– Miután megírta Major Ákos visszaemlékezésének előszavát, kézről kézre adták egymás között az addigra félreállított egykori nagy fejesek. Nem érezte kockázatosnak, hogy a ’70-es, ’80-as években olyan emberekkel ül le beszélgetni a múlt dolgairól, mint Péter Gábor, a vele együtt leültetett volt igazságügy-miniszter, Décsi Gyula, Marosán György vagy a híres vérbíró, Olti Vilmos? – Fel sem merült bennem. Tulajdonképpen azzal sem voltam tisztában, hogy az életemmel játszom. Az ember ilyenkor a fától nem látja az erdőt, viszont a megismerés vágya hajtja. Egyébként jellemző volt a rendszerre, hogy ezeket az embereket, akiket addigra elbocsátott a „Cég”, ekkor már nem is figyelték. Így nyugodtan kézről kézre adhattak egymás között.
>Berkesi András vagyok, őrnagy, ott van-e már a püspök úr?< Igen, szólt vissza egy hang. Kissé közelebb hajoltam hozzá és az inge elején megláttam a monogramot: B.A. Tehát nem hazudott, amikor a nevét említette. >Mivel sietek, röviden csak ennyit: Tudja-e, mi lesz a sorsa?< Igen, válaszoltam, holnap kivégeznek: >Igen, maga pap, szálljon magába az éjjel, reggel ítélet nélkül felakasztják.<
2018. január 6-án az Arénában Vikidál 70, Zeffer 60, Mobilmánia 10 címmel fellép Vikidál Gyula, aki rendszeresen koncertezik a Mobilmánia formációval, láthatjuk zenés színházi produkciókban is, mégis ritkán ad interjút.
Ez az Aczél hihetetlenül hülye volt. Azt hitte működik a szocializmus. Olyan reformokról beszélt, ami kellett volna, ami gyakorlatilag kapitalizmus irányába vitte volna az országot. Szocializmus néven csinált volna egy kapitalizmust.
Mondjuk érdekes, most meg Orbán csinál a kapitalizmus néven szocializmust.
Rendkívüli dokumentumfilmet láthatnak a nézők az ATV-ben, vasárnap este 11-kor. Aczél Györggyel 1991-ben beszélgetett Szinetár Miklós. Az interjút eddig még sehol nem vetítették. A Kádár-korszak emblematikus kultur-politikusával ez volt az utolsó beszélgetés.
Kénytelen vagyok megint marhaságnak nyilvánitani, de legalább is pontatlanságnak
Ha valami hiteles irásnak tűnik, még a pontatlanság sem engedhető meg
1959. március 16-án, miután hivatalos úton nem tudott magyar földre lépni, tiltott határátlépést követett el. A zöldhatáron elsétált a műszaki zárig, ami már magyar területnek minősült, majd megvárta, míg a magyar határőr előállította, átvezette az aknazáron, és letartóztatta tiltott határátlépésért."
Az igaz, hogy az aknazár és az osztrák felé eső kerités után még pár méter magyar terület volt, de hogy az aknazáron semmiféle határőr nem vezethette át, az hót biztos.
Az aknák elhelyezkedését senki nem tudta, főleg nem egy határőr járőr, arrol nem beszélve hogy az idők folyamán az aknák sok helyen "vándoroltak" az eső, patakok, meredélyek miatti földmozgás miatt
Az történt ugyanis, hogy Sárközi Sándor vezérőrnagy, az MNVK-2. vezetője megkereste Barcsot, és felkérte arra, hogy a BM emberének számító Polgár Dénest, a korabeli bonni tudósítót hazahívja, és helyére a katonai felderítés operatív kapcsolatát, Bochkor Jenőt delegálja a nyugatnémet fővárosba. Sárközi azt tervezte, hogy Bochkor három hónapig Polgár Dénes mellett fog dolgozni, „hogy a fontosabb kapcsolatait Polgártól átvegye”, ez alatt az idő alatt a fizetését az MNVK-2. biztosítja majd. Barcs teljesítette a vezérőrnagy kérését, amelyért cserébe az MTI vidéki tudósítói használhatták a honvédség URH-hálózatát, tetemes telexköltséget takarítva így meg a hírügynökség számára. Mivel Barcs erről a lehetőségről nem volt hajlandó lemondani, megtagadta a BM kérését, hogy tekintsen el a személycserétől, és még legalább egy évig hagyja meg pozíciójában Polgárt. Ebben az esetben tehát a katonák nyertek, de hamarosan látni fogjuk, hogy a média területén lévő fedőszervek munkájában és személyi állományában is többnyire fontosabb szerepet játszottak.
A továbbiakban arra keresem a választ, hogy a „Pethő Lászlóné” fedőnevű fogdaügynök – azaz Bodnár Tiborné, leánykori nevén Pavetics Mária – mennyire felelt meg a fentebb tárgyalt kritériumoknak, betartották-e vele kapcsolatban a beszervezési és az úgynevezett tartási szabályokat. A legfontosabb kérdés pedig, hogy mennyiben járult hozzá Kerényi Mária ügyének felderítéséhez.
