HÁFIZ, SAMSZU'D-DÍN MUHAMMAD HA EGY ALMÁT A TE FÁDRÓL LESZAKÍTNÉK... Képes Géza fordítása
Ha egy almát a te fádról leszakítnék, kinek árt? Ha a lámpádba tekintek, mi vakít még, kinek árt? Ha a nap vad tüze perzsel, s a magas cédrus alá, Hüvös árnyékba futok, mely felüdít s véd, kinek árt? Te a Dzsemsid gyürüjén fény s hatalom szent jele vagy - Ha a fényed gyürümön, mint a nap, itt ég, kinek árt? Tanitónknak csak a sáh és a miniszter kegye kell - A nagyokkal temiattad ha szakitnék, kinek árt? Eszem elment, ki az ajtón. A bor ilyen! Baj is az! A mecsetbe ha becsípve megyek ismét, kinek árt? E világon csak a kedves meg a bor volt vigaszom S szerelemben ha ma vágy karma szakít szét, kinek árt? A szerelmedről a mester, ha tudott is, nem szólt, De e nagy szívbeli titkot neki, Háfiz, ki ne tárd!
Szép estét, pihentető éjszakát kívánok mindenkinek! ----
Erdélyi (Arky) Gábor: Cím nélkül (6)
Fájdalom sír az ágakon. -csak csendesen- ne lássa senki sem.. A fák alatt, izzó szánalom. -fénytelen- akár a végtelen Itt vagyok, fényes csillagok! könnyeim félnek arcomra égnek Gyémánttá érett, keménnyé edzett, Emberként állok. semmivé válok...
Fészkéből földre hullt a szárnyatlan madárfióka. De lábra állt, csőrével csipegetve útnak indult. Táplálta földi féreg. Torkába repült a szúnyog. Erősek lesznek csontjaid, madárka. Fölszállsz, piciny, tollaska lélek, a magasba. Honap: szerelmi viadal vár, morzsa-harcok, hófúvás, nap verése - egyszóval az élet... Júniusvég. Tücsöklovasság topog a fűben. Halovány még a szamóca. A földi éjben gombák fészkelődnek. Leveleket lapoz az ágak ujja. A harmat holdasan ragyog. A békák a pókokat ugatják mohapárnán... S a légy? Surrogva száll, akár a labda. Hová tart? Hol merészen a zenit felé, hol meg hajszálrugóként visszapattan. Min tépelődik? Hogy - még fészke sincs? Hogy - mindig egyedül van? Hogy - csak állva alszik? Én sem tudom. De csitt, ti Földnek, Égnek teremtményei... Ott valaki jő... Úgy láttam, könnycsepp bandukolt a fák közt. De ki hullatta el? Az erdőbe ki küldte? Mint meztelen nő, csupaszon ment és mezitláb. S úgy fénylett, mint a szem. De hova párolgott az arc? Borzadva görnyedett a teste - itt a vég. Valaki elejtette őt, de ő maga könnyet hogy ejt? Hisz nincsen néki másik könnycseppje, hogy az ösvényre peregjen!... Mire nyomába értem, eltűnt. Én pedig fejem csóválva ballagtam tovább: miért a tűző napra ment? hiszen a nap halál.
Vannak nagy percek, részegek, a szó rájuk kicsi: minden földi önkívület legfőbb gyönyörei. Fák orma zsong; fény, sugarak s erdei rejtelem – és csak az égi madarak beszélgetnek velem. Semmibe foszlik lassan a hazug, a köznapi, s ami bűbáj, ami csoda, könnyű lesz, közeli: béke ragyog körül, puhán s édesen lebegő; tündér szender suhog le rám... Óh, állj meg, várj, Idő!
Azért nem mozdulok, látod, havaz helyettem is a pelyheket kettesével engedő óra, azért nem mozdulok, mert tudom, hogy az alvók közt kúszó eleven téli kígyó, ha megszorítják, a föld valamelyik idomába harap bele. S az éppen melyik érzékeny emberi táj, a halált hozó, halált fogadó szív melyik szomszédja. Azért nem mozdulok, mert látod, élve is elvisz a föld. Távolodom tőled, mint száműzött a hazájától, mint felnőtt a gyermekkorától, havaz helyettem is a pelyheket kettesével hullató idő.
