--------------------------------------------------------------------------------
Pan flutes have to have a long history. They are so simple and logical in concept that many primitive people with very few tools have conceived the idea and built them from natural materials for thousands of years. Straight forward and linear, one can learn to play in a very short time. However like anything musical instruments there are degrees of playing. Just 'playing', and 'playing well', are two different things. To play, meant to me that you can make music on it and it sounds good. Others can play along with you and it sounds good. You may even have listeners that think you are great. This i what i call 'playing'. This leads to 'playing well'. Somebody who can 'play well' can bring tears to your eyes with the beauty of the music and the tones they are able to coax from the instrument. People like Zamfir have mastered this art, and the natives of Andes mountains seem to have a soul for it. I just 'play'. i do not presume to think i 'play well' because it takes years not months to do that, but mostly because i do not impress myself yet. Unless i can impress myself with something, then i do not consider my self very good at it, what ever it may be. I have no idea if what i am doing is correct or not proper method because just like everything else i know, i taught myself. With nothing to draw upon, it is difficult to know any more than what you experience yourself in the process of discovery. These steps do produce a very pretty sounding instrument. And it is relatively simple for anybody with just a little ability and very few tools, to make these things. They are portable and you can bring your music any where you go.
All the pan pipes start out here. You need bamboo. The stuff i use is around 5/8" inside diameter. Some is a bit larger and some is a bit smaller but 5/8" inside diameter seems to work best. From what you see on the left above to what you see at right above only takes a couple days of relaxed labor to produce. Do not use "green" bamboo. The bamboo should be dry and completely matured. If you can find bamboo with long sections then this is better for making music. The longer the tube the lower the pitch. In the photo above "D" is the lowest tone for this set of pipes. I lucked out with this one because i found one section long enough that i did not have to have a nodal restriction (and possible divergence from straight) and have to make the tube from two sections; cleaning out the node between the sections. The node is the little wall between the bamboo sections and the nodal restriction is the narrowing of the inside diameter at these areas. When we must use a tube made from more than one section, then i use a long drill to open the passage and a special tool i made to scrape out the constriction to a straight through diameter.
Notice the angle face and the sharp edge of the leading edge above left picture of the scrapper end. The scrapper is nothing more than a 3/8" diameter steel rod with one end sharpened to scrape out the inner walls of the bamboo nodal areas. Above right shows how the pressure is applied so as to bring the sharp edge of the scrapper over the inner node while rotating. I continue this scrapping until the area in the node is the same size as the diameter in the rest of the tube. Some times i wrap sand paper or emery cloth around a wooden dowel and use it in a power drill to sand out this area as well. When we have all this done we end up with something like the lower right. A bunch of raw material.
The ends of the bamboo will be sawed just short of the node, as shown in the photo at lower left. Getting rid of the excess material and making a nice rounded end for the bottom of the tube is done by sanding. I just do it by hand on a belt sander as shown below right. Then i stack all these rounded off sections in the holder above for sizing. I sort them by diameters, not lengths because i will saw them to the lengths i need later on, after the ends are sealed off with the paraffin. The larger diameters will be used for the lower toned pipes and the smaller diameter tubes will be used for the shorter, higher pitched pipes. The next step is to seal off the soft, thin and porous nodal ends.
Once the ends are rounded over as shown above i immerse them in hot paraffin. Notice how the bamboo actually boils, like something dropped in hot fat. This is the moisture being boiled out of the bamboo, as the water leaves, the paraffin takes it's place. I actually suck on the open end like a straw to create a low pressure in side the tube, causing the hot wax to ooze through and seal the bottom of the tube air tight and water proof. I do this to all the tubes before cutting them to the rough lengths needed to produce the tones they are intended to play. Immediately after sealing the end of the tube this way, i wipe off the excess wax and then pour a bunch into the open end so as to coat the entire inside of the tube with paraffin. I pour about an inch or two into the tube and start rotating it while slowly tipping it over the paraffin pot. As i turn the tube the hot wax sloshes around the inside and soaks in. As i tip the tube while rotating the wax makes it's way to the open end and pours back into the pot. When it arrives there i know i have coated the entire tube. And i wipe off the excess again and wipe the entire tube down to clean any remaining wax away.
As i need tools, i make them. Here is a saw jig i made to cut up the tubes for the pan flutes. Notice on the right hand picture, the graduations on the jigs Vee are letters instead of numbers? These letters correspond to the notes that a tube that length will produce. The jig has a cross member, making it look like a big cross or something to fight vampires with. This cross piece slides smoothly in the groove in my table saw. (below left) All i need to do is drop a piece of sealed-end bamboo in the Vee, align the sealed end width the letter that represents the tone i want, and just push it into the saw as shown lower right. Bingo, i get a tube cut to produce the tone i need. I usually leave them about 1/4 " long or more so i can do the "fine adjustment" with a sander. From here on out, the length of the tube will depend on my electronic tuner and i do not want it to be too short. It is hard to make a tube longer. I can always cut off a bit, but hard to cut 'on' a bit.
Since you probably don't have a nice little saw jig like mine, i have developed a table of information on how long to cut your tubes by measuring off the lengths. You may find this table helpful for determining tube lengths regardless of tube diameter. The difference in pitch due to tube diameter is slight.
Finishing the Pan Flute
After cutting the rough lengths you must finish off the blow end of the tube by filing or sanding a radius on it with a sharp edge on the inside. Make this as smooth as you can with fine sand paper. leave the edge on the inside sharp, as it is shown in the photo at left. One other step to go with the individual tubes before assembling and that is sealing the blow end. Use the hot paraffin again on this newly sanded end. Keep it in the hot paraffin until it bubbles, like a french fry in the hot oil. Don't cook it, but let it bubble for a few seconds to get the moisture out. As the water in the bamboo boils out, the paraffin will replace it during this process. Making the otherwise porous bamboo, moisture resistant.
Lets look at what we have now:
1. We have all the tubes we need, rough cut to with in a half inch of the proper finished length.
2. Both ends of the tube have been rounded over and sanded smooth, making sure that this
process, on the open end, does not take the sharp edge off the inside diameter.
3. The ends and the inside of the tube have been sealed with hot paraffin.
4. All of the pipes will sound a note that is flatter (lower) than it is supposed to be, by a half tone or so.
I like to leave the fine tuning until after they tubes are assembled in to place.
Assembly is next. At left is the simple binding method. I used nylon twine and a criss-cross pattern. The cross members that the tubes are tied to are made from splitting a length of bamboo and filing or sanding the inside till it is only around 1/8" thick. The flexibility of this cross tie is important in securing tubes together of slightly different diameters. If this piece is too stiff to conform to a smaller tube between two larger tubes then your assembly will not be as strong as it could be. Notice the pattern i used to ties the tubes. Criss-cross on the tubes and straight wrap between them. giving an X|X|X|X|X looking pattern. Although this is the simplest assembly method, it is tricky to get it started and when you are finished your hands will ache from the labor.
The good part about the method of assembly shown above is that you do not need any thing other than what you see in the picture. The tubes, the cross pieces, and the string. No tools required. Although i did use a large needle to thread the string between the tubes. There are other methods of assembly that require the use of jigs, or devices to hold the tubes in place while you secure them in that position by what ever means you decide to use. Here are some examples of assembly jigs that i have used to make pan flutes.
Here is an example of a fairly simple jig for assembling a curved pan pipe. The dark lines you see going across the little vee shaped notches is rubberized fabric cord. You pull it and it stretches, let it go and it snaps back. I insert the blowing end into the notch with the cord pulling it firmly into the Vee. That way i can hold the pipes in place while i bound them. In this case i bound them with jute twine and omitted the cross braces by coating the twine with a 50% mixture of white glue and water. This soaked up into the jute and made it stiff. The resulting pan pipe is very strong and sturdy.
Here you can see how the elastic cord is woven between the peaks of the alignment Vees. These holes go all the way through the jig and out through the other side, to loop back through and out of the peak again.
The band stretches as shown above but it does not hold too tightly and care must be used when wrapping, not to disturb the alignments of the tubes nor let them fall out of contact with the alignment surfaces of the jig.
The pan pipe below was made on the jig shown in the photo above right. The second row of tubes were added later on to create a chromatic instrument that can play sharps and flats as well as the general notes of the "D" scale. This particular pan flute is tuned to the key of "D" which is a popular fiddle and mandolin key due to the open string positions on those instruments.
Using this type of construction gives a very strong pan pipe, practically indestructible. You could use it as a weapon and play music with it afterwards. I used a special wrap when binding the tubes together. I would wrap two tubes forward and one back. That is each time made a loop it went around three tubes, then back only two tubes, and ahead another three tubes, and so forth till i had the set completely wrapped. Then applying glue and water i made it solid. When the glue was dry, i put a few coats of varnish on the jute twine to seal it and make it smoother. Jute is rough stuff and does not have a pleasant feel to it untreated and dry. Light sanding was used too.
At right you will see the back side containing the second row of pipes. These are arranged just like the black keys on the piano, except in the key of "D" configuration. These tubes are attached almost the same way except only one criss-cross pattern and one straight bridge loop was all i had room to use here. Actually i did a bit of over kill on the main body of the pipe. Only a couple of bands in two or three places would have held up ok. But this was the first bamboo pan flute i ever made and we live and learn. The more mistakes i make, the more i learn. Hopefully if i screw up enough i'll eventually be pretty smart. any how this is another way to bind the pan flute tubes into place using a simple assembly jig and glue.
When making the pan flute from PVC pipe, you don't have to bind the tubes at all. I guess you could, if you wanted to but it is so much simpler to just glue them together with PVC cement. This stuff partially melts the PVC material and then lets it fuse back together again, against the next tube. The cement dries very quickly but a pipe made this way could never be "dropped" or it would break apart into how ever many pieces.
The nice thing about working with PVC is that you can cement the tubes together and not have to tie them at all. It makes life simpler I also used cross pieces cemented on after the pan pipe was assembled. The cross pieces although thin, do add a measure of strength to the assembly. It one were careful and used caution handling this type of pipe the cross braces probably would not be needed at all. This type of assembly does not have the strength of the binding method but it sure saves time in the construction. Also the end caps have to be made and glued on with white glue to close the far end of the tubes.
Using PVC produces a very nice pan flute. To make life even simpler, you do not have to make caps for the bottom of the tubes to seal them. If desired you could make the tubes a half inch to an inch longer than necessary and use a 5/8" diameter rubber or soft plastic plug in the far end. This would also provide a fast and easy way to tune the pipes. Pushing the rubber plug towards the open end will raise the tone of the tube, and driving it back away from the blowing end will lengthen the resonating air column and make the tone lower. See the photos below of the very first pan pipe i ever made. I constructed it from stainless steel tubing with a .450" inside diameter. I drilled 1/2" diameter holes in a piece of high density plastic foam material and inserted the tubes, using white glue to fasten them inside the holder. I then cut a bunch of soft plastic plugs to fit tightly into the inside of the steel tubes and plugged all the far ends, closing them off and providing a means of tuning the pan flute.
Stainless steel tubes with plastic tuning plugs
Stainless tubes and plastic foam body Soft plastic plugs provide a way to tune the instrument
Getting back to the bamboo pan flute construction lets take a look at a little more sophisticated assembly jig. I got a little fancy with this one. It has many moving parts and individual pieces involved in the assembly. This jig has the Vee's located at 7/8" centers. So the tubes that you use to make the pan flute can not exceed that outside diameter. The closer the tubes are to that size the better looking instrument you will have. If you use tubes that are too small in diameter then there will be a big space between each tube, however all the tubes will be spaced out in identical distances, making the playing of the pipe more linear and uniform.
This jig has two wheels and capstans that wind up the nylon twine loops and hold the bamboo tubes firmly in place for assembly. The two wheels have 6 holes in them and each wheel has a little peg that is used to hold the tension on the nylon loops. The nylon twine is one continuous length of nylon with the ends wrapped around the capstans and passing over little pulleys inside the jig. The twine goes from the pulleys through holes in the peaks of the Vee's and down into the hole in the next vee to pass again around the next pulley. Going on this way for the length of the jig.
You can see below left the nylon twine being taken up by the capstans in the bottom of the jig. On the right hand side you can see how the pegs are inserted into a hole in the wheel to anchor the wheel in that position, keeping the nylon taut and the tubes firmly in place.
Assembling a set of pipes using this jig has advantages and disadvantages. The advantage is the rock solid positioning of the tubes. You do not have to be careful binding them when using this jig because they will not move. Another advantage is the tubes have all the exact same distance between them. It does not matter how big (as long as it is not over 7/8" dia) or small the tube is, the distance from it to the next one will always be the same. This makes playing it easier and more linear. The disadvantage is that if you use tubes of too small diameter you will have large gaps between the tubes. This could be an advantage if you are planning to make the pan flute into a chromatic model. You need the wide separation and free air space between ranks of tubes. The spacing is actually 7/8" between Vee's on this jig. The optimum diameter pipe to use would be between 3/4" and 7/8" diameter. This would make a very nice looking pan flute. I spaced the Vee's that far apart because the diameter of PVC 1/2" pipe is .850" outside diameter. The decimal equivalent for 7/8" is .875" so this would be a good spacing for plastic pan flutes as well, but using the binding method rather than the gluing method. Or perhaps some method i have yet to discover. I find out new things every day.
You can see at right the under side of the assembly jig. There are two rows of small pulleys mounted on common axles. These reduce the friction on the twine during the tightening of the crank wheels. It is difficult to see in this shot at right but the line weaves over the pulleys and back up through the holes, over the Vee and down the hole of the next Vee, to once more pass over a pulley and back up for another loop. Each crank controls every other vee position. For example all the odd number of Vee's are controlled by one wheel and all the even numbered ones are tightened by the other one.
When tying the bamboo tubes to the cross braces i use a large needle to thread the twine in and out to make the criss-cross pattern that we are aiming for. Using the needle will greatly speed up the operation. Especially if you are using tubes that are nearer the large limit in outside diameter because they produce the smallest gaps between the tubes.
You can see at left, that i have already attached the first cross piece and have moved the tubes out a way from the jig body so i can put the second brace across the tubes, a little lower down. It will go about in the middle of the middle tube. Using the criss-cross pattern i will attach the middle brace and then relocate the pan pipe with the blow end held under the loops in the vee's and put the shortest and last cross brace on to steady the longer pipes. See the photo at the top of this page to see how i have laid out the braces on Rui's pan flute. The flute you see at left is going to be living with my friend Stitch, in Manitoba, Canada, when it is finished.