Pavetics Mária 1925-ben Budapesten látta meg a napvilágot. Tanulmányait a harmadik gimnáziumi osztály után befejezte. 1948-ban beleszeretett vőlegénye öccsébe, Bodnár Tiborba, ami a család rosszallását váltotta ki. A probléma megoldását az Ausztriába való disszidálás jelentette, ahol rövid időn belül házasságot kötöttek. Férjét 1950-ben a csehszlovák hatóságok embercsempészetért tizenkét év börtönre ítélték.Élete ezzel olyan spirálba keveredett, mely során gyakorlatilag börtönből börtönbe vándorolt. Megélhetési problémáit csak csalással, sikkasztással tudta megoldani, ezért Ausztriában 1953-ban, később 1955-ben is letartóztatták. 1958. augusztus 22-én került szabadlábra. Életútjából jól látszik, hogy nem politikai, hanem családi okokból hagyta el Magyarországot, ezek után pedig megélhetési problémák miatt magántulajdon elleni bűncselekményeket követett el. Mivel édesanyja itthon egyre rosszabbul lett, férje pedig egy csehszlovákiai börtönben töltötte büntetését, nem maradt semmi oka, hogy Ausztriában maradjon, ezért 1959. március 16-án, miután hivatalos úton nem tudott magyar földre lépni, tiltott határátlépést követett el. A zöldhatáron elsétált a műszaki zárig, ami már magyar területnek minősült, majd megvárta, míg a magyar határőr előállította, átvezette az aknazáron, és letartóztatta tiltott határátlépésért.
A budapesti 72-es postahivatalon futottak keresztül a nemzetközi forgalomból érkező, vagy oda irányuló küldemények. A postaépület I. emeletén voltak a konspirált helyiségek, ahol a fedésben lévő rendőrök válogatták a leveleket. A figyelés alá vont személyek által írt, vagy részükre küldött levelek bontás nélkül kerültek – a napi kétszeri futár-összeköttetés segítségével – az Izabella utca 62. szám alatt működő központba, ahol az illetékes operatív osztály döntött a további sorsáról. Eleinte irányadó volt, hogy a teljes külföldi levelezést ellenőrizzék, ez azonban nehezen kivitelezhető feladat volt, a postai szolgáltatásban komoly késéseket okozott, és mint fentebb már említettem, külföldi képviseletek panaszáradatát indította el. Meg kellett tehát határozni a válogatási szempontokat. Azokat a leveleket kellett ellenőrzés alá vonni, amelyek a következő országokból jöttek, vagy oda voltak címezve: Olaszország, Svájc, Svédország, Franciaország, Anglia, USA, Ausztria és NSZK. Alkalomszerűen más országokra is kiterjeszthették a figyelést ideiglenesen, de többnyire elmondható, hogy az egyéb országokkal folytatott levelezések bontatlanul mehettek tovább, kivéve természetesen a figyelés alatt tartott személyek levelezését. Mindegyik országra külön ember vagy csoport volt ráállítva, akik az olvasott levelekről naplót vezettek. Ezek alapján havonta-kéthavonta jelentést készítettek feletteseik számára. Külön figyelmet kellett szentelni a disszidálási csatornák felderítésére, a kinti életkörülményekre, a hírszerzést és elhárítást érintő információkra. Ezeknél a küldeményeknél nem volt minden esetben cél az érintett személyek felderítése, pusztán a levél tartalma számított, ennek ellenére az első levél megjelenésekor mindenképpen kartont állítottak ki írójukról, és írásminta beszerzése gyanánt lefényképezték a levelet.
Az ötvenes évek elején a belföldi levelek 90 százalékát átvizsgálták az országban. Ez napi 400 ezer küldeményt jelentett, úgyhogy borzalmas késésekkel kézbesítették a leveleket. "
Baromság! Ha 400ezer volt a 90% akkoor 444ezer a 100% levélszám. Abban az időben bizonyára sokkal több levelezés volt az elektronika hiánya miatt. Azt meg ki sem számolom hogy ehhez hány ember hány órája kellett volna 1 levél/1perc idővel
Pesten Hollósi azonnal egy barátjához ment, akinek előadta, hogy sok volt már neki a polgári demokráciából, és mivel az igazi kommunisták Kádár Magyarországán is el vannak nyomva, másnap jelentkezik a szovjet nagykövetségen, hogy kivándoroljon a Szovjetunióba. Erre már nem került sor: a barát azonnal jelentett, Hollósit pedig másnap letartóztatták. Előbb ismételten halálra, majd másodfokon húsz évre ítélték.
A magyar belügyisek, állambiztonságiak, ÁVH-sból lett figyelők nem mindig álltak a helyzet magaslatán. Arra például senki nem számított, hogy egy különösen paranoid és gyenge képességű kollégájuk (ezek a tulajdonságok nem mentették meg attól, hogy alezredes legyen) kitanulja a megkukkolt levelekből a csíziót, és ahelyett, hogy szolgálna és védene, lelép ő is Olaszországba. Hollósi et. kalandjai a hanyatló Nyugaton.
Hajdani fenomenális zenészünket Som Lajost a 80-as években irigyei bemószerolták, így aztán nagybani aranycsempészés miatt börtönbe kerülhetett volna. (Aranyat csempészett be)
A hatóság elől bujkálva felhívta telefonon ismerősét (korábbi útitársát) nagy hatalmú csempésztársát - Berecz János elvtársat.
Berecz - megfelelő mennyiségű aranyért cserébe ...
No szóval: Som Lajosnak végül nem esett bántódása.
