A régi Honfoglalón volt a Kultúra rovatban egy Wass Albert topik. Ezt kiegészítve Sík Sándorral, lehet szebbnél-szebb verseket betenni és gyönyörködni a költészet remekeiben.
Szeretném, ha egyszer az lehetnék, Ami leginkább lenni akarok. Ha egyszer azt mondaná valaki: Megsajnáltam a bánatodat, Hitetlenségedet, háborgásodat, S neked adom mi legdrágább neked: A sorsodat, az önéletedet. Neked adom a teremtésedet.
Akkor azt mondanám: legyek erő, A végtelenség örök ereje, Aki nem néz hátra, csak előre, S nem hallja a múlt idők zenéjét. Legyek az őskor mitikus gigásza, Aki számára nincsen vég, határ, Hogy két karommal a világot rázzam, S a hitemet, az igazságomat Belesüvöltsem, belekiabáljam; Eszme legyek, kirobbanásra kész, Szent Géniusz, hatalmas és merész, Aki előtt a végtelen szabad!
Erő legyek, kiben nem él az álom, Ki győzni tudjon Olimposz-csatákon, Kiben jövendő nagy világok élnek, Ki a babonának és hitetlenségnek Kiszúrja titokzatos Küklopsz-szemét. Erő legyek, nagy alkotó erő, Romboló, világokat teremtő, Kinek lelkében eszme-lángok égnek, S nem fél a Halál sötét szellemének Bátran, büszkén a szemébe nézni.
Erő legyek: jövő ködébe látó, Erő legyek: nagy eszmékért csatázó, Zengjem a ködös mindenségen át, Egy új teremtés király-himnuszát! S ha egyszer majd az idő műhelyéből Jőnek tüzesebb világ-hajnalok, Tudjam, hogy élek, dalolok, vagyok! Szeretném, ha egyszer az lehetnék, Ami igazán lenni akarok.
Az áprilisi réten Gyerekszem-kéken Ibolyák, ibolyák, ibolyák. Bujócska-félve, Mint a tavasz a télre, De mégis diadalmas-kéken, Mint a lebegő kék fátyol az égen, Ibolyák, ibolyák, ibolyák. Kék tőlük a part meg az árok: Amerre járok, Csupa kék, csupa kék, csupa kék a világ!
Nem téplek el innét, Ó réti picinykék, Ibolyák, ibolyák, ibolyák. Csak egy ami aggat: Lesz tán aki durva, leszaggat, Aki nem simogatja pihétek, Nem vágy lesimulni közétek, Mint én, öcsikék, ibolyák, Csepp szirmaitokkal összeremegve Nem sír föl a boldog egekbe: Csupa kék, csupa kék, csupa kék a világ!
Egy égő csillag száll keletre, útja ezüstös lángban ég; távolba tűnt szikrázó útja már nincs sehol, már újra kék. Ha lelkünkben lehull egy csillag, nyomában égő seb fakad, de vér-rubintól fényes útja örökre fáj a fény alatt.
Az erdő szempilláin dús cseppek ezre ül. Egy kicsi gomba kandikál a nedves fű közül.
Mellette zúgva tombol el havasok patakja, Nehéz sziklákat ostoroz türelmetlen haragja. Fenn bújdosó sötét szelek vad titkot trombitálnak A végtelenbe szökkenő imás fenyősudárnak. Villámmal vemhes fellegek, vén ördögflotta-gályák Az ég vizét kormánytalan, cél nélkül úszdogálják. Alattomos, búvó ködök lelesnek a tetőrül, Sziklán a sas fészkébe bú, a völgy kutyája szűköl.
De itt a vén fenyő tövén a kicsi gomba áll, A fű közül a fára fel nevetve kandikál. Olyan picinyke, rózsaszín és puha és kerek: Barázdás férfi oldalán így néz a kisgyerek.
Mohos gyökér közt megsimul páfrányos rejteken, Bizalmasan és csendesen és engedelmesen. Fenn végtelenbe zajlanak a szirti orgiák: Itt csend van, illat és meleg: egy kis, kerek világ.
