"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Ez a ciripelés elmetszi a nyarat két félre szétesik az élet bársony bolt alatt az eddig minden zubogó vénája szétreped csak eztán jön a legkülönb ízek ígérete egy percre a hang tűhegyén a szívdobbanás fennakad
Állunk egymástól messze-távol, és minden álmunk messzeség. Vagyunk bús, árva óriások, rekettye-raj közt büszke Mások: idegenek és jegenyék. Valahogy úgy találunk egymáshoz, ahogy élünk, ahogy vagyunk, s ahogy majd meghalunk. Ha néha fáj az árvaságunk, és a szívünk már nagyon éget, meglátogatjuk bús, magányos testvéreinket: jegenyéket. Megkérdezzük: hogyan aludtak? Megkérdezzük: még meddig állnak? és elmondjuk, hogy milyen bölcsek, mert mindent messziről imádnak. Olyankor halkan elcsitul a vágyunk és szertefoszlik minden messzeség, s a szellő ajkán elbeszélgetünk, mi ketten, akik így magunkban állunk, és ők, a jegenyék.
Aki egyszer belenézett a napba, meghalt a lelke: temessétek el. Annak a szíve százfelé szakad, kinek napot imádni nem szabad, és mégis, mégis napról énekel.
Ha csak egyszer, egyszer a szemébe néz, tudom: egy furcsa törvényt megtanul.
Aki számunkra csillogó csoda, szemébe nézni nem szabad soha: mert aki napba néz, az megvakul.
Elérhetetlen vágy száll a szívére, s tüzétől mintha lassan égne el, vakult magát a lomberdőbe rejti, és nem tud… nem tud… nem… soh’ sem feledni és őszről és halálról énekel.
Aki egyszer belenézett a napba, meghalt a lelke: temessétek el.
Valami történt, amit most sem értek: egy éve nem szólsz hozzám. Furcsa csönd ez. Egy várost, hol a tornyok égig értek, közömbös mozdulattal összedöntesz, s a rom fölött bolyongsz, te szép kísértet. A küszöbökről szétroncsolt kutyák halálig hű tekintete követ, de vádolnak az üszkös csonkú fák, üres talapzatok, málló kövek… Mint istennő, ki hasztalant teremtett, továbblebegsz, hogy feldúltad a rendet. Kéklő csóvák nyomodba sisteregnek, de félelem nélkül haladsz előre te, a hideg égövnek kedvelője, hogy gőgöd oltárán magadnak áldozz. Hát tudd meg végre: nincs közöd a fákhoz, nincs közöd a plántákhoz és füvekhez, az állatokhoz és az emberekhez! Hozzám se..................
Mindhalálig szeretlek, mondjuk ezerszer és újra, pedig szívünk mélyén tudjuk, az ígéret csalóka, mert honnan is tudhatnánk, honnan is sejthetnénk mit hoznak az évek, s hányszor mond majd ellent a sorsunk írta élet.
Mégis hisszük azt, mi másabbak vagyunk, mert ha a kitűzött cél felé együtt haladunk, nem lehet oly mellékút, mi eltérítene, mindaddig míg kulcsra zárul két ember tenyere.
Milyen képtelen vállalkozás megismerni valakit. Jelekből olvasunk, összerakjuk, mint buddhisták a tarka homokképet. Valami látvány létre is jön, amire azt mondjuk, kész. Ilyen. De ha szétcsúsznak a homok- szemek, kezdhetjük elölről. Az már egy másik arc. Pedig az is ő, ugyanazok az elemek. Csak egy szélfuvintás utáni állapot.
Minden változatodban felmutatod színeidet. Ránk vetíted, rajtunk képződik a reflex. Meg kell ismernünk színvalóságunkat, hogy alkalomadtán színt valljunk, ha egy fényesebb világban számon kéretnének árnyalataink.
Akárhogy is – gazdag az élet és nem hagyja magát, levelek alatt harcolva, kivívja édes diadalát. És odafönt a kegyes égbolt csillagmérföldön át megmutatja egy-hajnalcsillagú gyönyörű homlokát.
