Múlik az idő, közel egy év telt egy tavaly november végi beírás óta, amikor éppen a most ünnepelt félezer éves reformációhoz találtam verset és annak megzenésítését. Újból nem ismétlem meg, de e hozzászólás előzményeként megnyitható. Az elírást most vettem észre, hiszen a vers első beemelése ide 2011. évi.
A mai találatok szintén Luther Mártontól valók, de ezek most nem versek, hanem csak szép gondolatok, bennük a Muzsika asszony is megjelenik nevelőként.
Illenek a Nap idézete/i/ című fórumtémába is.
"Musika ist eine halbe Disziplin und Zuchtmeisterin, so die Leute gelinder und sanftmütiger, sittsamer und vernünftiger macht."
"A muzsika félig-meddig már maga a fegyelmezettség, egyben egy jó nevelőnő, aki az embereket szelídebbé és gyengédebbé, szerényebbé és értelmesebbé teszi."
.
.
"Die Musik ist eine Gabe und Geschenk Gottes, die den Teufel vertreibt und die Leute fröhlich macht."
"A muzsika Isten adománya és ajándéka, ami elűzi az ördögöt, és boldoggá teszi az embereket."
A tegnapi beírás végén utaltam Vas István és Illés Endre remek drámájára Trisztánról és Izoldáról. Az ajánlott linken elérhető mű után közvetlenül szerepel egy most is aktuális vers, hiszen közel vagyunk az '56-os megemlékezésekhez. A történet már a megtorlás utáni februárban íródott, megrendítően szép, egyelőre nem tudom, mikor jelenhetett meg először. Igen, mi, az akkori fiatalok, mimindenre emlékezünk?
.
.
Pesti elégia
.
Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár. A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február. Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.
. Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok. Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.
. A Körút sebeit mint rossz hadivatta borítja a köd. A Royal, az Emke még fekete, üszkös – már nem füstölög. A New York új villanya vibrál a tátogó romok között.
. A Városnak, mely a városölő éghajlatot kiállta, Tápászkodik, kigyúllad meggyötört léhasága, Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba.
. Tíz óra. Az élet villanya vibrál még – nem sokáig. A csüggedés gyámoltalanul berúgva a sárba okádik. Gyér gépkocsizaj rebbenti Pest gubbasztó éjszakáit.
. De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át! Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát, Szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.
. Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk – Ugye, szegény barátaim, mi mindenre emlékezünk? A Város kihagyó kőszive együtt dobog velünk. . Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha, Ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha, Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga.
. Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai, Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami: Meg tudta örök életét a Haláltól váltani.
. A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem: Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben. Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben.
. S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat: A Város megváltotta magát és megváltott magának. Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat.
. Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit: Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik, Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.
Visszakerestem a Trisztán és Izolda szerelmével kapcsolatos eddigi találatokat ebben a témában: Rónay Györggyel kezdve, de mivel azt a verset a program áttördelte, megismétlem az 1964-ben megjelent, A város és a délibáb című kötetéből.
.
Trisztán és Izolda
.
Marke király vén volt, nagyon vén (Trisztán már rég nem élt).
Dalnok érkezett udvarába és Izoldáról regélt.
.
Marke király, emlékszel tűz szemére, láng hajára?
A király nem felelt, csak mellén hullámzott ezüst szakálla.
.
Marke, emlékszel a hajósok énekére?
Én is ittam volna, gondolta Marke, mérget érte.
.
Lettem volna sirály, tépett szárnnyal csapódni padlatára,
hajába veszni szél, gondolta s örvénylett szakálla,
.
szivébe vágni kés, vérét kiszívni skorpió,
húsát falni láng, csontját enni tűz, lelkét inni lesztrigó,
.
s ajka ízét sem ismerem és karja melegét sem! -
gondolta zordan a király s maga elé meredt sötéten.
.
Trisztán már rég nem élt. De Marke fölmordult: Vigyétek!
megragadták a dalnokot és lefejezték a pribékek.
.
Ezüst szakállát tépte a király és kardot döfött a szivébe.
Mint vert harang, kondult a páncél, és kicsorbult a penge éle.
.
.
.
Most találtam továbbiakat is:
.
Trisztán sebe
.
„Noch ist kein Schiff zu sehn!” (Richard Wagner: Tristan und Isolde) . 1 . Sebemből romlott éjszaka szivárog s a holdfény gennye; átvérzem a reggel gézeit; ájulásomban a tenger megbillen, túlfolyik a láthatáron, . mint serleg peremén, s az űrbe fröccsen, – kialszik sisteregve csillagom... Reád köszöntöm – félig már vakon – Isten borát, mely habzik-forr előttem: . a tengerár sós-keserű vizét, mely elválaszt és mégis összeláncol véled, Izolda, – tajtékos öled . örvénylik benne, nyílik és bezárul... Bár elragadna! Fúlhatnék beléd! Halál se kell már nékem kívüled. . 2 . Mily csodakard hasított rád sebet? Öled a halálon ütött seb, résre nyitott kapu egy más szabású létbe, hol élő vagy halott vagy, egyremegy, . s nappalnak, éjszakának egy a tétje: a kéj. Sötét vizekre szállt hajód, Izolda, és megmámorosodott az árboctól, mit én döftem beléje, – . hogy száguldott velem, hogy ringatott! S fehér vitorla: inged hogy dagadt! Jó kapitányod – valld meg! – voltam én. . Voltam teérted bélpoklos, lovag, pojáca, koldus, legvégül halott. S nincs még hajó a tenger felszinén. . 3 . Ha jössz is, késve érkezel, Izolda. Kornwall órája döccen, meg-megáll; kerülgetitek – Marke, a király, s te – egymást, mint nagy- és kismutatója. . Ó, bár ki tudnám zökkenteni az időt, mely palotádban megkötött habarcsként, ám énnálam, mint a köd, úgy gomolyog – egyszerre tél, tavasz, . nyár, ősz, mióta minden évszakom te lettél: holtomig tartó öröklét, éji verőfény, alkony-virradat... . Akárhová is hívsz, követlek önként. Sebem piroslik – nézd! hajnalodom; hallgasd! halálomnak kimondalak. . /Baka István, 1992/
.
.
.
Trisztán és Izolda
.
Arcod s arcom a fűben.
Köztünk kard fekve hűsen.
Te büszkén azt, Izolda,
vetetted egy bokorba.
.
Arcom s arcod a fűben.
Hol az a penge, hűtlen?
Ki tudtad dobni messze,
hát mért szúrtad szivembe?
.
/Lakatos István; az 1993-as,
Paradicsomkert című kötetéből/
.
.
.
A költő korai versei közül nem is válogatta be az 1996-ban kiadott kötetébe a következőt:
.
Trisztán
.
Nézte sokáig a Fehérkezűt, kitárult teste álomárnyú lombját. Szoruló garatjába pici tűk szúrtak. Érezte, könnyek fojtogatják.
. Nézte a néma alázatú hűt. Várt, hogy talán a szemek visszafogják, de felzengtek a mélyzöld hegedűk, szél villázta a rengő víziboglyák
. illó csomóit, orrlyukába gyűlt a tengerillat – és mint ló a zablát, harapta fémbékéjét. Áthevült,
. már csak az egyik partról látta sorsát.
És Izoldától sírva menekült az űzött vízen, meglelni Izoldát.
. /Petri György, 1964/
.
A Fehérkezű (Izolda), nem azonos Izoldával.
.
Talizmán: Trisztán sóhaja
. Izolda illess lüktető ereklye Idők torkában hűlt homok peregj le Viharba pördült megszélhüdt dereglye Vergődöm ím kórság körülseregle – Lakozz bennem s épüljek benned én Létem betölt te vérző szent edény Irgalmas kéz kard pengeél ha forró Itt perzsel ég süt szív szirtjén a porhó – Arcod vakít légy orvos benn Yseult Arcomra leplet szorgos semmi sző
.
/Kovács András Ferenc; az 1995-ben megjelent,
És Christophorus énekelt című kötetéből/
.
Yseult vagy Iseult a magyarban Izolda.
.
.
.
