemben is, már a Habsburgok erre törekedtek, két fő ágensük Budenz József és Hunfalvy Pál volt, a szovjet korszakban ugyanez folytatódott 1990-ig, stb. E világkép egyes képviselőit a Magyar Tudományos Akadémia és (a különben nem létező) "hivatalos" magyar tudomány iránt érzett olthatatlan gyűlölet (!) tölti el, melyet nemegyszer útszéli, közönséges stílusukban is kifejezésre juttatnak. Több szót erre kár vesztegetni, mert ez nem őstörténet, hanem politika, a társadalmi lélelktan és pszichopatológia körébe tartozó kérdés.”
A Magyar Nemzet Magazinjában megjelent cikk döbbenetes írás, amelyet tisztességes magyar ember nem hagyhat szó nélkül. Nem azért, mert a szerző öntelten és lekezelő módon vagdalkozik, hanem azért, mert nagy példányszámú napilapban mindezideig nem nagyon jelent meg olyan cikk, amelyben a Szent István előtti magyar múltat „elvetendő és nemkívánatos kacatnak” merészelte volna nevezni bárki, nemhogy éppen egy történész akadémikus.
Hamisan és igaztalanul „hívatkozik” Anonymusra, aki az ősi hagyományaink számos elemét őrizte meg. Hazug és célzatosan eltorzított az a kijelentése is, hogy Anonymus „a kereszténység előtti hagyományok egészét” elvetette, mert a parasztok és az igricek fecsegő énekeinek minősítette. Egy ilyen magas rangú történész egyszer életében csak elolvasta „A magyarok cselekedei” c. művet?
Hasonlóképpen ámuldozik az újságolvasó a Kézai Simonról szóló mondatokat olvasván, mert azt ugyan sokszor hallhatta, hogy Kézai mester is egy mesemondó, de arról eddig fogalma sem volt, hogy „a pogány múlt a maga mondai és vallási hagyományaival már kellően (!) messzi, kétszázéves távlatba került ekkorra, s így lehetőség volt a XIII. században egy új, "eurokomform" őstörténeti koncepció és eredetelmélet megteremtésére.” Kézai Simon tehát azért vette át a nyugati írástudóktól a hun-magyar rokonságot, mert eurokomform kívánt lenni, s „paradox módon” ezzel kívánt beilleszkedni a korabeli Európába.
Megdöbbentő ez a tudatos hamisítás, elképesztő ez a mímelt tudatlanság, hiszen a hun-magyar rokonság egyáltalán nem nyugati találmány! Már a X. században (300 évvel Kézai előtt!) közismert volt, hogy a magyarok Atilla hunjainak utódai. Ezt igazolja a Waltharius eposz, ezt igazolja a magyar hun hagyományok egésze, ezt igazolják az írott forrásadatok. Nem hisz az ember a szemének, amikor egy történész akadémikustól azt olvassa, hogy a „magyar nemesség nem vette észre,” hogy az Atilla-hagyomány a keleti barbárság elfogadása, s „a pusztító és vandál Attila alakjából a hős és nagy király alakját faragta meg.”
Miért teszi ezt egy magyar történész, a Magyar Tudományos Akadémia egyik tagja? Nagy és nehéz kérdés, amelyre aligha lehet elfogadható választ adni.
Számos szakmunka (!) igazolta, hogy a hun-magyar rokonság igenis ősi hagyományunk, tudatosan és büszkén vallották magukat elődeink Atilla király utódainak.
Szerzőnk tücsköt-bogarat összehord annak igazolására, hogy a dualizmus korában kibontakozó magyar tudományosság végre rátalált az egyetlen helyes útra. „Megerősödik és tudományos bizonyítást nyer a magyar nyelv finnugor eredete.” Először is tudatosan félrevezeti az olvasót azzal, hogy a magyar történettudomány elfogadta az új elméletet. Egyáltalán nem fogadta el! Másodszor: nagyon méltatlan és a szerzőt minősítő az a dörgedelmes ítélkezés, amely szerint mindenki amatőr és dilettáns, aki az „avitt felfogásokat” akarja fenntartani.
