Nem ismerem az arab forrásokat, azt sem hogy milyen időszakból vannak ilyenek, az írásukat sem, hogy magánhangzó- ügyben hogy állnak...de megpróbálok utánanézni.
A másik: több példát hoztok a hosszú városnevek rövidítésére: pl Hódmezővásárhely - én félig-meddig vásárhelyiként csak ezt a rövidítést ismerem: Vásárhely. Pl: vásárhelyi művésztelep... elég furán hangzana: hódmezői művésztelep... :)
Vagy Budapest esetében, ha rövidítjük, inkább azt mondjuk: Pest. Vagy Pilisszentiván, az ottaniak úgy mondják: megyek Szentivánra. Szóval, inkább az elejét hagyják el a város -faluneveknek.
Itt most van egy kis hiba, a 'mocsár'-ral kapcsolatos eszmefuttatásodban a lágyságjel ejtése még "nagyon rövid i" volt.
De visszatérnék a kezdetekhez. Azt írtam egyes csoportok román környezetben. Ezt konkretizálnám, így hátha emészthetőbb.
Szóval értelmiségiekre gondolok, akik román környezetben élnek, tevékenykednek. S érzésem szerint találtam valami hasonló jelenséget, a "hiperurbanisztikus" hatást. Amikor bizonyos ingadozó ejtésváltozatok hatására más szavakban is megjelenik pl. az -l- hang a magyarban. Ilyenekre gondolok, mint pl. a bölcs szóban az "inetimologikus -l-" hang betoldása.
A román példa eléggé speciális, mert nyelvek közötti hatás lenne, s nem általános, inkább rétegjelenség. Tehát az adott értelmiségi, aki "megszokja", hogy az -i nem mindig ejtődik román szavak végén, automatikusan átviszi magyar szavakra is. A Hódmező<Hódmezővásárhely példa jó, így értettem én is a Sepsi<Sepsiszentgyörgy példát. A köznépi rövidülés okán a Sepsi-ből tűnik el az -i, majd az irodalmi Seps(i)szentgyörgy formában is megjelenik az eltűnés.
"Köszönöm a magyarázatot, ami persze egy csomó más kérdést felvet. Értem a 'magyar' népnév etimológiáját, ezek szerint mint népnév csak az Árpádok hatalomra kerülésével terjedt el, először 'moger' formában. "
Jó neked, ha érted:)
S azt is meg tudod magyarázni, hogy jóval Anonymus előtt az arab források már a "magyar" olvasatot erősítik. Hogy lett ebből Anonymus idejére 'moger', majd korunkra újra "magyar"?
Köszönöm a magyarázatot, ami persze egy csomó más kérdést felvet. Értem a 'magyar' népnév etimológiáját, ezek szerint mint népnév csak az Árpádok hatalomra kerülésével terjedt el, először 'moger' formában. De azelőtt nem is volt egységes népnevünk? A régi írásokban, ahogy olvastam, mindenfélének nevezték az akkori (honfoglalás előtti és -kori) magyarokat: avaroknak, hunoknak, türköknek....
Azért az mégiscsak különös, majdhogynem csodával határos, hogy az ugor rokonnépektől való elválás után sok száz évvel, talán ezerrel is, a sokfelé vándorlás és különféle török és iráni eredetű népekkel való találkozás - együttélés - keveredés során a magyarok meg tudták őrizni a nyelvüket. És persze etnikailag kevert néppé váltak, és ez a keveredés a Kárpát medencébe költözés után is folytatódott a környező népekkel, hisz most etnikailag jóval közelebb vagyunk a szlovákokhoz, svábokhoz mint a nyelvrokonainkhoz.
Talán annak, hogy a finnugor-elméletet sokan annyira zsigerből utasítják el, és "délibábokat" kergetnek, köze van ahhoz hogy vérségileg, kulturálisan és történelmileg már tényleg nincs közünk hozzájuk. És ehhez jön még a Habsburg-bérenc összeesküvés-elmélet. És a mondavilágunk, hagyományaink is inkább a történelmünk során kevésbé távoli török népekkel való kapcsolatra mutatnak.
Ezek szerint tényleg "egyedül" vagyunk (nyelvileg), hiszen a legközelebbi nyelvrokonaink térben szinte elérhetetlenek, de ha véletlenül kapcsolatba is kerülnénk velük, éppen annyira nem értenénk meg őket, mint pl. a sziú indiánokat....
A nyugat-Európában elterejdt népnevünk: Ungarn, Hungary az "onogurból" származik? Nekem olyan fura látni minden sportközvetítésnél a magyarokat jelző "HUN" feliratot, ez annyira megtévesztő...
Olvasom mostanában sokat a Nyest-et, (zegernyei) onnan próbálok okosodni...
Nem vitatkozni szeretnék veled, hanem csak a véleményedre lennék kiváncsi, mert rém kusza ez az egész ügy.
Elképzelhetőnek tartod az ebben a dokumentumfilmben felvetett közvetítőnép szerepét? Nyilvánvaló, hogy régészről van szó, tehát más "alapanyaggal" dolgozik és indul ki belőle...
De, hogy on-topik is legyek, minap a feleségem rákérdezett a délibáb szó eredetére. Mondtam, egyedül azt tudom, hol kell ezt megkérdezni, úgyhogy tessék-tessék... :-)
Világos különbséget kell tenni a helyesírás és a kiejtés között. A románok irodalmi nyelve sokáig az egyházi szláv volt (ahogy a magyaroknak a latin), ezért a legkorábbi grafematika a cirill írásra támaszkodik, ahogy ez Neacşu (azaz Някшу) bojár leveléből is látszik. A hagyományosabb alapokkal rendelkező cirill helyesírásban az általad felvetett esetben nem is -и (-i) betűt írnak, hanem lágyjelet (-ь), vö. https://en.wikipedia.org/wiki/Moldovan_Cyrillic_alphabet#Example_text
Vagyis a latin írású unghi helyett унгь áll, amely egyben jelzi is, hogy az utolsó jel helyén semmilyen hang nem áll, hanem az csak az előtte álló /g/ palatalizált (azaz lágy) ejtését jelölő írásjel. A szó mindössze három hangból áll, az APhI/IPA átírásával jelölve az [u], a [ŋ] és a [ɡʲ] hangból. Az újabb, latin betűs román helyesírás sokkal kevésbé „hangjelölő”, mint a cirill, mert pl. az i jelnek három olvasata is lehet. Így a cirillikával az eltérő ejtésnek megfelelően eltérő írásképe van az egy szótagos примь [primʲ] ’elsők’ és a két szótagos прими [primi] ’kapni’ szónak, míg a latin ortográfiában mindkettő egyaránt primi alakú.
Közbevetőleg megjegyzem, hogy nemcsak a helyesírás és a kiejtés között kell különbséget tenni, hanem a tényleges kiejtés és aközött is, ahogy azt más nyelvet beszélőknek sután elmagyarázzák. A magyarban nincsenek palatalizált hangok, így ezt az ejtésmódot úgy szemléltetik, mintha egy rövid /j/-szerű hang követné az alaphangot. De ez nem igaz, mert nincs plusz hang, csupán a nyelvhát áll az ejtés közben sajátosan (amit a magyar akkor tud körülbelülileg könnyen produkálni, ha a nyelve már előkészül a követő [de amúgy ki nem ejtendő] /j/ hang artikulására).