Trisztán
. Kinek mi köze hozzá az ő kettőjük dolga az hogy ott egy olyan ágyon olyan körülmények között (a lihegés is kihallatszott) úgy megalázták azt a mulyát anemzetközi finánctőke mondta a
szerencsétlen a kelleténél ércesebb hangon és majdnem sírvafakadt hogy így nyilvánosan és mindenki előtt csak nem gondoltok arra csak nem képzelitek egy óra múlva már mentek is családi kép az előszobalámpa holdkóros fényében egy szivacs-arc egy ráncos Betsábé két gyermek anyja (pótlék, juttatások) kegyura koszos ingben VISZLÁT VISZLÁT lógó mellel ó te repedt hamuszív taxival a palotáig a habokon a habokon a habokon REGGELES VAGYOK SZÍVEM
.
/Orbán Ottó; az 1971-ben megjelent,
A föltámadés elmarad című kötetéből//
.
.
Végül egy drámai mű, részleteiben a hárfás Trisztánnal és a hárfázó Izoldával, és ez a színmű csodálatos verseléssel idézi meg az írek ősi legendáját, amelynek legismertebb változata a wágneri operaszövegnek is alapul szolgáló Gottfried von Strassburg-féle hosszadalmas, de szintén szép eposz, a Trisztán és Izolda.
Az alábbi vers nem sorolható a Szabó Lőrinc tematikus köteteibe, A téma az '56-os forradalom, és nem meglepetés, hogy életében nem közölték. A költő 1957 októberében meghalt, a vers pedig csak 1960-ban jelent meg.
.
.
Meglepetések
.
. I. Gyanútlan vers október 15.-én
. Szájon csókol a pillanat, másik kést üt a szivedig, a harmadik halk telehold, szív rózsája a negyedik,
. van tömör-édes, mint a méz, van lángvető csipkebokor, van, mely egy elnémúlt világ, van, mely kurjongat, mint a bor,
. van, melyet észre sem veszünk, hallhatatlan, sóvár zene, van mindenüttjelenvaló, van szétvivő mindenfele,
. ez tűz, mely Földet nyal körűl, az egy katicát tapos el, van gyermekkorba kérdező, van, mely Afrikából felel,
. van, melyben villájával az ördög felszúr a föld alól, van atomgáz, bombahalál – s van legvégső csömör, mely oly . bambán, szeliden néz, olyan öklendtetőn és kedvesen, mint kifliből a svábbogár, mint kolbászból a birkaszem.
.
. II.
.Egy hét múlva
. Rá egy hét: pár óra alatt felnyüzsgött az országnyi Boly: a dermedt Dávid talpraállt
Tegnap gyönyörűséges hárfazenét hallhattunk a Bartók Rádióban. Arról jutott eszembe:
.
.
Őszvégi nap – ősrégi hárfa
. A szélzilálta idegszálakat Egyenként simogatja szét a nap Felhangolják érzékeny ujjai Már csak a szférák csendjét hallani
.
/Somlyó György, az 1997-ben megjelent,
Törésvonalak című kötetéből/
A hárfáról pedig Írország, az az állam, amelynek címerében csak ez a hangszer van, hiszen az ősi kelta hangszer olyannyira kapcsolódik az írekhez, hogy az Egyesült Királyság és Kanada egyes címereiben is megtalálható az államalkotó írek miatt.
Ehhez jön majd legközelebb az írekhez köthető Trisztán és Izolda-legenda költészeti-zenei kapcsolata, benne természetesen a hárfával.
. A kertben tompa fény ül, a lomb a földre szédül.
. A rőt levél alól bronz leányka válla borzong.
. A párák zöldre érnek, a tócsák most zenélnek.
. S a zsongó, sürű zümmnél mint szédült, pörge tündér,
. a lágy zenére ringó: kereng a kék iringó.
.
/Nemes Nagy Ágnes, 1942/
.
.
.
.
.
Szegények az alkonyatban
. Hárman, szegények, rongyos gúnyában majdnem vének holott az egyik csak húsz, a másik huszonnégy s a harmadik mindössze harminc éves. Egy padon ülnek a rügyező gesztenyefa-sorban s hallják, ahogyan alkonyodik a közeli parkban rázendítenek az üdvhadsereg trombitái.
. Tudják, hogy a szegények üdvéért muzsikálnak ott, de nékik, a három szegényeknek, már nem szabad gyülekezniük a téren, hol nótával derülnek a boldogok csendül a cintányér s a trombiták részegen hörögnek. Ha átléphetnének a rácson! Úgy gondolják, pénz hull most a gazdagok markából, mint ősszel a fákról az aranyló levél s aki rongyos, ha teleszedi kalapját úr lesz és boldog lesz egész életére.
. Ilyenek a három szegények. Horpadt mellükben még dobban a szív, fakó bőrükön még áttüzel a vágy s hogy ülnek mozdulatlanul egy asszony jut eszükbe, akitől gyarlón, mint borjak az anyjuktól, elszakadtak s három lány jut az eszükbe, akik hiába várnak rájuk valahol túl a mérhetetlen óperenciákon.
. S halkan, hogy senki meg ne hallja, így szólanak: – Hiába törtem magam, semmire se vittem harminc évig – Huszonnégy vagyok, valóban révbe juthatnék már én is – Olyan az én húsz évem, mintha húszszorosan gúzsbakötöttek volna. Így szólnak és látni rajtuk, hogy élnek mind a hárman. Néha körültekintenek s ilyenkor érzik hiába minden, testük örök hét sebtől vérzik s fejetetején áll körülöttük a világ.
. A lila tóról szökött körém a sűrű kék alkonyat, s a párolgó berekből, mint égi nyakék kerítettek a vadludak. A hegy lábánál halk susogással liliput dombokká sorakozik a gőzölgő homok és eltünnek belőle vizi muzsikára a csillaglábú bíbicnyomok. Aztán a tó és az óriás berek opálszőtt estbe szendereg, de mint himzésből arany csillagok, hercegi Keszthely lámpásain Helikonok fénye úgy ragyog, s a heggyel, velem szemben át Badacsony domboritja kék hasát. A költő mélázva nézte hajdanán, s Himfy-versével enyelgett talán, és várta, szinházas Füred, honnan várhegyes Fonyód felé halszagú szellő hozza át lankás Somogyba Tagore tompa ritmusát… És Tihany felől csendesen Csokonai tündére riog…
.
/Takáts Gyula; az első, 1935-ben megjelent,
Kút című kötetéből/
.
.
A költő az említett kötetet is B. F.-nek ajánlotta.
Az 1912 és 1985 közt élt Kálnoky László első kötete (Az árnyak kertje) 1939-ben jelent meg, benne a Két vers című költeménnyel:
.
.
I.
. Mint a karnagy, ki hirtelen megőrült és összevissza csapkod pálcájával; a riadt zenészek pár másodpercig még követni igyekeznek, nem tudva, mi történt s a következő pillanatban már elhallgatnak; úgy kapkodtam én is s magam ijedtem meg legjobban a diszharmóniától. A megzavart hangok szétrebbentek az űrben s úgy éreztem, hogy felforrnak testem nedvei és sejtjeim megtagadják az adhézió és kohézió törvényeit. Ugy tetszett pár pillanatig, mintha nem volna súly, földvonzás, csontrendszer, vérkeringés, s mintha lehetne azonnal szétrobbanni apró darabokra. De nagyobb parancsnak kellett engedelmeskedni és most csönd van. Négy fehér fal bámul körül s minden hang szűrőkön át jut el hozzám. Az éjszaka fekete lepedő, melyen csak a megzavart képzelet játszat moziképeket. A hős is már inkább komikus, mint tragikus helyzetekben mozog s a szív és agy, lassan megnyugodva csendesebb lesz. De nem hangzik fel újra a harmónikus és tömör zene, mely, mint az áradás, töltötte be a termeket.
.
.
.
És a kötetben közvetlenül utána olvasható a hangjával meghatározó, de akár Kosztolányinak is íródhatott volna gyönyörű verse:
.
.
Óda Charles Baudelaire szelleméhez
. I.
. A végtelen kopár rónáin vándorolva, míg forró fény zuhog, a lélek szomjazik. A szél a kútakat homokkal tele hordta s gyengülő lábai gépiesen viszik
a láthatár üres, kéklő félgömb-falának, majd földre térdepel és gyors kezekkel ás, de fürge ujjai forrásra nem találnak s érzi, hogy terjedez benne a pusztulás
s már úgy kerülgeti, mint dögmadár a légben a lenti rét gyepén a fekvő katonát s vijjogva sürgeti, hogy végre véget érjen a haláltusa s ő bőséges lakomát
csaphasson a tetem terített asztaláról, hol csőre húsba váj és gyomrot bontogat s felszáll, ha jóllakik, majd elnyeli a távol s a nap szárítja szét a sárga csontokat.