A szerző egyébként soha nem volt lovagias ellenfél. Személyes élményem alapján mondhatom, tudományos vitákban velem szemben is (másokkal szemben is!) igen agresszív és ellentmondást nem tűrő stílust képviselt. Azt állítja, hogy „szakképzett, tudós emberekkel lehet vitatkozni, s elfogadni vagy nem elfogadni a nézeteiket,” de most sem mond igazat. Magam, mint a László Gyula-iskola egyik utolsó képviselője, aki mind régészetből, mind történelemből a legjobb és legkorszerűbb ismereteket kaptam, csak abban térek el a szerzőtől, hogy sem címeket, sem rangokat nem kaptam. E tekintetben valóban nem vagyunk egy súlycsoportban. Ám, érdemes végigtekinteni a szakmai bibliográfiámat (akár az interneten), s máris kiderül, ki mit tett le az asztalra.
Nagy jelentőséget tulajdonít a szerző az átpolitizáltság kérdésének. Eltekintve attól, hogy egy vezető történésztől elvárható volna, hogy a kommunista diktatúra korszakát helyesen jelölje ki (1945-1990), felfoghatatlan és elképesztő az a kijelentése, hogy a „pártállami korszakban” a magyar őstörténettel fogalkozó egyetemi és akadémiai tudományosság „meg tudta őrizni tudományos autonómiáját, s kevés kivételtől eltekintve, nem vált az éppen akkor hivatalos ideológia szolgálólányává.” Ha valamikor a magyarországi történettudomány átpolitizált volt, akkor ez az időszak éppen a Rákosi és Kádár-korszak volt, amikor a marxizmus és a dialektikus történelmi materializmus minden más irányzatot letarolt és elhallgattatott. Vezető történészeink (beleértve a szerzőt is) mindannyian marxistának vallották magukat. Legtöbbjük ma is őrzi a pozicióját. Vásáry István néhány évtizeddel ezelőtt 1945-öt „a magyar történelem óriási mérföldkövének” nevezte (Magyar Tudomány 87 /1980/ 371.), amikor „valami visszavonhatatlanul lezárult s valami új kezdődött el.”
Milyen jogon, és milyen alapon ítélkezik a szerző olyan kutatók felett, akik nem jelentéktelen életművet hoztak létre, s akiknek az a legfőbb vétkük, sőt bűnük, hogy nem fordultak szembe a nemzetükkel, s nyiltan vállalják nemzeti elkötelezettségüket?
A Budenz és Hunfalvy-kérdést nem az dönti el, hogy valaki „olthatatlan gyűlöletet” érez-e a hivatalos akadémiai állásponttal szemben, hanem a tények. Azok pedig azt mutatják, hogy Budenzék nagyon nem szerették a magyarokat. (Minderre elégséges adatokat találhat bárki az Árpádok országa c. könyvem 182-185. oldalán, valamint a Hogyan lettünk finnugorok? Magyarságtudományi Füzetek 1. Budapest, 2010. kötetben.)
Ugyanígy semmit sem számít, hogy a szerző és társai „elaggott ideológiának” nevezik a „magyar őstörténettel is kóklerkedő (!) úgynevezett kurultájt.” A résztvevő százezrek jelenléte és magaviselete a döntő. S a jövőben is az marad!
Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Magyar Őstörténeti Témacsoport (MŐT) létrehozása jelentős előrelépés, ám az a tény, hogy ezt a csoportot éppen a szerző vezeti, több, mint aggályos.
Az sem kevésbé, hogy írásomat a Magyar Nemzet nem közölte, sőt válaszra sem méltatott.
Megdöntötte a finnugor elméletet, igazolja a finnugor elmélet tarthatatlanságát és választ ad a magyarok eredetének számos kérdésére. Több, mint 30 ezer oldal terjedelmű, 42 évi munka eredménye. Kiadja 3 év alatt folyamatosan a Tortoma Kiadó (Erdély). Az első kötet 2017. áprilisig várható. Sajnos, elegendő anyagi támogatás híján nem lehet hamarabb.