Az unghi esetén egyébként a nyelvtörténetből következik, hogy a végén sosem volt /i/ hang. Lágy ľ [lʲ, ʎ] volt ott, és a dákorománból (NB. ez a szaknyelvi terminus a romániai románra még akkor is, ha a dáko-román kontinuitást tagadjuk) ez a hang eltűnt, a helyén csak a lágyság maradt, amelyet még a megléte alatt a megelőző mássalhangzón okozott. A *helyesírás* tett csak oda -i-t, és csak azért mert az a lágyság írásjele. Az etimológiai alap a latin angulus ’szög’ szó, amely még a vulgáris latinban szinkópával anglus lett, amely a az órománban *îngľu [ɐŋɡʲʎu] alakúvá lett, és ebből az egyik nyelvjárásban lett az archaikus nyelvjárásokban înghiu [ɨŋɡʲʎu], az újítóbbakban unghi [uŋɡʲ]. Vö. https://en.wiktionary.org/wiki/unghi
S hogy a jelenkorban a román nem nyeli el a szóvégi -i-t, azt mutatják az olyan új átvételek is, mint a taxi [taksi]. Továbbá az igék fontos osztályát alkotják a teljes -i-re végződők stb.
Nem kétséges, hogy a román korai szakaszában volt szó végi lekopás, de – hacsak a dáko-román hipotézist nem támogatjuk – ekkoriban a magyar és a román igen kevéssé érintkezett. Példákon bemutattam, hogy az ómagyarban is lekoptak a rövid szóvégi magánhangzók (már a honfoglalás után, de még a román felvándorlás előtt), vö. csak a híres „feheruuaru rea meneh hodu utu rea” kifejezést.
Ha már mindenáron kontaktushatást keresünk ezen a téren a magyar és a román között, akkor az inkább fordított lehetne. A magyarban ui. minden rövid szóvégi magánhangzó lekopott, a románban pedig csak az -i-ről vélekedsz így, és részben az -u-nál figyelhető meg. A többi rövid végmagánhangzó, az -a, az -ă, az -e változatlanul megmaradt. Ilyen szinergiáknál mindig a teljes változás tekinthető az eredetinek és a részleges a másodlagosnak. — De a magyar → román hatásnak sem látom az alapját. A szóvégi hangsúlytalan magánhangzók redukciója és lekopása annyi nyelvben annyiszor megtörtént (többek közt a germán és szláv nyelvekben is), hogy kontaktusjelenséget ennek fellépéséhez nem kell feltételezni.
-----
A végére teszem az arra való visszautalást, hogy eufemizmussal szólva aránytalannak tartom azt a vélelmedet, miszerint amiatt, hogy a románban a szóvégi -i elmosódik-lekopik a jelenkori magyar nyelvhasználókat befolyásoló érvénnyel, ez ebből következően a Sepsiszentgyörgy név esetén a szó közepén megtörténne úgy, hogy e mögött semmi tényleges román minta nincs (mert hogy a Şepşi elnevezést ők maguk nem használják). És hogy az -i és csak az -i románban történő szóvégi elmosódás-lekopása olyan drasztikus rövidülést okozhatna a magyarban, mint a Sepsiszentgyörgy → Sepsi, Csíkszereda → Csík. Úgy hogy a románban ilyen drasztikus rövidülés nem mutatkozik.
Egyébként Hódmezővásárhely helyett is mondanak újabban Hódmező-t, ez tiszta magyar vidék román hatás nélkül. Ezt pusztán az az igény hozza létre, hogy az ilyen túlburjánzott elnevezések helyett valami könnyen használható köznapi formával lehessen élni. Ez a motivációja az ún. beceneveknek is: az emberek a múltban és a jelenkorban is nehézkesnek találták azt, hogy valakit az anyakönyvezett nevén Desiderius-nak nevezzenek, ezért ezt lerövidítették Dezső-nek (és ez olyan gyakori lett, hogy az anyakönyvi szerepben is felváltotta az eredeti formát).
Én ugyan nem tudom, hogy igazad van-e akkor, amikor a Sepsiszentgyörgy helyi magyar ejtésében az i elmosódását vélelmezed, de ellenkező adat hiányában elfogadom. Jeleztem, hogy szerintem az a Horger-törvény következménye, amire te azt válaszoltad, hogy „az -i eltűnése szóközben elég erőltetett szerintem, ugyanis 'pssz' msh-torlódás lép fel, amit ugye a nyelvünk nem szeret”. Kétlem azonban azt, hogy ezt a torlódást a román szeretné, így ezt megint nem lehet a románhoz kötni. Nem mellesleg én úgy látom, hogy a román sokkal kevésbé tolerálja a mássalhangzó-torlódásokat, mint a magyar: nem tudok arról, hogy létezne olyan potenciális szó a románban, mint a magyar falanxstratégia, ahol hat mássalhangzó találkozik a /nkszstr/ klaszterben. Persze a köznapi kiejtésben ez a magyarban is /nstr/-re (sőt /nsr/-re) egyszerűsödik, mert a köztudott hasonulások mellett ilyen egyszerűsítő fonotaktikai változások is fellépnek (többek közt rendszerint a Szentgyörgy-ben sem ejtjük ki a t-t). És ezek az automatikus egyszerűsítések akkor is fellépnek, ha a Sepsiszentgyörgy-ből kiesik az i. Ha vesszük az egészség szót, akkor látjuk, hogy /sz/ + /s/ → /ss/ hasonulás lép fel, az ellenkező kapcsolat esetén pedig /s/ + /sz/ → /ssz/, és azt is tudjuk, hogy másik mássalhangzó mellett a hosszú mássalhangzók lerövidülnek. Tehát a lerövidült *Seps-szentgyörgy ejtése egyszerűen /sepszengyörgy/, esetleg /sepsengyörgy/ lesz. Jelezném, hogy a Csongrád helynév kialakulásánál sem volt gyakorlati akadály a második szótagi magánhangzó kiesésénél, az, hogy ezzel olyan /rngr/ torlódás lépett volna fel, „amit ugye a nyelvünk nem szeret”: egyszerűen ez a torlódás leegyszerűsödött.
A nyelv és a nép eredete – egyes extrém esetektől eltekintve – nem azonos. Azok esetében akik ma németnek mondják magukat, hogy másra ne gondoljunk, a Drang nach Osten során nagyon sok szlávot olvasztottak magukba. Ez nem őstörténeti topik, ezért itt a nép eredetét nem alkalmas megtárgyalni, de annyit talán megkockáztatok, hogy magyarok etnikailag a közép-európai tartózkodásuk során egészen olyanok lettek, mint a környező más nyelvű népek.
A laikus tárgyalásmód esetén (és most ideértem a korábbi időszakok romantikus, ma már meghaladott szemléletű tudományosságát is) a nép eredetének a kérdését a nyelvet „meghatározó” etnikum vizsgálatára szokták szűkíteni. Ennek van némi létjogosultsága ma is, amikor pl. a honfoglaló magyarság eredetéről beszélünk, mert ekkor még bízvást nem integrálta magába a későbbi közép-európai összetevőit. De ekkor sem feledhetjük el, hogy ha ma kevert népesség a magyar, akkor a bejövetel időpontjában is kevert volt, és ahogy haladunk visszafelé a magyar nyelvű népesség történetében (mondjuk a törökökkel való együttélés elé), akkor mindig úgy fogjuk találni, hogy kevert etnikum. Erre is reflektál Róna-Tasnak az a nézete, hogy a magyar népnév (és Megyer törzsnév) – amely összetett szó, mert még Anonymusnál is vegyes hangrendű moger (ejtve: /mogyer/ vagy /modzser/) alakban szerepel – egy régi összeolvadás lenyomata: a *manćз (> mogy- > magy- ~ megy-) és az *erз (> -er > -er ~ -ar) népességé. A *mańćз¹ mögött talán ugorokat sejthetünk, elvégre ugyanez a népneve a manysiknak (osztjákoknak), illetve így hívják az egyik frátriát (exogám házasodási csoportot) a hantiknál (voguloknál; nyelvjárástól függően moś és mońť návalakban). Az *erз népnevet pedig Róna-Tas összekapcsolja az udmurtok (votjákok) ar nevével, amelyet a tatárok, csuvasok és marik (cseremiszek) használnak rájuk.
