Alapinformációk elérhetők a Kinizsi Százas hivatalos honlapjáról: www.kinizsi.org. További információ: bakancsos-szurikata.hu/kinizsi/ - Az eddigi Kinizsik áttekintő táblázata A következő, 42. Kinizsi időpontja 2024. május 25. (szombat).
Lehet hogy anno arra, de most is ez érvényes, azaz a pont zárásáig, a pont nyitvatartási idejében kell odaérni Mogyorósbányára (idén ez úgy hiszem 20:15 volt). De egy korán indulónál így lehet akár 12 órán túl is, a saját menetidejét tekintve. Viszont ha már bezárt a a pont, akkor gond van, úgy már nem lehet meg a teljesítése.
Ez még NEM A SAJÁT beszámolóm, csak a TÚRATÁRSAMÉ, akivel valójában csak 1 km-t mentem együtt Hosszú-hegy környékén, amikor utolért. De mivel nekem nagyon tetszik és engedélyt adott rá, gondoltam megosztom veletek. Ha Sanyi beveszi a gyűjteménybe, akkor bohrmann néven szeretne megjelenni.
Aztán majd megírom a sajátomat is...
"Az esemény
A "Hogyan csináljuk ki magunkat" sorozat következő állomásaként a Kinizsi 100 kultikus túra került sorra május 27-én (1981 óta rendezik, nem semmi!). Nevével ellentétben nincs 100 km, mindössze 98, ellenben 3100 méter emelkedéssel fűszerezve. Mindezt 24 óra alatt kell teljesíteni, gyalog, futva, mászva, ki hogyan bírja, a hivatalos kiírás szerint annyi segédlettel, hogy 80 km-nél teát osztanak, és ha beérsz a célba (nem halsz meg), meleg levest kapsz. Ehhez képest maga volt a Kánaán, hogy a valóságban 70-nél is adtak vizet, amennyit csak akartam (most elárultam, hogy 70-nél még biztosan életben voltam), sőt az ominózus 80-as pontnál nemhogy teát, de meleg zöldséglevest kaptunk (na tessék, megint lelőttem a poént), sőt hideg vizet, ami igaz, hogy olyan műanyag ízű volt a tartálytól, hogy valamilyen megengedett érték sokszorosát biztosan tartalmazta, de ez ott és akkor teljesen lényegtelennek bizonyult.
Előkészületek
Fejben végigcsináltam több 50 km-es túrát, és néhány 70-80 km-es távot is. Na jó, nem hanyagolhatjuk el, hogy márciusban fél-körbefutottam a Balatont, 2 nap alatt 92 km-t, de hát ott van egy éjszaka pihenő a táv felénél ugye. Illetve addig is el kellett jutni: novembertől 4 és fél hónapon át izzasztottam magam a kemény télben, hóban (a Mátrában a marhája, azt hittem, sosem érek fel a Kékesre a félméteres hóban, magas térdemeléssel vagy 10 km-en keresztül), de leszámítva a mátrai magaslati edzést a 4,5 hónap alatt gyűjtögetett 1380 km során kábé összesen nem emelkedtem annyit, mint kellett a túra egyetlen napja alatt. Aztán március óta csak lustultam, májusra már kicsit összeszedtem magam, de a leghosszabb edzéstáv így is csak 18-19 km volt az elmúlt 2 hónapban. Sovány, sovány, de hát majd a rutin. Meg aztán futottam én már 64, sőt 72 kilométert is egyszer, legalább ennyi szinttel, igaz nem ma volt, de úgyis fejben dől el minden, ezt mondják az ultrasportra.
A terv
Sima ügy: 80 km futva, 20 km sétálva, nem rohanunk, csak szép edzéstempóval. A terv mindig azért kell, hogy legyen miből lejjebb adni, a lejjebb az a 70-30, a C terv meg fifty-fifty. Időben ez azt jelenti, hogy A verzió 15 óra, B verzió legyen mondjuk 16, C verzió 17-18. H túratársammal (ez volnék én - pele_nka) megtárgyaltuk, hogy szarunk magasról a tudományos cikkekre, és mi akkor sem hiszünk abban, hogy ennyi gramm magnézium, meg annyi gramm szénhidrát, meg így iso ital meg úgy energiazselé, csak ahogy őseink mentek parasztosan a földre zsíros kenyérrel meg hagymával, abban van az igazi kraft. Aztán persze H-t láttam kihátrálni, ahogy a Decathlonban a szemem láttára veszi a zseléket meg magnéziumot (H-nak ne mondjátok el, 2-2-t én is vettem, de akkor sem hiszek benne).
