Na, helló, na szia, na hellósziaszeva babám Na, itt a ravasz tavasz Na, megszakadt a szíved már? Na,mondd hát, hol van az a nyár? Hol az az őszi hiszti így tél után? Na, persze, persze, nem értél rám Na, mi van, na mi lesz Na, nekem itt ne héderezz Na, jól van, gyere hagyom Ma megint nagyon belemehetsz Váltsd fel az időt apróra Na, odadobom magam kilóra Na, csak túl leszünk majd rajta
Nagyon jó, nagyon fáj, Jön az egyik pofon a másik után Nagyon jó, nagyon fáj, Mintha mi sem történt volna, babám
Na, puszi, na pá, na puszipá, na felejts el Na nem kösz, nagyon kösz Nekem nem jössz a szentimentivel Naná, össze ne törd itt magad Hegedűk sírnak a bőrzeke alatt A fene egye lemészárolt álmaimat
Nagyon jó, nagyon fáj, Jön az egyik pofon a másik után Nagyon jó, nagyon fáj, Mintha mi sem történt volna, babám
Megszületett. Nem először nem utószor. Él pedig halált szenvedett már sokszor. Örök az élete, örök a halála, s halált küldött annak is aki csak meglátta.
Én láttam őt. Éppen világra született, saját hamvaiból fájdalmasan kiemelkedett. Szárnya lángolt, szemében tűz lobbant, karmai közt elégett csonkot forgat.
Szomorúan körbe néz és tudja újra él, hiába várt, nem jött érte el a vég. Csak egyet kért mindig: a végső elmúlást, számára ez az elérhetetlen kívánság.
Szemhéja mögött a vágya parázslik, csukott szeme mögött ő is álmodik. Álma amit örökkön űz: Az elemésztő utolsó tűz.
Jókedvet adj és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc, vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, csak ez az egy oltalom, még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek bárhol, bárkivel, ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom, s nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő s folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan - ahhoz is csak jó kedvet adj, Uram.
Szép napot,könnyű hetet kivánok minden idelátogatónak!
Kosztolányi Dezső: Ha negyvenéves...
Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel, egyszer fölébredsz és aztán sokáig nem bírsz aludni. Nézed a szobádat ott a sötétben. Lassan eltünődöl ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel, mint majd a sírban. Ez a forduló az, mikor az életed új útra tér. Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt éltél. Eszedbe jut egy semmiség is. Babrálsz vele. Megúnod és elejted. Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán. Minden zajról tudod, hogy mit jelent. Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes. Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz. A fal felé fordulsz. Megint elalszol.
There is a house in New Orleans They call the Rising Sun And it's been the ruin of many a poor boy And God I know I'm one My mother was a tailor She sewed my new bluejeans My father was a gamblin' man Down in New Orleans Now the only thing a gambler needs Is a suitcase and trunk And the only time he's satisfied Is when he's on a drunk
Oh mother tell your children Not to do what I have done Spend your lives in sin and misery In the House of the Rising Sun Well, I got one foot on the platform The other foot on the train I'm goin' back to New Orleans To wear that ball and chain Well, there is a house in New Orleans They call the Rising Sun And it's been the ruin of many a poor boy And God I know I'm one
...inkább nekem kellene köszönnöm Dolna, hogy az index topicjain uralkodó szellemi sivatagban van egy-egy olyan oázis, mint ez a topic is és ez elsősorban a Te érdemed.
Saját jó ideje már nincsen, talán nem is baj...
Pilinszky János: Bordal
A nyár elé, a kert fölé kikötve áll a rózsa, és ráhanyatlik szótalan a rabtartó karóra.
A fűzfaág is, levele még egy se hullt a porba, s tenger szemét örökre már szeszélyesen lehunyta.
Tünődve én is hallgatok, sötéten egymagamba, mind eltökéltebb bánatot löttyintve poharamba!
Kimondhatatlan egyedül, apátlan és anyátlan, megannyi tompa áldozat hervadozunk a nyárban.
