Ha már vesézzük a pénzeket.
Nekem és a fiamnag, milliós nagyaságrend volt, mire az összes "jogsit" beszeretük azért, hogy legálisan dolgozhassunk. A minősítő biztonságit 7 éve szereztük, 3x vették igénybe!
Erre jön a 30 ef.-os ember, és megcsinálja a munkát, olyan paírral, meg végzettséggel, (néha hozzáértéssel) amit soha nem ellenőríz senki.
Na ezekkel mi nem tudunk, illetve a magam részéről nem is akarok versenyezni.
A diploma? Bizonyára el tudtuk volna páran mi is végezni az egyetemet. Én igen jó tanuló voltam, és magam választottam a szakmunkásképzőt, minden ellenvélemény ellenére.
Elég nagy vargabetűvel találtam meg azt a szakmát amit aránylag jól is csinálok (unk).
Nem bántam meg!
Ha akkor elmentem volna egyetemre, itt sírhatnék, hogy hiába tanultam, nem díjazza senki! És erre egy kis novellát bemásolok, hogy értsétek!
"Suba, subával. Guba, gubával!
A történet nem friss, de időt álló.
Van pár barátom, akik annak idején, un. SZET.-en végezték el, egyetemi, vagy főiskolai tanulmányaikat.
Nem bántás képpen, de némelyik, úgy is maradt!
Egy összejövetelen, ahol arról beszélgettünk, miszerint hová lehetne eldugni azt a ,,diplomás sarjat” ahol mégiscsak diplomát szerez, akkor a középiskola kezdés előtt álló, naív, kislányom megkérdezte.
Apu miért kell ennek a fiúnak feltétlenül főiskolán, vagy egyetemen tovább tanulnia? Az én rövid válaszom: mert diplomás ember gyermekének, diplomát kell szerezni! (bármi áron)
Ez az apropója az úrhatnám történetnek, ami a szokásomhoz híven, igaz, és velem esett.
Az eset!
Van Eger városában egy cég. Régi, már a ,,szociálizmusban” is ott volt.
Ide hívtak egy alkalommal, gázkészülék javítást oktatni. A szerelők akkor kezdték a gázkonvektorok felszerelésének fortélyait megismerni. Mivel nem akarta az ottani főnökség, hogy saját tapasztalati úton jussanak az áhított tudásbirtokába, meghívták a cégemet egy ismertető tartására. A gyártó képviseletében ketten jelentünk meg a cég udvarán, autóval.
Az akkori, szerviz, és vevőszolgálat vezetője.
Egy tündéri megjelenésű, művelt, középkorú hölgy, aki az autó jobb oldali üléséről szállott ki, és jómagam. Én ekkor már évtizedek óta szállítottam magamat, illetve ,,főnök asszonyomat” különböző helyekre, ahol meg kellett jelennünk.
A helyi vezető ember, siet elénk, fogadja Ágnes asszonyt, természetesen rám, "gépkocsivezetőre" ügyet sem vetve, tessékeli egy kis ,,szocreál” traktára, saját irodájába.
A cselédséggel mit sem törődve, mintegy magára hagyva.
A történet, itt elmondom, jóval a rendszerváltás utáni.
Én egy darabig tétovázok, de ezzel a fazonnal én már nem igazán akarok semmilyen téren kapcsolatot keresni, így landolok a titkárnőjénél. Persze tudta ő, hogy én ki vagyok.
A gépkocsivezetője, az Én általam is képviselt cég, egyik „hatalmasságának.” Aki, ugyebár bent kávézik a szentélyben. Kávét én is kapok, helyet is, időm van. Az asztalon kusza összevisszaságban, szakírások. Az egyik azonnal felkeltette érdeklődésemet. Az akkor még gyerekcipőben járó egyik lakossági gázvezeték építésről, annak, illetve az ahhoz tartozó gázkészülékekről volt szó. A téma érdekelt, jól volt fogalmazva, és míg, ,,gazdám" kávézott addig én kétszer-háromszor átolvastam a számomra fontosnak ítélt részeket.
Eljött az idő.
A főnökség színre lép.
Kezdődik az oktatás.
Az én főnököm, valami kétségbe esett arccal.
Te "kis" Kovács, itt valami emelt kisnyomású hálózat, szerelési módjairól, főleg azokhoz illeszthető készülékekről kell előadást tartani.
Hallottál te már erről?
Megnyugtattam.
Nem.
Most mi lesz, kérdi.
Mi lenne, ha lejöttünk, akkor dolgunk végezetlenül nem megyünk haza. És jött, a csapás, ennek a kicsit úrhatnám helyi főnöknek.
Majd nem tudott hova lenni, mikor meglátta.
Egy gépkocsivezető tartja az oktatást!
Megjegyzem, az rendben lezajlott.
Hogyan?
Hát az ott, a ,,cseléd"-váróban fellelt irat, illetve az én készülék ismeretem, spontán összeházasításával. A ,,műsornak” olyan sikere lett szakmai körökben, hogy az akkori gázszolgáltató sok kirendeltségét végigjártuk vele.
Vége az oktatásnak. Jő az ember.
Már nem tart ,,sofőrnek”. Emberszámba vesz.
Hív az irodájába, megköszönve elhárítom, a meghívást.
Nekem továbbra is jó a cselédsor. Ott nem nézték, melyik oldalban ültem az autóban.
Ott nem azt tartották:
„Nem az, az úr, akinek autója, hanem akinek gépkocsivezetője van!”
Hogy kezdtem?
Suba, subával. Guba, gubával.
Aki ezt, a régi mondást nem ismerte, talán már érti is.