Út a rajthoz
Letettem a kocsit Tatán péntek reggel, hogy aztán fölvonatozzak Pestre, ahonnan szombat hajnalban startolunk. H-val (már megint H) elkezdtük már aznap reggel a szénhidrátraktárakat feltölteni (fagyi jó nagy gombócokban, bár én csak 2 gombócot ettem, ő négyet - kora reggel hogy lehet ennyi édességet enni?), aztán jó kis székelykáposzta ebédre, vacsira meg R-ék gondoskodtak az igazi parasztos energiabevitelről házi sonka és kolbász képében. Kiszurkoltuk este a magyarok döntőbe jutását a vízilabda BL-ben (jó, volt már nehezebb is, tudom, pláne mikor csak az egyik csapat magyar a meccsen, de manapság már semmit nem lehet biztosra venni), még egy kis szénhidrát (szilva és komló) és aztán alvás. A házigazdának, I-nek köszönhetően már 6:28-kor ott toporogtam a békásmegyeri rajtnál, és örömmel konstatálhattam, hogy a 6:30-kor nyitó nevezéshez mindössze kb. 150 méteres sort kell kivárnom, ami meglepően gyorsan meg is valósult, 7-re beneveztem, 7:10-kor pedig elrajtoltam. 2 szendvicset ettem indulás előtt, az előző esti vacsorának is köszönhetően eléggé el voltam telve. Ezúttal nem vettem a póló alá női topot, maradtam a vazelinnál, mint utólag kiderült, kiválóan megóv a kidörzsöléstől.
Az első 50
Kezdődik tehát Békáson, és egyből megmásszuk az első útba eső hegyet, nevezetesen a Nagy-Kevélyt. Mire én elrajtoltam, elég szép tömeg torlódott föl az első kilométereken, úgy saccoltam, hogy 15 km-ig kellene utolérnem futótempóban az élen haladókat, hogy aztán már ne kelljen kerülgetni az embereket. Eleinte nem is volt gond az előzésekkel, aztán egyszer csak elértünk egy baromi hosszú és keskeny szakaszhoz, na onnantól lépésben mentem a tömeggel, vagy egy kilométeren keresztül. A Pilis-tisztásig (21 km) azért így is elfogytak az emberkék, onnantól már csak elvétve találkoztam egy-egy magányos teljesítővel. A Pilis-nyeregnél tartottam az első nagyobb pihenőt (250 Ft-ért fél liter ásványvíz), kb. itt értem vissza Szlovákiából - merthogy előtte jött a kedves Vodafone-tól az üzenet, hogy üdvözölnek Szlovákiában és jó utat kívánnak. Kicsit meg is ijedtem, hogy baszki, én már a Börzsönyig futottam, vagy mi a franc, vissza kéne fordulni, aztán rájöttem, hogy ez biztos csak annak szól, hogy a pilisi szlovák falvak egy kis külön szlovák köztársaságot alkotnak, és én ugye azok határában haladtam el. Kesztölc előtt először találkoztam a híres hotdogossal közel 30-nál, de mivel még abszolút nem voltam éhes, úgy döntöttem, második találkozásunkkor fogom csak megkóstolni a portékát, meg is kérdeztem, hol lesz az a bizonyos második alkalom. 60-nál, mondta, a bajóti műútnál. Kiváló, addigra pont kellemesen meg fogok éhezni, így lelkesen hagytam magára, mígnem villámcsapásként hasított belém a gondolat, hogy na jó, de mire ez végigeteti az összes utánam érkező túrázót, és átköltözik a következő pontra, addigra én már hét határon túl leszek - mi lesz akkor a hotdogommal? 2 dologban reménykedhettem: 50 után már nem tudok futni, így még éppen elcsípem a költözéskor, vagy van másik hotdogoskocsija. Utóbbiban nem nagyon reménykedtem. Kesztölcre úgy értem be, hogy azért most már jólesne egy sör, kezdett durván sütni a nap, ehelyett csak 2 tízéves forma kiscsaj kínált meg hűvös csapvízzel (hú de jól jött, nem kellett kivenni a víztasakot a hátizsákból, meg tudtam tölteni slagból), és megtudtam tőlük, hogy minden éven itt várják az út szélén a túrázókat, ingyen adták az egy liter vizet, sőt még azon az éven is kiálltak ide, amikor bárányhimlősök voltak, bár úgy volt, hogy a bárányhimlő miatt nem fognak, de aztán bárányhimlősen is. Innen átszaladtam Dorogra, és végre kínálta magát az első kocsma, ahol azonnal legurítottam egy pohár sört. Állítólag én voltam az első betérő, pedig azt