Beszélgetéseink után, egyedül, mikor a betűsor utolsó esti vonata is átvágott benn a tájon. Ott van előtted a fehér papír, veszed a fehér ceruzát és - - - - - - - - - - - - - - - vigyázz, én már annyi költőben elmúltam. Idegen pillanat a most, ahol még sosem járt senki, mégis jövő lehetett valaha: leírt mondataink is kimondott szónak számítanak. Ezeket az embereket laktam, ezek azok az évek, melyekkel személyesen is találkoztam, de mindez olyan kevés, ahogy nem lakhatunk a képeken is. Az élet mindig csak egyetlen emlék, valakinek egyetlen emléke. És éneim többször tanulják meg külön-külön maguk, mindenik megél és van, csak én nem. Tulajdonképp már senki után nem kívánkozom, mindeniketeket láttalak még most s lehunyom azt a tekintetem, amelyik magamnak akarna látni. Olvasok. Jó érzés volt azt hinni, hogy én szedtem össze a világot. Beismerem a jót, de az igazság annak kimondása, ami fáj: az esetleges egyszeriben élni – de az esetleges egyszeriben meghalni! Utánam is itt lesz a soronkövetkező hivatás, aki nemcsak egyszerűen élet. Mert volt könnyebb s szebb korahalál, de alig volt szebb korai ébredés éppen akkor, a fehér betűk Európájában, ahol én már annyi költőben múltam el magam helyett.
Maradj a közelemben, ha kiáltanék, te ébren vagy álmomban, beszélj a kimerültséggel, hogy most már elég! hogy ez a tegnap hazaérkezett katona, aki vagyok, nem aludt rég. Legyünk mi ketten ez a régi, és megnyugtató és igazságérzetet ingerlő kép. Én megérdemeltem, te megérdemelnéd: a hangversenyháború övék volt, a csend a tiéd.
S még megemlítem, hogy esőben fénylik a diófák bőre. A kertet ház veszi körül, a végében folyik egy hal, s vizek úszkálnak benne. Mester minden az önvédelemben, az élet erdeje rejti ős-műhelyét az igazság föld-morajával. Csak én tudom, mi van velem: én, aki naponta arcommal, tekintetemmel kikiáltom kétségbevonhatatlan állításaim.
Amíg egy idei cseresznyevirágot elteszek, még ezerszer megszagolom, közelről, távolról nézem, hogy milyen szép, kerek és egész és ennek a ta- vasznak öt szirma ő, még éltünk itt benne, öt égtája körül. S mikor legközelebb előkerül a könyvből, annál nehezebb lesz visszaidézni, hogy utolsó pillanatában még zöld volt és milyen fehér. Az én szemem pillanatát ki őrzi meg, ahogy most egy virágot lát, egy virágot lát vele egész lé- nyem és mintha az élettől kéne búcsúzni most ebben a virágban, mindenkitől, akit szeretek még, úgy idehívtam magam, olyan nagyon érzem, mi van. Meg kell hát várni, amíg megkerül a pillanat, elmúlik kicsit, megírni ezt a feszült figyelmet, ezt az érzékeny percet, s megment végre az elforduló elme és le- téteti velem egy asztal sarkára, így. Valami nagy terv, biztató esély, hízelgő távlat, kárpótlás, valami jutalom elcsal talán, hacsak itt meg nem állok, vissza nem vonulok végleg nagy és elfinomult emberi energiákkal, egy virágban megnyilvánuló ha- talom előtt. Legerősebb idegméreg a MOST. Ha jön végre, győz a változatokat kereső ész és elvisz, majd sokáig visszhangzik, csodálkozással: – amíg egy cseresznyevirágot eltettem, amíg egy cseresznyevirágot eltettem, amíg egy cse- resznyevirágot eltesz az ember, amíg egy…
Hajnal volt, jaj, csoda-hajnal: fönn a hold, lenn a föld, középen a hajnalcsillag tündökölt. - Ha akarnád, fűzfa lennék, mindig itt a parton állnék. - Akarom, csak most ne menj el. - Jaj, ki az ott: - Csak egy árnyék. - Ha akarnád, folyó lennék. - Gát lennék, hogy ne mehess el. - Fűzfa leszek, folyó leszek, csak most, csak most még eressz el. - Nem lát senki, csak a hold lát, meg az az egy árva csillag. - Jaj, a hold, a holdtól félek. - Ne félj tőle, mindjárt itthagy. - De ne hagyjon, jaj, ne hagyjon, ne hagyjon a hold el engem, fűzfád leszek, folyód leszek, csak most, most eressz el engem. - Fűzfám vagy már, folyóm vagy már, partod vagyok, őrző gátad, ne félj, ne félj, csak egy árnyék, a virágok még nem látnak.