Meleg sugár hasítja szét a morgó felleget, S egy kandikáló gomba-szem az égre fölnevet.
Talán egy könyvben vagyok egy betű. Talán egy szó. Talán egy költemény. Mit tudom én. Csak azt tudom, hogy nagyon szomorú lehet az a mondat, mit kiolvas belőlem valaki, ha letette a tollat.
Embernek lenni! Csak embernek, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek!
Lerázom magamról a port, Amit a századok ajka rámlehelt, Ledobom a palástot, Amit a Hivatal rámtekert, És az apostol köntösét is szétnyitom, Amit szent ujjak fűztek össze vállamon: Nézzétek, itt vagyok.
Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben, Amit a földanya megformált a mélyben, Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában, Fogantatásom titokzatos pillanatában: Én, ember, egy a millióból.
Ne várjatok éntőlem prédikációt És ódát és okoskodást ne várjatok: Én azt beszélem, ami vagyok. Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó: És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja, Öröktől való. Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim, Ami több lenne a pornál, És mégis, úgy akarta az, aki formált: Ami vagyok, örökkévaló. Semmi vagyok, egy milliomod, De minden, mert mindnyájatok. Nézzétek, ezek az erek milyen kékek: Akár a ti eretek! És piros bennük és meleg a vér, Mint bennetek. Nézzétek ezt a szájat: Kenyérre és csókra és szóra született, Mint a tietek. Ez a két szem nézni és nevetni szeret, És látni tanult és sírni szokott, Mint a ti szemetek, És álmélkodik reggeltől estig, Mint ti és Plátó és a kisgyerekek. Halljátok, a szívem hogy piheg? Hallgassátok és megértitek, Hiszen ő is, mint a ti szivetek, Kilenc hónapon át pihegett Egy édesanyának szíve megett, És visszatér, mint ti visszatértek, A földbe, amelyből vétetett.
És ez a lélek, érzitek-é, Hogy lüktet és ölel a lelketek felé? Ó nézzetek belé! Magát mutatja, egyet mutat: De ebben az egyben a ti arcotokat. Tükör módjára tükrözi hűn: Benne az erény és benne a bűn, És minden érzés benne van, Ami csak bennetek megfogan, S kimerhetetlen mélyébe lenn Piheg a mindennapi rejtelem: A közös, a közös Végtelen.
Most megtaláltad. Lásd, ez a titok. Milyen egyszerű, Istenem! És mégis mennyit futsz, amíg eléred, S utána hányszor nyúlsz, míg megfogod!
És most megszűnt a küzdelem. Most álljunk meg. A harc most elpihenhet. Kint a tengeren még vijjog a szél, De mi pihenjünk. Le az evezőkkel, Ez itt a rév, ez itt a cél.
Kinn kék vizen kéklő sajkák suhannak, Veri a vizet sok serény lapát. Ki napkeletnek, ki az alkonyatnak, Mind megy keresni a kincses hazát. Mi nézzük őket a hullámtörésről, Ahol a szél se zúg. Voltunk mi is sajkás legények, Csikorgott ránk is a vitorlarúd, Hozzátörtünk mi is az evezőhöz, Bennünk is dalolt mese-száz-ígéret, Bennünket is csalt csoda-tűnő-álom, Boldogszigetek és énekes élet, - Most vége. Most ülünk a parti páston, S pirosló napfény játszadoz velünk.
Ma jött az első vad tavaszi szél szőkén lobogva és bomlott-merészen, pirosan, mint egy korai virág.
Összezörögtek a fekete fák: megannyi sok titok tudója, rejtelmesen és titkolódzva súgtak… Egy rügy kidugta kíváncsi fejét, rózsaszínné mosolyodott egy felhő, valahol egy cinke hangolni kezdett egy új zenét:
„Tavasz! Tavasz! Tavasz!” Este volt, és olyan volt az erdő, mint egy iskolából szabadult kamasz.
Ma jött az első vad tavaszi szél szőkén lobogva, és bomlott-merészen. Szebb lett a vén föld? Nem tudom. Hiszen: én csak a te két szemedet néztem!