gondoltam, előttem van vagy 15-20 futó, aztán mikor rákérdeztek, mennyi van még hátra, és mondtam, hogy hát vagy 65 km, elröhögték magukat. Az egyik pasas fölkínálta, hogy csomagol nekem zsíros kenyeret, csak egyek valamit, mert biztos nagyon kivagyok, el kellett magyaráznom, hogy futás közben nem nagyon bírok enni, ez tényleg nagyon meg akart etetni. Végül megúsztam, indultam gyorsan tovább, jött az egyik legnehezebb szakasz, föl a Getére (na meg aztán le onnan, rohadt köves, meredek terepen). Ekkor már kifejezetten nem esett jól a futás emelkedőn, nem is erőltettem, különösen hogy a jó ég tudja, mióta, de valamelyik ponttól egyszer csak húzódást éreztem a bal lábamban, és ez egyre kevésbé akart múlni, 2 helyen is kezdett rendesen fájni. Itt már éreztem, hogy A verzió helyett a futás iránti averzió fog győzedelmeskedni 50-nél, és egészen a C tervig kell downgrade-elni (50+50). Pedig 41-nél a Getére még úgy értem föl, hogy 5 perccel a tervezett időn belül voltam (5:35), erővel tulajdonképp jól bírtam, éhes sem voltam, de 60-nál tudtam, hogy az leszek, és a hotdogot nem hagyhatom ki... A másik hotdogoskocsiban pedig továbbra sem bíztam. Mint utólag kiderült, a Getén 4. helyen álltam az egész mezőnyben, ami meglepő, mert ezek szerint mégsem indultak annyian futva, mint gondoltam.
A második 50
Aki nem akar csúnyákat hallani, az hagyja ki ezt a bekezdést. Mogyorósbányán van a féltáv, valószínűleg nem véletlenül, mert itt az embernek teljesen visszajön a kedve a túrázáshoz, olyan gyönyörű falu, rövid pihenő után innen vágtam neki a második 50-nek. A futóórát le is állítottam, új szakasz, új élet kezdődik. Az egyik meredek emelkedőn fölfelé egy (még) mögöttem haladó túratárs diszkréten megállapította, hogy ne vegyem rossz néven, de olyan robotos a mozgásom - ez mindent elárult az új kezdetről. A húzódással elindultam gyakorlatilag egy 50 km-es teljesítménytúrán. Eleinte még néha bele is kocogtam lefelé meg síkon, az első 10 kilométeren (azaz 50 és 60 között). 60-nál amint elértem a bajóti műutat, azonnal megpillantottam a hotdogos barátunkat (életemben nem örültem még ennyire egy kopasz nagydarab embernek), aki épp pakolta ki a cuccokat, úgyhogy elérkezett az én időm - és ettem. Addig csak egy energiaszeletet meg müzliket (na jó, meg 1-2 zselét, bevallom) fogyasztottam, de normális ennivalót nem vettem magamhoz. Hát ez most jólesett, amerikai hotdog, hagymával, cheddar sajttal, kint a természet lágy ölén, hullafáradtan, ezt próbáljátok ki egyszer. Aztán 70-ig nem tudom, hogy jutottam el, itt iszonyú kemény emelkedők jöttek, egy helyen el is kavartam, szerencsére csak 300 métert (ja, oda-vissza ugye az már 600), és nem nagyon emlékszem másra, mint hogy szentségelek, hogy mi az istennek kellett nekem elindulni ezen a ... túrán. Kétpercenként úgy két órán keresztül. Arra még emlékszem, hogy Pusztamarótnál 250-ért vettem 1,5 literes vizet és eszembe jutott a pilis-nyergi fél liter ásványvíz (eladójának anyukája). 70-nél Bányahegyen volt az utolsó nagyobb állomás, így ott vettem két szendvicset és töltöttem (ingyen) vizet a tasakba, hogy aztán nekivágjak az utolsó 30-nak. Abban az állapotban ez kb. olyan érzés volt, mintha rendesen azt mondták volna, 300 km van hátra, se hossza, se vége. Szerencsére a következő 10-esben nem nagyon voltak emelkedők, most megint belekocogtam itt-ott. Volt egy kisebb boly (2 csaj és egy srác), akik valahol 75-nél futva hagytak el egy kisebb emelkedőn, azokat úgy utáltam, hogy hogy tudnak még ilyenkor futni, hogy ha van nálam fegyver, biztos lelövöm őket. Még nagyon az elején előztem meg őket, a két csajra emlékszem (a srácra nem). Úgy 80-nál közben rám sötétedett, 2 km-t már sötétben tettem meg az utolsó előtti pihenőig, Koldusszállásig. Koldusszállásnál