Czeglédi Katalin
A magyar őstörténet nagy kérdéseire is választ kaphatunk, pl. miért van két neve az országunknak, az egyik Magyarország, a másik pedig Hungária, másképpen miért Hungária Magyarország? A rövid válaszban benne van, hogy a magyaroknak két önmegnevezésük van. Az egyik a magyar (személynévi eredetű dinasztianévből lett népnév), a másik a hungar, alakváltozatai a hunor, ugor, ungar, hun, szintén önelnevezés (személynévi eredetű dinasztianévből lett népnév). A személynév egyike a Hunor, a másika Magor testvérpár nevére megy vissza, akiknek az őse Nimród vagy alakváltozata Ménrót s a szálak Mezopotámiába vezetnek. Hungária (vö.: Hungar: népnév + -ia görög képző) másképpen 'Hunország'. Egy testvérpár utódai a magyarok és a hunok. Ahol magyarok nem jártak, csak hunok, ott is ugyanaz a nyelv, ugyanaz a kultúra, tudás volt meg, a nyomai ma is megvannak bőven. A magyar nevű őseink előtt már bejöttek a Kárpát-medencébe a hun nevű őseink, Árpád bejövetele óta magyar név alatt a hunokat is értjük, sőt a szarmatákat, avarokat, mert ők is mi vagyunk. Természetesen külön is kell tanulmányozni a népneveket a történetükkel összefüggésben, így érthető meg a szarmata népnév, amely szerkezetileg összetett szóból áll. Az előtag szar, alakváltozata szauro, a szkíta név fejleménye. Az utótag mata pedig egyrészt a mansi, másrészt a méd népnév alakváltozata. A szarmata név jelentése 'szkíta-méd'. Tehát ők is mi vagyunk. Mindezt nyelvészeti oldalról tudom igazolni, amelyhez a földrajzi nevek segítettek hozzá. - A legfontosabb szempontok közé tartozik, hogy a hat kötet anyaga megdöntötte a finnugor elméletet, igazolja a finnugor elmélet tarthatatlanságát és választ ad a magyarok eredetének számos kérdésére. Dr. Czeglédi Katalin nyelvész, szlavista, keletkutató.
A tatárjárás történtései a magyar történelemnek azon eseményeinek sorába tartoznak,
ami érthetetlen abból szempontból,hogy a Magyar Királyságnak esélye volt arra,hogy
eredményesen védje meg magát.
IV.Bélának rendelkezésre állt egy olyan hadszervezet,aminek része volt könnylovas-lovasnomád
haderők mellet (kunok-székelyek)a nyugati tipusú seregrészek.
Megfelelő stratégiával-hadvezetéssel elkerülhető lett volna a katasztrófa.
De mint tudható,IV Béla kétségtelen államférfiúi nagysága mellett nem volt egy hadvezéri
talentum.
Valaki megjegyezte,hogy valószinüleg közel sem volt akkora a támadó tatár haderő ,mint az köztudatban él,sőt,kisebb volt mint a király rendelkezésére álló haderő,ráadásul olyan
taktikával harcoltak,ami a magyaroknak minden volt,csak újdonság nem...............
Üdv Naja ! régen láttalak-de ez lehet az én hibám is.
Hadd idézzem az imént magánlevelezésrendszerben küldött reagálásomat ugyanezen témára:
"Ezeknek fogalmuk sincs arról az axiómáról, miszerint a levegőrezgetéses módszer csak egy módszer a fogalmak egymás közötti közlése terén.A “bábeli”időkben, – ott – egy nép élt, a ma sumirnak nevezett káld-szkíta nép. Az ő nyelvük – mely a “torony után” vált levegőrezgetéses módúvá – egytagú szavakból állt – az írások szerint. (Más kérdés, hogy ma nincsenek benne azok a mgh.-k-önhangzók, melyek az asszírban – mint szemita nyelvben – nem voltak jelen.) Itt kellene azokat az egytagúakat vizsgálni a cikk szerinti szempontok szerint – meg más szempontok szerint. A “baj” itt kezdődne a mai “nyelvfürkészek/firkászok" számára, mert “seggre esne” minden mai – oly jól jövedelmező/javadalmazó – nyelvcsaládelméleti miazma."
Az adat lehet korrektebb, de csak a részre. (Hisz csatlakoztak Batu fő erőihez, aminek itten nincs létszámadata)
A lényeg: nem szabad soha a mai állapotot nézni (ld.alább a "szűk, vízfolyásoktól szabdalt" megállapítást)
Egy ilyen területnek - márpedig a KM ilyen volt a szabályozásokig- lényegesen (nagyságrenddel) más az legelőállat eltartó képessége, mint azt ma lóilag, vagy tehénileg kiszámolhatják m2km-re. A sűrűbb vízellátás nagyságrenddel növeli a legelhető növényzet tömegét. Én így látom.