Wass Albert: Tavaszi séta Meghódolok egy délutánra ma, Szabadba vágyó nyughatatlan lélek. Kedvedért egy röpke pillanatra, A régi erdők bájkörébe lépek.
Elvetem ma ezt a szürke páncélt: Közömböst, melyet bánatom rakott, Ma lenge-leplű szellemöltözetben Megyek dalolni régi csillagot.
Nézd, ott fent már bársony-zöld a rét, Ezüstös csermely boldogan nevet, A nap tüzes sugárral hinti be, A bárányfelhős, türkizkék eget.
Fuvallat támad, langyos, kellemes, A barka-por arany felhőt havaz, Tölgy-templomok orgonája zeng: Ott áldozatra lobbant a tavasz.
Hívogat már a néma bükkfa-bolt A mohos fákra, hogy leszállt a csend … Tavasz-ünnepre gyúló rengetegben Egy fáradt lélek végre megpihent.
Mikor az est szellő-uszálya lebben, S madár dalol a zöldellő ligetben, Mikor az égen első csillag ég, S a nyárfa lombja suttog halk mesét, Bíborba nyíló álmod alkonyán Gondolsz-e rám?
Ha lelked, mint egy mámoros madár Az ég sötétkék bársonyára száll, Mikor a fényt koszorúba fonod, S azzal köríted tiszta homlokod, Repeső vágyad tündér-hajnalán Gondolsz-e rám?
Én minden este kis faludba szállok, Hol most javában nyílnak a virágok, S szívem egy titkos, halk ütemre dobban, Ha látlak olykor állni ablakodban; El-el merengsz... s úgy érzem, igazán Gondolsz reám!
Magyar karácsony fekete-fakója És minden, ami mostani, múljon, Száz pici gyertya gyújtatlan gyúljon, Csillagos álom pelyhes takarója. Álom, álom karácsonyi álom! –
Álom, álom… Betlehemben Kicsike Jézus megszületett. Szép Szűz Mária, egek ékessége, Mi bűnös lelkünk egy édessége Csókkal hajol a jászolka tövébe, Kicsi Jézuskára rájanevet. Édes kicsi Jézus, mindenlátó Jézus, Ügyefogyott népre, ránk mosolyog Csilló levegő-égben, boldog fényességben Nekünk dalolnak angyali karok.
„Dicsőség, dicsőség mennyben az Istennek, Békesség, békesség földön az embernek!”
Álom, álom… Kegyes kicsi Jézus, Panaszkodjunk-e teneked? Okos kicsi Jézus, igazlátó Jézus, Hiszen te jól tudsz mindeneket! S te, fényes szép angyalsereg, A békességet is ismered! A békesség – te jól tudod, – meleg cipő: És édesanyja a bánsági búza. A békesség a nagy hegyek nyugalma: És homlokukat a Tátra koszorúzza.
A békesség egy csendes kicsi napsugár talán, Amely a mély komoly vizek tükrén remeg: De máshol még nem látják szegény magyar szemek, Csak Pozsony ős Dunáján és Szent Anna taván, A békesség a kassai harangszó, S a székely falukon a pásztorok miséje Kétszerte szent!… Dicsőség a magasban… Kicsi Jézus, Tedd, hogy legyen békesség idelent!
Dicsőség, dicsőség a magasságoknak, Békesség a földön, békesség, békesség Szegény magyaroknak.
Hegy megett az esti nap Most pihen el épen. Bodros felhők játszanak Jóságos tüzében. Lágy-fehéren tiszta hold S egy kis csillag int mosolyt Boldogságos égen.
Bennem is békén virraszt Boldog mély imádság, Rám is hármas hű malaszt Hinti fénypalástját: Mélyemen az Úr mosolyg, Anyám arca drága hold, Csillag a barátság.