A magyar nyelv kétség kívül uráli, azon belül finnugor, azon belül pedig ugor. Ha csak a romantikus népfelfogást is vesszük, azoknak az uráli népcsoportok, amelyek nem voltak útjában az orosz terjeszkedésnek, számottevő mai népek nyelvi gócát adták: l. délen a magyarok, északon a finnek és az észtek. De ha már az oroszok, akkor Moszkva valahai finnugor területen feküdt. Az ott élő merják nem kihaltak, hanem asszimilálódtak a keleti szlávokhoz, így akár azt is mondhatnók (fellegzősen és karikírozva), hogy a mai orosz állam centruma, a Moszkvai Nagyfejedelemség voltaképpen finnugor „alapokon” nőtt jelentős országgá.
Ami pedig az obi-ugorokat illeti, őket az orosz krónikák Югра (Jugra)² néven ismerik, és a XII. sz.-tól a XV. sz. végéig folytattak harcot a keletre nyomuló oroszokkal. Voltak fejedelmeik, így pl. vogul Aszika, aki a XV. sz. közepén is többször legyőzte az oroszokat. De ahogy az orosz fejedelemségek nem bírtak ellenállni a Moszkvai Nagyfejedelemségnek, úgy az obi ugorok sem: az utolsó háborús cselekmény során III. Iván 1499-ben (a korabeli orosz beszámolók szerint) 50 obi-ugor fejedelmet fog el és 40 várat vesz be. Ezeken persze vélhetően kis erődítményeket kell érteni, de még így is jelentős politikai és katonai szervezettségre utal ez a szám. Az obi-ugorok tehát nem valami lesajnálni való halászó-vadászó népesség volt, hanem a törökséggel összemérhető kultúrával bírtak. — Más kérdés, hogy orosz nyomásra, ill. a vereség után jelentős csoportjaik nem maradtak helyben, hanem keletre vándoroltak, és az ottani népességgel keveredve az ottani termelési lehetőségeknek megfelelő kultúrára váltottak.
¹ Az ´ ékezet lágy ejtést jelöl, a з ismeretlen ejtésű magánhangzót jelöl (amely mély hangrendben a vagy e, magas hangrendben ä vagy e lehet).
² Ez a Jugra név az alapja a mai tudományos ugor megnevezésnek.
Ui. Első professzióm szerint biológus vagyok. A rendszerváltás előtt voltam biológus hallgató, Kiszelynek már akkor sem volt renoméja szakmai körökben.
Én nem vagyok nyelvész, de antropológus sem, viszont nekem gyanús, hogy embertanilag ugyanannyi közünk van az Urálon túli kis népekhez, mint mondjuk a törökökhöz, szóval az ilyen kijelentések teljesen feleslegesek.
Köszönöm! Megint sokat tanultam! Országunkban rengeteg a laikus "nyelvész" akik mindenféle ötlettel jönnek, úgy látszik ez Kazaksztánban is így van, nem vesznek tudomás sok nyelvészeti - törvényszerűségről.
Más. Németországban élek és néha magyarázkodnom kell a magyar nyelvről, hova is tartozik. Azt biztosan lehet állítani hogy a sok átvett szláv, latin és germán eredetű szó ellenére semmi köze az indoeurópai nyelvekhez.
Más kérdés a török, én azt gondolom, hogy bár rengeteg török szó is van a magyar nyelvben, ezek történelmünk koraibb szakaszaiban átvett szavak, ennek ellenére a magyar nyelv nem tartozik a török nyelvek közé, mint azt sokan állítják. Más persze a kulturális, társadalmi berendezkedési és életmódbeli hasonlóság - anno a régi magyarokkal.
Az etimológiai szótárban nagyon sok szóról olvasom, hogy ismeretlen eredetű, ami megint csak megnehezíti a tájékozódást.
Akkor viszont teljesen egyedül vagyunk a nyelvünkkel? Vagy csak azok a Szibériában élő piciny népek nyelvrokonaink, akiktől nagyon sok ideje elszakadtunk és embertanilag már nincs szinte semmi közünk hozzájuk, (erről is olvastam cikket) ?
Sőt, az itt élő magyarok sincsenek tisztában nyelvünk és népünk eredetével, sokan bedőlnek a sumér, egyiptomi, párthus .... és egyéb mostanában felkapott és terjesztett elméleteknek. És olyasmiknek, hogy a magyar nyelv alapnyelv, a legősibb nyelv, gyöknyelv ....
Próbálok küzdeni ezekkel a hamisságokkal, de jó lenne megalapozni a tényleges álláspontot - egy "igazság könyvével"
Most, hogy utaltál a kazah nyelvre, tovább lehetett lépni. és egy kazah szótárban kutakodni, hogy mi is lehet a szabatos szóalak. Megtaláltam: қыран ’sas’, amely latin betűkre átírva qıran, vö. https://sozdik.kz/ru/dictionary/translate/kk/ru/%D2%9B%D1%8B%D1%80%D0%B0%D0%BD/ — Tehát nem „rendes” i van benne, hanem hátul képzett, mély hangú ı (vagy más átírási rendszerben: ï). Ez azért lényeges, mert a karvaly szó törökségi előzményében is ilyen magánhangzó van az első szótagban (vö. Kāšğarīnál qırğuy, oszmán-török kırğı), és abból a magyarban a lett. (Ezen túlmenően is van további a fonetikai probléma: miért lett a magyarban a hangsúly utáni szótag hosszú, és hogyan lett a szó végi n[y] hang l[y]-lyé.)
Történeti gondok is vannak. A kazah nyelv és nép a mongol hódítás után jött létre: ekkor a magyarok már rég megtelepedtek a Duna-medencében. A kazah nyelv alaprétege kipcsak, és a kipcsakok a magyarokat követték a pusztán, egyedül a besenyőkkel volt korai érintkezés. Más a kunokkal is akkor alakult ki kapcsolat, amikor a magyarban a király szó már használatban volt. Emiatt egy kazah szót akkor lehet magyar etimológiánál figyelembe venni, ha annak vannak más törökségi párhuzamai, ill. be lehet látni, hogy a besenyőben is megvolt.
Nos, a ’sas’ jelentésű általános keleti török szó a *bürküt, amelynek kazah változata бүркіт (bürkit) ’<ma> szirti sas’. Ennek mongol megfelelője is van, vö. klasszikus mongol bürgüd, halha mongol бүргэд (bürged). — A kazah қыран (qıran) szó párhuzamát nem találtam meg más török nyelvekben. Ha beleolvasunk a megfelelő kirgiz Wikipedia-cikkbe (akár Google Translate-tel), akkor ott is azt fogalmazzák meg, hogy voltaképpen a szó a „қыран бүркіт” (qıran bürkit) kifejezésből alakult jelentéstapadással, azaz eredetileg csak a ’sas’ jelzője volt. Ez alapján semmiféleképpen nem lehet feltenni, hogy a magyar királyság kialakulása előtt létezett ilyen szó, amelyet a magyar átvehetett volna.