Continuing this way you will get all the cross braces in place and secure your pan flutes strength. It is light but strong now. Now comes the final step in the construction. After filing and sanding the cross piece ends to make them look good, you must do the final tuning of the pipes. This will be done using the hot paraffin again. keep plenty of paper towels on hand to wipe the excess wax off the pipes as you spill and splash your merry way though this next step. You will either have to be blessed with perfect pitch, or you will need some help on this step. The help i use is in the form of the Sabine ST-1500 electronic tuner. It is palm sized and runs on a 9 volt battery or ac power.
There are many electronic tuners on the market today and this is just one of them. What i like about this tuner is that you do not have to select the note on a dial because it is automatic. Just sound the note and a little red LED below the closest note will light up. Also one of the three LED's on the top will also light and flash. The frequency of the flashing will indicate how close you are to being on the correct pitch. The left top light means the tone is low and the right top light means it is too high. When you get it right, the light in the middle of the top, the green one will light up. As you bring the tone closer and closer to the proper pitch the rate of flashing of the high and low indicators will slow down. At the point where the flashing would stop the green light comes on and you know you have the pitch correctly set.
Fine tuning the pan flute Get the paraffin pot on the fire again and heat up the paraffin. This is what we will use for the final tuning of the flute. The shorter the tube, the higher the pitch and we made all of our tubes just a fraction of an inch longer than necessary so we could have some measure of flexibility when tuning the instrument. By pouring tiny amounts of the hot paraffin into the tube you actually are shortening it musically. Pour a small amount of the hot wax into the tube and test the pitch by sounding the note and observing the electronic tuner (be careful not to burn yourself on the hot wax) . If the pitch is too high, then quickly pour out some of the wax and try the tone again. When the pitch is too low, then add wax, if the pitch is too high, take some out. Keep this up until the pitch of the tube is perfect. Be careful to pay attention to how you blow each note. Try to use the same amount of air pressure and angle of air stream when testing each note. It is possible to mistune the tubes by not giving paying attention to this aspect of the tuning process. If the pitch is too high and the wax has solidified already you can melt some out by heating a metal rod and putting it into the tube so it comes in contact with the hardened wax. If you have given enough attention to the embouchure and air pressure when tuning the pan pipes then you will not have to make any further adjustments. However i have found that i seldom get it right by tuning individual pipes. I must play some tunes on the instrument to be sure. When actually playing on the flute, i do not necessarily use the same embouchure and if any of the tubes are either sharp or flat, then it will show up when you are actually playing music upon the pan pipes.
Well that is all there is to it. Have fun and if you have any problems you can always drop me an email and i will do what i can to help find an answer for you. my email address is on the home page.
Priest playing a large panpipe (Jama-Coaque culture)
ONE OF THE LEAST POLITICALLY stable of the South American republics for most of its history, Ecuador had 86 governments and 17 constitutions in its first 159 years of independence.
"Alexandriába Szicíliából jött Theokritosz. “Szicília napsütött mezőinek illatát hozta ő”, – így mondja az irodalmi frázis. Aki Theokritos nevét hallja, annak a pásztoridill jut eszébe. Pásztorfurulyák, naiv, szerelmes Daphnisok, ugráló, bolondos kosok és bakkecskék... Pedig Theokritos igazi dekadens városi szellem, lágy, kéjes, kulturált, s otthona is mindig valamely “modern” nagyváros volt: Syracusae, Kós, vagy Alexandria.
Mondják, sokat tanult Aszklépiadésztől, akinek egy bűbájos versformát köszönhet az irodalom, s más tudós és mesterkélt költőktől.
ASZKLEPIADÉSZ
SZOMJUHOZÓNAK A HÓ
Szomjuhozónak a hó szép nyáron, a téli hajósnak
szép, ha a csillagokon látja, hogy itt a tavasz.
S legszebb az, mikor egy takaró borul a szeretőkre,
s áldva nagy Aphroditét, összefonódik a pár.
Radnóti Miklós fordítása
Idilljeit egészen új világításban látjuk, mióta megtaláltuk a Hérondas mimusait. A két műfaj szoros kapcsolatban van. Theokritos is írt városi tárgyú mimusokat, azaz tökéletes modern krokikat, utcai tolongásról, babonás és pletykás asszonyokról, féltékeny vagy pénzleső hetérákról (csak nem “sánta jambusokban”, hanem szép, dallamos hexameterekben). Ezek az “idillek” igazán meglephetik azt, aki Theokritosban, a pásztorköltőt keresi. Objektív, párbeszédes költemények, a költő egyetlen szót sem tesz hozzá ahhoz, amit alakjai mondanak. Mégis valóságos líra szól itt; a művelt, városi költő lírája.
Ez a városi költő minden falusi költészet őse ma. A mezei idill a városi ember lírájából született meg. Nosztalgia szülte, s nem is szülhetett máskor, mint az alexandriai korban. Utolérhetetlen frissességét, elragadó szuggesztivitását éppen annak a lírai erőnek köszönheti, mely minden nosztalgiából árad. Ahogy Platón mondja: a szerelem mindig arra vágyik, ami hiányzik belőle. És a költészet is szerelem. Minden költészet erotika. A Theokritos verseinek felejthetetlen erotikus zengésük és visszhangjuk van még akkor is, ha nem szerelmekről énekel, hanem füvekről és fákról, fonóasszonyokról és vén halászokról, aratóünnepekről, és legfeljebb a kosok szerelméről.
De többnyire a pásztorok szerelméről zeng: vagyis a saját nosztalgiájáról a friss, szabad, naiv, ős erotika felé, melytől a városi ember olyan messze került. Ez örök-modern nosztalgia, s nem csoda, ha az irodalom későbbi korszakain át annyian találták a Theokritos műformáját alkalmas kifejezésnek. De a Theokritos nosztalgiája még friss érintkezésben volt az áhított valósággal. Itt nem a rokokó festett Árkádiájáról s vértelen Daphnisairól van szó. Még csak nem is a Vergilius szimbolikus, irodalmi pásztorvilágáról. Itt valóban és egész érzékien a “szicíliai mezők illata” csap felénk. Theokritos pásztorainak minden szaván a népköltészet friss zamata érzik. S az idillek miliőrajza éppoly realisztikus, mint a mimusoké. Nem kell hinni, hogy a vágy nem láthat tisztán, vagy hogy a falut csak falusi lélek érezheti. Theokritos városi nosztalgiája oly élet- és földszagú pleinair képeket fest, hogy a modern parasztnovellák megirigyelhetnék. Emlékszem Jean Richepin egy tréfájára. A francia költő egyszer lefordított szóról-szóra egy ilyen Theokritos-idillt, hogy tökéletes naturalizmusával megbotránkoztassa a tizenkilencedik századvég kényesorrú publikumát.
THEOKRITOSZ
ARATÓMUNKÁSOK
MÍLÓN
Búkaiosz, béreskoma, mit búsulsz, mi bajod van?
Nem vágsz már egyenes rendet, nem vágsz egy ütemre
szomszédoddal, mint azelőtt - úgy elmaradozgatsz,
mint juh a nyájtól, hogyha tövis sértette a lábát!
Hát estére mi lesz veled és mire mégy te ma délig?
Hisz csak alig kezdted s már most sem győzöd a részed!
BÚKAIOSZ
Mílón, kőből vagy! Te akár éjfélig aratnál!
Még sose vágyódtál azután, aki nincs a közeledben?
MÍLÓN
Még soha. Távoli vágy - munkásnak ugyan mire jó az?
BÚKAIOSZ
Hát virrasztani sem szoktál? Szerelem sose kínoz?
MÍLÓN
Ments isten! Nem jó, ha az eb belekóstol a hájba!
BÚKAIOSZ
Én szeretek, Mílón, s hány napja, talán tizenegy is!
MÍLÓN
Hordóból iszogatsz nyilván - nálam meg ecet sincs!
BÚKAIOSZ
Hogyne, a házam előtt is azért minden csupa gizgaz!
MÍLÓN
Mondd meg már a komisz kislány apját!
BÚKAIOSZ
Múltkor a Hippokión aratóinak ő furulyázott!
MÍLÓN
Megver az ég, bűnös! Nesze, itt van hát, ami kellett!
Van már kis sáskád, aki éjszaka cirpel a nádon!
BÚKAIOSZ
Gúnyt űzöl te velem. Node nemcsak Plútosz a vaksi:
bajkeverő, csalafinta Erósz is! Hát te se hencegj!
MÍLÓN
Nem szoktam hencegni. Te meg tedd félre a sarlót
s mondj a leánykádról egy kedves dalt, hisz a munka
is könnyebb lesz így és régi poéta vagy úgyis!
BÚKAIOSZ
Karcsu leánykámról ti daloljatok énvelem, édes
múzsák, mert amit illettek, minden gyönyörű lesz!
Bombűká, szívem, szír lánynak mondhat akárki,
vézna, sötétbőrű, de nekem csak mézszinü vagy te!
Nézd a sötét ibolyát, feketével cifra a jácint:
azt keresik mégis koszorúba a legszivesebben!
Kecske lucerna után fut, a kecske után fut a farkas:
fönn az ekét daru űzi - bolondulok én teutánad!
Volna csak annyim, mint Krőzusnak, ahogy hire járja,
tiszta arany szobrunkat ajánlnám Aphroditének!
Ott állnál, a kezedben a síp, vagy rózsa, vagy alma,
én meg a lábaimon gyönyörűszép új saruimmal!
Bombűká, drágám, kicsiszolt márvány a te lábod,
hangod olyan puha - nincs is szó a te mozdulatodra!
MÍLÓN
Nézd, ez a Búkosz, nézd hogy elámított a dalával!
Mily jól illett össze a mondókával a dallam!
Jaj, te szakáll, minek is nőttél, de hiábavaló vagy!
Nos hát, süss ide: szent Litüerszészé ez a nóta:
Démétér, te gyümölcssokasító, megsokasító,
ezt a vetést áldd meg csoda-könnyű, bő aratással!
Kévekötők, szaporán szedjétek! Senkise mondja:
"semmirekellők, munkátok fizetése mivé lesz?"
Úgy rakjátok a kazlat, nézzen az északi szélnek,
attól hízik a szem, meg hogyha nyugat szele éri!
Délben csépléskor ne aludjatok el, ti legények!
Lám a törekről akkor száll legszebben a pelyva!
Kezdj el aratni, mihelyt elsőt füttyent a pacsirta. -
Hadd, mikor elpihen és tűrd el, ha a nap heve éget!
Látjátok, gyerekek: csak a békák élete boldog:
nincsen gondjuk rá, ki ad inniuk, annyi vizük van!
És te fukar kasznár! Főzzél lencsét, ahogy illik,
és ne metéld a köményt is félbe: bevágod az ujjad!
Így illik nótázni a napszámosnak a réten.
Azt a te nyafka szerelmed meg mondd el csak anyádnak,
néki való, ha korán reggel még ágyba találod!
Meller Péter fordítása
Ez az intim naturalizmus nagyon távol van a Kallimachos mitológiai pátoszától. Theokritos még akkor is intim, ha mitologikus tárgyakhoz nyúl. Megírja például a bölcsőben kígyókat fojtogató gyermek-Héraklés történetét. De minthacsak egy parasztcsecsemőről olvasnánk, akit munkábamenő szülei egyedülhagytak...
És mégis nagy, magas költészet ez, egészen más valami, mint a mimusok és krokik. Ez a naturalizmus lírából hajtott ki. Zenéje van. Az erotikus nosztalgia muzsikál benne... Ismer-e mélyebb muzsikát az emberi lélek? Theokritos könyve csodálatos zeneszekrény. Itt a realisztikus képek is zenévé válnak. Zenévé a nyelvben, mely furfangos művészettel elegyit különböző népi és irodalmi dialektusokat, és a versben, mely dekadensen hajlékony, sokszor édesen prózai s mindig rafináltan egyszerű. Ha valaki megkérdezné tőlem, melyik az a görög költő, akit olyan élvezettel olvashat, mint egy modern nagy lírikust, egyikét az emberi nyelv és lélek kéjes nagy muzsikusainak amilyen például Baudelaire vagy Tennyson volt: habozás nélkül Theokritost ajánlanám."
Ha feszít a bicepszed, hogy egy Theokritosi bukolikus hangulatot tükröző antik verset kicseterj,
az király, küld be az í-mélünkre! FELRAKJUK . "
Sípok rezonancia-frekvenciája
Hangkártyánk és a hozzá írt vobbler programunk jóvoltából megmérhetjük a hangok sebességét a sípok rezonanciájának elve alapján is. E mérés hagyományos elnevezése a Kundt-csöves módszer, mely alkalmas a hangsebesség megmérésére különböző gázokban is.
Burány Béla
A Tisza az erotikus népmesékben, anekdotákban
A népmesék hajdan a felnőttekhez szóltak. Tették ezt összetett mondanivalóik, üzeneteik olyan megfogalmazásában, a képes beszéd nyelvén, mely e szövegeket értők táborát ma is elkápráztatja eme összehangolt kétnyelvűség művi tökélye láttán.
A bigott kereszténység sok évszázados egyeduralma, később a polgári társadalmak álszent, fintorgásoktól vemhes, üres vagy félig üres világa nádpálcás módszerekkel kicsiben és nagyban sikerrel verték ki a magyarság köztudatából e szimbólumok hajdan általánosan ismert értelmét. A mesék - elvesztve eredeti, jelképes világukat - események összefüggő láncává váltak, a hivatalossá lett egyházi ízlésbe nem férő részleteket kihagyva a "nagy" mesegyűjtők maguk csonkították, hitoktató-tisztelendői ízlésekhez idomították, s így tartalmukat vesztve, gyermeki használatra nyomorítva "mentették" őket.
Az erotikus népmesék kibújtak e tortúrák alól. Külön utakon terjedtek, leírott alakban senki sem adta ki őket, az úgynevezett "közízlés" csak szájról szájra, móváról móvára élvezte önfeledten felnőtt előadásban fogalmazott alakjaikat. Gyakran már csak a szövegek kirakat része volt a csendes mosolyokat, nyersen robbanó hahotákat kiváltó ok, s csak néha (tán utólag) villantak az értelembe a szimbólumokba rejtett üzenetek ma is érthető részletei. Így eshetett meg, hogy az irányított közízlés ellenséges évszázadaiban e kétnyelvűség, ez az önmagában is botránkoztató nevén: kétértelműség gyakran érintetlenül él ezekben a mesékben, híven őrizve a mesék ősi alakjait, azaz teljes hozamát ma is.