Tizennyolc éven át láttam a gyér növényzet között élősködő, tengődő, satnya fajt, az emberbarmokat, kiket a csorda-végzet alagutakon át a vágóhídra hajt
és szunnyadt a remény, mint lomhavérű szajha, ki végkép elhízott s üzletre nem talál s nem szólott égi hang felém, mely megmutassa hogy van más élet is és van különb halál.
Mint fiatal fatörzs, vártam, hogy a szekerce, amely erdőket írt, majd engem is kidönt, mikor váratlanul, mint mágikus szelence, kinyílt egy barna bőrkötésű tömzsi könyv,
melyből varázsos és dús illatskála áradt s lélek lengett elő, mely őrként járta át, előttem szállva és szavakkal nyitva zárat, a nagy szimbólumok hűs oszlopcsarnokát.
Egy lélek, mely saját áramkörébe kapcsolt s eltünt a szédítő táj, a sivár vidék. Ébredtem és a nap nem az előbbi nap volt. Láttam, fejem fölé, hogyan teríti kék
üvegszínű egét a nyolcvan év előtti Párizs s hogyan nyüzsög köröttem az avult ruhájú nép, amely lármájával betölti a levegőt s az eldübörgő lóvasút
elől hogyan szökik félre az utcagyermek. Egy púpos éji őr gyújtott gázlángokat. A korcsmaasztalon kopott kártyák hevertek s láttam egy öreget, hogy borba mártogat
négyszögletű lepényt s fogatlan ajkkal majszol s gyertyáját fújja az örvénylő levegő. Karbolszag szállt fel a sötét kanálisokból s mellékutcákon át testetlen, lebegő
léptekkel vezetett a kéz s együtt figyeltünk sovány macskákat és egy nyomorék anyót követtünk hosszasan és gondosan, míg eltünt a vonal, amelyet botjával porba rótt.
II.
Te, akit egyedül vallok csak mesteremnek, mily éji óceánt borít föléd a holt idő áramlata, míg bennem megteremnek e verssorok s nekik a Belőled kivont
fluidum életet és keserű erőt ad. A holt szív füveket ekként termékenyít; hajszálcsöveken át savat és égni hőt ad s a karcsú szárakon zöld mérge felvirít.
Hol vibrál utolsó mosolyod már a térben? Szelid tekinteted az ürben merre jár? Mint vizsgálóbíró szonettjeid kikérdem. Szállnék s bukdácsolok, mint nagy gázlómadár.
Mikor a párizsi kórház bús ablakán át utólszor nézted el az alkonyi eget, hol lágyan lengtek a bíborszín esti párák s Rajtad a tisztulás dicsfénye lebegett,
hol jár a pillanat, hányadik végtelenben, a rettentő csillagdzsungelben merre fut s hol bújdosol Magad a roppant bálteremben, hol, mint ezüst uszály, húzódik a tejút?
Hosszú ezüst uszály, melyet a bálkirálynő hanyagon vonszol az álarcosok között s fényére ott tolong nyomában, s mint az ár, nő a sokaság, a dús jelmezbe öltözött
Jegyek: a Vízöntő, a Kos, a Rák, a Mérleg, Oroszlán s Bika, mely hajlott szarvára tűz pár bolygót könnyedén s útjából félre térnek az Olló, Ikrek és a fénylő testű Szűz.
Vagy csupán légkörünk fénytörő közegének üres játékai, melyeknek a hanyag és megcsalt szem örül s csak játszanak a fények; ám örök fekete az elhagyott anyag
s Téged is eltakar a léttelen sötétség; Feletted áll a csend, a roppant kriptabolt, melynek a légüres tér elfojtotta mécsét s agytekervényeid üres játéka volt
minden műved. Lelked felszívta rég a semmi s úgy tünt el, mint tüzes kohóba hullt virág. Balga kísérlet ez, vakon utána menni. Új Aeneasz előtt nem nyílik alvilág.
A szavak keserűn kacagnak és a zsarnok kétség, mint tompító, lassú méreg hat át, de közben hajtom a törékeny imamalmot s elszántan mormolom az együgyű imát:
»Ringassa lelkedet egy különös mennyország, hol az örökfényű és tropikus nyarat a lelkek, mint aranyruhát pompázva hordják s hol az árnyékadó datolyafák alatt
függőágyad a dúscsípőjű malabár nők hintázzák. Énekük, mit lágy szél messze hord, pompázva lengjen a légben, hogy megcsodáld őt s kupádba szüntelen töltsék a pálmabort.
Áradjon el nehéz és exotikus illat, mely, mint a prémeké, vagy mint a pézsmaszag, egy kissé undorít, de mégis szívedig hat, ha évek óta zárt szekrényből felszakad.
Ne érezd már soha a fájó nyugtalan kínt. Ne kínozzon a zord és spleenes alkony ott. Néger rabok vigyék hordszéked, a palakint s szabad tenger felett ragyogjon balkonod.
S az est nagy baglyai égő vörös szemekkel bókoljanak Feléd, mint bölcs barátaid. Példát mutassanak Számodra és Te lesd el kiegyensúlyozott nyugalmuk titkait,
hogy démonaid is nyomodat elveszítsék: az ártó angyalok, a hét szörnyű öreg s a lassú Mardosó, ki ellen nincs segítség, fogával életed fáját ne rágja meg.
Sorsod ne hozza, hogy csak rongyszedők borát idd; aranytálakkal és serleggel megrakott asztalnál üljenek körötted cimboráid: Rubens, Delacroix s a többi Fároszok.
S hadd üljünk ott mi is, leghívebb hódolóid. Legyen terítékünk nekünk is a csodás vendégségben, ha majd a földről menni szólít és hosszú útra hív a végső utazás.«
.
.
.
Október
.
Lehajtja rőtarany fejét az erdő. A levegő friss újbor-íze csíp. A párás dombhajlat felől kesergő melódiát fütyül az őszi síp.
Szőllőt hoznak kosárban, prést csavarnak. Sárgul a hegy – itt-ott kopár darab – és mélyvörös foltjával a fagyalnak elcammog a szálló felhők alatt.
Bár lennék őszi felhő, melynek alját a szélkutyák nyers-hús-színűre nyalják, vagy szilvafőző üst fölött a gőz!
Legyek hozzád hasonló, barna, bölcs rög,
s ti megbékélten fonnyadó gyümölcsök. Te légy koporsóm, diadalmas ősz!
Ne gondoljátok, hogy én nem tudom: Mi készül itt, mi foly nap-nap után. Jól tudom én: haldoklik a világ, Mindennap egy torony dől, bástya omlik, - S ez a bűbájos őszi délután Lehet, hogy az utolsó délután. Körül minden hörög, agonizál, Vonaglik és vergődik vad viharban, - De itt - világontúli hallgatás, Csak egy szellemujj lapoz az avarban. Világ estéje - emberalkonyat. De ez a csendes, győztes őszi erdő, Ez akkor is lesz, ha mi nem leszünk, Ez megmarad, ha ember nem marad, A világ felett győztes ez marad. Felségesebb ritmussal orgonál majd, Telibb tüdővel vesz lélekzetet, Szűzen foganja, kín nélkül szüli És könnyen hullatja a levelet. Embersorstól és bűntől szabadon.
.
Ó, beteg vagy világ, nagyon, nagyon. De én nem állhatok be orvosodnak: Halott szépségek hirdetője én, Keverője az őszi morfiumnak. Parancsot, törvényt írjon neked más, S nyujtson, ha még tud, segítő kezet, - - Én nyujtom ezt a titkos kék eget, Ezt a világontúli hallgatást, E milliárdnyi nesztelenül hulló, Könnyen haló, ragyogó levelet.
.
Vegyétek: ez az őszi morfium. A haláltusán enyhít, úgy lehet.
.
/Reményik Sándor, 1931 október 13./
.
.
A nagyon közel 86 éve írt verset a Romon virág című, 1935-ben kiadott, kötetben találtam.
