Azt, amit más õrülten hajszol Egy hosszú, kínos életen, A kétség átkos órájában A sors megadta énnekem. Nem a nyugalmat. Az én lelkem Megölné a csend, nyugalom, Csak egy intést, biztatást vártam, Ha zokogásba fúl dalom, Szivembõl ömlõ, bús dalom.
Áldott a kéz, amely megadta Ez áldott, édes biztatást, Áldott a szív, mely némán szenved S mégis tud vigasztalni mást. Hát más is érzi azt az átkot, Melytõl zokog minden dalom? Óh! akkor nem fog porba sújtni Bús végzetem, a fájdalom, A dalba ömlõ fájdalom...
Azt, amit más õrülten hajszol Egy hosszú, hosszú életen, A megértõ, biztató hangot A sors megadta énnekem. Tudom, hogy múló pillanatra
Enyhült a régi fájdalom, De azért légy ezerszer áldott Te, aki átérzed dalom, Szivembõl ömlõ, bús dalom.
A válás perce oly nehéz, A kézben nyugszik még a kéz, A szembe olvad még a szem Mint mindörökre, végtelen; S a lélek már csak félig itt, Félig követi útait S jobb része mégis ezalatt A búcsúzónál itt marad. A viszontlátás oly nehéz, A kézben nyugszik már a kéz, A szembe olvad már a szem, Mint mindörökre, végtelen. S a lélek mégis fél, remeg, Hogy őt csak álom csalja meg S nem mer örűlni igazán, Hogy fel ne ébredjen talán...
Nem én kiáltok, a föld dübörög, Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán, Lapulj a források tiszta fenekére, Símulj az üveglapba, Rejtőzz a gyémántok fénye mögé, Kövek alatt a bogarak közé, Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben, Te szegény, szegény. Friss záporokkal szivárogj a földbe – Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat. Légy egy fűszálon a pici él S nagyobb leszel a világ tengelyénél. Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok! Meddő anyánk gyerekért könyörög. Barátom, drága, szerelmes barátom, Akár borzalmas, akár nagyszerű, Nem én kiáltok, a föld dübörög.
Örök reménység istenajka csókol Keserű számra, Ember, égi dalt: Nagy, szűz virág a roskadozó lombból S Világbékesség szívedből kihajt És szeretettel, illatával hódol Világszabadság, tavasz, téli rajt, Undok lélek-fagyot feledve, Ember Rácsókolom magam kezedre rajt, Kérgén lihegjek Világszerelemmel, Mert a Békesség egyszer csak kihajt. Ó halleluja, Május a szivekben, Hozsánna, nékem ezt kell énekelnem: Az Isten legszebb gondolata lelkem!
Ha végképp elvisz a hallgatás, s ajkaim belebotlanak a szóba, tekintetemmel se keresem a jövőt, és minden elmúlik, ami visszahívna, csak te leszel még örökké beváltatlanul - ősz hajjal, nekem mégis fényesen, összetört mosollyal, mégis ragyogón: állsz a fejem fölött, megértve, nem vitázva, s arra gondolsz akkor is, ha már a múlt nem vigasztal, hogy szép volt, igen, mégis szép
A legnagyobb művészettudod e mi? Derűs szívvel megöregedni. Tenni akarnál, s tétlen maradni. Igazad van mégis hallgatni. Soha nem lenni reményvesztett csendben hordozni a keresztet. Irigység nélkül nézni másra, Ki útját tetterősen járja. Kezed letenni az öledbe, S hagyni, hogy gondod más viselje. Hol segítettél régen, bevallani alázattal, szépen, hogy arra most már nincs erőd, Nem vagy olyan mint azelőtt...
Pihentető szép délutánt kivánok minden verskedvelőnek!
József Attila: Jön a vihar...
Jön a vihar, tajtékja ében, haragos bírák feketében, villámok szelnek át az égen, mint fájó fejen a kinok, utánuk bársony nesz inog, megremegnek a jázminok.
Almaszirmok - még ép a roncs ág - igyekszenek, hogy szállni bontsák kis lepkeszárnyuk - mily bolondság! S ameddig ez a lanka nyúl, a szegény fűszál lekonyúl, fél, hogy örökre alkonyúl.