*
A víz a népdalszövegekben, népmesékben egyaránt a női princípium jelképe, lett légyen az folyó, tó (halas!), patak vagy akár a tenger is, univerzális értelemben persze ("Kis kertet kerítek a tenger nagy partjára"), de ilyen értelmű az árok is, a gödör is, a barlang is, amelyben a mesehős közlekedik egyik világból a másikba, no meg a kémény is, amelyen át - ma is érthetően (csak ki figyel oda!) - a "gólya" dobja be a kisbabát.
A hal köztudottan szexuális jelkép. A felszínes benyomás alkotta várakozástól eltérően erotikus népmeséinkben következetesen fallosz-jelkép. Sok évszázados rajzokon két, azonos pontból indult, egymást a vonalak másik végén szelő félkörív, a farkuszony záró vonalát meg se húzva. A vulvát jelző kerítésrajzoktól eltérően ama választóvonal nem hosszanti, általában fűggőleges egyenes, hanem a glans penist (kopoltyút) jelző kis félkörív. Zentán az ötvenes évek végén, amikor még annyi volt a halász a városban, hogy a postának általi Tri Druga (Három Barát) nevű vendéglőben halászbálat tartottak, a kicsapódó ajtón röppent ki a ködbe a kurjantás: "Huncut a manyúr! Csúszik a farka!"
A Tisza hal nélkül - holt folyó lenne.
*
A szimbólumokból épített kettős síp kifejezésgazdagságának szinte klasszikus példatára a Mé' piros a gólya csőre? című, Magyarkanizsán lejegyzett mesénk teremtésmondáink gazdag tárházából:
Mé' piros a gólya csőre1
Mikor az Úr mëgteremtëtte az első embërpárt, először természetësen az állatvilágot, utána az embërëket, eléggé fáradt vót már. Az Ádámot ëgyedül teremtëtte, az föllebbëzëtt az Úrnál, hát tényleg, baj van, mëgcsináta az Évát is. Eléggé feledékönyen. Az állatok körülötte hancúroznak, szerelmesködnek, az Ádám is próbálkozik, de az Éván nem vót nyílás.
Újra a Nagytalpút vöszi elő az Ádám, az a homlokára csap:
- Ténleg!
Az Éva heverkődzött ott a napon, a vízparton, a gólya állt a legközelebb hozzá, azt kérte mëg, hogy a hosszú csőrivel csípjon már ëgy nyílást rajta!
A gólya ki is csípte. Vérës lëtt a csőre.
Az állatok összecsődültek, nézögetik, mi történt szögény Évával. Vérzik!
A legkíváncsibb ëgy kis majom. Ott helytelenködik.
Az Éva mint mindën szégyénlős nő, hogy në lássák má kellemetlen ügyeit, kapja a kis majmot, az ölibe vöszi, az ott fészkelődik, helyezködik. A vér alvad.
Aztán a kis majom mëgunja, fölugrik, a szőr odatapad a s.irül az Évához, nëki mëg csupa vérpiros lëtt a p.ája.
Ez is olyan maradt tovább, örökre.
Az Éva nézëgeti magát, hogy néz most ki?!
Gyorsan bëugrik az Eufrátëszba, hogy lëmossa ezt a kismajomszőrt magáról.
Közbe arra úszik ëgy kis hëringraj, oszt az ëgyik kis hëring eltéved, bëúszik a friss alagútba.
Hát má azt értjük, hogy mé' piros a gólya csőre, miért kopasz és piros a majomnak a s.e, hogy hunnan szőrös a p., csak azt nem tudtuk még mindég mëgállapítani, hogy most a hëring a p.szagú, vagy a p. lëtt hëringszagú, de büdös mind a kettő.
Az Éván nem vót nyílás. Nem tartozik a köztudott biológiai ismeretek közé: az állatoknak nincs hymenjük, szűzhártyájuk, illetve ami van, az erősen rudimentáris. Ezt "feledékönyködte" el az Úr az Éva esetében.
A vízparton a gólya állt a legközelebb hozzá. Persze hogy az. Mifelénk. Hiszen az egész történet "vízparti"! És nálunk a gólya a legvízpartibb madár.
A hosszú szárnyú, hosszú csőrű, hosszú nyakú madarak szexuális szimbólumszerepe a népdalokban, népmesékben, szólásokban, általánosan ismert. Bernáth Béla szövegtárából: "Duna vize, Tisza vize, mind a két széjje sárga. / Közepébe, közepébe egy kis madár leszálla. / Két szárnyával veri széjjel a vizet! / Most tudtam meg (egész világosan), / Hogy a babám nem szeret. - A kis madár ugyanis, amelyik a fa tetejére szállt, most a víz közepén veri a vizet. Vizet verni = közösülni, a madár két szárnya a két here." (Bernáth 1986, 110. p.)2
...azt kérte mëg, hogy hosszú csőrivel. Sok példa támasztja alá Jankovics Marcell szavaival "azt a föltevést, mely szerint a >ius primae noctis< szokását eredetileg bajelhárító célzattal gyakorolták. A 'besegítést' az erős, a hatalmas vállalta a gyenge halandó helyett. Hérodotosz a tanú erre, aki szerint a babiloni szüzeknek, mielőtt férjhez mentek, egy idegennek kellett felajánlkozniuk. Nyilván azzal a "hátsó" szándékkal, hogy az idegenért nem kár." (Jankovics 1987, 142. p.)3
Ezt a föltevést igazolják a ma is sokfelé utaló délszláv lakodalmi szokások ("crnogorski kum"), ott húzódik mindez a magyar "násznagy", a koma szerepe mögött, s nem egy erotikus népmese néven nevezve tálalja ezeket az összefüggéseket úgy, hogy félreértésekre ne maradjon lehetőség. ("Csak mutatom": A tanulatlan juhászlegény - Burány 1984, 21. és 42. p.; Mátkalik fúratás - Burány 1988, 92. p.)4, 5
Felénk a gólya dobja be a kisbabát a kéményen. "Altáji teremtésmonda szerint a varjú (gyakori kultúrhérosz) lelkeket kér és hoz az emberbe Kudaj istentől. A lelkek kiesnek a varjú csőréből, és tűlevelű fákra hullanak. E fa a világfa vagy termőfa, ahonnan az újszülöttek származnak." (Bernáth 1986, 108. p.)6
A gólya tehát meg sok más, hosszú vagy kemény csőrű madár ("Gém-daru, gém-daru, gém-daru, gém! Én vagyok, én vagyok, én vagyok, én !"; "Csípjon mëg a kánya!"; "Csípja mëg a csóka!" és alighanem ebből nőtt a "jómadár" is) falloszjelkép. Ádámnak tehát a "gólya" tette meg szívességből, de isteni parancsra (!), hogy "hoszszú csőrével csípjon már egy nyílást" az Éván. Csoda-e, hogy "vérës lëtt a csőre"?
Kapja a kis majmot. A majom az ókereszténységben a rossz szellem, az ördög egyik megszemélyesítője lett (Szemadám 1990, 170. p.).7 Hetrefüles "krampuszt" alakítva hosszú farkával jelen van a Dél-Tisza-vidék disznótoros alakoskodó játékaiban még a közelmúltban is (1970-es évek).
Hogy Éva épp egy kismajmot vett az ölébe, s ebből az lett, hogy "a szőr odatapadt a s.iről az Évához, nëki mëg csupa vérpiros lëtt a p.ja", az nemcsak felszínes, szőrmeminőséget játékosan jelző példálózás, hanem roppant jól sikerült pajzán utalás a rossz szellem (annak is a hátsó fele, amit jobbára más állatalakban a boszorkányok szoktak csókolni a boszorkányszombaton) s a női nemi szerv imígyen alakult, már Évánál létrejött kapcsolatára s a női nemi szerv ilyen "ördöngös" hatalommal bíró, "férfimegrontó" szerepére is. Egyébként Évát a biblia Édenében is az ördög csábította, térítette rossz útra egy másik, almaszimbólumos erotikus mesében.
Oszt az ëgyik kishering eltévedt. E teremtésmondánk másik, csak a csattanójában azonos változatában nem "hering"-ről, csak "hal"-ról esik említés, és az Eufrátesz is intellektuális játék az adatokkal, annak ismeretében, hogy az Éden állítólag a Tigris és az Eufrátesz között volt. Az említett másik teremtésmondánkban az Úr az alvó Éva lába közül veszi le az Ádáméhoz hasonló sárcsomót, s azt lapingatja egy darabig két tenyere közt, majd belevágja a vízbe. Ebből lettek aztán a halak. "De azóta sem tudni, hogy a hal büdös p.szagú-e, vagy a p.a büdös halszagú." Újvidéken hallott, az utóbbi meséhez simuló változatban: "da li riba smrdi na p.u, ili p.a smrdi na ribu?"
...de büdös mind a kettő. Mindhárom változatban a "büdös" jelző nem véletlen, és nem csupán pejoratív, becsmérlő szándékú megjegyzés, sőt fontos, az érthetőség szempontjából kulcsjelentőségű szava a mesének: a "büdös", amely a romlottság jellemzője.
Minden jel szerint tehát a mese csattanója "történelmi áttekintés" után azt az "örök témát" taglalja, amelyet középiskolás korban vagy annak megfelelő szellemi szinten minden generáció nyájas társalgásrendszere felvet. Azt a kérdést, hogy kik a romlottabbak: a nők vagy a férfiak? Ebben az értelemben a mesében adott csattanó már szinte nem is pejoratív. Az egészen más kérdés, hogy ez a téma azért örök és eldönthetetlen, mert a "romlottság"-hoz vezető cselekményhez általában egy férfi és egy nő szükségeltetik. Egyidőben. Néha több is. De ez az ügyön mit sem változtat.
Sënki bácsi halai8
Vót a faluba ëgy oan viccës, jóvágású pëcás faszi. De nagyon szeretött viccőni mëg pëcázni! Estig! Sokszó éccaka emënt haza a pëcázásbú.
Majd a faluba ëgy házná, ahogy a pëcás ballagott hazafelé, ëgy házná, vót ëgy oan tizënnyóc-kilenc éves lány. De oan butácska vót!
Ëccé emëntek az anyjáék, mit tudom én, a szomszéd ötödik-hatodik házhó disznótorba. De maj' hónap gyünnek haza! Majd ott kártyáznak, satöbbi.
Aszongya a lány:
- Anyukám! Hát akkó én kive alszok az éccaka?
- Ó, kislányom! - aszongya. - A Sënki bácsiva!
- Hm. Jó.
A pëcás ugyë későn furakszik hazafelé, a lány áll a kapuba, várja a Sënki bácsit.
De amúgy jó formájú lány vót mán!
Mikó odaér:
- Jó estét!
- Jó estét!
- Hát të, kislányom?
- Hát emëntek anyámék - aszongya - disznótorba, oszt aszonták, hogy én az éccaka a Sënki bácsiva alszok!
- Mi-it?
Mindjá érdeklődik a faszi, olyan ügyes, tapintatos koma volt, mondja hogy hát: "avva alszok!" satöbbi, mingyá akkó:
- Mikó gyünnek haza?
- Hoó - aszongya. - Maj' hónap rëgge!
Sëmmit! A pëcás bëmén.
Jó vacsora, mindën, lëfekszenek.
Fogott három kis keszegöt, halat a pëcás, betötte a párna alá. Mikó lëfekszenek, aszondja:
- No látod! - aszondja. - Nézd mög! A të kis p.ádbú mit fogtunk! - aszondja.
A lány ëccé aszondja:
- Hallja! - aszondja. - Sënki bácsi! Halásszunk még ëgyet!
Mëgin' ëgy halat elővösznek.
Emúlik ëgy kis idő:
- Hallja! Mégëgyet halásszunk!
A harmadik halat is elővöszi.
Persze oszt rëgge - a pëcás tudta, hogy baj lösz - mikó kivirradt, fogta magát, oszt elinalt.
Alig emönt a pëcás, a kislánnak gyüttek az anyjáék haza.
Szalad az anyjáhó':
- Édös anyukám! - aszongya. - Képzelje el! Az éccaka a Sënki bácsi itt vót ténleg nálunk! - aszondja. - Vele aludtam, ahogy anyuka mondta! - aszongya. - És képzelje el, édös anyukám! Olyan szép kis halakat fogtunk az én kis p.ámba! De jó lött vóna, ha maga itthon lött vóna! Magának abba a nagy p.ájába nagyokat fogtunk vóna!
Lukácsi István gátőr (Oromhegyes, 1937). Adorján, 1988.
Van ez még tovább!
Mer halászembër vót a lánnak az apja!.
Másnap, mikó mén ki a vízre:
- No, gyere, lányom - aszondja -, kiviszlek a Tiszára! Maj főszëdjük a varsát!
Hát a lány mindjá' fogta magát, mëgindúnak, kimënnek.
- Hát - aszondja - të csak ülj itt, a Tisza szélin, maj' én főszëdëm a varsát!
Zöreg lëvette a pantallót, főgyűrte a gatyaszárat, persze, ahogy lëhajút, kilógott a f.a a gatyábú'.
Mëglátta a lány. Odaugrott! Elkapta!
- Édësapám! Ez maradt ki az este! Osz' még ez a legnagyobb! Csíkhal!
Farkas Antal (Csantavér, 1931 - Zenta, 1993). Zenta, 1988.
A mese egyik főhősének a neve (Sënki bácsi) korántsem véletlen és hangsúlytalan, csak a kirakat-értelemben tűnik felszínes szójátéknak. Az ismeretlenség, a mindegy hogy kicsoda-micsoda személytelensége lapul a név mögött. Azt mondja el a képes beszéd nyelvén s a lehető legtömörebben, amit A gazdáról meg a béresről9 szóló anekdota néven nevez:
"Ez mëgtörtént! Ez nem mese vót!
Vót ott ëgy tanya. Följebb, a Tiszán. Végszomszéd a gazdának, zasszon nagyon szerette zembërëket!
Zura, amikó emënt valahova éccaka, a gazda átjárt hozzá. Mikó tudta, hogy a zasszon maga van, főket, gyalogót mindjá át.
Vót ëgy bérëse, asszondja:
- A-az olyan nagy valami?! Én is átjárok oda! - aszondja.
- Të-ë? - aszondja a bérësnek a gazda.
- Hát most maradjon itten kend, én emék, oszt estére lesse ken' mëg!
Hát a bérës körösztűrántotta zasszont az ágyon. A gazda mëg leste.
Rëgge aszondja:
- Hogy a fene ëtt vóna mëg! Të is odajársz, ahova én járok?!
- Hát tudja, gazduram! - aszondja a bérës. - A jó f.t nem láncca mérik! De nem ám!
Majoros Vince (Temerin, 1905). Temerin, 1990.