Nem álmodtam: szín, illat volt, valóság, bár észak adta, nem csodás kelet. Már őszutó volt s nyíltak még a rózsák Saint-Andrewsnál, a tengerpart felett.
A Golf - mondotta egy tudós kisérő -, az itt a skót parthoz közel vonul. A pázsitunk is attól frissen-élő, a rózsánk is Golf-klímában virul...
Ha most, mikor betegség, baj megintett, s a lelkünk nagy, komor fagytól remeg, mint azt a partot, úgy becézne minket egy hervadástól védő Golf-meleg.
Hogy egy-egy színt lobbantsunk, elmulóban, s virággal várjunk zúzmarát, telet, pompázva - mint a rózsák őszutóban Saint-Andrewsnál, a tengerpart felett.
A nap vörös aranyban, gőggel alkonyul, Körül a felhők hódolata gyúl, De fellebb Lomhább, búsabb s fenségesebb A felleg. Feldördül a zivatar Isten búsongó szólóéneke, S száll az édes, ájult mezőkre, és fanyar Fensége zúg: a sok fehér virág Hisztériásan reszket, összebúj. A boglárkák kecses, zöld szárain A szirom beteg, kénsárga láng...
Ó, felhők, felhők, kóbor égi delnők, Síró szemű nők, s könnyen tovatűnők, Ó, hársak, hársak, erdőbéli társak, Egyhelyben állók s mélán meditálók, S hol üldögéltem s fáztam, ó, asztalom a kávéházban! S te, kinek sokszor tűnődtem lángján, Párnám mellett pislogó lámpám!...
Az útszél: csupa pitypang, A bokrok: csupa füttyhang. Rigó fuvoláz; rája tíz Zugból is felcsivog a csíz. Hallgatja még a rest éj Félálmában a kastély, Emelve tornyát álmatag, Mint nyújtózó kart, bár a nap Elönti friss arannyal. A parkban - rőt aranyhal - Kövér úr sétál lebegő Hassal az édes levegő Árjában, sportruhája Most szelídség csuhája, Mert még nem kezdi üzletét, És tőzsdetippektől setét Agyában a mohóság Helyett valami jóság Zsendül, mint egy kis korai Tavaszi virág szirmai, Melyek, sajnos, lehullnak, Ha majd e drága úrnak Súlya alatt új és remek Autója bőgve megremeg... Ó, áprilisi út-szél, Tréfás, arcomba fútt szél, Rügyecskék, zöldacél-rugók, Ó, fuvolás aranyrigók, Ó, csermelyhangu csízek, Illatos, édes ízek, De jó most elfeledni, hogy Az élet rút és vad dolog, Hogy itt, amennyi arc van, Megannyi csúnya harc van, S hogy botrány lenne, ajajaj, Micsoda cifra, szörnyü baj, Ha most, annak jeléül, Hogy tavasszal megbékül Szegénység, bánat, szenvedés, Belépnék e szép kertbe, és - Áprilisi merénylő - A hájas úrnak fénylő Búbjára rábökném szelíd Öklöm vidám barackjait.
Rád gondoltam délután, Fönn az arany nap sütött, S lehunyt szemhéjaimon Rózsaszínnel átütött. Fáradt arcom szeliden Tüzesítette a fény, S szemlehunyva a szokott Utazásra vártam én, Arra, mikor - halk hajó Titokzatos tengeren - Fekvőszékem útrakél, S lázam sodrán ring velem Felelőtlen, gyönyörű Fantázia-tájakig, Ahol romló életem Némely bús álma lakik: Mindaz, ami sohse lesz, Mindaz, ami sohse volt - Így indultam ma is el, Húnyt szemekkel, mint a holt, Álmodozni: életet. És úgy hajlott rám a nap, Mintha pilláimra a Rózsaszínű parazsat Az a szent fény ejtené, Mit még ott látott a szem Isten-atyja kebelén, S melyre szomjas szüntelen. És egyszerre úgy esett, Telin, forrón, hirtelen Rád gondoltam s arra, hogy Messze vagy, és jaj nekem. És megriadt szemeim Felpattantak: a hegyek Csúcsain már pirosan Búsultak a fellegek. És egy furcsa vízió Vad erővel elkapott. Úgy éreztem: kezeid Tartották ma a napot. Azért volt oly különös, Minden fénynél édesebb, És én ezt csak most tudom, Amikor már este lett, Mikor kezed fáradtan Elejti már a napot, S szívemben is csöndesen Elhallgatnak a dalok.