----
A turul madárnév török eredetű, ebben nincs probléma. Az ujgurokig nem kell elmenni, hogy találjunk török példát, ott van az oszmán-török toğrul. A felvetett etimológiának azonban nem látom az alapját: pl. hol lenne ebben a szóban a ’fehér’. Ez a nevet viselte a Szeldzsuk Birodalom egyik megalapítója, Togril (Tuğrul) bég, de ez a neve volt, nem a titulusa (méltóságneve), az a bég ’úr’ volt. Ezt a kettőt (a nevet és a titulust) meg kell különböztetni, és én továbbra sem látok példát a méltóságnévi használatra. —https://hu.wikipedia.org/wiki/Togril_b%C3%A9g
Ugyanez a helyzet a kereit Тоорил хан (Tóril han) esetén is. A Tóril a neve volt, a méltósága pedig han ’kán’, illetve utóbbi kínai wang ’herceg’ (ebből mongol ong). — https://hu.wikipedia.org/wiki/Tooril_Ong_k%C3%A1n
A turul egyébként nem magyarok totemállata volt, hanem az Árpádoké (esetleg az ő törzsüké). De látod, az Árpádok sem csináltak belőle méltóságnevet.
----
A palóc népcsoportnév kétség kívül a nyugati szláv plavci, esetleg a keleti szláv polovьci ’kunok (voltaképpen fakó [hajú]-k)’ népnév átvétele. Ez etimológiai irodalom szerint a bizonytalan adatoktól eltekintve csak a XVII. sz. közepén bukkan elő. A köznyelv nem is ismeri a XIX–XX. sz.-ig, amikor is a meginduló néprajzi szakirodalom csinál belőle népcsoportnevet. Azelőtt gúnynév volt: mindig csak a szomszéd falu lakói voltak palócok. — Szerintem ez akként alakulhatott ki, hogy a szlovákok így nevezhették a környékükre települt kunokat, majd miután ezek beolvadtak a magyarok közé, a nevet átvihették a magyarokra. A magyarok ezt mint gúnynevet vehették át, és alkalmazhatták addig, amíg meg nem jelentek a néprajzosok, és azok át nem értelmezték. A néprajzi irodalomból pedig a nagyközönség műveltségszóként elsajátította.
Köszönöm, igen, megpróbálok még utánanyomozni... Kazak történész ismerősömtől kaptam ezt az információt, ( a kiran szóról) akinek különleges kötődése van a magyarsághoz. Néhány dolog, amit még mondott: A turul - madár, a magyarok totemállata, szerinte a jelentése fehér sólyom és a szót az ujgurok őrizték meg és náluk méltóságnévként használták.
A kereitek fejedelmének neve: Tugurul wang kán (nyilván a wang kínai szó)
Más. A palócokról ... és mellette egyebekről szóló eszmecseréteket végigolvastam, nagyon tanulságos és érdekes, ezzel kapcsolatban egy bennem régóta fogalmazódó kérdés: a palóc -elnevezés. Úgy tudom, a kunok szlávföldi (orosz...talán) elnevezése : polovec. Van ennek bármi köze a palóc elnevezéshez? Mert mint népcsoportot nem tudnám rokonítani őket, vagyis a palócokról nem hiszem hogy bármi közük lett volna a kunokhoz...
Szádvárról: van egy "megye" Indiában, a neve: Bihar. Néhányan persze próbálták de szerintem semmi alapja a magyari Bihar megyével bármiféle kapcsolatba hozni... ez is hasonló példa a Szádvárhoz.
A Károly személynevet az irodalom kettős eredetűnek tartja, azaz két különböző név esik benne össze. Az egyik a germán Karl ~ Kerl személynév a latin Carolus (ill. más környező nyelvek) közvetítésével. A másik lehet a vélhetően török eredetű karvaly madárnév karuly formája.
A király közszó esetén viszont nincs török alternatíva, több okból sem. Az egyik fonetikai: (a) mi okozta volna a hangrend megbomlását (az a > i változást), mikor a törökben és a magyarban is van hangrendi illeszkedés; valamint (b) mi okozta volna a második szótagi á megnyúlását?
A másik ok jelentéstani. Sehol a törökségben nem lett ebből a madárnévből magas méltóságot jelző szó. A magyar méltóságneveknek, a gyula, horka stb. szavaknak vannak török mintái (előzményei és párhuzamai).
A harmadik ok történeti. A magyarban a király szó az itt nyugati mintára kialakult állam szuverénjét jelöli. Ennek nincs szteppei előzménye. Ahogy a bolgárok átvették a bizánci típusú államuk fejének nevéül a bizánci uralkodó helyben dívó megnevezését (carь ’cár’ < ószláv cьsarь < bizánci görög Καῖσαρ < latin Caesar), úgy vették át a magyarok is a pápa által elismert állam fejének helyben szokásos nevét (király < kései déli és nyugati ősszláv krȃlь < korai ősszláv kralь < ófelnémet Karl).
A szláv eredet hangtanilag is passzol, mivel egyrészt a szó eleji mássalhangzó-torlódásnak oldódnia kell, és ez a korban gyakran antiharmonikus i volt (vö. iskola < latin schola), miként az idegen szavak honosodásánál ma sem ismeretlen a hangrendsértéses meghonosodás, pl. (be)csekkol, de korábbról: céloz. Az á pedig már az átadó nyelvben hosszú volt.
A „türk nyelvből származó »kiran«”-nak pedig érdemes lenne utána nézned, mivel furcsa lenne egy vegyes hangrendű török szó. Szóval itt valami nem pontos, és így nem is lehet erről tárgyalni. (De ha pillanatra föl is tenénk, a fenti három ellenvetés ezzel szemben is fölmerülne.)
Már ne haragudj, de ha a románok egyáltalán nem csinálják azt, amit a romániai magyaroknál érzékelsz, akkor az nem román hatásra történik. Ok nélkül nincs okozat. Ha ebben nem tudunk megegyezni, akkor nem is érdemes kommunikálnunk.
Ui. Azon is érdemes lenne csiszolni, hogy „az -i a román szavak végén ejtve sorvad”-e, mert a jelen nyelvállapot szerint nem. Ez egyszerűen olyan helyesírási jel, mint a magyarban az -y pl. az ny végén. Egy piréz fórumozó most jöhetne azzal is, hogy a magyarok az y-t sorvadva ejtik. — Jelzem továbbá a Tihanyi Alapítólevélben még Fotudi áll, a ma Fadd. Az ómagyarban volt „szóvégi sorvadás”: ezt azért nehéz összekötni a román hatással.
A románban nincs Sepsi szó, ott csak a szent megfelelője a Sfântu(l) van Sepsiszentgyörgy nevében. Az -i a román szavak végén ejtve sorvad, alig ejtik. Ha jelölik a hangsúlyt a nevek esetén, akkor ez a helyes kiejtés miatt van, gondolom én.
Tehát ez a magyar beszélők automatizmusa, hogy ott is ezt a sorvadó -i -t ejtik (magyar szavakban), ahol ennek semmi oka, hiszen valójában nem is szó végén van, csak magyar logika szerint van ott "vég" az összetétel miatt.