A Sënki bácsiról szóló mese többi része, úgy tűnik, magától érthető. Még akkor is, ha a Sënki bácsinak kis halai voltak.
De három!.
A pëcás10
Pëcázik ëgy fiatalembër a Tisza-parton. Bëvetve három fenekes, mögötte a kiserdő, bokrok, ott ül mán Istan tudja, miúta, a fejin mëg két tégla.
Mén ara a barátja, aszondja:
- Szevasz, János! Kapja-ë? Të! Mi az istennek a fejedën az a két tégla?
- Nézd, komám! - aszondja a János. - Mindënkinek vannak titkai. Vëdd úgy, hogy ez az én személyës titkom. Vagy ha úgy akarod, családi titok. Szakmai, ha úgy jobban tetszik! Në is érdeklődj, úgy së bírom mëgmondani.
No, ez emén.
Gyün ëgy másik pasas ara, aszondja:
- Adjisten! Fogtá má' valamit? Të! Mi az ég f.ának tartod a fejedën azt a két téglát?
- Në haragudj, komám, nem bírom nëkëd mëgmondani.
- Mé? Hát.
- Nézd, ez titok. Mindën embërnek vannak magánügyei, titkai. Ez az én személyës titkom. Családi! Szakmai, ha úgy akarod.
No, emén ez is.
Ëccé gyün ara ëgy fiatalasszony. Mén az uráhó, maj' mëgnézi mán, hogy mén a fogás? Mëg visz nëki ëgy pár jó falatot az ebédrű.
Mëgáll a János mögött, nézi, nézi, aszondja:
- Jó napot, János! Nem látta az uramat?
- Dee! Fönt van messze, a kanyar fölött.
Csak néz az asszony, aszondja:
- Ugyan mondja mán, János! Ëgyre nézëm. Mé tartja azt a két téglát?
Aszondja az embër:
- Në haragudjon, Mancika, de nem mondhatom mëg. Ez az én titkom. Személyi. Családi. Vagy ha úgy akarja, szakmai titok. Nem mondhatom mëg.
No, emén az asszony.
Mëg is tanálja az urát, mondja nëki, hogy mit látott.
Aszondja zura:
- Én is láttam! Aszondja, az titok. Szakmai!. Nem akarja mëgmondani.
Gondókozik az asszony, aszondja:
- Maj' kiszëdëm én belőle hazafelé!.
- Hát próbáld mëg!
Mén is az asszony vissza, aszondja:
- János! Mondja mán mëg nëkëm! Nem mondom mëg sënkinek!
- Nem lëhet azt, Mancika!
- Kívánjon, amit akar, de mëgöl a kíváncsiság, ha nem tudom mëg!
- Amit akarok?
- Amit akar.
- Nem mondja mëg sënkinek?
- Nem én! Biztos lëhet benne!
- Hát akkó gyerünk bë a bokrok mögé! - aszondja.
Bëmënnek, el is intézik annak rëndje-módja szerint. Mikó vége lëtt, aszondja zasszon:
- Mondjad má', Jánoskám!
- Hát idehallgass! - aszondja János. - Itt ülök hajnal úta ez mellett a három pëca mellett, sëhun sëmmi! Ilyen csali, amolyan damil, emilyen horog. sëmmi! De máma të vagy a harmadik, aki erre a két téglára ráharapott!
Tariné Benedek Mária (1953). Óbecse, 1989.
*
- Eladó-ó-ó a vilá-á-ág! - dúdolom magamban.
- Hát! - bólintaná rá sok ősi mese mesélője, Farkas Antal, néhai szomszédom és barátom egy kicsi csillagról a pëcás szentenciát. - Ha tán nem is minden! De nagyon sok fogás csak csali kérdése mégis!
Hát nem?
*
Mifelénk "a víz", az a Tisza. Hát hogyne lenne a Tisza az anekdotavilágunkban is!
A tanító úr meg a tréfacsináló Adorjánon11
Vót itt ëgy tréfacsináló embör Adorjánon, a Bánszki Antal bácsi!
Majd. valamilyen. Tripócki nevezetű tanító vót itt a faluba, Adorjányon, és - ölég az hozzá, hogy (mit tudom én!) szeretött-ë pëcázni?. Vagy. Csak ëccé aszondja nëki az a vicccsináló Antal bácsi, hogy:
- Ho-ó, tanító úr! Hát maga nem tudja, hogy hun vannak azok a jó harcsázó helyek! Maj' gyűjjön - aszondja -, maj' mutatok én magának olyan harcsázó helyet - aszondja -, hogy hét nyelvön beszél!
Hát rá is bírta valahogy a tanító urat az Antal bácsi, ëgy szép vasárnap, átvitte, úgymond Adorjánnak átal, a túsó, a bánáti ódalra ëgy csúnya, szirtös, szakadékos he're, ahun az embör csak a víznek möhetött mög a partnak! Tehát onnét kiút nincs!
Az Antal bácsi mög elmönt léjebb, Zënta felé vót ëgy Vágó Barsi tanya, a bánáti ódalon, ugyë, ott vót jó bor, az öreg inni nagyon szeretött, és az öreg ott nagyon szeretött!
A tanító úr mög hát ugyë - hagy pëcázzon!
Mit ad Isten! Hát ëccő mögzendül az ég! oan fődig érő felhők! osz' csak úgy szakad az eső!
A tanító úr persze az ég alatt! Së fő, së lë! Ott csak a víznek löhet mönni! Ott kiút nincs!
Ugyë, mikó emút az eső, fene, az öreg ëccő, szárazon ugyë, kigyütt a tanyárú, a vízre, és dallikázva Adorján felé, víznek, evezget.
Mikó odaér a tanító úrhó':
- Mi van, tanár úr? Itt még eső is vót?!
- Hát hogynë lëtt vóna! Hát Antal bácsi, maga hun vót?
Néz az öreg csudákozva:
- Ahun én vótam, bë së vót borúva!
Pedig ott is vót, csak belűrű vót az elázás. Mer jó bë vót az öreg akasztva!
*
(Hú! Hát ezt mög në hallja a tanító úr, mer' mög löszök högyözve!)
Lukácsi István gátőr (Oromhegyes, 1937). Adorján, 1988.
Hát - én úgy gondoltam, hagy hallja meg a Tripócki tanító úr - egy högyözés árán is! Most, az ezredvégen "arrú, amikó ű tanítóskodott Adorjányon."
*
Tőke Pista barátom állított meg egyszer a strandon, abban az időben még, amikor az óbecsei gát (hogy jósága mértékében áldja meg a jóisten azt a főmérnököt, aki építtette!) mëg nem ölte, fujtogatta évente-nyaranta a Tiszát, s a zentai híd bánáti oldalán akkora volt a homokos strand, hogy fél város lubickolhatott ott beáztatva, s ha valakivel nem találkoztál az utcán, azt ott délután bizton megtalálhattad.
- Te! Gondban vagyok! - mondta. - Vannak olyan anekdotáim, amivel nem tudok mit kezdeni! Kiadni nem merem őket, mert - " mit szólnak rólam?!" - kuncog meghitten. - Nem kiadni őket meg halálos vétek!
- Mesélj ëgy ilyet! - mondom komolyan arra gondolva, hogy mi az istentelen csuda lehet anekdotában, amitől félni lehet, amikor társadalmunk gyilkos politikai viccekben tobzódva élhette ki magát.
- Ilyen e!:
Amikor még ki-kijárt a Tisza a medréből, egy délután jött a hír, hogy a Tisza megint kiszaladt! Az emberek mesélték a részleteket, akiknek a rétben, meg a többi lapos részeken volt a földjük, és éppen kint voltak kapálni.
János bácsi is kiballagott a töltésen, hogy megtudja, meddig ment ki a víz, mit vitt el.
Ahogy jönnek ott hazafelé az emberek, egy csoport asszony is velük, és bizony a tocsogókon emelni kellett a szoknyát föl, meg följebb, hogy a vízbe ne érjen.
Köztük a nagyszájú Maris is!
Leszól a János bácsi évődve:
- Mi az, Maris! Tán szomjas a kisbarna?
- Maj' kend is szomjas vóna, ha annyi kóbászt mëgëvëtt vóna, mint ez!
*
- És ezt nem mered kiadni?
- Ezt. Például.
- Te! Ha nem adod ki, megverlek! - mondtam nevetve mint néhai tanáromnak roppant szeretettel. - És próbáld nekem elhinni, hogy az emberek nem attól lesznek rosszabbak, hogy valamin jót nevethetnek!
Félrecsapott fejjel fontolgatott.
Könyve megjelenésekor ezt kerestem először: vajh beletette-e?
Alig találtam meg a Kifizették12 cím alatt. Hogy mért így, szinte rejtve?! Bosszankodó nevetéssel készültem megbeszélni.
A megbeszélésnek azonban útját állta a váratlan, hirtelen jött és rohadtul méltánytalan halál.
Könyve azonban itt van, s amíg "scripta manent", azaz az írás megmarad, őrizni fogja jóízű eszejárását.
Ma még csak második kiadását várva az időben.
Forrásmunkák, hivatkozások
1. Burány Béla: A legkisebb királylány kívánsága. 88 erotikus vajdasági népmese. Budapest, 1990, Képzőművészeti Kiadó.
2. Bernáth Béla: A szerelem titkos nyelvén. Budapest, 1986, Gondolat Kiadó.
3. Jankovics Marcell: Erósz és Eróé. In Hoppál Mihály - Szepesi Erika: Erósz a folklórban. Budapest, 1987, Szépirodalmi Könyvkiadó.
4. Burány Béla: Szomjas a vakló. 66 vajdasági magyar erotikus népmese. Újvidék, 1984, Forum Könyvkiadó.
5. Burány Béla: Piros a tromf. 77 vajdasági magyar erotikus népmese. Budapest, 1988, Antikva Kiadásszervező Iroda.
6. L. a 2. hivatkozást!
7. Hoopál Mihály - Jankovics Marcell - Nagy András - Szemadám György: Jelképtár. Budapest, 1990, Helikon.
8. L. az 1. hivatkozást!
9. Burány Béla: Kézirat.
10. Burány Béla: A menyecske meg a feketerigó. Szeged, 1997, Bába és Társai Kft.
11. L. a 9. hivatkozást!
12. Tőke István: Mosolygó Tisza mente. Újvidék, 1983, Forum Könyvkiadó.
Valamely szerelmes regeny az okorbol szinten emliti Pan barlangjat, ahova befalaztak a hazasulando szuzeket, ha nem talalta a pasztoristen erintetleneknek oket, akkor ,mikor masnap lebontottak a falat, a lanyok eltuntek... Szuzesseg eseten pedig mintha Pan zenebonalt volna, megnezem az archivumban a szoveget.
A SZÜZESSÉG MEGÁLLAPÍTÁSÁNAK KÜLÖNÖS MÓDJAI*
Dr. Magyar László András
A nőgyógyászok, törvényszéki orvosok számára a szüzesség biztos megítélése mindmáig nehézségekbe ütközik, hiszen sem a szűzhártya megléte nem bizonyítja az érintetlenséget, sem pedig hiánya nem utal feltétlenül lezajlott közösülésre.(6, 11, 17) A múltban a helyzetet tovább bonyolította az a tény, hogy a 17. századig a szűzhártya, vagyis a hymen puszta létezését is számosan kétségbe vonták. Olyan kiváló reneszánsz orvosok is, mint például Augenius, Paré, Fernel vagy Colombo egyszerűen mesebeszédnek tartották a szűzhártyáról szóló tudósításokat. (18) Ráadásul nem csekélyebb tekintély, mint maga Szent Ambrus, Milánó hírneves püspöke, tiltotta meg egykor a szüzességnek nőgyógyászati vizsgálattal való megállapítását Ambrus e helyett egyéb, illedelmesebb módszereket javasolt. (Epistolae VIII. 44.) Nem csoda hát, ha az ókortól századunkig elevenek maradtak azok a részint a népi hiedelem-világban, részint pedig az antik orvostudományban gyökeredző elméletek és módszerek, amelyek a szüzesség meglétét vagy vesztét voltak hivatottak megállapítani.
Márpedig erre a kérdésre feltétlenül választ kellett adni. Nem pusztán törvényszéki esetek kapcsán vagy azért, mert a kor erkölcsei így kívánták ezt meg, hanem nagyon is gyakorlati okból: A nemi betegségek különösen pedig a 15. század végén Európára törő szifilisz - ellen ugyanis csak két biztos védekezés volt: a teljes önmegtartóztatás, amire persze csak kevesen vállalkoztak, illetve az érintetlen menyasszony. Az orvosi és a népi hagyományban tehát különösen, amíg a szűzhártya létéről folyó vita el nem dőlt számos remek szüzesség-megállapítási módszer maradt fönn: ezeket a metódusokat próbáljuk majd alább, röviden ismertetni.
Lepedővizsgálat
A szüzesség jóllehet csak utólagos megállapításának, a mózesi törvényekben is leírt módja, a nászéjszaka, illetve az elhálás utáni lepedővizsgálat volt. (Mózes 5.22.13-20..) A menyasszony érintetlenségét, illetve a vőlegény férfiúi erejét bizonyító, átvérzett lepedőt számos helyen azon frissiben, diadalmasan körbe is hordozták s bemutatták a násznépnek. Adat persze arra is akad, hogy a vőlegényt, illetve a rokonságot ügyes trükkökkel, seb ejtésével, előre odakészített vér használatával, különféle növények alkalmazásával kijátszották (15), vagyis ez a módszer koránt sem volt biztos, ráadásul profilaktikusan sem lehetett alkalmazni. A lepedővizsgálat szokása széles körben, így a perzsáknál (10), szlávoknál, araboknál és nálunk is elterjedt.
Szent helyek
Az ókor óta ismertek voltak olyan szent helyek, amelyek valamiképpen a szüzességgel, a női tisztasággal álltak kapcsolatban. Aphrodité-Venus, vagy még inkább a szűz istennő, Artemisz-Diána, illetve Juno-Héra szentélyeinek e funkcióját a középkorban Szűz Mária, Mária Magdolna, a rovott múltú Egyiptomi Mária, illetve egyéb szentek kegyhelyei vették át. Rómában ma is meglátogatható, sőt némi bátorsággal ki is próbálható az a, Maria di Cosmedin vagyis Egyiptomi Mária templomának falán látható kő-száj, a bucca veritatis, amely állítólag a szeplős leányzók belényújtott kezét elkapja vagy leharapja.(22) Hasonló szüzesség-megállapító épület Angliában is állott. Martinus Schurig emlékezik meg Szent Wilfrid kapujáról (arcus sancti Wilfridi) egy templom titkos bejáratáról, amelyen át csak a szüzek fértek át, a nem szüzek benne rekedtek. (20) Ugyanitt azt is olvashatjuk, hogy az epheszoszi Pán templomban volt egy grotta, amelyben egy falból kiálló cső, vagy síp szüzek közeledtére kellemes hangot adott, ha viszont romlott hölgyek léptek a közelébe, iszonyút üvöltött. Az epheszoszi Sztür forrás vize pedig megzavarodott, ha nem szüzek fürödtek benne. Rómában a Juno-templom szent kígyója egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni a táplálékot a megszeplősített hölgyek kezéből - állítólag - így leplezte le őket.