Ez itt a hervadás tündér-világa. Akartál látni szép halált velem? A Bükkös-erdő bús elégiája szép, mint a halál és a szerelem. . Fától fához remegve száll a sóhaj, közöttük láthatatlan kéz kaszál. Az ágakról a fölrebbent rigóraj tengődni még a holt irtásba száll. . Lombját a gally, nézd, mily kimélve ejti, holnap szél indul, döntő támadás, holnaputánra minden elfelejti, milyen volt itt a végső lázadás. . Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál, tönkök merednek dúltan szerteszét, s a nyár, ez a kilobbant forradalmár, vérpadra hajtja szőke, szép fejét. .
2
. A partot fűzek testőrsége óvja, a tollforgójuk ritkítottan ing. Halkan himbál a horgom úsztatója, nagyot csobbant a játékos balint. . Fény-pászma hull most messze, holt mezőig, s a víz egy percre hullámos határ: innen mosolygó partja tükröződik, itt egy utolsót lobban még a nyár. . De túl, gyepén a ritkuló bereknek ijedt lombok rebbennek szerteszét, a szél felettük pókszálat lebegtet, ezüst pókszálat és ezüst zenét. . Az ősz hárfás tündére jár a réten, az ő húrjáról szól a halk zene. Most át fog jönni: árnyékát sötéten pallónak átveti a jegenye.
.
/Áprily Lajos; az 1923-ban megjelent,
Esti párbeszéd című kötetéből/
.
A nyolcvanadik életévében elhunyt költő 130 évvel ezelőtt, november 14-én született.
A zeneszerző kiadója felkérésére 1876-ben havonta írta Évszakok című zongoraciklusát. A karakterdaraboknak aktuális címeket adott: a fenti az Őszi dal (d-moll, egy fájdalmas és nagyon dallamos andante).
. A vesztőhelyre sáros út vitt és kikericsek kékjei. Száz év, s meghaltam volna úgyis – vígasztalódott Vécsey. Láhner György sírt s a földre nézett, Damjanich szekéren feküdt, Leiningen felmentő honvédek árnyát kereste mindenütt. S a táj olyan volt, mint a fácán: tarlók, fák vérző foltjai, és ők tarkán, libegve, hátán: elhulló, bús-szép tollai.
. Aradon így. A pesti téren is ütötték a dobokat, de ő nem félt, csak arca széle vetett rózsálló lobokat. Mosolygott. Mit bánta, hogy vége? Branyiszkónál nevét az égre karcolta kardja, a híres. Ez volt Dembinski hadsegéde, Abancourt Károly ezredes. S mi elfeledtük. A miniszter, bár hívták, maradt egyedül. – Az Aldunán – szólt – mély a gázló, s vénember már nem menekül. Leszek bitófán harci zászló, ha sorsom ezt így rótta ki – s habár magyar volt Csánÿ László, úgy halt meg, mint egy római. . A többit, mintha friss, mély sebből fröccsen szét érdes cseppű vér, Kufsteinbe, Grácba, Josephstadtba, Olmützbe vitte a szekér. Huszan egy odvas pincelyukban, nehéz bilincsben, pipájukkal egyensúlyozták magukat: így éltek, sakkoztak, dohogtak és elmélkedtek, jó urak. Kegyelmet vártak s forradalmat, áldották-átkozták a hont, és írtak vert hadakra verset, tábornok Bemre disztichont.
. Volt, aki bírta; más kivénhedt; olyik megőrült, de az élet sodrából mind-mind kiesett. Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól gömbölyödtek a hitvesek. S az ország rothadt. A rabságot mindjárt megszokta, s elfeküdt a földön, mint télvízkor vágott, rózsás rügyekkel tele bükk. E rügyből egy se bontott zászlót: a nagy tavaszi láz heve kilobbant, múló szalmaláng volt vagy elköltözött másfele, Londonba, New Yorkba, Turínba és hűs lidércként messze táncolt.
. Száz év – s a magyar börtönéjjel nem változott száz év alatt. Száz év – s az első fordulóra ébredtetek és lassan róva a lépést, méláztatok róla, mit hozott Világos, Arad: száz év – hűséges ingaóra, én folytatom járástokat, mások járják lépésetek, s míg árnyékunk a kőpadlóra hull – hány nap, hét és hónap óta! – s kihúnyunk, pisla mécsesek: sok szép magyar fej, hervadt rózsa, Lonovics! Barsi! Berde Mózsa! Árnyatok felénk integet.
die Seele der Zaubergeige . . Musik strömt aus dem Radio. Eine Zaubergeige? . Die berühmt gewordene Asiatin, mit ihren tollen, eigenwilligen Interpretationen der klassischen Musik? (Irgendwo in den Modulen meiner grauen Zellen werde ich ihren Namen wiederfinden!). . Doch, die Seele der Geige höre ich in meiner Seele widertönen. Auch den ungespielten Klang, ähnlich wie die Schöpfer einer Stradivarius, um die Geige richtig zu schaffen? . Meister Stradivari vernahm erst den Klang in sich, dann hat er die Hölzer gebogen, gestreichelt, geschnitzt, die Seele der Geige geschaffen! (So muss es wohl gewesen sein?) Damit ihre Töne frei schweben: Die Tonwellen, die am Ende im königlichen Schwung zu ihrem Erzeuger zurückkehren? . Die Geige ein holzumschlossenes Geheimnis vom Vollblutmusiker enträtselt... (Paganinis lachende und schlutzende Geigen! Unvergessen!)
.
Jolan Rieger (1931 - )
.
.
.
ÉS STRADIVARI MESTER
MEGTEREMTÉ A HEGEDŰ LELKÉT
A rádióból zenezuhogás. Miféle varázshegedű ez?
Az ázsiai lány, aki zenél, mára világhírű,
talán az ő zabolázhatatlanul friss
olvasata teszi?
Szürkeállományom legmélyén kotorászva majd a nevét is előszedem valahogyan.
Ám közben a hegedű lelke ver makacs visszhangot koponyámban. Felcseng a korábban sose hallott hang,
mely után az egy és oszthatatlan hegedűt építő Stradivari mester is sóvárgott.
Először önmaga legmélyén lelte fel azt a hangzást, aztán addig hajlítgatta, csiszolta, formázta a falapokat, mígnem kikerekedett belőlük a hegedű lelke. (Törvényszerű lenne, hogy így esett meg?) Hogy kiszabaduljanak végre lebegve a rezgéshullámok, és fejedelmi menetben áramoljanak vissza hozzá, ki őket létre hívta?
Minden hegedű fa belsejébe temetett titok, csak vérbeli muzsikus képes kibontani... (Paganini kacarászó, csúszkoráló hangsorait elfeledhetjük-e?)
. „A művészet arra való, hogy ne haljunk bele az igazságba.” (Nietzsche)
. Az együgyű, néma kaktusz heves szirom-lángokat vetett. Én is úgy élem túl az igazságot, hogy új munkába tévedek. . A virág lázas, örül, míg szín-verése gyönyörű. Olvassák, nem olvassák, csak nevetek, ha hű . képmásommá lombosodik ujjaim ágán a vers. Egymaga törli el az ürességet, robbanó életbe ha kezd . az írás, festmény, zene, szobor. Méhében a semmi hiába nő, mondja a csillag-szállta kaktusz, engem szül az idő.
A Heti Válasz legutóbbi számában Hobóval beszélgetnek, és megakadt a szemem a Gulág-ihletésű magyar művészeti alkotások hiányának említésén. Talán kevesen élték túl, esetleg nem találták meg írásaikat, mint Radnótiét...
Magyar utalások viszont vannak rá a barbárság későbbi éveiben:
.
.
A Három az ötödiken (=243) szonettjéből a 195.
.
Lehet, hogy most ez a Gulág?
. Lehet, hogy csak a butaság meg az ész harca, ami itt? Hogy az egész azért folyik, hogy ki harap, és mekkorát?
. Hogy az igazság csak kabát? Felvehetik hol úgy, hol így? S aki nagyobbat hazudik, az sétálhat benne tovább?
. Lehet, hogy most ez a Gulág? Csak elküldték az őreit? S mivel ugyanúgy működik, tele vannak a latrinák?
. S hogy nincsen út, csak rajta át? S hogy akkor egymásra kenik?
.
/Bertók László,
az 1995-ben megjelent kötetből/
.
.
.
A barbárság éveiből
.