Amíg csupán lopjuk magunknak egymást: csak lopott holmi lesz, mi rég miért, vezekelünk a rég megérdemelt nász, visszaeső kis bűnözőiként, akié vagy, elvesz naponta tőlem, s ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerősen puhatolom felejtett titkaid, heteken át, míg várom folytatását egy-két lopott órának, meglopok minden varázs, mit új találkozás ád, mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy már messze vagy, mikor megérkezel. Karomba kaplak s mégsem érlek el.
Énnekem őt teremtette az isten - gyöngesége már, esküszöm, erősít.
Szakadék tátong előtte akkor is, amikor a járdasziget peremén áll - hát úgy fogom át, hogy az igazi szakadék szélét se érezze többnek járdaszigetnél.
Minden árusban és tisztviselőben a hétfejű sárkányt reszketi - így hát oldalán Szent György lovagként lépek minden üzletbe és közhivatalba.
Oly nagyon elesett, hogy őmiatta káprázatos gyorsan kell talpra szöknöm, amikor számtalan kis gramm-gonoszság megatonnányi tömbbé összeállva lapítaná szét sorsunkat kajánul.
Ám egyet biztosan tudok: ha karonfogva mennénk át a zebrán s egy lóerőkkel dúsított gazember vakult veszettséggel vesztünkre törne - ő csöpp erejét százszorozva engem lökne a túloldalra, s gyönge testét vetné szép torlaszul a gép elé.
Énnekem őt teremtette az isten. Már úgy enyém, hogy mindenem övé.
Ó, álomban született versek édessége, elfoszló agy-protuberanciák! A Széphez szóltam meg-nem-rebbenő ajakkal, hogy rámmosolygott s megadta magát.
Van bennünk valami nagymessziről hozott, egyetlen gyöngyszem, melynek párja nincsen. Ó bárcsak ezt, ezt lássa meg az Isten: s ne nyelje el a végtelen-bozót!
Csókolj, istennő, vesd magad hanyatt, örökké élni fog e pillanat! Emlékitől megittasul a költő százéves korában is, és idvezült orcával térdre hull.
S ha meg nem éri ezt a kort, ez az örökkön élő pillanat a föld alatt, bíz ottan is meglátogatja majd ez az íz, ez a szag! – S amíg habzsolja emlék-húsodat, őrületében felnyög és sóhajt!…
S ki akkor jár a szörnyű temetőn, irigyen néz körül, s bár kit se lát, tovább kutat vad szerelem-lesőn s kajánul mondja: Övék a világ!
Míg vallom, tört része vagyok az időnek, és szellemem szabadsága sekély, rám rontanak ordas gondok, szabadnak lenni oly nehéz. Fenn, a tündöklő napfényben, lelki szememmel a sorsom olvasom. Majd mély bugyrokba bukom alá, és a gyökerek fényét, lázas igyekezettel, bizakodón ott is, mindhiába kutatom. De belső tükreimben megcsillan a remény, arcán mosolypír derül. Tudhattam volna: kéj a szellem is.
Ma van a kapaszkodás korszaka A kézfogások időszaka A simogatások ideje
Ma kell találkoznunk
Mindketten szegények vagyunk, ha nem születünk ujjá a másik mosolyában
Elolvadunk. s a magányosság viaszcseppjei hamar rászáradnak az összekarcolt üveglapra
Önmagunkban vergődünk
Keressük a tiszta világot, ahol nem hazudnak nekünk Ahol elfelejtik a hibáinkat Ahol nem maradunk árvák Ahol nincs félelem.
Ma van a kapaszkodás korszaka Ma van a ragaszkodás időszaka A találkozások ideje
nagyon szelíden hallom ... valaki kopogtat az ajtón
Tornay András HÓFEHÉR MEGSZELÍDÍTÉS (1993) -20-
Az itt közölt versek nem feltétlenül követik a magyar helyesírás szabályait, hiszen a szerző személyes és egyéni kifejezéseinek s mindazok formai megjelenítésének is alá lettek rendelve.