Vizelet
A szüzességre a hagyomány szerint a hölgyek vizelésmódjából, illetve vizeletéből is következtetni lehet. Christan Gottfried Guner (1744-1815), jénai egyetemi tanár Semiotica című diagnosztikai munkájában felhívja figyelmünket arra, hogy míg a szüzek vizelete vékony sugárban és sziszegve, az asszonyoké vastagban ömlik, sőt sokkal hangosabban is csobog, mint az érintetlen leányoké. Ezt a megfigyelést a kiváló Michael Alberti (1682-1757) Jurisprudentia medicájában tovább pontosítja: szerinte a szüzek vizelete világos és tiszta, az asszonyoké ezzel szemben zavaros és zsíros. Az asszonyok továbbá egyetlen sugárban pisilnek, a szüzeknek ez nem megy.(2) Josephus Scaliger pedig állítja, hogy saját szemével látta, amint egy szűzlány magasan felpisil a falra, amire tudvalevőleg az asszonyok képtelenek.(19) Paul A. Amman (1634-1691), lipcsei élettanprofesszor szerint nem csak a vizelet állaga és a vizelés módja árulkodó, hanem az íze is, szerinte azonban az az orvos, aki ilyen vizsgálatot végez, nem nevezhető normálisnak.(3, 23)
Növények, ásványok, állatok
A szüzesség megállapítására bizonyos növények, ásványok és állatok is alkalmasak voltak a tradíció szerint. A flamand Petrus Forestus (1522-1597) írja, hogy a mangoldot (ez egy répaféle, latin neve lapathum) össze kell zúzni, majd izzó szénre kell szórni: az így keletkezett füst szagától az asszony azonnal bevizel, a szűzleány viszont nem.(8) Pliniusnál a gagát-kőnek van hasonló ereje, Caspar a Reyes viszont a porcsinnak, a zöld mályvának és a bardana persanatának tulajdonít hasonló hatalmat. Placentinus szerint a porított akháttól a megszeplősítettek hevesen hánynak, a szüzek azonban nem. Sebizius szerint egy quentchen (kb. 3 uncia) aloéfa a szüzeknek nem árt, az asszonyok viszont bepisilnek tőle. A német néphit szerint, ha a Borbála napján a leány által tört ág Karácsonyig nem hajt ki, a leány nyilvánvalóan nem szűz immár s ugyanez a helyzet, ha az asztalra dönti a sótartót.(4) A porphyrio nevű nehezen azonosítható madár kerüli a nem szüzeket: ha ugyanis házasságtörőt pillant meg, tüstént öngyilkos lesz. (1) Kämpffer leírása szerint a malabárok és a sziámiak, ha házasságtöréssel gyanúsítanak valakit, egy krokodilokkal teli folyóba küldik fürdeni: ha a krokodil hajlandó megenni a delinquenst, az annak a jele, hogy már nem volt érintetlen. Sebizius (18) azt írja, hogy szüzeket soha nem csípnek meg a méhek. Egy Curieuse Handapothecke címen kiadott német munkában viszont arról olvashatunk, hogy a szüzek által ültetett olajág kihajt, a tisztátalan asszony által ültetett viszont elsorvad. (7) A tisztátalan személy által viselt türkiz megfoltosodik, a tükör pedig, ha belenéz, elhomályosodik. Bonaciolus szerint, ha alvó szűz leány fejére egy mágnest helyeznek, nem ébred föl tőle, sőt erótikus álmot lát, a buja nőszemély viszont a mágnes hatására felriad, vagy kizuhan az ágyból. (7)
A varázsfonál
A szüzesség megállapításának sajátos módja a fonallal való mérés. E szerint a leány nyakáról fonallal kell mintát venni: ha a nyakat épp körülérő fonál a lány fején átvezetve orrhegyétől a nyílvarrata kezdetéig ér, akkor az illető bizonyosan szűz, ha azonban ennél tovább ér, már nem az. (13) Liberálisabbak szerint a fonálnak a metszőfogtól kell a nyílvarratig érnie. Vannak azután, akik esküvő előtt és után is megmérik asszonyuk nyakát: ha ugyanazt a méretet kapják, az ara nem volt szűz. Carolus Musitanus (1635-1714), olasz orvos azt állította, százszor kipróbálta már a módszert és mindig stimmelt. A szokásról a Kr. e. 1. században élt költő, Catullus is megemlékezik, Péleusz és Thetisz nászáról szóló költeményében (V. 377, Non illam nutrix orienti luce revisens / Hesternum collum poterit circumdare filo).
Külső jegyek
A kora újkori orvosi irodalomban gyakran olvasható az a bölcsesség, amely szerint a nem szüzek hangja rekedtebb és mélyebb, mint a szüzeké bár Capivacceus szerint ez csak a szűz fiúkra jellemző. (6) Az asszonyoknak és különösen a friss feleségeknek ráadásul bakszaguk van ez azonban nem tekinthető biztos jelnek, hiszen egy bizonyos Bohn nevű orvos szerint a buja gondolatoktól gyötört szüzek is bakszagot (Bocksgeruch) árasztanak. (12) A kiváló reneszánsz polihisztor, orvos és matematikus, Hieronymus Cardanus, saját állítása szerint a szüzességet a nők illatából is meg tudta állapítani. Az elterjedt vélekedés úgy tartja, hogy a szüzesség elvesztése az arcberendezést is megváltoztatja: a szüzességüket vesztett hölgyeknek laposabb lesz az orruk s a közepén enyhe bemélyedés jelenik meg. A fehérmájú hölgyek orra egyébként is széjjelebb húzódik és orrlikaik és szélesebbek lesznek (12). Ami az arc elváltozását illeti, a gyakorlott fiziognómus egy szempillantás alatt is felmérheti a helyzetet: Az abdérai Démokritosz például, mint mesélik, Hippokratész egyik szolgálóját egyik este még lányomnak, reggel viszont már asszonyomnak üdvözölte, mert a leányzó arcának változásából rájött, mi történhetett az éjjel. (13) Galénosz közvetetten utal egy ismérvre, hiszen De remediis parabilibus (Peri euporisztón) című munkájának második könyvében olyan szert ajánl, amely a hüvelyt összehúzza, hogy a nő szűznek tűnjék, vagyis a szűk hüvelyt szintén a szüzesség jelének tartja. (9) Caspar a Reyes (16-17.sz. fordulója) szerint az asszonyok szeméremszőre durvább, göndörebb és rövidebb lesz, mert a szextől felmelegszik és megperzselődik (magis adusta redditur). (16) Mindig is akadtak hölgyek, akik éppen azért szőrtelenítették nemi szervüket, hogy még érintetlennek látszódjanak: ilyen praktikákra a 17. századból is van adat. (5) A szüzek továbbá köztudottan soványabbak, amiből sajnos az következik, hogy az asszonyok pedig molettebbek, különösen a csípőtájékon. A szüzek, elpirulnak, kezük hideg, nyirkos lesz, ha férfi nyúl hozzájuk, sőt állítólag a csiklandozást is kevésbé tűrik, mint tapasztaltabb társaik. A szemükben látható vékonyka ér immár nem piros, hanem kék lesz (4). Michael Bernhard Valentini (1657-1729) annak módjáról és lehetőségéről ír, hogy a köpölyözés és a vér állaga segítségével miként lehet a szüzességet, illetve a teherbe esést megállapítani. (21) A különös nevű nőgyógyászati szakíró Severinus Pinaeus (?-1619) pedig a női szeméremtestet különféle virágokhoz hasonlította, s azt állította, hogy a szűz leány nemi szerve bimbózó, az asszonyé pedig kinyílt rózsára emlékeztet. (14) Kenyeres Balázs említi Törvényszéki orvostanában, hogy régebben az orvos a nagyajkak helyzetéből, színéből és a hüvely redőzöttségből is következtetéseket vont le ugyanitt Kenyeres azt is megerősíti, hogy a szűzhártya megléte, illetve hiánya nem tekinthető a szüzesség, illetve a megszeplősítés bizonyítékának. (11)
Bár válogatásunk koránt sem volt teljes, annyit bizonyosan elmondhatunk, hogy ötletekben és metódusokban sosem volt hiány. Ám talán éppen a különféle eljárások feltűnően nagy száma utal arra, hogy valójában egyik módszer sem bizonyult valami megbízhatónak. A nősülni szándékozó férfi mindig is kockázatot vállalt és e kockázatok közül nyilván nem is az volt a legnagyobb, amelynek elhárítását a fent felsorolt számtalan remek trükk célozta egykor.
IRODALOM
Aelianus Claudius: De natura animalium. III.42.
Alberti, M.: Jurisprudentia medica. Leipzig, 1744. I. liber, 3. caput, 7.§
Amman, P.A.: Irenicum Numa Pompilii cum Hippocrate. Lipsiae, 1689.128.
Bächtold-Stäubli, H. (Hrsg): Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens. Berlin-New York, De Gruyter, 1987. Bd.IV.846.
Bonetus, Th: Sepulchretum, sive anatomia practica. Genevae, Chouet 1679. 1370. (Lib.3., Sectio.38.Obs.VII.)
Capivacceus H.: Opera omnia. Venetiis, Sessa, 1598. 166-168
Curieuse Handapothecke. Frankfurt am Main, 1700. 135.
Forestus,P.: Observationum et curationum medicinalium centuriae. Francofurti, Palthenius, 1602. 707-708. (Obs. 28., cap.5.)
Galénosz: Opera Omnia. Ed. C.G.Kühn. Lipsiae, Knoblochius, 1827. XIV. 478. (II./XXVI/12.)
Gmelin, J.G.: Reisen durch Russland und Sibirien. Göttingen, 1752. III.168.
Kenyeres B.: Törvényszéki orvostan. Bp., Magyar Orvosi Könyvkiadó Társ., 1909. I. 273-274. Ui. Kenyeres érdekes történeti adatokat is közöl (271-275.)
Medizinisches Vademecum. Frankfurt und Leipzig. Nicolai, 1795. Theil I., 57.
Mercurialis, H.: Variarum lectionum VI.6. in: Opuscula aurea et selectiora. Venetiis, Iunta et Baba, 1644. 467.
Pinaeus, S.: Opusculum physiologicum .Francofurti, Palthenius, 1599. 23-44.
Ploss, H.: Das Weib in der Natur- und Völkerkunde. Leipzig, Grieben, 1897. Bd.I. 394-395.
Reyes, Caspar A.: Campus Elysius jucundarum quaestionum. Francofurti ad Moenum, Palthenius, 1670. 476.
Riolanus, J.: Anthropographia. Paris,1618 148..
Sebizius, M.: De notis virginitatis. Lugduni Batavorum, Mogaert, 1650. 291.
J.Scaligernek Arisztotelész: Historia Animalium II.1. (550b 19) -hez írott jegyzetéről van szó, ahol Arisztotelész azt állítja, hogy minden nőstény emlős hátrafelé vizel.
Schurig, M.: Parthenologia. Dresden und Leipzig, Zimmermann, 1729. 275.
Valentini, M.B.: Pandectae medico-legales. Francofurti ad Moenum, Jungius, 1701. 44-47.
Venette,N.: De la generation de lhomme ou tableau de lamour conjugal. Cologne, Joly, 1696. 81-82, (Partie II., Chapitre. 1., Article. 1.)
Zacchias,P.: Quaestionum medico-legalium Francofurti ad Moenum, Bencard, 1688. 378. (Lib.IV., Tit. 2., Quaestio 2)
*Megjelent: Lege artis medicinae 2000. 10. évf. 6. sz. p. 534-536.
"Az emberek állattá degradálása, akaratuktól való megfosztása még akkor is igazságtalan, ha elégtételként történik. A megrázó középkori legenda szerint Hameln városában 1248 júniusában egy titokzatos idegen jelentkezett a mind fenyegetôbb patkányveszély elhárítására. Munkáját egy csodálatos síp segítségével végezte el: a patkányokat a városka folyójába csalta, ahol azok egytôl egyig elpusztultak. Mivel azonban a város vezetése vonakodott kifizetni a jogos és kialkudott munkabért, az idegen ismét sípjába fújt, mire a településen élô összes gyermek, szüleik tehetetlen jajveszékelése közepette, megbabonázva, akaratát vesztve követte a boszorkányos patkányfogó vándort a közelben megnyíló hegy gyomrába. A legenda szerint a gyermekek aztán Erdélyben jelentek meg, belôlük, illetve leszármazottjaikból lettek a késôbb virágzó kultúrát létrehozó szász telepesek. Más változat szerint a gyermekek éppúgy a bűvös síp áldozatává lettek, mint korábban a patkányok, vagyis valamennyien elpusztultak. A legenda tragikuma az ember akarattól való megfosztottságában és ezáltal állati sorba való taszításában rejlik."
http://www.kutya.hu/0107/18.htm
Nem Orpheusz vagyok, mint sokan gondolják. Amikor elvették a nevemet, Névtelen lettem. Amikor visszakaphattam, nem kellett a régi, mert Névtelenként akartam valóban ismertté és becsültté válni, és igazán emberré. Ne akarj másnak nevezni! A nevem ma is: a Névtelen, a kéroszi vak, a béke dalnoka.
Nem éneklek soha többet a harcról, véres háborúkról, az istenek vészes intrikáiról. Csak az emberekről mesélek, magamról, az emlékeimről, a gyerekkori faluról, ahol nem voltak hősök meg csaták, s csak mi voltunk ott, emberek. És istenek? Azt sohasem tudtam. Róluk csak beszéltünk, és tiszteltük is őket, mert olyan messze voltak, s annyira nem közülünk valók. De hogy kik ők valójában? Olyan fontos ez? Hiszen nem közölték velünk. Miért? Mert biztosan nem akarták. Elég, ha úgy hisszük, a régmúlt történéseit ők alakították. Mégis, ha akarod, vedd úgy: az istenek tenyerén éltünk, hiszen boldogok voltunk. Egykor.