1
-------------------------------------
2
Barcarola
. Az évtized most lassan elmerül tutajon jár a vágy a ház alatt a tornyok Monteverdit játszanak a csatornára sárga hold terül a sárga hold a rezgő sárga folt a toronyban egy szál harangkötél a tutaj izzik mint a lámpabél a kontinens hatalmas lámpa volt a kontinens most lassan elmerül tutaj torony csatorna és gulág három infarktus zúzda Petrográd a zárt osztályra sárga hold terül a sárga folt a rezgő sárga folt de a csatornán kútkáványi lét ad vízivárost vízivárosért míg Ahmatova lassan ráhajolt
.
3
-------------------------------------
.
/Gergely Ágnes, 1997/
.
.
Egyébként a beszélgetésben említett Lengyel József írásai után a Püski Kiadónál jelent meg Rózsás János (1926-2012) Gulág lexikona, 2000-ben.
.
.
Gyurkovics Tibor (1931-2008) 2005-ben megjelent Skizofrén történelem című esszékötetében több írás hivatkozik a Gulágra, akár csak a Holt lelkek címűben.
Az osztrák Georg Trakl (1887-1914) az igen rövid ideig élt költők egyike volt, bár korai halála szinte kódolva volt benne, hiszen súlyos depressziója, kábítózása öngyilkossági kisérlethez vezetett, ahogy a nála négy évvel fiatalabb húgánál is; a jó zongorista, Dohnányi Ernő egyik berlini tanítványa is terhelt volt, aki 26 évesen már sikeresen ölte meg magát.
Georg Trakl nyomasztó élete a verseiben is megjelent, de van köztük persze a lentihez is hasonlóan kevésbé szomorú, ld. az alábbit,kapcsolódva szülővárosukhoz, Salzburghoz. A vers 1909. évi, és néhány évvel később átírta, főleg a végét, benne a zenés betéttel.
Trakl verseiből az ismertebb Hindemith és Webern is megzenésített hatot, az op. 23/2 vagy op. 23b (alt hangra, klarinétra, fuvolára és vonósnégyesre A fiatal lány címmel) alatt, illetve Webernnél az op. 14 (szopránra, klarinéttal, basszus klarinéttal, hegedűvel és csellóval) keretében.
.
.
Farbiger Herbst(Színes ősz)
.
Der Brunnen singt, die Wolken stehn
Im klaren Blau, die weißen, zarten;
Bedächtig, stille Menschen gehn
Da drunten im abendblauen Garten.
Der Ahnen Marmor ist ergraut
Ein Vogelflug streift in die Weiten
Ein Faun mit toten Augen schaut
Nach Schatten, die ins Dunkel gleiten.
Das Laub fällt rot vom alten Baum
Und kreist herein durchs offne Fenster,
In dunklen Feuern glüht der Raum,
Darin die Schatten, wie Gespenster.
Opaliger Dunst webt über das Gras,
Eine Wolke von welken, gebleichten Düften,
Im Brunnen leuchtet wie grünes Glas
Die Mondessichel in frierenden Lüften.
.
.
.
Musik im Mirabell
.
Ein Brunnen singt. Die Wolken stehn
Im klaren Blau, die weißen, zarten.
Bedächtig stille Menschen gehn
Am Abend durch den alten Garten.
.
Der Ahnen Marmor ist ergraut.
Ein Vogelzug streift in die Weiten.
Ein Faun mit toten Augen schaut
Nach Schatten, die ins Dunkel gleiten.
.
Das Laub fällt rot vom alten Baum
Und kreist herein durchs offne Fenster.
Ein Feuerschein glüht auf im Raum
Und malet trübe Angstgespenster.
.
Ein weißer Fremdling tritt ins Haus.
Ein Hund stürzt durch verfallene Gänge.
Die Magd löscht eine Lampe aus,
Das Ohr hört nachts Sonatenklänge.
.
/1912/
.
.
Utóbbit lehet meghallgatni zenei körítéssel, és ennek a fordításai ismertek.
Közel hétezer beírás van ebben a több mint tizenegy éves témában, ami kb. ugyanennyi izgalmas zenés verset jelent. A Fidelio-fórum haldoklása előtti időben beírtak egy része az Index-re tétel előtti időkben már tördelés nélkül jelenik meg, ami érthetetlen, nem is beszélve a témanyitás dátumáról, hiszen a fentivel ellentétben a 2015.08.18 11:46 időpillanat jelenik meg a téma fejlécén. Utóbbi valószínűleg az indexre tétel kezdete. Baj van a Fidelióval, amit az újabb bulvárcím is igazol a Puccini- népszerűsítés kapcsán. Bizonyára növekszik ilyenkor a kattintások száma és ezzel a reklámbevétel, de a kulturális ismeretterjesztés színvonala csökken, és az ilyen cikkeket már ki sem nyitom, de szégyellem magam a szerkesztők helyett.
.
A 700. beírásban megjelent vers tördelve:
.
.
Egy szál hegedű
Egy szál hegedű állt mögém, egy szál hegedű, hulló hajjal, mintha csak az idő tövén csimasz, csupaszra beretvált hajnal,
. naptetovált, reggel-ragyás
csillag, aki mintha még élne, ráigézi magamagás fényét az emberi sötétre.
. Hátrafordulok és sehol.
Mögém és mögém, újra és újra. És valami suhogás súrol. Minden ízem bebujdokolja.
. Megvilágít minden homályt, rávetít apámra, anyámra. Születéseimből kivált, rákopíroz minden halálra.
. Előre s így keveredek mindennel, mi lettemben voltam. Sarjadó holnaplevelek hullanak minden pillanatomban. . Mikorra egy leszek velük, senki se mondja meg, melyik volt fény, föld és hegedű.
. Csak a zene feketedik.
.
/Bella István, az 1982-ben megjelent,
Emberi délkörön című kötetének
Egy szál hegedű kezdetű ciklusából/
.
.
.
Ugyanonnan egy másik vers a fiatalon elhunyt velszi bárdnak ajánlva:
.
.
Levél az alvilágba . Dylan Thomasnak
. Előbb megölték a rózsák, s aztán az alkohol? Vagy fordítva? A szirom-tőrű valóság minden világszívben otthonol? De elébb volt-e a lovaknál a lóság, ki csillagot, s szerelmet abrakol? A halálnál az, aki haldokol?! Ó, vers, testem, ha elaltattatol, ringass, ringattass, ringassatok ti, rózsák, világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol.
. Kannibál sírú bölcső ez a föld. Megrág mindenkit és kivet magából mindent, aki élnijelölt: kiköpi, kihányja a vulkáni emberkövet; s esik, egyformán esik az eső arra, ki anyaölt keres, s arra, ki anyaföldet ölet. Ó, vers, testem, ha elaltattatol, ringass, ringattass, ringassatok ti, rózsák, világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol.
. Mégis, gyönyörűn kell, te fiú-Orpheus, te világra visszarévült szív-zene, farmernadrágos ihlet, szűzpatás száj, ki a hiúz alkoholsárga szájában is szelidítene, bár fölhurkolt estéiddel, ha a setétbe símulsz, nem lesz bárány a farkas, a tanktalp se eke. Ó, vers, testem, ha elaltattatol, ringass, ringattass, ringassatok, ti rózsák, világ világa, legjobb, ha térdeden ringatol.
.
.
.
Dylan Thomas több versét is megzenésítették, lefordították magyarra is, köztük a talán legismertebbet az eredeti vagy más címen:
Their frail deeds might have danced in a green bay,
Rage, rage against the dying of the light.
Wild men who caught and sang the sun in flight,
And learn, too late, they grieved it on its way,
Do not go gentle into that good night.
Grave men, near death, who see with blinding sight
Blind eyes could blaze like meteors and be gay,
Rage, rage against the dying of the light.
And you, my father, there on the sad height,
Curse, bless me now with your fierce tears, I pray.
Do not go gentle into that good night.
Rage, rage against the dying of the light.
.
.
A megzenésítések közül (időrendben Elisabeth Lutyens, Igor Stravinszkij, John Michael Hearne, Wallingford Riegger, John McCabe, Richard Orton, Graham Whettam, Horace Reisberg, John Cale és Wayne L. Davies) először a legismertebb szerzőét idézem meg, majd egy rockos újabbat Thomas egy ma is élő honfitársától:
. Lehet, hogy mindig ekkora gyűlöletben éltek. Lehet, hogy titkon tovább is tulajdon kannibál népével tartott Robinson házába beépítve Péntek. Lehet a Megváltót szorult és jéghideg esztelen esetben, kivégzés hajnalán szokás csak hívni, különben ölni kell, fuldokló irigyen, félve, sunyítva, sárban és vérben is egymásra fonódva fürdeni, harapni, karmolni, vívni. Lehet, hogy még nem is emberek, már nem is emberek, hogy ezt a Földgolyót valami tévedő kozmikus Trianon adta kezükre. Lehet, hogy mindennek ez a kék buta ég, ez a bús reneszánsz, ez a Bach-muzsika mégis a tükre. Lehet, hogy irgalmas, szorgalmas, kegyelmes, szerelmes, fegyelmes csakis így – mégis így lettem, lehettem: ebben a mindig is ekkora esztelen gyűlöletben.