Az -i eltűnése szóközben elég erőltetett szerintem, ugyanis 'pssz' msh-torlódás lép fel, amit ugye a nyelvünk nem szeret... még ma sem igazán, régen meg végképp nem. A példáid érdekesek, de ilyen torlódás, mint Sepsiszentgyörgy esetén jönne létre, aligha természetes, vagy kézen fekvő. A szóvégi tendencia oka lehet az is, hogy az erdélyi magyarok nyelvében Sepsi az szinte azonos Sepsiszentgyörggyel, ahogy Csík alatt is Csíkszereda városát értik. Tehát itt továbbra is a román hatást vélem megjelenni.
Mondjuk erről erdélyi nyelvészeket lenne érdemes megkérdezni, ők testközelből tudnak nyilatkozni.
Engem most a "király" szó foglalkoztat... egyik lehetőség a szláv eredet: Král, králj, ahogy olvastam főleg a délszlávoknál, de vannak más ötletek. pl. az ótörök eredetű karvaly madárnév, ami régebben talán máshogy hangozhatott, (karul, karol, amiből esetleg a Károly név magyar formája jön ?) vagy a türk nyelvből származó "kiran" ami madarat jelent....
Horger Antalt két dologról ismerhetjük leginkább. Egyrészt, hogy eltanácsolta József Attilát az egyetemről (ha ugyan), másrészt, hogy megfogalmazta a nevével összekapcsolt törvényt, amelyet ma már inkább két nyílt szótagos tendenciának neveznek. (Egyszerűbben, a magyar nyelvtörténettől eltekintve, ezt szinkópának nevezik.)
Ez utóbbi azt mondja ki az alapesetében, hogy két egymást követő nyílt szótag esetén a másodikból hajlamos a rövid magánhangzó kiesni. Így tűnt el az /i/ a szláv malina szóból és lett málna, ezért alakult a László névforma a korábbi Ladiszló-ból, ezért van a nyelvjárási szereda helyett a köznyelvben szerda s í. t. Igen nagy hatása volt ennek a jelenségnek a magyar ragrendszerre: ha a Halotti Beszédet megnézzük, akkor ott iſemucut /isemüköt/ szóalakot találunk, amely egy szótaggal hosszabb, mint a mai ősünket. Vagy éppen ellenkezőleg, ott ʒumtuchel /szümtükhel/ alak áll, amelyre hatott a tendencia, míg a mai szemetekkel formára nem (ezért csak tendencia és nem törvény, bár itt valószínűleg az analógia állította vissza a szeme- tőformát). De pl. ez áll a jegyez :> jegyző féle tőváltakozás mögött is.
A tendencia nemcsak nyílt szótagok sorozatára érvényes, hanem alkalomadtán zárt hangsúlyos szótag után is fellép, mint a Csongrád < *Csornográd < szláv *Čьrnъ-gradъ(*Čьrnogradъ) helynévben.
Találkozni jelenkori példákkal is, és szerintem – ha helytálló a megfigyelésed –, akkor a Sepsiszentgyörgyi-jére is ez az évszázados magyar tendencia hathatott. Nem vitás, hogy a szomszédos nyelvek szinergikusan felerősíthetnek a másikban egyes tendenciákat, de az szerintem megvizsgálandó, hogy egyáltalán ilyen román hatás feltételezhető-e. Ahogy kutakodtam, nekem úgy tűnik, hogy a románok nem használják a Sepsi előtagot, még önállóan sem. A megfelelő Wikipedig-oldal is a magyar írásmódú névalakot teszi elsőnek, és csak feljebb hoz román formát, amely voltaképpen csak kiejtési segédlet. Ez utóbbit jelzi, hogy az ott szereplő Șepșí alakban kitették a hangsúlyt jelölő vesszőt, amely nem a helyesírás része. Ebből pedig az is létszik, hogy a hangsúly a román ejtésben a második szótagi /i/-n van, így az nem sorvadó, hanem teljes ejtésű hang. Vö. https://ro.wikipedia.org/wiki/Sepsi. Tehát szerintem nem lehet itt tényleges román hatást igazolni.
Ui. Ha már Sepsi, akkor megjegyzendő, hogy ezt a hangalakot is a magyar nyelv két nyílt szótagos tendenciája alakította ki az eredetibb Sebesi formából (a valahai forrásterületről, a mai Szászsebesről elnevezve).
Épp mostanában olvastam Szentgyörgyi Rudolf fejtegetéseit a Tihany eredetéről. A korábbi szláv eredet helyett görögöt valószínűsít, s erre utalna az is, szerinte, hogy bazilita monostor romjaira bukkantak, amely megelőzte a mai bencés monostort. A védszent neve Szent Tychon (tükhón) volt, így az oroszban egyébként népszerű nevek is erre a görög szentre mennek vissza.
Csak arra írom ezt, hogy a görög kereszténység jobban elterjedhetett, mint ahogy azt felteszik. Tehát a bizánci befolyás is. Csak Szent István (meg utódai) politikai programja térítette nyugat felé a magyarokat.
Azért valami még piszkálja a csőrömet. nevezetesen az a napjainkban észlelhető jelenség, hogy egyes erdélyi körökben (román környezetben) pl. Seps(i)szentgyörgy a város neve. A román 'szóvégi sorvadó i' (így tudom körülírni, nem ismerem a szakszót rá) ejtése megjelenik magyar szavakban.
Ezt arra hozom fel, hogy "külső hatásra" is jelenhetnek meg hangváltozások. Bizonyos rétegekben. Persze ezt egyelőre nem tudom értékesíteni az elképzeléseimben, de érdekes.
A rómaiaknak még a ógörög volt a műveltség nyelve, a középkori Nyugat-Európának azonban már a latin, és a kor a művelt rétege (természetesen a legtetejét leszámítva) is már eltávolodott annyira az ógörögtől,mint manapság mi a latintól. A középkori magyar kancelláriák, hiteles helyek scriptorai előtt már egyértelműen a latin íráshagyomány lebegett, és a latinnak megvolt az egyszerűbb megoldása az f-re: a ph-t csak görög jövevényszavakban használták. Így az az érthető, hogy a latinban található arányoknak megfelelően alkalmazták a magyar nyelv lejegyzésére is az f-et és ph-t. Vagyis az utóbbi ritka megoldás.
Szerintem nem érdemes ezt a rovásírás kérdésével összekapcsolni. A latin írás nyugatról, a rovásírás keletről jött. Ha igaz, az erdélyi Gyula a bizánci keresztyénséget vette fel, így legalábbis feltételezhetjük, hogy arrafelé a bizánci görög koiné dívott annyira, ahogy az római katolikus keresztyénséggel kapcsolatba került részeken a latin. Természetes tehát, hogy a nyugati törökségtől átvett írásrendszert görög (illetve a keleti birodalmi félben dívó írásrendszerekből származó) kölcsönbetűkkel pótolták ki. Ilyen pótlás az /f/ hang esetén a latin írás esetén nem volt szükséges.
Az tehát, hogy a rovásírás <f>-je kései görög import, nem jelenti azt, hogy maga hang is kései. Egyrészt maga a rovásírás magyar használata is lehet kései. Másrészt – még ha régebbi magyar úzust is feltételezünk – pl. a latin írás középkori története mutatja meg, hogy lehet írni olyan írással, amelyből hiányzanak bizonyos hangoknak megfelelő betűk, és a pótló megoldások sem azonnal születnek meg; elég ha csak az <u> és a <j> betűkre gondolunk.