Az asztalomon paraszti csokor, Bazsalikom, viola, szarkaláb, Szemet vidító, kedves, egyszerű Mezei tarkaság. Már három napja itt áll a csokor, De csak ma vettem észre a szelíd Virágok tiszta, jó lehelletét És boldog színeit. A bazsalikom csipkés levelét Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm, Mint parasztnéne szokta, ha belép A templomküszöbön. Hányszor láttam gyerekkoromban ezt, A hűvös templom fehérre meszelt Tornácában, mikor már odabenn A kántor énekelt. Lehajtom tenyerembe a fejem, Be régen is volt! Hej, azóta hány Istennek s hány ördögnek jártam én Tornácos ajtaján! Jó a virágnak. A bazsalikom, Míg el nem hull, mind csak virág marad, De jaj, az ember mennyi rosszat ér Rossz élete alatt! Voltam én is, mint más, bolond király S bolondabb koldus, - voltam gyilkos és Áldozat, kinek szívébe szaladt Tövig, s megállt a kés. És lettem fáradt, fás lélek, akit, Ha elé teszik se hat meg virág Három napig, akkor meg hirtelen Másik végletbe vág, És zokog egy felhorzsolt illaton, Mert vesztett édent éreztet vele Az egyszerű parasztbazsalikom Semmi kis levele.
Hová röpülsz? A föld nem jó neked? Öreg dajkád, rejtelmes Föld-anyád, Bár nem ringat, mint kedvenc gyermeket, Azért mégis csak tűrhető tanyád. Van mit enned - még mire éhezel? Te kapzsi! Jutott, ami juthatott: Egy darab kenyér. Egy odúnyi hely, Hol sebeidet babusgathatod. Mi kéne még? - nyűtt, fájó homlokod Mely isten hűs térdére hajtanád? Azt hiszed, az Igazság felzokog, Ha lenéz, s a porban vergődni lát? Ugyan! Képzeld csak, egy-két millió Méter magasból már mily semmi vagy; Égő koponyád hitvány kis dió, Kit földre ráz egy szél, s rohadni hagy. Ember vagy. Punktum. Annak is szegény. Miért? Ne kérdd! Igazságot ki tesz? Bús életed, a fáradt kis regény Hadd folyjon. Egyszer majd csak vége lesz. Te fejtenéd fel ok és okozat Ős szövetét, a kusza fonalat? Hagyd! Lehúzna, mint úszót a moszat, S megfojtana a mélységek alatt. Jobb így. Kapcsold le hiú szárnyaid. Maradj a földön, s békülj meg vele. Éld életed, ahogy lehet. Ne szidd! Volt tavasza. Lesz ősze és tele. A föld színén néha ragyog a nap, Örülj te is. Sütkérezz, árva rög, Míg egyszer majd a sok hű föld-darab Lágy testvérszóval föléd dübörög.
Este van hát megint, csendes este van. Felsír a müezzin az apró faluban, S toprongyos vén hívek, esdekvén Allahnak, A szent Mekka felé, mélyen hajlonganak.
Csak fölöttem szürke a csillagtalan ég, Rámborul terhével a súlyos messzeség, S magányos bolyongó, megsebzett szívem, Hogy érted ég csupán, tudnod kell kedvesem.
És letépve gyászos függönyét az égnek, Ismeretlen fényű új hajnalok jönnek. Zörgő utak tűnnek, és végtelen folyók, Kolduló gyermekek, nyomorult vén apók, Pálmafák, és fogakközt csikorgó homok, S a falvak csupán, mint pusztuló romok, Lagymatag szamarak, mezítlábas népek, A roskadt falak közt tétlen heverésznek.