Ne várj udvarlást, szép kisasszony, tőlem: nem kurizálok néked nagybőgővel két combom közt, s ablakodhoz sem állok hegedűvel nyekegni szerenádot;
. szívszaggató elégiát sem szerzek Ámor nyiláról, mely halálra sebzett, rühellem az új módit, mivel – ó jaj! – ajkamon több mosoly fakad, mint sóhaj.
. Nem epedek, táncolok, nem cifrázom, ujjamból a szonettet ki nem rázom, s nem hirdetem nagy gesztussal: – „Kegyetlen úrnőm, figyeld, mint pusztít el szerelmem.”
. Fogaid gyöngysoráról nem beszélek s orcád rózsáiról; örök hűséget sem esküszöm, de mellesleg és főleg ígérem, hogy jóízűen meglőlek.
. A tánc honnan támad? talán a csizmákból? vagy moháscsipkéjű fürge sarkantyukból? nem abból, sem ebből, sem abból, nem másból, csak szellőt utánzó vérünk szállásából,
. vízünk sikságából, hegyünk tetejéből, ragokkal megrakott szavunk közepéből, vetésből, ahonnan fölszáll a pacsirta, akár az emberek fölszabadult kínja,
. mámoros az égben, de mire lehullna örül, ha a főszél messzi el nem fújja, a szívünk pacsirta, a szél sose áll meg, s ha mégis megállna, magától dallá lesz.
.
. (Leánytánc)
. Párod én leszek, hozzád lépkedek, mint a rózsa napvilághoz illeszkedek, . tehozzád megyek, oldalt libbenek, hátulról előre hajlok, vedd hívségemet,
. hűséges leszek nem ereszt szemed én sem engedlek el immár szép kedvesemet.
.
. (Férfitánc)
. Nyissátok ki a kaput, táncba térül minden út, kezdődik a férfitánc erős tánc, akár a lánc,
. ki perdülne karomba? társam, párom ki volna? aki velem táncba áll, elkerüli a halál, . brúgó-bőgő, cimbalom, följött fényes csillagom, tapsom csattan lábamon, igazgyöngy homlokomon,
. hopp-la hopp-la trallalla isten bujt a lábamba, ördög a derekamba, gyönge lánykéz hajamba
. szelet vetek markommal, testem levegőt forral, ki perdülne karomba? társam párom ki volna?
. táncba térül minden út, döntsétek ki a kaput, csikorogjon, zördüljön, lábam alá döndüljön!
1. távirata new yorkból domonkos istvánnak uppsalába
.
nagyon elkeveredtem valahol a manhattan-en noha azt mondják olyan mint egy kockás füzetlap nem lehet eltévedni de hát én éppen a kockás matematika-füzetekben tévedtem el mindig elkeveredtem nagyon pedig akkor az első hónap után már kezdtem otthonosan mozogni ám hirtelen sikerült megkapaszkodnom egy míniumos korlátban s így nem zuhantam a tojássárga taxik alá nem tudtam hol vagyok hová akarok menni mit is keresek ebben a zöld üveg bábelban amit egy elvétett baseball-labda minden pillanatban összedönthet csörömpölve és egyáltalán egész semmis életem stb néhány hete olvastam volt kerouac naplójában ginsberg megkérdezte a jazz-zenész lester youngtól mit csinálna ha ledobnák new yorkra az atombombát s ő azt felelte kivenne egy drága ékszert a tiffany kirakatából később mivel ez a párbeszéd eléggé megfogott valahogy eszembe jutott az első atombomba fedőneve manhattan volt majd egy napon pedig világossá vált előttem a szó szoros értelmében megvilágosodás volt hogy tulajdonképpen magukra dobták manhattan-re a manhattant szóval hogy már rég megtörtént s lester nem vette ki az ékszert én meg itt állok a gomba közepén gügyén mint egy napernyő alatt de aznap már túl voltam ezeken az eszmefuttatásokon rég ahogy bartók mondotta éppen itt túl ezeken az atomizéken csak egyszerűen elvesztem a manhattan-en elveszejtettem magam egyszerűen lebénultak a lábaim (tán trombózis lelki okokból kifolyólag) még nem tudtam sírni vagy sikítani kezdek-e csak szorítottam a vörös korlátot és bámultam a zöld üvegfalak között suhanó tojássárga taxikat s akkor lépteket hallottam az üvegfalak üveghegyek mögül az óperenciás tengeren túlról látni véltem ahogy kanizsán (európában) koncz pista bezárja ügyvédi irodáját és elindul haza a templom a tűzoltólaktanya a kórház mellett a széles utcán édesanyjához ebédelni egyenletes ritmusban rakva egymás mellé kis lábait nagy hasa alatt s láttam ahogy délutáni fiestája után megy vissza hogy szép sorban újra fogadja az embereket akik halni válni akarnak vagy loptak gyilkoltak éppen s láttam ahogy este ismét bezárja irodáját és indul haza vacsorázni édesanyjához meginni maga gyártotta sörét a nagy barna bögréből csak kis lábaira ügyeltem (bal-jobb-bal) és lassan én is megtettem ott a manhattan-en az első lépést őt fixálva lassan én is reanimáltam nagy csámpás lábaimat s elhatároztam az első postáról sürgönyözök uppsalába (európába) valamit arról hogy koncz pista az egyetlen tájékozódási pontunk (fogódzónk) a világban nekünk akik a költészet felszíni kalandját is végig akartuk csinálni és a vörös korláton át a mélybe zuhantunk s most a kénes közegben vakon kóválygunk de neked nem kell magyaráznom milyen bonyolult egy sürgönyt feladni itt new yorkban (legalábbis nekem)
.
.
Az 1986-ban megjelent Gyökérrágó című kötet fenti versében megidézett Lester Young 50. életévében hunyt el New-Yorkban 1959-ben. Számos jazz-formációban játszott, főleg tenor szaxofonon, de néha klarinéton is.
Az alábbi videó második számában (a 2:20 perctől) hallható is:
. déltájt ebéd után minden tudományom ruhástul végigvetem magam az ágyon és sunyi-mozdulatlan mint a tetszhalott várom várom hogy tán majd csak elszunnyadok
. de a kegyes óhaj már amilyen gyatra váltig felijedek minden gondolatra nincsen az a zene nincsen az az ének ami jó elringatónak gondűzőnek
. nagy-erős varázsige hogy elkergesse- hajtsa rémületeimet messze-messze rámbocsátkozzék az álom feketéje és bársonyfüggönyében többé ne félje
. pilisem RÉM-HORDÁIT ha rámuszulnak (őrzőangyal védő tegumentum hol vagy?) már zúdul a TATÁR HORDA fel a pástra holott a földjébe nyakig beleásva
. ott vagyok ott lesem-várom a lópatát hogy majd koponyámba tarkóig belehág agyvelő-freccsentő nyargaló patkója (ki büntet? mért büntet? jaj ez az az óra:) . ha fel-felriadok ez a HORDA vágtat felém- s rám szétreccsentve csontkoponyámat nyakig-föld! magamat mind mélyebbre ásom s csak annál jajveszékelőbb sivalkodásom
. jaj nap mint nap ezt kell elszenvednem eztán: így végzem lópaták alatt a sziesztán déltájt ebéd után minden tudományom
A fenti link alatt említett másikutolsó összefüggő szerzeménye az 1825-ben elkezdett B-dúr kvartett (op. 130), amelyben az eredeti záró tétel a később op. 133-asként ismert Nagy fúga; Egy majdnem magyar együttestől az op. 130 eredeti változatát emelem be.
.
Az 1967-ig fél évszázadon át működő Budapest Vonósnégyest alapítói három magyar és egy holland muzsikus voltak: a 24 éves Hauser Emil primárius, a 25 éves Indig Alfréd a szekund, a 31 éves brácsista, Ipolyi István, a legidősebb a holland Harry Son volt (37 évesen). Az alábbi felvételen már mások játszottak (Josef Roisman, Alexander Schneider, Boris Kroyt és Mischa Schneider).