Ui. Ahogy olvasom, etimológiai irodalom szerint a magyar káliz népnév nem közvetlen átvétel, sokkal inkább a bizánci görög Χαλίσιοι (Khaliszii) közvetítésát látja mögötte. Többek közt ez magyarázná az r helyetti l hangot. És ezen túlmenően a magyar szóalak kései jegyeket mutat, mert a korai ómagyarban még a mai h ejtése azonos volt görög χ-ével (ill. német Ach-lautával), amelyet az is mutat, hogy a korai szláv átvételekben, mint a chъlmъ > magyar holmu > halom nem helyettesítődött k-val, mint később. Így tehát a közvetlen káliz hatás ellen szól az is, hogy nem a saját nevükön nevezték őket az ómagyarok.
Csak annyi, hogy nem 'ph'-t például, aminek hangértéke 'f'. Azon még merengek egy kicsit, hogy a rovásírás 'f' hangja állítólag a görög ábécéből jön. Tehát elég új fejlemény, a türk rovásból nem ismert, a magyarban a görög kapcsolat elég kései fejleményre mutat. Legalábbis a rögzülése.
Az arabhoz annyit, amit kihagytam az előző gyorsan megírt hozzászólásomból, hogy a klasszikus arabban még voltak esetragok, amelyek később lekoptak. Ez érintette a szóban forgó képzőt is, amelynek hímnemű alanyesetű formája így Mohamed korában még -ijjun volt (vö. https://en.wikipedia.org/wiki/Nunation). Az továbbra is igaz, hogy a honfoglalás korára még ezt a nyelvállapotot lehet feltételezni, tehát ebből még kevésbé jöhet ki a magyar -i.
Ami az alapnyelvi -j latívuszrag esetét illeti, azt érdemes észrevenni, hogy a ilyen -j-szerű hang a magyarban vagy eltűnt, vagy megmaradt, és ezt a kettősséget arra lehet visszavezetni, hogy kétféle hangról van szó: egyrészt a -Vi̯ kettőshangzók második, záródó eleméről (ahol magánhangzóról van szó), másrészt a -Vj hangkapcsolatról, ahol a mássalhangzóként állt. Az előbbi esetén az -Vi̯ kettőshangzó egy hosszú magánhangzóvá egyszerűsödött (amely később a szó végén lerövidülhetett), ez az -é birtoktöbbesítő jel és a vele összefüggő -i képző esete. Az utóbbi esetben azonban a hangkapcsolat megmaradt. Ez találjuk ott pl., ahol a -j-t megelőző V magánhangzó hosszú, vagy zárt magánhangzó (i, u). Az arabban -ijj-ben hosszú, emiatt kifejezettem mássalhangzóként realizálódó -j van, zárt magánhangzó előzi meg (ráadásul a korban még esetrag is volt utána). Minden azt mutatja, hogyha ez bekerült volna a magyarba, akkor a -j megmaradt volna.
Így tehát fonetikailag sem látom alapját az átvételnek, miközben az önmagában furcsa lenne, hogy a nyelvtani rendszerből csak ezt az egy elemet vették volna át („tartalmas” szavak könnyen kölcsönződnek, de nyelvtani elemek igen kevéssé). — Mindemellett a magyar -i melléknévképzőnek jó alapnyelvi etimológiája is van, amely biztosítja az -é birtokosjellel való összefüggést. Ugyanakkor a helynevek vonatkozómelléknév-képzői a többi finnugor nyelvben sem mutatnak irányhármasságot, vö. finn -(lA)nen , mordvin -ń, vogul -ŋ, zürjén -sa stb. Tehát egyszerűen ok sincs feltételezni idegen eredetet, nemhogy olyat, amely bizonytalanabb etimológiát ad.
-----
Ha az ősmagyar p > f váltás mögött arab hatást feltételezel, akkor azt kell írjam, ezzel nem magyarázol meg semmit. Látható, hogy az uráli *puwз > magyar fa ~ finn puu változás párhuzama az uráli *kala > magyar hal, finn kala. Ezt együtt (más változásokkal) jól megmagyarázza a korábbi bejegyzésben említettem ősmagyar hosszú zárhang > rövid zárhang > réshang hangeltolódás-sorozat. Ha ebből kiveszed a p > f-et, akkor attól a többi változás még megmarad, és – mivel voltaképpen a p > f más népességnek tulajdonításával „megtámadtad” azt az elvet, hogy ezek a változások spontán belső folyamatok eredményei lennének – mindhez kereshetsz olyan népességet, amelynek beolvadása eredményezte volna ezeket egyenként.
Továbbá, ha a magyarban nem lehetett spontán p > f hangváltozás, akkor ez az arabban sem léphetett fel, pedig az f ott is p-re megy vissza (ráadásul ez nem is olyan rendszer, mint a magyarban). Tehát ehhez is valami külső változási okot kellene keresni, miközben eddig itt is megfelelő volt az endogén teória.
Végezetül vannak olyan nyelvek, amelyek sokkal inkább kapcsolatba kerültek az arab kultúrával, beleértve a horezmit: ilyenek pl. a törökségi nyelvek. De ezeknél nem látunk p > f változást, sőt az f, ha kölcsönszavakban meg is maradt a török nyelvek (többségé)-ben, akkor is megmaradt az idegenes íze (mint pl. a magyarban a dzs-nek). — Pedig, ha horezmiek vagy más muzulmánok annyira hatottak volna a magyar nyelvre, mint feltételezed, akkor a szteppén átkelt török nyelvekre is ugyanúgy kellett volna hatniuk.
-----
A Szádvár kapcsán komolyan kérdem, most tényleg egy elnagyolt lejegyzésű, rosszul dokumentált, etimologizálatlan közép-ázsiai helynév miatt kellene eldobni a magyarországi településnév magyar eredetét? Az, hogy a másik „Szadvar”-ról alig tudunk valamit, nem azt jelenti, hogy innentől korlát nélkül gondolhatunk akármit — hanem éppen azt, hogy a tudományosság iránti alázat miatt megállunk.
Azért vezettem le a magyar Szádvár korabeli hangalakját, hogy jelezzem: azóta nemcsak a naptárban telt el ezer év, hanem a nyelvben is. És nemcsak a magyarban, hanem a másikban is. Ezért a legnagyobb gyanakvásra ad okot az, ha azonos helynevek találunk mind a két helyen évszázadok távolából. — Gondolj bele, hogy plántáltak volna át a kálizok ilyen kevéssé jelentős település nevét ennyire változatlan formában, miközben a névadó székhelyük neve a Hvárizm-ról a felismerhetetlenségig mutálódott káliz-ra (stb.).
A kérdés egyébként elég fontos, mert a magyarban a hosszú magánhangzók viszonylag fiatal fejleménynek számítanak. A szád és a vár szavakban ez a szóvégi -u honfoglalás utáni lekopása miatti pótlónyúlásnak köszönhető: a Szada helynévben meg is őrződött a nyíltszótagi rövid hangzó. — Ha pedig arab eredetre gondolsz, akkor ez is problematikus, mivel az arabban a szavak szótagstruktúrája kötött, és (a hiányzó nunációtól, azaz esetragtól is eltekintve) a /szádvár/ hangalak itt nem fordulhat elő: szó elején és közepén ugyanis nem lehet olyan zárt szótag, amelyben hosszú magánhangzó van.
Egyébiránt nem tudom, honnan veszed, hogy a „horezmiek a szád és a vár szókat hozták volna magukkal”, hiszen még azt sem tudjuk, hogy az ottani „Szadvar” összetett szó. A magyar szád alapnyelvi eredetű, ahol a -d-t egy másik ősmagyar hangváltozás alakította ki a korábbi -nt-ből, vö. lapp čont ’torok, nyelőcső’, vogul sunt ’folyótorkolat, edény szája’. — A vár meg éppen számon tartott iráni jövevényszó, a kálizoknál sokkal korábbi rétegből.