Igen, csak egykor. De még nagyon emlékszem rá. Aztán rám tört a sötétség. Már csak a bánat élt bennem, az elkeseredett szomorúság. És nagyon sok időbe került, míg újra emlékezni tudtam a múlt boldog napjaira, az igazi boldogságra, ami a lélekből fakad. Aztán elfeledtem az isteneket, a királyokat, a hősöket. Megértettem az ősi tanokat az Éltető Szellemről, aki bennünk él, emberekben. Megismertem az embert is, akit azelőtt csak láttam, s azt hittem, ismerem is. És megöregedtem, majd időtlenné váltam.
Most ismét boldog vagyok, mint gyerekkoromban, mert annyit láttam a világból, és hogy mindazt el is mondhattam. Boldog vagyok, hogy vakon még többet láttam, s még többet beszélhettem az emberekről. Boldog vagyok, hogy halálom után, évezredek múltán is, a rólam mintázott szobor által beszélhetek a múltról, a múlt emberéről a távoli jövőnek.
* * *
Az idő olyan, mint egy észrevétlen, láthatatlan nagy pók. A múlt minden bánatát aranyba szövi, s elhiteti mindenkivel, micsoda szépségek rejtőznek benne! Az igazi bölcs mindig elhiszi, hogy saját nyomora, bánata ez az arany pókháló, és bele van szőve a világmindenség teljes bánata. Amikor a jövőbe néz, a múlt arany szálai bearanyozzák annak leendő történéseit.
* * *
Városunk nagy volt és szép. A házak nem össze-vissza álltak, mint a falvakban: nekünk volt egy utcánk is! Gyerekként mindig nagyon megilletődve mentem végig rajta fel a dombtetőig, ahol a király háza állt. Az sem volt más, mint a miénk ott lent az utca közepe táján, csak nagyobb volt. Vagy inkább több házból állt, hiszen ott nem is egy család lakott. Szerettem ezt a szelíd dombot. Ahogy a házak mellett elmentem, mindjárt ott jött a legelő. Kisebb csoportokban meghagyták a fákat, vagy talán így is ültették a régiek, hogy legyen árnyék a déli pihenő alatt. Volt ott egy hatalmas olajfa is, egészen magában. Nagyon öreg volt, senki sem emlékezett arra, mikor is ültették. A törzse lyukas volt, ki-be járt rajta az állandó szél. Nyolcan is elfértünk benne. Amikor én lettem a soros birkapásztor, minden délben itt pihentem meg az állatokkal. A város gyűlése még akkoriban elhatározta, hogy ki kell vágni, mert kevés árnyékot ad, s fügét kell a helyébe ültetni, mert annak nagyobbak a levelei. Amikor a gyűlés a fakivágásról döntést hozott, mindent hallottam, hiszen csak egy ház választott el az utcától, ahol, ahogy a felnőttek szoktak, nagyon hangosan tanácskoztak. Már akkor is azt hitték az emberek: minél hangosabban vagy gyakrabban mondunk valamit, annál igazabb. Szóval, szégyelltem is később egy kicsit, bőgve berohantam a gyűlés közepébe, s kiabáltam, hogy azt a fát nem engedem kivágni, mert az olyan volna, mintha megölnék a nagyapát, mert öreg és már nem tud dolgozni. Nem tudom, hogyan történt tovább, mert édesapám elkapott, hazavitt és a hajóskötéllel nagyon megvert. Igaza volt: gyerek ne szóljon bele a felnőttek dolgába. Mégis bántott, hogy ilyen fontos kérdésben minket, pásztorokat, nem kérdeznek meg. De gondolhatjátok, minden bánatomat elfelejtettem, amikor kiderült, hogy a gyűlés visszavonta a döntést. Úgy sugdosták az asszonyok, akik, mint mindig, titokban meglesték a férfiak gyűlését, hogy amikor lerohantam a gyűlésbe, a város birkái is futottak utánam, s a férfiak megrémülve az ellenségtől (mintha szegény juhok a katonáim lennének), gyorsan új döntést hoztak. Mindegy, hogyan volt, csak a fa élete a fontos. A vén olajfát azóta az én fámnak nevezik, s mikor elvették a nevemet, akkor a fa is Névtelen lett. Ezért a király kivágatta. S azóta is, bár nagyon sok év eltelt, és sok olajfa megöregedett már ott, ma is Névtelen Fa a hely neve, ahol szeretteim és én is nyugszunk.
Nagyon fontos törvény volt nálunk a név. Akinek vagy aminek volt neve, az létezett, azt védte a törvény, a király és a gyűlés. Senki nem bánthatta. Ha valakitől elvették a nevét, s ezt csak a gyűlés tehette meg, az halálos ítélet volt. A barátomat és engem csak megvakítottak, mert a király ezt súlyosabb büntetésnek gondolta, mint a halált. -- Ki is emlékszik még annak a királynak a nevére?
* * *
Amikor felvettek a férfiak sorába, az első munkám a tengerre szólított, édesapám mellé. Sokat jártunk a szomszéd szigeteken, kereskedtünk, hasznos cikkeket cseréltünk. A bronzra később nagyon haragudtam, mert mi hoztunk először ilyen tartós szerszámokat, de aztán ebből készült az a sok-sok bilincs. Még Paroszra is többször eljutottunk, mert nálunk is nagyon keresett volt az ottani fehér márvány. Aztán halásztunk mindenféle okos hálóval, de a nagyobb halakra horoggal és szigonnyal. Városunkban ünnep volt, ha valamelyik hajónk tonhalat fogott. Jutott mindenkinek, hiszen úgyis minden új szerzeményt elosztottunk. Delfint nem ettem, mert mindig sajnáltam őket. A hajózás nem volt veszélytelen mesterség, meg a szigetünk környékén a tenger is nagyon kiszámíthatatlan. Hajóink, inkább erősebb tutajnak nevezném őket, nehezen viselték az erős hullámzást, s egy-egy hirtelen támadt vihar után többször csak egy deszkába, vagy gerendába kapaszkodva menekültünk meg. Egyik alkalommal -- búzát, olajat és kisebb edényeket vittünk az egyik amorgoszi kereskedő megrendelésére -- a sors ellenünk döntött. Hatan voltunk, mind tapasztalt tengerjárók, s köztünk apám, a legkitűnőbbek egyike (ő már kétszer király is volt), s maradtunk hárman. Egyik társunk, akit a viharban kalózok mentettek meg, úgy hitte, csak ő menekült ki a vészből, s ezt mesélte otthon is. Anyám síremléket állított apámnak s nekem a vén olajfa tövében, s pár nap múlva őt is oda temették.
Az a gyerekkori társam, aki nagy igyekezettel tanítgatott a kettős síp művészetére, bár sikertelenül, s most legjobb barátom volt a hajósok között, ő maradt életben és én. Napokig hányódtunk a viharos tengeren hajónk egy oldaldarabján. Földet is láttunk, szigeteket, többször is, de nem volt esély a menekülésre. Lassan haldokoltunk. Utólag nem is emlékeztünk, hogyan maradtunk életben, mert amikor meleg takarók alatt magunkhoz tértünk, már a szárazföldön voltunk.
Ahogy elmesélték, milétoszi kereskedők találtak ránk, s hoztak ide. Nyelvüket kissé nehezen, de megértettük. Olyan idegenül beszéltek, mintha valami régi világból csöppentek volna korunkba, vagy tán éppen ősi hazánk nyelvét őrizték. Kéroszról még nem is hallottak, nemhogy a királyunkról.
Még az első napokban történt. A barátom a kettős sípot tisztogatta, nem ártott-e neki a tengervíz, amikor valami előkelő kinézetű látogatót kaptunk. Sokan kísérték, aranyozott, felcicomázott urak. Kiderült, Milétosz híres királya kíváncsi a jövevényekre. Amint a király meglátta barátomnál a sípot, nem is akart semmit sem tudni rólunk s hazánkról, csak a síp érdekelte. Hiába próbálta a barátom -- ne kérdezd a nevét, ő is Névtelen, s büszkén viseljük mindketten e nevet -- az inge alá rejteni, ahol mindig tartja, hogy kéznél legyen. Játszania kell. S kerítenek valahol egy lantszerű hangszert, bár nagyon vonakodom, kényszerítenek, hogy valami dallamot pengessek. Jó, hogy nem hallottad! Ilyen hamis akkordokat még elképzelni is nehéz volna. Először volt a kezemben pengetős hangszer!
A zene nagy változást hozott életünkben. Mindent megkaptunk, amire csak vágytunk, de esténként zenélnünk kellett. A barátomnak ez könnyen ment, nálam viszont hiányzott a tudás. Mivel nagyon szerettem a dallamot és a hangom is birta az éneket, hamarosan mégis a lant mestere lettem. Énekeltem s zenéltünk a múltról, az életünkről, a pásztorok és halászok örömeiről, bánatáról, távoli hazánkról, az emberekről. Dallamba metszettük az emberi sorsot.
Egyik este a király megüzente, elege van az énekünkből, ő inkább hősi énekeket akar hallani, a dicső csatákról, az istenekről, kiváló hősökről, s természetesen leginkább saját hőstetteiről.
Az éjszaka keveset aludtunk. A barátommal beszélgettünk, tervezgettünk. Tudtuk, itt foglyok vagyunk, megszökni reménytelen, amíg nincs elég aranyunk. Viszont jobb alkalmunk a világot látni, utazni, embereket megismerni és talán hazajutni aligha adódik máshol. Milétosz fizet, ha járjuk a közeli, távoli környéket, s majd hősi énekekben beszámolunk élményeinkről. Azt azonban nagyon megfogadtuk, hogy -- bár hősi énekek köntösébe burkolva -- csak az igazat mondjuk el, akár az életünk árán is.
Így lettünk vándorénekesek egy távoli földön, egy ismeretlen világban.
Jártunk városokban, falvakban, úttalan hegyekben, végeláthatatlan síkságokon. Sokszor hónapokig, egyszer még egy évnél is hosszabb ideig voltunk távol Milétosztól. Messzire bemerészkedtünk az ismeretlen hegyekbe, kelet felé, s északon egy csatornán áthajózva, eljutottunk a mai Dunáig, nyugaton pedig egészen Thesszália síkságaiig. Egyszer még egy város ostromába is belecseppentünk. Mennyi új népet, ismeretlen vidéket fedeztünk fel! Mindenütt elmondtuk a máshol hallott új híreket, s vittük tovább az itt hallottakat. Így találkoztunk egyszer egy régi kéroszi ismerősünkkel, aki beszámolt az elmúlt hosszú évek eseményeiről, anyám sorsáról, a városról, az idegenből jött királyról, akit nem választottak, mint a régieket. Anyámat nagyon megsirattam, bánatos dalba foglaltam, s megigértem, hogy a kettős sírt a vén fa alatt felkeresem, amint lehet.
Viszonylag jól éltünk, mert a vendéglátóink mindig elláttak minden szükségessel, és sokszor még aranyat is kaptunk. A szigetekre azonban csak akkor merészkedtünk, amikor már mindenütt ismerték a nevünket, s Milétoszban is új király uralkodott, aki nem tekintett minket a foglyának, vagy a tulajdonának.
Milétoszban történt, hogy Naxoszból, ahol régebben magam is sokszor jártam, hajó érkezett, s az egyik kereskedő családjával együtt itt akart letelepedni, mivel -- gondolta -- a nagy városban majd gyorsabban gazdag lesz. Arra ugyan nem gondolt, hogy a legdrágábbat, a világ legszebb leányát is el kell veszítenie, de nekem, mint híres dalnoknak szívesen adta, áldásával és méltó vagyonnal.
Feleségemmel hamar elhatároztuk, hogy Naxoszba költözünk. Mindketten a szigetek világát szerettük, s leendő gyermekeinknek igazi otthont akartunk. És onnét -- hiszen nincs már olyan messze -- majd egyszer hazalátogatunk szüleim sírjához. Csak még azt az önválasztott királyt kellene kiismernünk.
Így lett új hazám Naxosz, de lélekben mindig kéroszi maradtam. A barátom is. Természetesen ő is velünk jött, nem akartuk barátságunkat külön utakon járva elveszíteni. Meg dalnoki munkánkban is jól kiegészítettük egymást.
Naxoszból jártuk sorra a szigeteket. Érkeztünket a hír már jóval megelőzte, így mindenhová ismerősként jöttünk: a két kéroszi dalnok. És az emberek sokat is kívántak. Mindent hallani akartak, azt is, amit már tudtak, a messze múltat, s a tegnapokat is. És mi mindig az igazat beszéltük, dalba faragva jót, rosszat, emberi sorsokat. Legszebb dallamainkat sokan megtanulták, s a legközelebb, nagy meglepetésünkre, együtt dúdolták velünk.
* * *
Évek múltak észrevétlen. Családunk öt főre szaporodott, a két nagyobbik gyerek már játékosan a lantot pengette, s az aprócska kislány, bár beszélni is alig tudott, már énekkel próbálkozott. S ennyi év után még mindig nem merészkedtünk Kéroszra. Csak rossz hírek jöttek a királyról, alig hihetők.
Aztán jött egy hajó is. Hatalmas, erős, olyan, mint a milétoszi hadihajók. Napokig a kikötőben díszelgett, mindenki meglátogathatta, nagyon kedvesek voltak a hajósok meg a díszes urak, s ránk vártak, mert éppen távol voltunk: Méloszról igyekeztünk ismét haza. A küldöttség valóban minket várt. A király üzente, hogy a nyár első napján, egy hónap múlva, ünnepi játékokat rendez szüleim emlékére, haláluk tizedik évfordulóján. És vár engem, családomat és híres barátomat, s külön díszhajót küld majd értünk, a szigetvilág leghíresebb dalnokaiért.
Hetekig gondolkoztunk, de végül vállaltuk az utat. Abban bíztunk, hogy hírünk minden gonoszságtól megvéd majd, s a szigeten sem csak a király emberei élnek. Ott vannak régi barátaink, ismerőseink, rokonaink is.
Csalódtunk. Az emlékünnep nagyon szép volt, méltó szüleimhez. A városból, mely alig hasonlított a régire, sokan ott voltak, bár kevés volt az ismerős arc. Hiába, sok év telt el azóta, s nem is nyomtalanul. És senkivel sem beszélhettünk... A király egyik házában laktunk, a barátom is, mivel szüleim régi háza már nem volt meg, s a helyén ismeretlenek laktak. A barátom pedig egyetlen rokont sem talált. Szerettünk volna már másnap hazatérni Naxoszba, de nem kaptunk hajót. A király felajánlotta, hogy saját költségén házat építtet nekünk, ahol csak kívánjuk, de maradjunk Kéroszon. Szüksége van ránk.