betoltam az utolsó müzliszeletet, kis meleg zöldségleves, vízvétel az ominózus üdítő ízű tartályból, fejlámpa, hosszúujjú felső föl, és irány az utolsó 7 km emelkedő. Ezt úgy kell elképzelni, hogy először is szó szerint kirázott a hideg az első pár száz méteren, mire újra bemelegedtem, tök sötét volt, rohadt kavicsos az út végig, és 7 km-en keresztül nem gyilkos módon, de folyamatosan emelkedett. Na amit itt átéltem, azt szerintem egy második világháborús veterán sem tudja, milyen, amikor csak egyfolytában lépsz, lépsz, fölfele, minden egyes lépés fáj a bal lábamban, az amúgy is teljesen elnyűtt talpamhoz minden egyes lépésnél a kavicsok is jól hozzádörgölőznek, iszonyúan elkezdett fájni a fejem is, soha nem lesz vége, értelmetlenül mész a semmibe üres fejjel, semmi kedved már az egészhez, csak otthon akarsz lenni az ágyban, és persze a kilométerek iszonyú lassan fogynak, az addigi 11-12 percek helyett 13-14 percenként szól a telefon, hogy megtettél egyet, úgyhogy ekkor nagyjából minden tizedik lépésnél más és más szidalom, káromkodás hagyta el a számat képletesen, úgymint: "mi a francnak csinálod ezt te, barom", "mi a büdös p...nak kellett benevezned, te hülye állat", "ennek semmi értelme nincs te, marha", "mi a rossebért nem mentél haza 50 után" és hasonlók, de ezek már a finomított verziók. Próbáltam időnként valami jóra gondolni, mondjuk valami finom ételre vagy egy jó filmre, zenére, meccsre, nőre, mittudomén, de már erre is képtelen voltam, csak a fájdalom és a monotonitás volt a két kísérő, amelyek viszont rohadtul nem akartak leszállni rólam. Párszor gondoltam, föladom. Igen, ééééééééés??? Ki a szart érdekel szerinted, és akkor mit csinálsz, itt nekiállsz stoppolni este 11-kor az erdő közepén, vagy fölülsz valakinek a nyakába, vagy mi? Hülye vagy? A kutya nem fog téged innen elvinni. Elképzelhetetlen, hogy a saját lábamon értem el az utolsó ellenőrző pontot 91-nél. Itt 5 percet üldögélnem kellett, enni-inni való már nem volt, nem is nagyon hiányzott, csak már legyen vége, 7 km van csak hátra! Na aztán amit eddig emelkedtünk, azt most le lehetett ereszkedni, utálatos sziklás, meredek terepen lefelé, még lassabb volt, mint előtte a kavicsos emelkedő, és nem segített se a húzódáson, se a fejfájáson a folyamatos ütődés a kövekre. Közben egyszer csak szeget ütött a fejembe, hogy mi lenne, ha levenném a fejemről a lámpát? És levettem. És igen, azonnal elmúlt a fejfájás. Úgyhogy újabb cifra káromkodások következtek, hogy tudniillik hogy lehettél ekkora marha állat, istenverte hülyéje, hogy nem vetted le azonnal azt a hülye lámpát, vagy 2 órán keresztül azt hittem, széthasad a fejem, már készültem a kórházi kezelésre, elfekvőre, nem hiszem el, hogy ennyi eszed nem volt, dögölj meg, te barom, minek túrázik az ilyen? 93 km-nél jött a civilizáció széle, aszfalttal és utcai lámpákkal, már csak 5 km van hátra. Öntudattalanul masíroztam egyenletes (szar) tempóban Tata-Tóvároskertig, onnan már csak 1,5 km, még 18 perc, még 300 méter, itt van az ifjúsági tábor. Hajnali 2 óra. A második fele 12 óra alatt ment gyalog, és nekem sikerült a 98-at kitolni 101-re az eltévedésekkel (nehogy má' ne legyen meg a 100 egy százas túrán, ááá), és egyvalamiben biztos voltam ebben a pillanatban: soha többéééééééééééé!!!!!!!!!Az ebédlőben babgulyás várt, ahova betoppanva úgy éreztem magam, mint egy halottasházban: emberek az asztalra roskadva, aki felült, az előremeredt a semmibe, síri csönd és gyászos hangulat. Épp csak nem kérdeztem meg, hogy mi van, srácok, nem sikerült? Vagy nem örülnötök kéne, hogy beértetek? De tekintve, hogy nem nagyon tudtam volna elfutni a lincselés elől, jobbnak láttam befogni a pofámat és csendben elfogyasztottam a menzaízű, de most rohadt jóleső babgulyást.