Vajon miért ne inkább szláv eredetre gondoljunk, ha már nagy ívű hipotéziseket gyártunk? A szláv nyelvekben a sad ’kert’ jelentésű, a var pedig ’forrás; hév; forró víz; szurok’. — De még a korai cigány exodust is megláthatnók ebben a névben, ui. a cigány soduvar ’hányszor’ szavajárási névből is levezethetnénk mindkét településnevet… — Amint ez a két példa is mutatja, bármit bármivel kapcsolatba lehet hozni, ha nagyon akarjuk.
Ui. A fentiekig jutottam, amikor is megnéztem azt, hogy Kiss Lajos mit ír a magyar Szádvár település nevéről. Eddig ugyanis magam is azt hittem, hogy a szád ’nyílás’ és a vár ’erődítmény’ szavak összetételéről van szó. — Nos, nem egészen, mivel a mai hangalakja csak 1799-ben bukkan elő. Első magyar nyelvű említésekor, 1459-ben Zardwaar írásmóddal szerepel, korábban latinul 1268-ból: castrum nostrum Zard. Tehát voltaképpen Szárdvár a település neve, amely a mellette lévő Szárd nevű várról kapta az elnevezését. Ez a Szárd pedig a ’kopasz, tar’ értelmű régi magyar szár melléknév és a -d kicsinyítő- / helynévképző. A -vár utótag is csak később forrott össze a névvel.
Ez az információ gyakorlatilag a tárgyunk szempontjából feleslegessé teszi azt, amit fentebb Szádvárról írtam. De azt mégis meghagyom, mert egyébként nem érdektelen szempontokat vet fel, ha a konkrét eseten túli általános perspektívát vesszük. És egyben ismét rámutat arra, amire az előző hozzászólásomban is céloztam, hogy nem elég rissz-rossz forrásokból átvenni egy helynevet (most szerint mindenki a ki tudja hogyan kialakult az orosz Садвар-t írja át a maga nyelvére), valójában az eredeti, korai forrásokban lévő alakokból kell kiindulni. Különben becsapódhatunk, mint a mai magyar Szádvár esetén.
Az -i-nél ne keverd a képzőt, amely egy új szót hoz létre, a raggal, amely csak egy szót helyez be egy mondat kontextusába. A „Honnan jössz?” kérdésre felelhetünk úgy, hogy „Zalából”, de nem felelhetünk úgy, hogy „*Zalai”. A „Milyen ez a népviselet?” kérdésre pedig az a válasz, hogy „Zalai”, de az nem hogy „*Zalából”
Az -i képző, itt nincs irányhármasság. Ráadásul az -i általános melléknévképző, amely ’valahová, valakihez tartozás’-t fejez ki, és csak az egyik funkciója az, hogy helynévi mellékneveket alkot. (Egyébként a finnugor alapnyelvre vezetik vissza).
"
Rendben, akkor maradjunk csak az -i képzőnél. Korábban írtad a rövidülést, nos mi a helyzet akkor, ha az arab -ijj a magyarban egy -ij formában honosodik meg? A Zaicz-féle etimológiai szótár egy *-j latívuszragból indítja az -i képzőt. A kettő között nincs sok különbség, s a konvergencia nevezetű jelenség okán a hasonló jellegű funkciók miatt a két nyelvből eredő, hasonló hangsorral kifejezett végződés végül egy -i képzőt eredményezhetett. A hasonlóság megkönnyíti a szinkronizációt.
Matematikus vagyok, nem nyelvész, így lényegesen szűkebb a hozzáférésem a szakanyagokhoz, a BBB-t olvastam, meg fejtegetéseket, így analógiákban gondolkodom, ha nem is mindig egzakt kifejezésekkel :)
Szóval a feltevésemet nyilván úgy lehetne igazolni, ha korai emlékeinkben találnánk ilyen -ij végződésű szavakat, amiket mai -i képzővel értelmezhetünk. A hangrendi illeszkedés miatt ez alátámaszthatná az elképzelésemet, mivel más esetekben gondolom nem 'i' kötőhang lenne a 'j' végződés előtt. Sajnos nem ismerek ilyen korpuszt, ahol lehetne keresgélni.
"Aztán azt se feledjük, hogy „feheruuaru” van még a Tihanyi Alapítólevélben a mai Fehérvár helyett és „ziget zadu” a mai *Szigetszád helyett. Tehát, ha a mai magyar Szádvár-nak megfelelő honfoglalás előtti/körüli településnevet keresünk Horezm környékén, akkor azt legalábbis /szaduvaru/ alakban kellene megtalálnunk."
A horezmiek a szád és a vár szókat hozták volna magukkal. Az -u végződés a magyarban ragadt hozzá. Így nem értem, miért kellene Horezm környékén magyaros névformában szerepelnie.
Hofmann tanulmányát olvastam, tallóztam benne, pont az f-es nevek miatt, s meg kellett állapítanom az alapítólevél digitalizált képe alapján, hogy f-fet ír, pl. a curtuel fa szóban is.
Nem ragaszkodom mindenáron a horezmi arab hatáshoz, más iszlamizált csoport is közvetíthette a hatást. Ők történetileg többé-kevésbé kimutathatóak, ezért nevesítettem őket.
Én szlovák vagyok. Ennek ellenére mondom, hogy a palóc nyelvjárás nem szlávos ejtésű magyar. Sőt azt, hogy a palócok ajakrésesen ejtik az a-t, éppen megőrzött régiségnek szokták tartani. Az ómagyar korban fellépett egy általános tendencia, amely során az ajakrésesen ejtett (azaz illabiális) magánhangzók ajakkerekítésesek (azaz labiálisok) lettek. A hozta létre az a mai [ɒ] ejtését a korábbi [a]-ból. A folyamat a nyelvterület nagy részén elterjedt, de a periférián egyes területek ebből kimaradtak, adott esetben a palócok. Ez független a terület korábbi etnikai összetételétől, mert az adott korban már magyar nyelvű népességgel számolhatunk.
De ugyanez a labializációs folyamat alakította ki a zárt ë-ből az ö-ző nyelvjárásokat. És ugyanez alakította ki az i helyett ü-t ejtő ún. ü-ző nyelvjárásokat (pl. pl. innen van a köznyelvi ünnep szó ü-je is). Ez tehát egy komplex rendszerszerű változás volt, amely a magyarul beszélőket érintette, és nem azokat, akik a magyar nyelvre tértek át. — A komplex változásoknak nem kell minden elemükben azonos hatókörűnek lenniük, de a fenti példa mutatja, hogy a magánhangzó nyíltsága befolyásolta az elterjedés mértékét, nem pedig szubsztrátumhatás.
A pf-et az ófelnémet hangeltolódás hozta létre. Ennek párja a németben z-vel jelölt hang létrejötte, amely ugyanúgy affrikáta, mint a pf, még ha írásban egy betűvel jelölik is, az IPA fonetikai átírásban viszont a státuszának megfelelő kettős jellel: [ts]. Ez tipikusan olyan komplex rendszerszerű változás, amely germánok közt indult meg, nem pedig nyelvváltók közt. Vö. https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93feln%C3%A9met_hangeltol%C3%B3d%C3%A1s
Az -i-nél ne keverd a képzőt, amely egy új szót hoz létre, a raggal, amely csak egy szót helyez be egy mondat kontextusába. A „Honnan jössz?” kérdésre felelhetünk úgy, hogy „Zalából”, de nem felelhetünk úgy, hogy „*Zalai”. A „Milyen ez a népviselet?” kérdésre pedig az a válasz, hogy „Zalai”, de az nem hogy „*Zalából”
Az -i képző, itt nincs irányhármasság. Ráadásul az -i általános melléknévképző, amely ’valahová, valakihez tartozás’-t fejez ki, és csak az egyik funkciója az, hogy helynévi mellékneveket alkot. (Egyébként a finnugor alapnyelvre vezetik vissza).