Hajdan zöld mezők, már elhervadtak régen, A Tigris Eufrátesz ringó bölcsőjében. Itt vagyok hát megint, alattam a kerék száguldva suhog, Mily távol vagy tőlem, de szerelmem mindig feletted ragyog,
És elkísér majd bárhová, miként hold szokta a földet, S a róla hulló fényes szőnyeg, arannyal fedé léptedet. Ásítva előttem a hatalmas sivatag, Forró száraz mély sírjában ott szunnyad a mag,
S vele alszik a vágy az álmodozás, A fájdalmas csend, az őrült rohanás, A remény, hogy e kanyargós messzi végtelen, Ott nálad végződik majd, melletted kedvesem.
csontocskákkal játszik az idő, kártyavárakat épít, csalóka díszletek közt ténfereg, magára hagyottan didereg a kreatúra, csitulva lüktető fénycsomó, pislákoló mécsláng kering az éj kietlen, otromba csarnokában
a zsíros örömöktől távol, távol a sártól, a dús párolgástól satnya bokor kapaszkodik a sziklafalon, előmerészkednek a sókristályok, pazar ékszerként fölragyog a csend csontváza
ilyen ügyetlenül csatázik itt egymás mellett a meddő szépség és a torz nyomoruság, két gyászvitéz nekihevülve, fölajzva, mint sivatagban a görcs virága, de ha megdermed az öldöklő lendület, nincs többé előre, se hátra
William Cliff
Rozsdás test
a park egy szegletén a szemed rám tapadt s hogy megláttál csupa bűn lett tekinteted mímeltem a közönyt távolabb ülve le de láttam csakhamar ott ülsz te is közel
hátrabillent fejem hunytam szemhéjamat de minden moccanást meglestél éberen vágytól égő szemed perzselte létemet s már éreztem is a te zihálásodat meg nyirkos ujjaid súlyát és közeledtét szádat mely csókokat szaggat a szájamon szürke arcod amint hasamra nehezül (beleugrani a kalandba nem akartam s megadni magamat elnehezült korodnak otthagytam a helyet messzebb mentem pihenni és láttam amint eltűnsz feltűnsz utadra mész)
aggasztó izgató vonásaid most újra látom s testedet is megroggyant vonzerőd finom arany-szemű óra-karpereced kezedben nagy tasak benne vadonatúj ruha mit az imént vettél a Sarma-boltban tarkón mi megmaradt kis durva szálú haj s a tekintetedet nagyító szemüveg fanyar megszenvedett és majd még szenvedő képeden a grimasz bevésve nem hiszed hogy akad ki szeresse még ilyen korosan a kopasz koponyát a pocakot mely reszket a löttyedt fart fehér bőrt a rozsdás testet
André Miguel Labirintus
Folyammá olvad a gránit Horpadások szippantják be a szelet Fényredők remegnek egy intim szakadék felett
Felesleges félretolni egy felhőt vagy egy dombot azt a traktort amazt a vesszőkosarat együtt vagytok mindazzal ami még ki nem mondatott
Repedések születés sebei ritmus kalapál
a labirintuson át mely végleg elmetsz egymástól magasságot mélységet
Szembeszegülés Visszhangzik a szó mely szembeszegül a semmivel s majd abban merül el visszhangja alacsony ágak alatt
Beszélni egyre rezgetni levegőt?
Egy szalmakupac magában való anyagi boldogsága A dombok lábánál a csend ugyanakkor egy grammnyit sem töröl el a nem-látható szenvedésből
Itt és mindenhol máshol is megnyílik az örvény belehullunk ellepi bugyborgó szájunkat is
A boldogság oly egyszerű dolog. Csak balga lelkek Szövik száz szálból, furcsa mesterséggel. A boldogság oly egyszerű dolog, S a boldogsághoz oly nagyon kevés kell.
Nyílt az út mentén, nyíl ma is virág, Feljönnek ma is méltóságosan S titokkal terhesen a csillagok. Egy kézszorítás, jó szó jut ma is, Ma is nekem. A boldogság oly egyszerű dolog.