Hazafelé
3 óra körül beültem az autóba, hogy hazavezessek, olyasmire emlékszem, hogy átmentem valami Tatabánya nevű városon, kétszer voltam Vértesszőlősön, aztán egy hosszabb üres szakasz után úgy éreztem, itt az ideje aludni egy kicsit, mielőtt árokba borulok. Kőhányáspusztán le is parkoltam, hátradöntöttem az ülést, és kb. addig a pillanatig, amíg jómagam elindítottam a törzsemet a derékszögből az ülés után dőlve, de még oda nem érkeztem le, a nyavalygós énem próbálta győzködni a fáradt énemet, hogy hát ez így nem lesz jó, mert itt fáj, meg ott fáj, meg ez milyen kényelmetlen már, aztán közben lehetett érezni, hogy nyavalygós énem nem sokra fog menni ezekkel a gyenge érvekkel, és igen, mire leértem a háttámlára, megtörtént. Fáradt énem felülkerekedett és akkorát aludtam, hogy ha egy vaddisznócsalád költözik be a csukott ajtón át a hátsó ülésre, akkor sem ébredtem volna föl. Nem sokat, mert 5-kor virradtam a világosságra, de arra épp elég volt, hogy aztán már ne aludjak el hazáig a volán mögött.
Az eredmény
Mint említettem volt, álltam már 4. helyen is. A vége a 111. hely holtversenyben. Sikerült a Kinizsi 100 történetének valószínűleg legnagyobb visszaesését produkálnom, így egy életre beírtam magam a statisztikákba! Amúgy 891-en fejezték be, 1178 indulóból. Kösz, H, a statisztikákat!
2 nappal később
Nem tudom, milyen szert vettem be, de az utolsó 20 km drámai hatása nyomtalanul eltűnt, a rohadt életbe. Szóval: jövőre MEGYÜNKÉSKIKÖSZÖRÜLJÜKACSORBÁT!!!
A tanulság
Ha fáj a lábad, ne gyalogolj 100 km-t, mert nem fog jólesni.
UI: idén novemberben jön valaki az Iszinik 100-ra???????? (fordított Kinizsi)"
Igen, azóta tettem egy kis kiegészítést a beszámolóban is.
Így valóban nem volt indokolt a "Kakukk-zárási pánik" :)
Bár általában tényleg rossz ómen a 12 órán túli Mogyorósbányára érés / továbbindulás, és nem jelent túl sok időtartalékot (sőt), azért remény mindenképp van, ahogy nálunk is:
- a szint nagy része és a sokaknak térdkínzó Gete-lejtő már mögöttünk van addigra.
- aki a hőséget nem bírja és az lassítja nagyon le, az is megnyugodhat, hogy már a hőség sem lesz.
- igazából ott már a távnak is valamivel több mint a felén túl van az ember.
- ha addig azért is volt lassú, mert többször (akár feleslegesen is, vagy túratársakhoz igazodva) megállt, és ezeket a megállásokat a második felén tudja mérsékelni, ott szintén van még tartalék idő.
- az utolsó kilométerek lejtős ill. városi terepe kifejezetten gyors haladást tesz lehetővé, ha még van erőtartalék és ha ezen múlik a beérés.
Persze ellene szól a fáradtság, esetleges álmosság, a több fájdalom és kényelmetlenség, elsőbálozóknál tájékozódási bizonytalanságok mint lehetséges lassító tényezők.
Resz-szintidö nincs. Egy korabbi füzetben olvashattad, ott volt rola szo, (Mogyorosi pontzárás réme), hogy a rendezök nem hosszabbítják meg a nyitvatartást, mondván akinek nem ment 12 ora alatt az elsö fele, annak nem fog gyorsabban menni a második fele. De ez a pontzárásra vonatkozik, tehát aki reggel 8kor indul, annak fontos ez. Aki reggel 7kor indul, az nyugodtan csinálhat negativ split-et.