Az arab -î egyébként – mint azt a Mohamed korának ejtését tükröző arab írás is tükrözi – valójában -ijj, azt be kellene látni, hogy már az előbbi ejtése volt a korabeli szteppén, nem az írt alaknak megfelelő utóbbi. A magyar jelenleg is különbséget tud tenni a szíj és a szí közt, tehát kérdéses, hogy mit vett volna át a kálizoktól*, ha ezt átvette volna. Vö. https://en.wiktionary.org/wiki/%D9%8A%D8%A9 — Azonban még az is probléma, hogy egyedi képzőt nem szoktak így nyelvek közt átvenni: példa kevés van ahhoz, hogy külön bizonyítás és vizsgálat nélkül elfogadjuk ezt az opciót.
Régen az volt a mondás, hogy „pözsög a Szentírás mindenfelé a régi magyar nevektől”, látjuk Ádám is onnan kapta a nevét, hogy „ád ám” (tudniillik az almát Évának). Ennek a megközelítésnek van egy új hajtása: a Tamana, amely kimutatja, hogy még a Salamon-szigetek is tele van magyar helynevekkel. A Szádvár-ral már a Tamanába csúszunk. Ne higgy annak, aki egy Horezm környéki település nevéről úgy állít valamit, hogy nem adja meg mellé a pontos filológiai átírást, mert pl. egyáltalán nem mindegy az a-k hossza. Aztán azt se feledjük, hogy „feheruuaru” van még a Tihanyi Alapítólevélben a mai Fehérvár helyett és „ziget zadu” a mai *Szigetszád helyett. Tehát, ha a mai magyar Szádvár-nak megfelelő honfoglalás előtti/körüli településnevet keresünk Horezm környékén, akkor azt legalábbis /szaduvaru/ alakban kellene megtalálnunk. Vö. http://mek.oszk.hu/08700/08750/08750.pdf
* Nem fogok belemenni itt részletesen a kérdésbe, csak jelzem, hogy az első horezmi uralkodó, aki arab nevet viselt, a IX. sz. elején élt. Ha tehát a kálizok a magyarra tértek át és eközben saját nyelvük elemeit keverték bele, akkor nem biztos, hogy bármit is feltételezhetünk az arab tudásukról, mert az pont ilyen „romlott” lehetett.
Köszönöm. Azt hiszem, értem a folyamatot. S nagyjából azt is, hogy "elvileg nincs szükség külső hatásra".
Mindenesetre a gyakorlat olykor rácáfol a legszebb elméletekre is. Néhány gyakorlati életből vett példával próbálom meg megvilágítani, mi a probléma.
Kezdjük ott, hogy nem mindegy, mikor tanulja meg az ember, kezdi utánozni egy másik nyelv beszélőjét. Maga a nyelvi változás egy kisebb csoportban jelenik meg, s aztán terjed el, vagy nem, a beszélő közösségben.
Mi a helyzet a palóc nyelvjárással?
Nem tudom, mennyire releváns, de a német nyelvben sok szó kezdődik 'pf' hangokkal. Ez valamilyen "átmeneti" hang maradványa, vagy véletlen, hogy a német nyelv "szereti" ezt a párt?
(pár szóban a végén is megjelenik, pl. kopf, kampf; laikusként szótárból a kezdőt könnyebb megtalálni.)
Az újperzsa nyelvben arab hatásra szintén van ilyen.
Ez a "Kazinczyék ejtették" konkrétabban kikre vonatkozik? Jómagam hasonló jelenséget vélek egyébként meghúzódni a jelenség mögött, talán már olvastad az ezt taglaló fejtegetésemet.
A lényeg, hogy iniciátorként egy iszlamizált iráni (káliz) csoportot feltételezek, amelynek nyelvjárása elsősorban a fejedelmi udvarban dívott. Kezdetben akár csak allofónia szintjén, majd Szent István államszervezése volt az a bázis, amelyen az egyház aktív támogatásával, uniformizáló kényszere okán állandósul/sztenderdizálódott és elterjedt ez az "udvari dialektus".
A kálizok említése nem tétel vagy axióma, hanem azért nevesítettem, hogy elejét vegyem az "arab? ugyan már!, iráni? ezt elolvasni sem érdemes" típusú "tudományos" ellenvetésnek. Történeti források alapján elvileg :) elképzelhető. Hogy nyelvészetileg mennyire helytálló, arról még nem találkoztam komoly érveléssel.
Kezdetnek az -i 'valahonnan való' képzőt hoznám fel. Ez a magyr nyelv rendszerében eléggé egyedül álló, "idegen test". Gondolok itt arra, hogy a helyhatározásban (is) jellegzetes a hármas irányultság - honnan, hol, hová?
A magyarban megvannak erre a -ból, -ből; -ban, -ben; -ba, be ragok (plusz a -ról, -ről; -on, -en, -ön; -ra, -re).
Az -i, az a honnan kérdésre válaszol (pesti, zalai, erdélyi, stb.) A másik két párja nem alakult ki. (vagy csak nem terjedt el, maradt meg) Számomra ez elég egyértelműen annak a jele, hogy "idegen test", azaz egy idegen nyelvből került be, magyarosodott, sőt kissé ki is terjedt allegorikusan, de nem képzett a hármas rendszerbe illeszkedő részrendszert. Ezért nevesítettem előbb a kálizokat. Ugyanis ez a képző az arab illetve egyes iráni nyelvekben van meg, s ott hangsúlyos szerepe van. (legalábbis a krónikások nevének rendszerint része, s olykor ez a hivatkozási alap - pl. al Bakri; al Istakhri, stb. mintha magyarul azt mondanánk, A Niklai, A Nagyszalontai...)
Nyilván kései fejlemény a magyarban, mivel szorosan kapcsolódik az életmódhoz, egy vándorló, nomadizáló népesség tagját inkább a nemzetségéhez, az apjához viszonyítva azonosítják, a letelepedett csoportra jellemző a lakhely, mint jelző.
Továbbá érdekes az a Szádvár nevű hely Horezm környékén, amely a magyarban is megjelenik, a szó mindkét tagja iráni eredetű, s katonai szakszó, így a káliz zsoldosok, mint közvetítő közeg, egyáltalán nem meglepő.
Röviden egyfajta ingadozás, allofónia kialakulhatott ebben a csoportban, majd a germán hatás, az egyház ezt tette sztenderddé.
A keresztény egyház lehetett az az elit (itt csatlakoznék Kazinczyékhoz), amely végső soron rögzítette a magyar sztenderdet, s a kancellária révén írásba foglalta, s elterjesztette ezt a nyelvjárást. (Meg persze a papok képzése során, szójegyzékeiben.)
A magyarságba nagyszámú szláv és germán elemek olvadtak be. Számukra a papok magyar beszéde volt a mérvadó. A honfoglalók száma, a magyarul beszélők aránya késhegyre menő viták tárgya a másik topikon. Megnyugtató adatok nincsenek, így szabad a pálya a gondolkodás, a modellalkotás előtt :)