Borzongásuk a nem remélt vád - így adnak e kicsinyek példát, hogy fájdalmad szerényen éld át, s legyen oly lágy a dallama mint ha a fű is hallana, s téged is fűnek vallana.
JÓZSEF ATTILA
Ó SZÍV! NYUGODJ!
Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zúzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.
Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsú, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.
1928 vége
*
Szép estét Mindenkinek!:)
Múltadnak ringy-rongyai a délutáni a szélben, szikkadtan lengenek egy hullámos sós kötélen. Mert feltépted hasztalan vékony csíkokra mindet, épen nem hagyva semmit, talán egy ócska inget. Hiába kértelek, Istenre, füvekre, fákra, ott álltál meztelen, akár egy anyátlan árva, és a rongyok alól, kikandikáltak a csontok fehéren és véresen, ahogy a hús lefoszlott. Miféle vad lelkiség, miféle harci bánat tilthatja meg nekem: ne nevezzelek apámnak? Már a fény felé figyelsz, napba bámulsz csendben, elkéstem most is, mint annyiszor e furcsa rendben. Két szemhéjam kelyhében a bánat mos ma lábat, úgy vágyom most is, - utánad!
a padlón foszladozó emlék cafatok szerteterítve mind jaj letapadva a kőre próbáltam felemelni újra megint újra-álmodni újra vetni magot kikelő füveit tenyerembe újra csókolni ölelni nagyanyám ős öreg arcát a szívemre éreztem nem vagyok képes ő volt a szép a szelíd de már nem látom az arcát az éjszaka lassan a köd beterít
Törzseim, mint templom élő oszlopai Úgy nyúlnak föl-föl távoli egembe, S odalenn a zöld homály bojtjaiban, A kis tollasok is csendben elülnek. Ködből szőtt fény fátyol szálai játszanak, Kék-viaszos tűlevelemre tekerve, Remegőn kis csillogó foltokat írva, Mindarra mi lenn van hadam lábainál. Diadalt állok e szigorú rendben, Friss pára öleli körbe vad derekam, Halkan mormol az élő televényben, Patakom taposott ösvényén a hűs víz. S ebben a csöndben, mint orgona szól Odafenn zengő hangján a nyárközi szél.
Szervusztok! Szép napot kívánok mindenkinek! ---- Kedves vagy, Karak! Igaz, nem ma tartom, hanem július 22-én, de jólesik a figyelmességed. Köszönöm.:-)
Meghalt ! – szinte dörren a hír, hozza újság vagy telefon, úgy jön mint egy puskalövés, élesen kurtán, szárazon. Meghalt ! - mindennap jön a híre s egyre több barát esik el a nagy csapatból, amelyet valaki folyton tizedel.
Meghalt ! – be más volt a halál, mely régen, legelőször ért, szegény Rózsika húgomé, aki csak tíz hónapig élt; az a halál még mese volt, titokzatos és szomorú, nem is tudtam megérteni én, az ötéves kisfiú.
Épp, ami a legrosszabb, azt nem tudtam megérteni, S volt ünnep, hogy takarja, dísz, volt ég s voltak angyalai. Aztán eltelt huszonhat év s meghalt Hajnalka, nagy hugom. Akkor már más volt a halál: meztelen, nyugodt borzalom.
Akkor már más volt a halál: szörnyű volt, mert természetes; nem leplezte, hogy titka nincs, nem szónokolt tetteihez; akkor már az volt, ami ma, tudta, hogy a tény épp elég; fölényes volt, mint egy nagyúr, és egyszerű, mint egy pribék.
Meghalt ! – egyre sűrűbb a hír, hozza újság vagy telefon. Öregszem, sok az ismerős, és csak a vállamat vonom; tehetetlen iszonyomat letagadom, annyira fáj, mégis érzem, hogy rab vagyok, rab, aki kivégzésre vár.
Mindig meghalok egy kicsit, amikor meghal valaki; s nem értem, életét a vén, a legvégét, hogy bírja ki: egyre biztosabb, ami jön, egyre kisebb a maradék… Halál… lesz-e hozzá erőm, hogy kivárjam a magamét ?!