A régi W.A. olvasónaplóban eddig közreadott művei a beírás sorrendjében:
Üzenet haza (4)(100)(119)(201) A láthatatlan lobogó (13) (44) A völgyek vándora (15) (99) Csillagvirágok (16)(110)(208) Megnémultam (17) Karácsonyi versek (18) (22) (74) Rügyek (19) Szívpalota titkai (20) (114)(219) Ősz (23) (255) NON initilus Vixi (29)(214) Újév (30) Mert nagyon szeretlek (31) (278) Sóhajtás(35) Virágok (37) Mit csináljak (38) Utazás (54) Házsongárdi temetőben (57) Erdélyi búcsú(64) Hontalanság hitvallása(68) Őszi dal(73) Idill(96) Mikor a bujdosó az Istennel beszél (97) Halál (98) Szegény vagyok (102) Ébredj magyar (105) (122) Búcsú(106) Nagypénteki sirató (111)(205)(369) Szeretném(112) Véren vett ország(115)(197) Hulló csillagok(117) Úttalan utakon(118) Karácsony készül emberek(151) Pogány Újévi köszöntő (152) Magányos magyar fa(193) Dal(195) (287)(362) Igazgyöngyök(200) Alkonyati rózsák(202) Hontalanság hitvallása(206) A Funtinelli boszorkány(207) Intelem(209) Őszi csokor(210) Emlékezés egy régi márciusra(215) Magyar cirkusz(218) (256) Ha visszatérek (238) Ki a magyar? (241) Idill a magasságban (245) Adjátok vissza a hegyeimet (246) Szentek zendülése (247) Erdélyi hitvallás (260) (325) Karácsonyi versek II (262) Kereszt alatt (264) Újév (267) Gondolsz-e rám?(268) Fohász a hazáért(270) A csalogány(279) Úttalan utakon(281) Ha jön az ősz(282) Miért?(284) A bércek énekelnek(286)
Amikor mi búcsúzunk(288) Hangulatok(289) Magányosság erdeje(290) Éjféli hangulat(291)(307) Egy nap tenélküled(292) Gyertyaláng(293) Erdély fái között(294) Csak csendesen(295)(381) Sóhaj(296) Talán (297) Új székely ballada(298) Hóvirág (299) A könnycsepp álmodott (301) Őszi hangulat (302) Záróvers (315)(354) Intelem(318) Ősz lesz (319) Patkányok honfoglalása(321) Talán (326) Nyár(349) Búcsú(351) Hajnali nyomok (352) Dalol a honvágy(353) Fenyő a hegytetőn (359) Itt leszek közel, valahol (361) Sóhaj (363) Virágtemetés (364) Megváltás(380) A kivénült harcos leteszi a fegyvert(387)
Ha valakinek sok ideje van, hozzátehetné a jelenlegi napló verseit is:)
Akarom, hogy szabad légy. Oly könnyű és szabad, Mint fényben és illatban megillanó madárka. Hogy úgy fürödj belé fiatal napsugárba, S légy mint a lepke szellő s a vidám virradat.
Akarom, hogy szabad légy. Hogy mint egykor kiléptél, Bot és köpönyeg nélkül, szökdelve, könnyedén, Dallal és bizalommal, az útnak kezdetén, Akarom: menj, s ne állj meg az út koldus felénél.
Mindent elvess magadtól. Csak ama citerát Tartsd meg, mellyel az útnak dalát dalolta ajkad. Királyi koldusságod meze ragyogjon rajtad, És verje újra ujjad a királyok dalát.
Légy bátor újra bízni. És minden renyhe láncot Repessz örökre ronggyá. Hogy mindent porba rázz, És úgy szökellj az útnak, mint fürge óriás, S inaid vígan ropják az áldozati táncot.
Rút béklyó már ezentúl nem nyűgzi tán kezed, Megolvad mind a vas dalodnak új tüzétül, De lásd: még ölelőn és sárgásan sötétül Csuklódon egy aranylánc. S jaj, tűzből született!
Alattomos arany, forróbb a vad tüzeknél. Lágyan csókolja csuklód, zsibbasztja izmaid, Virágszemeivel szemed közé vakít. Lásd: ez az a bilincs, amit te nem kerestél.
E lánccal vonna még az elhagyott világ: A zárt ajtó, amelynek vérhulló-fű a nyitja, A feneketlen árok, amelynek nincsen hídja, S ijedt mesék susogják, mi rejlik odaát;
A testvér gyöngyvirágok, amikhez sose nyúltál, Amik elől lezártad a pilláid korán, És az az esti illat, mely rádsuhant puhán, Ha néhanap szelíden ernyedtre alkonyultál.