A másnap, a döntés napja, nagyon elgondolkozva talált minket. Éreztük, valami nagy baj lebeg fölöttünk, amit nem sejtünk. Jobb lett volna otthon maradnunk. De ki látja előre a jövőt? Mi, a dalnokok, akiket sokszor jósoknak neveznek? Nem, mi biztosan nem.
A király reggel néhány egyenruhás szolgát küldött hozzánk. Amikor megláttam sok fegyverüket, tudtam, ezek katonák. Katonaság pedig még sohase volt Kéroszon! Az üzenet rövid volt, de egyértelmű. Egy napot kaptunk a felkészülésre: meg kell énekelnünk a király hősi tetteit, igazolni istenek és emberek előtt, hogy ő a törvényes kéroszi uralkodó, s szava a jog és az igazság. Mindenki ott lesz, hiába keresett rokonaink, ismerőseink, sőt barátom öreg szülei is. Kint az én fámnál. Elhűlt bennünk a vér! Erre egyikünk sem számított. A katonák, mert csak azok lehettek, választ sem várva távoztak. Tudtuk, foglyok vagyunk. S mi jöhet még?
Feleségemmel és barátommal megbeszéltük, hogy bármi is lesz, eddigi elveinktől nem tágítunk, s csak az igazat mondjuk. Felkészültünk utolsó dalnoki szerepünkre: életünk legszebb, legmélyebb dallamait remekeltük, s felkészültünk a halálra. Nagyon fájt itthagyni mindent, egy boldog családot, ártatlan gyerekeket, majd beleőrültünk mindhárman a gondolatba, -- de a becsületet nem adjuk!
A következő nap délben jöttek értünk. A vénséges vén olajfa tövében, szüleim sírja mellett állított emelvényen kellett énekelnem, a barátom mellettem állt. Előttem a feleségem bilincsben, s vele a három gyerek. Csak annyi időt kaptam, hogy futtában szétnézzek: körben mindenütt régi, ismert arcok, az első sorban barátom szülei, s rokonaim, barátaink. Sápadt, meztelen tömeg. Ahogy a föld alatti börtönökből, bányákból felhozták őket. Csupa seb, ütések, korbácsok nyoma, s bilincs mindenki kezén, lábán. Rabszolgák! Soha nem ismert vad düh fogott el. Rohantam volna esztelenül, hogy puszta kézzel szétmarcangoljam ezt a szörnyeteget, aki királynak nevezi magát. De aztán csak a barátomnak súgtam valamit, mintha a kezdésre adnék jelet, s valóban kezdtük. Elfeledve a megbeszélt szöveget, csak a gyönyörű dallam maradt: ennyi gazság láttán rögtönöznöm kellett. S énekeltem a múltról, az utolsó igazi királyról, a szabadságról, a világ szépségéről, egy kéroszi trónbitorló rémuralmáról és közeli rettentő haláláról, az eljövendő boldog jövőről. A király, mintha megdermedt volna, csak ült aranyos székén, majd elöntötte arcát a vér, felugrott s valamit üvöltött. Még láttam, hogy feleségemet és három gyermekünket a katonák leszúrják. Aztán barátommal együtt bilincsbe verve elvittek.
A következő órákról nincs mit mondanom. Mindketten ismertük sorsunkat: a halál várt reánk. Csak a mikor és a hogyan volt kérdéses. Éjszaka is sokat beszélgettünk. Nagyon egyetértettünk abban, hogy most is ugyanígy cselekednénk.
Másnap ismét az olajfám alatt találkoztunk a régiekkel. Most azonban mi is bilincsben voltunk. A gyilkos király bírói széken ült, és senkit meg nem hallgatva ítéletet hirdetett. Legalább hamarabb túl leszünk rajta, gondoltam.
"Elődeim szokásához híven az ősi törvény alapján ítélek. A két jelenlévő vádlott e pillanattól kezdve névtelen. Aki ezentúl volt nevüket bármikor, bárhol kiejti, hasonlóan bűnhődjék. Ezt az olajfát pedig, mely az egyik névtelen eltörölt nevét viseli, s így törvényeink szerint névtelen, most tüstént vágjátok ki!"
Kivágták. Pedig miről is tehetett szegény, öreg fa! Ez az én sorsom is. Magam választottam, mert becsületes akartam maradni.
"De hogy az egész világ megtudja, hogy Kérosz hatalmas királya milyen könyörületes, s magasztalandó irgalmában a legnagyobb bűnözőket is megkíméli, a két névtelen az életét megtarthatja, szabadon tartózkodhat szigetünkön, vagy innét szabadon el is távozhat, de szemük világa, mellyel a jót a gonoszsággal összekeverték s ellenünk fordították, azonnal vétessék el."
Irtózatos volt a fájdalom. Napokig csak fetrengtem ott a megszaporodott sírok között. Néha, valószínűleg éjszaka, mert valamivel hűvösebb volt, s a szél is a másik tenger felől fújt, valaki megetetett, s lemosta tűzégette sebeimet. Nagyon puha volt a keze, s olyan egészen kicsi. Talán egy kislány? Nem tudom. Bár most már tudom: a dalnok látnok is, de a saját sorsát nem láthatja.
Hónapokkal később, amikor testem felépült, s lelkem is kezdte visszanyerni régi erejét, hallottam először a barátomról. Azt mesélték, hogy még azon a héten, amikor az a szörnyű nap volt, ott találták egy éjszaka a Névtelen Fánál. Elvitte a láz. Titokban el is temették a sírok mellé, de még nem mertek emléket emelni föléje.
Nagyon hálás vagyok feleségemnek is, barátomnak is azért a bátorságért, amivel vállalták sorsukat. A későbbi hosszú időben az ő példájuk tartott meg mindig a helyes úton, s lettem ismét erős s lélekben legyőzhetetlen. Elhatároztam, hogy mindent megteszek, hogy ismét a régi legyek, így, vakon, Kérosz vak dalnoka, a Névtelen. És dallamba metszem minden bánatom, az emberiség örök bánatát.
* * *
Még nem jött el a tavasz első napja, amikor kortalanul vén dajkám, akinek apró kezét kislánykéznek gondoltam, azzal a hírrel lepett meg, hogy az éj leple alatt hatalmas dolgok történtek a dombon. Még nem tudtam jól tájékozódni, így csak sejtettem, hogy mi valahol a régi városon kívül egy völgyben lakunk, ahol régen a szőlők kezdődtek. Tudod, ott az elhagyatott agyagbányánál, ahol utolsó fazekasunk dolgozott. Tehát olyan messze voltunk a dombtól, hogy onnét még zaj se hallatszott le hozzánk. Ahogy elmondta, három óriási hajó vetett horgonyt nagy titokban, a hajósok kiúsztak a partra, s a körülvett palotából előráncigálták a királyt, s most bilincsben ott áll egy cölöphöz kötve a Névtelen Fánál, körülötte szintén megkötözve valamennyi embere. Mindenütt hajósok, s a régi kérosziak, szabadon. Valami előkelő úr, olyan nagyon furcsa beszédű, fontoskodik középen, s engem keres a régi nevemen.
Döntöttem. Megyek, ha a dajkám vezet. Újra az emberek közé. De mindenkinek a Névtelen vagyok!
A feleségem apja várt rám. Régi nevemen akart szólítani, de váratlan kiáltásom elhallgattatta. Végül is megértett, hiszen régen is jól értettük egymást. Csak annyit kért: zárjuk le a véres múltat, teremtsünk rendet a szigeten, s a bánatokról meséljenek majd a sírok és a dallamok. De itt új élet kell, virágzó, s egészen emberi. Ebben egyetértettünk. És abban is, hogy a gyilkos trónbitorlónak és embereinek bünhődniük kell. A tömeg, a régiek, egyhangúan engem követeltek királynak. Nem láttam őket, de így is tudtam, minden túlélő itt van, s békét akar. Vállaltam, de nagy esküvel megkötve: csak egy évre. Míg rend lesz újra.
Akaratlanul csapdába estem. Most vettem észre: bíró vagyok, az ellenem vétők bírája is. Ezt nem! Ítéljen más, aki törvény előtt ítélhet, de én, a sértett, csak panaszt tehetek. Ennyiben maradtunk. Apósom hajóra rakatta valamennyi betolakodót, s megigérte, igazságos bírát kapnak majd. Igen, ki is bízhat egy kereskedőben? Később tudtam meg, a bíró ő maga volt s a hóhér a tenger. Egytől egyig a mély tengerbe fojtatta a gonosztevőket.
Király voltam a szigeten, ahol születtem, Névtelen király, a vak. Nem mesélek róla. Tettem, amit tennem kellett, s amit emberi esendőségem engedett. Jó emberek vettek körül, s kezdtem vakon is látni. Megtanultam újra biztonságosan járni, mert a hallásom kiélesedett, s tapintásról már majdnem mindent megismertem. Hangom tisztább lett, ércesebb, s ujjaim mozgékonyabbak. Jobban éreztem a dallamot, mint valaha. Csak a síp hiányzott, így aztán alakítgattam, majd teljesen átformáltam a lantot, hogy teltebb, szebb legyen a hangzás.
* * *
Az egy év eltelt. Utódom egy tetterős, kitűnő hajós lett, aki a zsarnokról csak utólag hallott, mivel éppen Paroszon tanulta a márványfaragás kemény mesterségét. És ismeri a cserepek titkát is. Az utolsó fazekasunk a bányában halt éhen.
Én még egy darabig maradtam Kéroszon, csak addig, amíg a dajkám élt. Gondoztam szeretteim sírját, s a fámat, mely éppen most volt egy esztendős. Igazából sokkal öregebb volt, hiszen a kivágott fa gyökeréből hajtott ki. Mindegyikünk ilyen öreg? Bennünk van az egész múlt? Nem tudom. De azt hiszem, valahogy így van.
A nyár végén, amikor a forróság még délebbre költözik, akkor indultam. Először csak a közeli szigetekre, ahova a halászaink rendszeresen elvitorláztak. Pár napig maradtam, ismerkedtem az ismert, s mégis új környezettel, találkoztam régi barátokkal, és sok újat is szereztem. Mindenütt daloltam a múlt világról, a tegnapokról, egy zsarnokról, az emberi bánatról, szeretteimről. Új dallamok éltek az ajkamon, új harmóniák zengtek a húrokon. Más lettem: a Névtelen, a kéroszi vak látnok.
Később messzebre merészkedtem. Naxosz, Délosz, s ki a Kükládok gyűrűjéből: Szamosz, Khiosz, Leszbosz, majd a szárazföldön vissza, ismert tájakon, Milétoszig. Ismét hónapokig távol maradtam, s a Névtelen híre messze megelőzött. Félni kezdtem -- magamtól és a hírnévtől. Magányra volt szükségem, hogy ismét kiismerjem a lelkemet. Arra a pár napra gondoltam, amikor jó régen, de már híres dalnokként, a kalózok elfogtak, s mivel kincset reméltek, elvittek karpathoszi rejtekükre. Hosszú, olyan odafröccsentett sziget ez, de járhatatlan magas hegyekkel. Aki el akar bújni, azt a völgyek és katlanok úgy elrejtik, mintha sose született volna. Rájuk gondoltam, a barátaimra. Mert barátságban váltunk el: egy dalnokkal nem szabad haragban lenni! Így önként számüzetésbe vonultam, hogy a hegyek magányában újra magamra találjak. Egy pásztorkunyhót kaptam, olyat, mint amilyet Kéroszon is építünk, de itt magasan a hegyekben. Minden este friss tejet, kenyeret, sajtot és gyümölcsöt hoztak, láthatatlanul, mert tisztelni akarták magányomat.
* * *
Nem lettem bölcs, csak kissé jobban megismertem magamat. Ráébredtem, hogy mindaz, amit tettem, amit eddig dalba, történetbe foglaltam, az mind hamis. Nincs örök értéke. Csak én gondolom, hogy helyes és szép. És aztán... és ha jön a halál? Mi marad meg belőle a sír után? Semmi. Szertefoszlik, mint egy hang, elhal, mint a megpendített húr zendülése. Ez nem lehet igazi érték! A hírnevem is hamis?
Hónapokat töltöttem a hegyek között, de vendéglátóim nem voltak türelmetlenek. Megéreztem, micsoda érték van bennük, ezekben a kivetettekben, üldözöttekben. S mennyi érték van minden emberben. A dajkámban is, a zsarnok királyban is, szerencsétlen feleségemben is, a barátomban is.
És bennem, van-e érték bennem?
A válasz, mint oly sokszor, megint cserbenhagyott. Aztán harcba szálltam az istenekkel. Ne kívánd, hogy mindent elmondjak! A karpathoszi hónapok alatt mindent kiirtottam magamból, ami értéktelen, ami nem igaz, ami nem örök. S maradtam üresen, igazságra éhezve, vágyakozva. Ekkor, előttem ismeretlen módon, egyszercsak bennem volt valami nagy teljesség, valami valóság, amit az őseink egyszerűen csak úgy neveztek, hogy Éltető Szellem. Hogy mi az, nem tudtam, de biztos voltam abban, hogy attól kezdve egészen más leszek, s ha dalnokként ismét a múltról énekelek, akkor az a jövőről fog szólni, a vég nélküli értékekről.
* * *
Emlékezz csak! Te is jártál Karpathoszon, fönt a hegyekben. És egyetlen szállodában sem kaptál szobát, s a repülőn sem volt hely, hogy visszarepülj Rhodoszra. Egy éjszakát ott kellett töltened. Akkor felmásztál a hegyekbe, s a legmagasabb csúcs oldalában egy romos pásztorkunyhó mellett, az elhagyott karám falánál, a földön aludtál. Majdnem ott, ahol régen a kalózok vendége voltam.
Nehéz éjszakád volt, tudom. Te is féltél magadtól, mint én, ott a kalózok tanyáján. Szólhattam volna, hiszen már ismertük egymást. De téged akkor valami más gyötört, valami régibb és épp olyan fontos, emlékszel? Emlékszel még Lianokladira? Akit ma a barátodnak nevezel? Aki még az álmaidba is beleszólt? S hogy a lét történetében minden összefügg?
* * *
Karpathoszon egészen újjászülettem. Új dalnokként ismertek meg a régiek és újak. Csodálkoztak, de elfogadtak. Hamarosan új jelzőt is ragasztottak a nevemhez: a Névtelen, a kéroszi vak, a béke dalnoka. Ennek örültem, mert csak a béke örök, s a béke maga a szeretet.