- Ne félj, ne félj, csak a harmat. - Takard el a teleholdat.
Ha az útkereszten május alkonyatkor én, a csavargó egy percre megállok: akkor halkan megkérdem önmagamtól, hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most? Hol van Sabina, a szőke császárné, aki előtt fél Róma térdepelt, s hol a nimfa, ki a tó vizéből fehér testének választ énekelt? Hova lettek a csókok és a vágyak, az alkonyattól piros szénaágyak, a pásztorórák, a szerelmi szó? De hova lett a tavalyi hó?
....
TANULSÁGOS UTÓIRAT
Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz, és nem tudod, hogy Pláton vén szamár, s ha a parkban csiklandó nevetése mögött nem érzed meg, hogy mire vár, akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd, hogy hova lett és kivel merre jár? Mert megtudod, hogy a szerelmi szó számodra volt - mint a tavalyi hó.
Hallgass, bújj el, s titkold, tagadd érzéseid, álmaidat! Mint fénylő csillagmiriád szállhatnak a lelkeden át, érkezve s tűnve, mint az éj: csodáld őket és – ne beszélj!
Szív hol s kinek nyílhatna meg? Ki értheti az életed? Ki érthetné, ki vagy, mi vagy? Hazudik a kész gondolat! Merítve sár a tiszta mély: igyál belőle s – ne beszélj!
Tanulj magadban élni! Egy világ töltheti be szíved, álom, varázs, szent pillanat – de külső zajra elriad s megvakul, ha nap fénye kél: figyelj dalára s – ne beszélj!
(Szabó Lőrinc fordítása)
PS1: szeretettel mindenkinek, és dolnának, és Yvynek, akik már hoztak a Kedveschre Tyutcsevet :)
PS2: és akik eredetiben szeretik ;)
Silentium!
Молчи, скрывайся и таи И чувства и мечты свои – Пускай в душевной глубине Встают и заходят оне Безмолвно, как звезды в ночи, – Любуйся ими – и молчи.
Как сердцу высказать себя? Другому как понять тебя? Поймет ли он, чем ты живешь? Мысль изреченная есть ложь – Взрывая, возмутишь ключи, Питайся ими – и молчи...
Лишь жить в себе самом умей – Есть целый мир в душе твоей Таинственно-волшебных дум – Их оглушит наружный шум, Дневные разгонят лучи – Внимай их пенью – и молчи!..
Szeretnék valakit becézni, ülni és lenni valakivel, téged szeretnélek dallal igézni és álomba ringatni el. Szeretnék az egyetlen lenni, aki tudná: hideg volt az éj. Szeretnék rád figyelni s odaki: mit mond a Mindenség s a Mély. Az órák egymást hívó hangja bong, látni az Idő fundamentumát. És lenn egy ideig bolyong, és riaszt idegen kutyát. Mögötte csönd. Nagyra tárt szemem rád zárom, köréd; szelíden őriz s mindjárt elbocsájt, ha valamit megmoccant a sötét.
Viszont kívánom, kedves Ephemer!:-) --- Egyúttal búcsúzom is: szép estét, pihentető éjszakát kívánok mindenkinek! ---
Juhász Gyula: Áldott az este
Ha fáj a nap zaja, mikor a gyári kémény Fekete bánatot felhőz a fényes égre És szürke szekerek poros robaja révén Halálrafárad a finom vágyak reménye,
Ha vásáros napok üstdobverése reszket S a múló küzködés piheg az utcasarkon S a napvert ablakok tűnő láztól remegnek S roskadva bandukol távol a néma alkony:
Gondolj az estre, mely méltóságos-dicsően, Mint ősi istenek gyűlése, vár a csöndben S a szűz gyémántokat az égkárpitra szórja
S a végtelen világ alélt, örök valója A bús nyárfák fölött fölébred és a lényeg Égi vizén virraszt a csillag és a lélek.
Szép este van. Szép csöndesen aludj. Szomszédjaim is lefeküsznek már Az uccakövezők is elballagtak. Messze-tisztán csengett a kő. Meg a kalapács Meg az ucca S most csönd van. Régen volt amikor láttalak.
Dolgos két karod is oly hűs Mint ez a nagy csöndű folyó. Nem is csobog csak lassan elmegy. Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák Aztán a halak A csillagok is. És én egészen egyedül maradok.
Fáradt vagyok sokat is dolgoztam Én is elalszom majd. Szép csöndesen aludj. Bizonyosan te is szomorú vagy Azért vagyok én is szomorú.