De én nem akarom, hogy a szemed lezárd, És én nem akarom, hogy most elalkonyodjál, És hogy megállj pihenni a nehéz lótuszoknál. Akarom, hogy felpattanj és a karod kitárd.
Akarom, hogy szabad légy. Talpad alá teperjed A virágok varázsát. Hadd hulljon a szirom, És illanjon az illat: virág légy, akarom, De bontatlan maradjon titokszín csodakelyhed.
Lásd, titkos távolokból keményen szól az ének, És nagyon és riasztón nagyot akarok én: Úr légy, azt akarom, mosolygó és kemény, Mert királynak születtél s királyok mesterének.
Mérföldes mutatónak, oszlopnak hívtalak, Magasraemelt karnak, előrenyújtott ujjnak, Harsonának, amelytől vér és velő kigyúlnak, És koszorúba gyűlnek a kóbor sugarak.
És hogyha sírna benned a haldokló virág még, És ha a vállad roppan, ha csikordul a csont: Kezed szorítsd ökölbe, és lábdobbantva mondd: "A holtaknak a holtat! Te, akarom, király légy!"
Egy tölgyet a park sűrüjén, Hogy félig már halálra váltan, Oly súlyos, komor és kemény. De egyszer a vén fa tövén, Korhadt kérgű gyökere mellett, Kis gyöngyvirágot leltem én. S akkor, jaj, akkor sírni kellett.
Megmondom: Tikkadt, tüzes nyárban, A forró nap fojtó delén Virágos szőnyeg réten jártam, És harsogott a nap felém, De ha a rőt nap estelén, Szelíden, mint egy halk lehellet, A hűs hold mosolygott elém: Akkor, jaj, akkor sírni kellett.
Megmondom: Férfiút találtam, Vérvesztő harcok mezején Megállott mosolyogva, bátran. És én ujjongtam erején. De egyszer kacagón elém Egy piros gyermekarc szökellett, Egy táncoló tavaszi fény. S akkor, jaj, akkor sírni kellett.
Vedd kérlek: ím e versbe zárom Szívem, mely búsan énekel. Minden mosolygó rózsaszálon Mindig, jaj, mindig sírni kell!
Én Istenem, az idő hogy szalad! Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk, múlt és emlék: minden elmarad. Nyomunkat rendre belepi rőt lombjával az őszi szél. S hogy kik voltunk: maholnap az sem tudja, aki rólunk beszél. Zölden remeg a nyírfa lombja, a bajor erdőn szellő támad. Lőpor-szagú ködök lepik a jövendőt és a hazámat. Fehér itt is a nyírfa kérge, pillangó jár a gyöngyvirághoz. S mégis: minden virágharanggal, illattal, színnel, fénnyel, hanggal a régi erdő húz magához. Bajor erdőkön vándorok haladnak. A bánathoz már egynek sincs szava. De sóhajaik ég felé röpülnek, kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek s jó szél szárnyán elszállnak haza.
Ha majd feljön a nap, hogy többé nem találtok azért ne búsuljatok én itt leszek még. Megtalálhattok majd a lemenő napban és esti röptében vízimadaraknak, lappantyú rikoltó, párhívó szavában s távoli hangjában egy méla bagolynak. Itt leszek mindég, őrt állva erdők csöndje fölött s álmotok vigyázva.Mikor vágytok velem együtt lenni, csak ki az erdőre menjetek s álljatok meg valahol útnak oldalában s figyeljetek. Puha susogásában a fáknak engem hallotok majd, amint kutyáimmal átsétálunk lepergő évek örök vadászmezőin.Örvendjetek virágnak, lepkének, madárnak, egy halvány kis csillagnak az ég peremén s hagyjátok, hogy az est megannyi árnya gyengéden magához vonjon kebelén.Mosolyogjatok csak és én majd visszamosolygok rátok az örökkévalóságból. Papitok, különben czegeil
l