Már tart a szüret, folyik a must - és a bor a legrejtettebb tartalékokból. Hangosak a szőlőskertek, visszhangzik a táj.
.
Visszhangos dal
.
Sokat mutat borban a gyöngy, ha akar. Fényes, mint az első őszi ravatal. Bőbeszédű, mint a gyermek, ha ígér. Törleszkedik, mint állat, ha enni kér.
.
Színe minden pillanattal változik. Áldást oszt, majd elringat az átokig. Áttetsző, majd tört fehérrel hiteget. Pipacsot tép, vérrel festi az eget.
.
Jó ivónak üdvössége jó bora. Többet ér, mint tucat derék cimbora. Többet ér, mint tucat omlós szerelem. Ezer ujjal zongorázik a szíven.
.
Ezer hanggal andalítja a fület. Fennköltebb, mint aranyművű feszület. Finomabb a pókfonálú kelménél, amit könnyű sóhajtással eltépnél.
.
Íze, mint a testet öltött napsugár. Bódult éjméz, ereidben csordogál. Haragoszöld, fanyar hullám torkodon, legrejtettebb éneden is átoson.
.
Sokat mutat borban a gyöngy, csupa jót. Ezer karral öleli az álmodót. Ezer karddal hasogatja az időt. Visszhangossá bűvöli a levegőt.
.
/László Noémi, 2006/
.
.
.
És az eredeti hangok:
.
Fóti dal
.
Fölfelé megy borban a gyöngy; Jól teszi. Tőle senki e jogát el Nem veszi. Törjön is mind ég felé az Ami gyöngy; Hadd maradjon gyáva földön A göröngy.
.
Testet éleszt és táplál a Lakoma, De ami a lelket adja, Az bora. Lélek és bor két atyafi Gyermekek; Hol van a hal, mely dicső volt És remek?
.
Víg pohár közt édesebb a Szerelem. Ami benne keserű van, Elnyelem. Hejh galambom, szőke bimbóm, Mit nevetsz? Áldjon meg a három isten, Ha szeretsz.
.
Érted csillog e pohár bor, Érted vív, Tele tűzzel, tele lánggal, Mint e szív; Volna szívem, felszökelne Mint a kút, Venni tőled vagy szerelmet, Vagy bucsút.
.
Hejh barátom, honfi társam, Bort igyál. Víg, komor, vagy csüggeteg vagy, Csak igyál. Borban a gond megbetegszik, Él a kedv. Nincs a földön gyógyerőre Több ily nedv.
.
Borban a bú, mint a gyermek, Aluszik. Magyar ember már busúlt sok Századig. Ideje hogy ébredezzen Valaha: Most kell neki felvirúlni Vagy soha.
.
Bort megissza magyar ember, Jól teszi; Okkal-móddal meg nem árthat A szeszi. Nagyot iszik a hazáért S felsivít: Csakhogy egyszer tenne is már Valamit.
.
No de se baj, máskép leszen Ezután; Szóval, tettel majd segítsünk A hazán. Ha az isten úgy akarja Mint magunk, Szennyet rajta és bitor bűnt, Nem hagyunk.
.
Rajta társak hát, igyunk egy Húzamost; Bú, szerelmek, házi gondok Félre most: A legszentebb -, legdicsőbbért Most csak bort, De ha kellend, vérben adjunk Gazdag tort!
.
A legelső magyar ember A király: Érte minden honfi karja Készen áll. Lelje népe boldogságán Örömét, S hír, szerencse koszorúzza Szent fejét!
.
Minden ember legyen ember És magyar, Akit e föld hord s egével Betakar. Egymást értve, boldogítva Ily egy nép Bármi vésszel bizton, bátran Szembe lép.
.
Ellenség vagy áruló, ki Hont tipor, Meg ne éljen, fogyjon élte Mint e bor. Áldott földe szép hazánknak, Drága hon, Meg ne szenvedd soha őket Hátadon!
.
S most hadd forrjon minden csep bor Mint a vér, Melyet hajdan frígyben ontott Hét vezér; S mint szikrája a szabadba Felsiet, Úgy keresse óhajtásunk Az eget.
.
Légyen minden óhajtásunk Szent ima, S férfikeblünk szent imáink Temploma. És ürítsük a hazáért E pohárt: Egy pohár bor a hazáért Meg nem árt.
.
Érje áldás és szerencse Mindenütt, Ahol eddig véremésztő Seb fekütt. Arca, mely az ősi bútól Halavány, Felderűljön, mint a napfény Vész után.
.
Hű egyesség tartsa össze Fiait, Hogy leküzdje éjszak rémes Árnyait: Künn hatalmas, benn virágzó És szabad, Bizton álljon sérthetetlen Jog alatt.
.
S vér, veríték vagy halál az, Mit kiván, Áldozatként rakjuk azt le Zsámolyán, Hogy mondhassuk csend s viharban: "Szent hazánk: Megfizettük mind, mivel csak Tartozánk."
.
/Vörösmarty Mihály, 1842. október 5./
.
.
A Fóti dalt többen is megzenésítették: természetesen Fáy András, de ismert Thern Károly, Grill János, Svastics János és a norvég zongoraművész Rodolphe Willmers (1821-1878) átirata is. Utóbbi 1845 végén és 1850-ben koncertezett Magyarországon, és a Fóti dalra art változatait többször eljátszotta, közli Tari Lujza 2000-ben a Zenetudományi dolgozatokban.
.
Az Operaházi borlovagok Kuncz Lacival is előadják rendszeresen a saját változatukat stb.
En los pinares de Júcar Vi bailar unas serranas, Al son del agua en las piedras Y al son del viento en las ramas. No es blanco coro de ninfas De las que aposentan el agua O las que venera el bosque, Seguidoras de Dïana:
. Serranas eran de Cuenca, Honor de aquella montaña, Cuyo pie besan dos ríos Por besar de ellas las plantas. Alegres corros tejían, Dándose las manos blancas De amistad, quizá temiendo No la truequen las mudanzas.
. ¡Qué bien bailan las serranas! ¡Qué bien bailan! . El cabello en crespos nudos Luz da al Sol, oro a la Arabia, Cuál de flores impedido, Cuál de cordones de plata. Del color visten del cielo, Si no son de la esperanza, Palmillas que menosprecian Al zafiro y la esmeralda.
. El pie (cuando lo permite La brújula de la falda) Lazos calza, y mirar deja Pedazos de nieve y nácar. Ellas, cuyo movimiento Honestamente levanta El cristal de la columna Sobre la pequeña basa.
. ¡Qué bien bailan las serranas! ¡Qué bien bailan! . Una entre los blancos dedos Hiriendo negras pizarras, Instrumento de marfil Que las musas le invidiaran, Las aves enmudeció, Y enfrenó el curso del agua; No se movieron las hojas, Por no impedir lo que canta:
. Serranas de Cuenca Iban al pinar, Unas por piñones, Otras por bailar. . Bailando y partiendo Las serranas bellas, Un piñón con otro, Si ya no es con perlas, De Amor las saetas Huelgan de trocar,
. Unas por piñones, Otras por bailar. . Entre rama y rama, Cuando el ciego dios Pide al Sol los ojos Por verlas mejor, Los ojos del Sol Las veréis pisar.
. Unas por piñones, Otras por bailar.
.
Luis de Góngora (1561-1627)
.
Enrique Granados zenésítette meg a kiemelt szöveget felhasználva:
My mother wouldn’t stand up to wave. My father made certain the door locked behind me.
.
But when I went for your door you came too. Your mouth made a flute of my arm,
.
its music a glass on the past. My love, my love, went its song. Now there is no need to leave.
.
Susan Wheeler (1955 - )
.
.
.
Szerelmes vers
.
Anyám nem tudott ellenállni. Apám biztos akart lenni, hogy bezárta mögöttem az ajtót. . De amikor a te ajtódhoz mentem, te már elém is jöttél. A szád furulyázott a karomon, . búcsút ittunk a múltra. Szerelmem, szerelmem, dúdolta a dal. Most már nem kell elhagynod semmit. . /Demény Péter fordítása/
Az előbbi vers utáni "fuga"-hivatkozás természetesen "fúga" magyarul; elnézést, de szúrta a szememet a hiányzó ékezet.