En 11:50-es idövel indultam tovabb Mogyirol, es 23:51 volt az egesz, tehat a masodik fele 12:01 volt. Pedig ha jol emlekszem, pontosan nem Mogyi van feluton.
Ami a beszámolómban említett mogyorósbányai "12 órás szabályt" illeti, biztos rendezői forrásból megtudtam, hogy ilyen nem létezik. Tehát bárkit továbbengednek akkor is, ha a saját rajtidejének megfelelő 12 órát már átlépte, az egyedüli korlátozó tényező a pont nyitvatartása (20:15).
Pedig már régóta azt hittem, hogy létezik egy ilyen korlát, több túrázótól is hallottam róla. De ezek szerint rosszul tudtuk :)
Persze ettől függetlenül célszerű odaérni 12 órán belül.
Az életben bármi könnyen elvehető, sőt maga az élet is ezerféleképpen. Mégis ragaszkodni kell a fontosnak tartott dolgainkhoz. Szerintem amit pl. a Kinizsi Százas vagy általában a túrázás adni képes, azt nem lehet elvenni egy rendezési szabály módosításával, ugyanis ez önmagában csak az indulás feltételeit érinti, a túra szakralitását aligha. Világos hogy itt van még egy dolog ami miatt az ember lemaradhat, de számtalan egyéb dolog is van ezen kívül, ami miatt az élet számunkra fontos eseményei, dolgai elveszhetnek, olykor el is vesznek...
Én azt mondom (ha megengeded), ha valahol belül fontos (mert fontos volt valamiért) számodra ez az esemény, ne engedd hogy elvesszen olyannak lenni, amiben örömödet leled. Hacsak nem Te változtál meg időközben.
Milyen jó lenne egyszer :) Igen, szoktam álmodozni róla, sok időm van futás közben gondolkodni. Ahhoz még kell pár év felkészülés. Deseda Ultramaraton augusztusban. 18 kör egy szép tó körül.
Tavaly billent át bennem valami abba az irányba, hogy OK, mostantól rendszeres testmozgás (futás) van, és az aktuális formám felmérésére kinézek néhány eseményt (februárban volt egy 65 km-es terepfutó verseny, most a K100, novemberre már kinéztem egy 70 km-es terepfutást).
Jövőre meglátjuk - ha úgy sikerült volna a Százas, ahogy szerettem volna, akkor jövőre például az UTH lett volna a célverseny; jelen állás szerint keményebbre kell venni az edzéseket, és novemberben talán már jobban látom, hol tartok.
Elnézést, ha ünnep és téma rontó leszek. Nekem egy jó darabig a Mátrabérc és a Kinizsi jelentette az ünnepet. 2014, azaz a létszámkorlát óta a Kinizsi szinte elveszett. Ami ily egyszerűen elvehető, azt elengedem, nem kell. Talán így védekezek? A strigulákért még csinálom, de ha abbamaradna kb. annyira fájna, mintha véletlenül összetörnék egy üveg bort. Ami érdekes, hogy a Mátrabércet is magával húzta. Azon még indulok, de már nem ugyanúgy, nem mindenáron.
Jelenleg úgy tervezem, hogy 2024-ig segítő leszek, és 2015-ben a 20. teljesítésemre újból veletek gyalogolok.
A segítői-pontőri tevékenység sokat kárpótol, hisz így én is részese vagyok az eseménynek. A saját teljesítésnek is megvan a varázsa. A tavalyi Bányahegyi mesevilág hivatalos Kinizsin elképzelhetetlen.
Hat ezzel a problemaval kuzdok ugy vagy 14 eve. A Kinizsi utan elmulik a motivaciom, nincs miert fogyokurazni, nincs miert kocogni menni, mert a következö K100 meg messze van. Regebben kb 10 kilot dobtam le karacsonytol majusig, aztan juliusig vissza is szedtem. Most mar nem fogyok le annyit, köveren megyek a kinizsire, meg is latszik az idöeredmenyeken.
Mondanam öszi celesemenynek az ISZINIK elnevezesü teljesitmenyturat. Csak hat akkor ha ott indulsz, akkor ki lesz a pontör a Geten?
A következő évben szeretnék több nyelvvizsgát, ha lesz időm rá jó lenne fejlődni Rubik-kockában (a mostani egy percről), plusz kendama :)
Meg megint kezd érlelődni az elhatározás, hogy foglalkoznom kellene a testépítéssel, ha komolyabban elkezdem mindenképp jelzek, jól jön majd pár hasznos tanács.