Otthon az utódom, akit sokszor és sokszor újra megválasztottak, egyik hazatértemkor négy letakart ajándékkal lepett meg. "A szeretetet nem tudom márványba metszeni, így a feleségedet és kislányodat, akik téged a legjobban szerettek, képtelen vagyok kemény anyagba igézni. De a bánatodat kőbe metszettem."
A barátom szobra volt a kettős síppal, a két apró fiamé, s az enyém. A legszebb ajándék, amit egy hosszú élet alkonyán kaphattam. Csak arra kértem, a barátom szobra halálom után a barátom sírját díszítse, a két fiamét s az enyémet tegye a síromba, ha eltemet, s ne emlegesse többé a bánatot. Hiszen amit faragott, az a világ legcsodálatosabb alkotása, a bánattalan örök lét himnusza, maga a kőbe metszett szeretet.
Nem Orpheusz vagyok, mint sokan gondolják. Amikor elvették a nevemet, Névtelen lettem. Amikor visszakaphattam, nem kellett a régi, mert Névtelenként akartam valóban ismertté és becsültté válni, és igazán emberré. Ne akarj másnak nevezni! A nevem ma is: a Névtelen, a kéroszi vak, a béke dalnoka.
Hellász napsütötte tájain, ahol a tengerszínű ég és az égszínű tenger örök versengésben találkozik, háromezernél is több sziget őrzi féltékenyen sós haboktól koszorúzott múltját. E kisebb-nagyobb földek -- mindegyikük egy külön világ -- évezredek óta az emberről mesélnek, aki földet és vizet szelidítve, eggyé vált a tájjal, s alakította annak könnyes-mosolygó történetét.
Minden szigetnek más az arca. Még akkor is, ha a földrajz vagy a történelem tudósai valami miatt csoportba foglalják őket. Ma a Kükládok csoportján járunk, s ott is egy aprócska folton, Kéroszon. Csak nagyon jó térképek jelzik, hiszen oly kicsi, s a turizmus sem fedezte még fel. Naxosz és Amorgosz között, sok még apróbb sziget között bújik meg félénken.
1884-ben, amikor e szigeteken még el sem kezdődtek a rendszeres ásatások, felfedeztek Kéroszon néhány régi sírt (később több száz lett belőlük), a Krisztus előtti 3. évezredből. És ezzel felfedezték az úgynevezett küklád-kultúrát, mely jóval a görögök megjelenése előtt meghatározta e gyűrű-szigetcsoport arculatát. Ahogy a kutatók ma látják, önálló, s az égei térségben előzmények nélküli kultúra volt ez. Rokonságát valahol Kis-Ázsiában, Anatólia belsejében sejtik. Ugyanakkor nyitott is volt. Kereskedelmi kapcsolatait nemcsak a görög szigetvilágban és a szárazföldön követhetjük, hanem még a távoli Baleári-szigeteken is felfedezzük, ami pedig légvonalban kétezer kilométer. Hát még tengeren és csaknem ötezer évvel ezelőtt!
Olyan ez a kultúra (és sokszor olyan modern), hogy ma is értetlenül állunk vele szemben. Az akkoriak kőbe, agyagba álmodott világa sokat mesél. Művészeik uralják a márványt, mint anyagot, s egészen szellemivé formálják, és pár vonással betöltik vele a teret, minden dimenziót. E korszak szobrászatának legjellemzőbb vonása, s ennek alapján azonnal fel is ismerhető a Kükládok kultúrköre, az emberi test, főként a fej különös ábrázolása. A megnyúlt formák, a vonalvezetés végletes leegyszerűsítése nem a technikai eszközök és lehetőségek hiányát jelzik, hanem valami lényegre törést, elvont, eszményi egyszerűsítést, amint azt a 20. század művészei újra felfedezik. Bámulatra méltó az a technikai tudás, amivel egy viszonylag apró, 20-30 cm-es márványdarabot kezelnek, s ugyanakkor azonos finomsággal dolgoznak ki egy akár 2 méteres tömböt is. S mindezt a rendkívül plasztikusan alakítható paroszi vagy naxoszi fehér márványból. A szobrok többsége női alak, talán valami termékenységistenség, de van néhány férfi is. A különös azonban az, hogy ezek a szobrok sírokban kerültek elő, a halott mellé fektetve, vagy a kisebb szobroknál, állítva. Talán jó szellemekként vigasztalást, társat, kíséretet jelentettek? A sírokban talált használati tárgyak és a kiásott házak alapján megközelítőleg rekonstruálható, illetve elképzelhető az akkori emberek életmódja és kultúrája. Az biztos, hogy nagyon sajátos formával állunk itt szemben, nincs rokona, s nem is függ a korszak egyetlen ismert kultúrájától sem. Csak van. Időtlenül. Tudós nyelven: az átmenetet látjuk a kőszerszámok használatából a bronz ismeretére. Még fontosak az obszidiánból pattintott kések is, de megjelenik a bronz megmunkálása. Földművelésből és a tengerből élnek, cserekereskedelem virágzik. Feltehetőleg ők szállítják a méloszi obszidiánt az egész égei térségbe.
Kalózkodásra utaló adatok is vannak. Kalózaik azonban olyan mesebeli kalózok, akik senkit sem bántanak, s nem is rabolnak össze mindent válogatás nélkül, hanem csak azt és annyit, ami az élethez kellett. Városi jellegű településen élnek. Házaik alaprajza, felépítése olyan, mint ma a szigetlakóké. Halottaikat gazdag útravalóval temetik el.
Ha ezt a küklád-kultúrát kellene időkeretbe foglalni, a következő képet kapnánk: Krisztus előtt 3000 táján érkezik valahonnét egy népcsoport, meghódítja a már régóta lakott szigeteket, egységes, nagyon eleven kultúrát teremtenek, s Kr.e. 1450 körül (a thérai vulkán kitörése!) úgy eltűnnek, hogy az utánuk jövő görög törzsek nem is tudnak róluk semmit. Csak a föld mélye őrzi rejtelmes világukat egészen a XIX. századig.
Az, ami miatt Kéroszra az egész világ felfigyelt, az nemcsak a lényeget megragadó absztrakt ábrázolás, hanem főleg az a négy paroszi márványból faragott "zenész": három hárfás és egy kettős sípon játszó férfi. Valamennyi 20-30 cm közötti méretű, s bár egyénileg mindegyik más, egy kéz alkotásának tűnnek. A datálás csak megközelítőleg sikerül: Kr. e. 2700-2300 közöttiek.
A három hárfaművész közül a legszebb az itt bemutatott (Athén). Leegyszerűsített arca a végtelenbe, az időn túlra néz. Mint egy vak, aki belülről lát, átszellemülten, időtlenül, anyagtalanul: a névtelen kéroszi látnok. A másik kettő (Karlsruhe és New York múzeumai őrzik) elnagyoltabb, a száj és szem is megfaragva. Érződik a föld valósága, a vaskos élet, a messzeség, a belső távlat hiánya.
Ugyanebből a korból származnak a Szüroszon talált kerámiák is, melyekből most kettőt láthatunk. Az egyik talán sütőlap, "serpenyő" volt, s belekarcoltak egy hajót, s a tenger borzas hullámait. A másik nagyon különös alkotás. Világos alapon sötétbarna mintázat díszíti ezt az állatalakot (medve, sündisznó?). A két első lábával tartott tál hátul nyitott, a beleöntött folyadék eltűnik az állat testében. Talán mágikus tárgy? Varázseszköz? Vagy egy bűvész kelléktárához tartozott? Játék is lehetett.
A legnagyobb szobor egy álló nőalak. Több hasonló szobor alapján jellemzője az összekulcsolt kar, de a bal mindig felül van. A fej és a lábak megformálása azonos a zenész-szobrokéval.
(LIMES-FÜZETEK, III, 1996) | LimesNet | Tartalom | Történetek |
Csajághy György
Néhány gondolat a magyar őstörténetről, ill. a magyar népzenekutatás és az őstörténet összefüggéseiről
"Kelet kultúrája alapvető összefüggésben állott az ókori görög és latin műveltséggel is. A keleti kultúra közvetítésében nem lebecsülendő a hajdani lovasnépek szerepe. E népek utolsó nagy hullámaként megjelenő magyarság, és az őstörténetéből fakadó, sajátos, keleti eredetű műveltség sok színnel gazdagította Európa kultúráját. A magyarság az egyetlen olyan máig fennmaradt képviselője a hajdani lovasnépeknek, mely Európa szívében tartósan hazát tudott teremteni, s egyben hidat képezett kelet és nyugat népei között."
"Az avar (késő-avar)-magyar dallamvilág bizonyos összefüggéseinek - már részben említett - szűk hangterjedelmű, valamint pentatonális rokonságát a kettős avar sípokkal kapcsolatos vizsgálataim erősítik meg. (A Rácalmáson előkerült avar síp hangsora dúr hexachord felé mutat, míg a felgyői ásatások sípján moll pentaton skálára épülő dallamok fújhatók 1 oktáv terjedelemben.[Csajághy, 1998/I.] Az avar sípok körében végzett újabb kutatási eredményeim a balatonfűzfői kettős síp tekintetében a felgyői síp hangsorához hasonló pentatónia irányába mutatnak. E tekintetben kontrollvizsgálatok lennének szükségesek, ám akadályozó tényező, hogy a kérdéses hangszer igen rossz állapotú.)"
Pánsíp
Megfelelően összeválogatott és összerendezett, felül nyitott, alul zárt hengeres csövek sokasága, melyet a cső peremére történő ráfújással szólaltatnak meg. A nádból készült sípokat általában ügyesen összekötözik egy keresztben végigfutó lapos heveder segítségével. Vannak egyszer s mindenkorra összeragasztott pánsípok is, de ezek nehezebben javíthatók, ha valamelyik síp eltörik. Forma és hangkészlet szerint sokféle pánsíp van, de két alapvető típus szokott leggyakrabban előfordulni:
- Egysoros diatonikus ívelt
Ez a típus gyakori a román népzenében, de újabban a dallamos popzenében is egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Általában a C-dúr skála hangjait tartalmazza, hangterjedelme 2-3 oktáv. Mind jobbos, mind balos kivitelben elkészíthető, de a jobbos a gyakori, amelynél a mély hangú hosszú sípok jobb oldalon vannak.
- Kétsoros diatonikus egyenes
Ez a dél-amerikai népzenét játszó együttesek kedvelt hangszere. Általában a G-dúr skála hangjait tartalmazza, minimális hangterjedelme: d'-h'', illetve d-h' vagy D-h.
Szokásos összeállítása:
Felső sor (jobbról balra):d'-f#'-a'-c''-e''-g''-h''
Alsó sor (jobbról balra): e'-g'-h'-d''-f#''-a''
Az alsó sor van a szájhoz közelebb, ehhez képest a felső sor közvetlenül mögötte van, de úgy, hogy a sípok felső vége 1-2 cm-rel feljebb van. Oldalirányban úgy van elhelyezve a két rész, hogy egy G-dúr skálát cikkcakkban ugrálva lehet eljátszani. A mélyebb hangolású pánsípokat gyakran két részre szedik, (illetve a külön összekötözött sorokat össze sem rakják) és ketten játszanak rajta, így jobban bírják levegővel, és különös sztereó-hangzást produkálnak.
Hangolás
Ha valamelyik sípot kutyafuttában feljebb kell hangolni, akkor megtehetjük, hogy egy pici kavicsot vagy gyertyaviasz-darabkát belepottyantunk. Ha több apró darabkát szórunk bele, akkor nagyon leromlik a hang minősége. Ha végleg feljebb kell hangolni, akkor ejtsünk bele egy viaszdarabkát, majd egy forró fémpálcával olvasszuk el. Jó tudni, hogy amíg forró a viasz, addig a síp magasabb hangon szól a véglegesnél.
Ha túl sok viasz ment bele, akkor egy hosszú fémpálca forró végével megolvasztjuk, majd a hideg végét bedugva és kihúzva kiemeljük a fölösleget.
Nehezebb ügy, ha mélyíteni kell a hangot. Ha nincs már mit kiszedni a sípból, kismértékben mélyíthető a hang a csőnyílás szűkítésével, a csőátmérő egy-kétszeresét kitevő hosszban.
Játékmód
A pánsíp nagyon levegőigényes hangszer, ezért különösen fontos, hogy nyelvvel indítsuk a hangokat. A mély hangoknál egészen különleges hatása van annak, amikor hangindításkor a magasabb felharmonikusok (de csak a páratlanok, tehát a duodecima, illetve a két oktáv fölötti terc) is élesen megszólalnak egy pillanatra, majd egy sejtelmes mély hang szól tovább. Persze indíthatjuk a hangot ajakkal is, ilyenkor "Pű" szótagot mondunk zönge nélkül. Bizonyos esetekben tüdőből indított "beúszó" hangokat is játszhatunk, esetleg rekeszizomból meglebegtetve, de ez inkább csak különlegesség legyen, az "átlagos" hangokat nyelvvel, vagy ajakkal indítsuk!
Pánsípon lehet a hangmagasságot intonálni. Ha a hangszert "befelé" döntjük és ezáltal jobban rádőlünk a hangnyílásra, mélyül a hang, míg "kifelé" döntésnél magasodik.
Dinamikai árnyalásra is van mód. Ha nagyobb szájnyíláson kisebb légnyomással, illetve kisebb nyíláson nagyobb nyomással fújunk, különböző hangerőt kapunk, miközben a hangmagasság elcsúszását a fent leírt módon kompenzálni tudjuk.
Írásmód
Mivel a pánsípnak nincs olyan hagyományos irodalma mint pl. a gitárnak, ezért itt túlzás lenne szokásos írásmódról beszélni. Célszerű írásmód a violinkulcsos kotta transzpozíció nélkül, illetve a mélyebb hangú példányoknál oktávtranszpozícióval.
http://www.terrasoft.hu/kultura/kaboca/zf1/hangsz.h
Cső felett elfújnak, változtatva a benne lévő vízoszlop magaságát.
Csőbe zárt levegőoszlop úgy is rezgésbe hozható, hogy a levegőoszlop egyik végén periodikus nyomásingadozást hoznak létre. Így működnek a sípok (ajaksíp, nyelvsíp).
(Próbáld ki te is! Palack felett elfújsz, különböző vízoszlopmagasságok mellett.)
A rezgő levegőoszlopban állóhullámok alakulnak ki.
Egyik végén zárt síp esetén:
l = l /4 ; 3* l /4 ; 5* l /4 ...
Mindkét végén nyitott síp esetén:
l = l /2 ; 2* l /2; 3* l /2 ....
Feladat: Mekkora a rezgésszáma a 45 cm hosszú nyitott síp második felhangjának?