.
K.A.F.-tól egy másik vers jutott eszembe, Prospero zárószavaira írt változatai, most meg néhány viharos idézet az 1611-ben bemutatott Shakespeare-komédiából, A vihar-ból, amit többek is megzenésítettek. A legkorábbi valószínűleg Matthew Locke (1622-1677) műve, amit W.Sh. születésének 100. évfordulóján mutattak be. Megidézem a teljes darab egy kitűnő előadását és kiemelten egy részletet a színmű I. felvonásának II. jelenetéből (Miranda, Prospero, Ariel, Caliban, Ferdinand), Ferdinánd királyfi szavaival bevezetve, magyarul is. Locke suite-t is írt a témára.
Where should this music be? I' th' air or th' earth?
It sounds no more, and sure, it waits upon
Some god o' th' island. Sitting on a bank,
Weeping again the king my father’s wrack,
This music crept by me upon the waters,
Allaying both their fury and my passion
With its sweet air. Thence I have followed it,
Or it hath drawn me rather. But ’tis gone.
No, it begins again.
A modern változat:
.
Where’s that music coming from? From the earth, or the air?
It’s stopped now—it must be played for some local god of the island.
As I sat on the shore crying over my father’s shipwreck,
I heard the music creep over the wild waves,
calming their fury and soothing my own grief with its sweet melodies.
I followed it here, or I should say it dragged me here.
But now it’s stopped. No, there it is again.
.
.
Néhány magyar fordítással:
.
Mi dallam ez? Földön, vagy légbe’ szól? Elhallgatott. Bizonynyal a sziget Valamely istenének udvarolt. Hogy búban ülve, újra siratám Atyám, királyom elvesztét: e hang Zendűle hozzám a habok felől, Dühük’ s keservem’ egykép elcsitítva Édes szavával: Követém, vagyis Ő vont magával. Ám elhallgatott. Nem! Újra kezdi.
.
/Szász Károly fordítása, 1870/
.
.
Földről jöhet? vagy égből ez a hang? - Elhallgatott; - bizonnyal a sziget valamely istenét kiséri. Ültem a fűvön, egyre holt apám sirattam és jött felém a hang a víz felől víznek és búnak habjait simítva mézes ütemmel: s én a hang után jöttem, vagy inkább vont a hang: de vége. - Nem, újrakezdi.
.
/Babits Mihály, 1924/
.
.
Az 1999 végén a budapesti Katona József Színházban bemutatott előadásból:
Mi ezazene?Földi?Égi?
Azbiztos, hogyvalami
Szigeti isten muzsikája. Ültem
A parton, királyi apámsirattam,
Úgyjött felémedal (hang) avízen át,
Cirógatvabánatot, bőszhabot
Édes szellővel; lengett, hát követtem,
Vagyinkább vont magával. Most meg elhalt.
Nem, megszólal újra.
.
/Tandori Dezső/
Hol szól a zene? Az égen? A földön? Elhallgatott; - de nyilván a sziget egy istenéhez szól. Ültem a parton, sirattam apám, a király halálát, a víz felől zene kúszott felém, csitította a tengert és a lelkem, édes hanggal: azóta követem, - vagy inkább von magával - de most eltűnt. Nem, újra kezdi.
.
/Fábri Péter/
.
.
Voltak korábbi, már 1812-ből is, fordítások, később Mészöly Dezső (1960) és Nádasdy Kálmán (2007) is lefordította a színművet.
. Betódul akkor céltalanba habzó Hűs függönyök frissen mosott Barokkos fodra közt a kinti fény: Fölsebzi néma, nagy, súlyos szemem… Fölnyitja újra: Még vagyok. Majd semmi sincs, csak én. Vagy én se már. Mert látni kell: Csak ezt akartam, ezt, Ki véletlen kis érintésből értem Gyerekkezek beszédét, hallgatását, S ha női ujj tapintja lázba bomló Homlokom… Hát olvadj szét, Tűnj át tekintetembe Halandóságok édes hályoga: Boldog ablakon ciráda, hajlongó faág! Ó, halhatatlan horzsolások: ó, hány Hangjegy cikázik angyal bársonyán…
. Arcom kié? . Citátum nincs reá, zsoltárban áldó Vers – sem oltalom.
. Hangok, jelek ha vannak: hó és orkán. Nem új tavaszban fújtató orkeszterek, Csak csendesült kavargás, szent kopárság, Csak téli oratóriumok. Tégy orgonáddá minket, Istenem, Leheld magad magasló sípjaidba, Rendelj belénk zenét, komor fuvalmat: Ingyen süvítsen rajtunk át kegyelmed, Mint imbolygó hegyek között sötét vihar, Vagy űri szél test és lélek között, A szív letarolt sziklaszorosában.
.
/Kovács András Ferenc, az 1995-ben megjelent,
És Christophorus énekelt című kötetéből/
.
.
J. S. Bach az 1740 -es évek első felében, Lipcsében, írta A fuga művészete című fugasorozatot (BWV 1080), amelyből az eredeti szerint bármely billentős hangszeren lehet idézni.
Az idei évtől az első hazai egyetem, a Pécsen 650 éve alapított intézmény jubileuma tiszteletére szeptember 1-jét, az alapító okirat jóváhagyásának napját a Magyar Felsőoktatás Napjává emelték.
Pécs egyeteme és egyéb iskolái azóta is sokat tettek kultúránkért, akár csak az itt taglalt irodalom és zene terén is. Jeles költőjük az alábbi versben egy kiemelkedő pécsihez, a PTE irodalomtörténész professzorához írta versét. Nagy Imrét tavaly ki is tüntették, és ekkor Bertók Lászlóról is megemlékezett.
Az említett keringő egyik tétele az 1938-ban írt 2. Jazz-szvitnek. A nyolctételes darab három keringőt tartalmaz, a meghallgatható a harmadik. A költő egyébként elnézett egy évtizedet, de ez nem számít.
A hatvanas évek elején már ismert volt pl. a Kán-kán című film Shirley MacLaine-nel, Chevalier-vel, Frank Sinatra-val és többek között Louis Jourdan-nal. Az énekes színész akkor már 72 éves volt.
Courtisane au sein dur, à l'oeil opaque et brun S'ouvrant avec lenteur comme celui d'un boeuf, Ton grand torse reluit ainsi qu'un marbre neuf. . Fleur grasse et riche, autour de toi ne flotte aucun Arôme, et la beauté sereine de ton corps Déroule, mate, ses impeccables accords. . Tu ne sens même pas la chair, ce goût qu'au moins Exhalent celles-là qui vont fanant les foins, Et tu trônes, Idole insensible à l'encens. . - Ainsi le Dahlia, roi vêtu de splendeur, Elève sans orgueil sa tête sans odeur, Irritant au milieu des jasmins agaçants !
.
/Paul Verlaine/
.
.
.
Egy dália
.
Kőmellű kurtizán: sötétbarna szemed
Úgy fürkész szerteszét, miként álmos barom.
Nagy törzseden a fény, mint márványszobrokon.
.
Termő, húsos virág, bár illat nem lebeg
Körül: tested vidám, tisztult szépségeit
Puhán fölzendülő akkordok hirdetik.
.
Neked nincs testszagod, mint a földművelő
És szénát forgató lányoknak a mezőn.
Trónolsz: Bálvány, amely tömjéntől sem inog.
.
– Ilyen a Dália, királyként tündököl,
Illattalan fejét gőg nélkül tartja föl,
Oly bosszantó! Körül a kacér jázminok.
.
/Térey János fordítása/
.
.
.
Paul Verlaine több mint száz versét zenésítették meg, némelyiket akár ötvenen is. Soproni József is utóbbiak közé tartozik, a Három Verlaine-dal közötti Nagy fekete éj című, énekhangra és zongorára írt művével (1966). A verset Szabó Lőrinc is lefordította.
.
.
Un grand sommeil noir
Un grand sommeil noir
Tombe sur ma vie :
Dormez, tout espoir,
Dormez, toute envie !
.
Je ne vois plus rien,
Je perds la mémoire
Du mal et du bien...
Ô la triste histoire !
.
Je suis un berceau
Qu'une main balance
Au creux d'un caveau :
Silence, silence !
.
/a Sagesse=Bölcsességek vagy Józanság című sorozatból;
1881/
.
.
A Soproni-dalt nem találom, de az említett számos szerző közt van Stravinszkij is.
