Aki a szeretet nyelvén szólal meg, annak azok válaszolnak, akik értik ezt a nyelvet. Bár minden ember ismeri, de nem mindenki használja.
Ezen a nyelven négy mélységben szólhatunk egymáshoz: épphogy odavillanva, aztán mindennapi kedvességgel; majd emberi figyelemmel; végül a lelkünk mélyével, ahol érezzük a közös gyökereinket.
Ekkor leomlanak a válaszfalak, amit a világi szokások emeltek közénk.
Ekkor szavak nélkül tudjuk, hogy két embert csak a sorsa választhat el egymástól. Mert mindketten ugyanolyan jók, és ugyanolyan védtelenek. És szükségük van egymásra ahhoz, hogy éljenek. Hogy élni tudjanak.
Ha a szeretet szava csak egy villanás, és te a lelkeddel válaszolsz – nem tudtok beszélni egymással a szeretet nyelvén.
Ha mindennapi nyelven szólnak hozzád, és te a lelkeddel válaszolsz – még nem tudtok beszélni egymással a szeretet nyelvén.
Aki figyel rád – azzal még mindig nem tudsz szót érteni, ha a lelkeddel válaszolnál.
Ne hidd, hogy mások nem szeretnek téged. De nem mindenki tudja, hogyan kell kapcsolatot teremteni a lelkével, ami láthatatlan.
Nem mindenki tudja, bár érzi, hogy a lélek is tud szólni a másik lélekhez, mert van egy közös nyelv, amellyel bárki feltárhatja önmagát, szavak nélkül, ha akarja.
Ez csak annak adatik meg, aki bátor. Aki azt mondja: ez vagyok, engedem látni önmagam.
De ezt csak az teheti meg, aki már megtalálta önmagát. Aki tudja, hogy ő nem azonos a folyton változó élettel és a szerepeivel. És tudja, bármi történik itt a földön, ő sebezhetetlen.
Aki ért a lélek nyelvén, és használni tudja mind a négy mélységét, nem fogja félreérteni az embereket. És nem lesz több könny a szívében.
Ha megtaláltad magadban azt, aki láthatatlan benned, ha érzed, és tudod, ki vagy te, ne haragudj azokra, akiket szeretsz, mert még nem ismerik, csak most tanulják, a szeretet nyelvét, mind a négy mélységében.
Hiszen te már megtanultad. És az emberi példa a legnagyobb teremtő erő. És egyben a legszelídebb.
TATIOSZ - A szeretet nyelvén [Kassák Kiadó, 2016. 124-126. p.]
Tudom, nem így képzeltetek el engem akkor amikor még nem voltam.
Biztosan tökéletes voltam....
Úgy is indult ahogyan azt elképzeltétek, vagy legalábbis majdnem úgy.
Megérkeztem, féltem de vártam is... Anya, te máris ismerős voltál. Halkabban hallottam azt a dobogó hangot de hangosabban a hangodat, ami egészen különleges volt nekem. Az volt a legjobb és a legcsodásabb dolog amit valaha éreztem. Jól éreztem magam. Biztonságban voltam.
Boldogság töltött el, ahogy kristályosodott a világ. Elkezdtem tapasztalni mindazt amiről csak álmodtam. Nem kérdőjeleztem meg magam, hittem magamban, tudtam, hogy felérek odáig ameddig akarok. El is értem, felültem, felálltam, estem és keltem. Aztán rájöttem, hogy többet kell kelnem mint esnem, csak így megy. Minden simán is ment...Nekem simán ment, csak másként mint azt vártátok. Más érdekelt, másra figyeltem mint ti. Engem érdekeltek a színek és a formák, és feltűnt ha valami nincs a helyén, rossz volt a komfortzónán kívül, kellettek a rituálék, és a dührohamok sem maradtak el ha valami nem stimmelt.
Tudjátok, tudom, hogy már régen tudtátok is ott belül, hogy én nem vagyok az akit vártatok. Én más vagyok mint a többiek. Tudom, hogy vártátok, hogy mikor csinálom azt mint a sokat emlegetett Pisti, Julcsi, Jancsi, Kata... de nem tettem, vagy ha tettem később és más különös dologgal együtt tettem. Tudom, hogy tagadtatok, okoltatok, hibáztattatok, változtattatok, sírtatok, de én nem változtam.
Én ugyan is ilyen vagyok, és ti megtanultatok így kezelni és szeretni engem. Ahogy én is próbálok megtenni a kedvetekért mindent.
Tudjátok, nagyon is érzem az érzelmeket, csak lehet, hogy nem mutatom ki. Tényleg azt hiszitek nem érzek fájdalmat amikor miattam sírtok vagy vitáztok? Én mindig tökéletes akartam lenni, olyan, akinek mindig is képzeltetek. Kezdek azonban rájönni, hogy néha mást szeretnétek, olyat, aki én soha nem lehetek. Szeretném ha tudnátok azonban, hogy egy dolgot biztosan jól csinálok: sosem adom fel. Ezért azt teszem amit már régen megtanultam, esek és kelek...és reményeim szerint eggyel többször kelek mint esek. Csak annyit kérek, szeressetek, biztassatok, öleljetek. Higgyétek el, jobb tudok lenni annál mint akit elképzeltetek magatoknak akkor egyszer. Ha visszaemlékeztek akkor pedig rájöttök, hogy most ti is csak kevesebbek lennétek nélkülem. Köszönöm a szürke hétköznapokat, a mindennapokat amiket értem tesztek, rendíthetetlenül ugyanazokat a nagy, akár lemondásokkal járó feladatokat ismételve a nap minden órájában. Tudom, hogy ennek sosem lesz vége. Szeretném, hogy tudjátok, hogy kimondhatatlanul szeretlek titeket, és köszönöm a legjobb dolgot amit adhattatok nekem: az életemet!
Az igaz ember háromszoros hűséggel óvja lelke tudását.
Akkor élsz a lelked tudása szerint, amikor az vagy, amit gondolsz, az vagy, amit szólsz, és az vagy, amit teszel – együtt lélegzel a szíveddel.
A hűség nemcsak szavakkal és tettekkel méretik meg, hanem a lélek legbensőbb szándékaival is.
Láttam a nehéz időkben, Te mindig helyesen cselekedtél. Ugyan mi akadályozhatna meg abban, hogy ugyanezt tedd a hétköznapokban is?
Amikor aludni tér a Nap, idézd emlékezetedbe életed lényegét: miért is vagy itt?
Nézz szembe önmagaddal, és magad elől ne titkolj el semmit.
Mintha Isten előtt állnál, aki látja mindennapi sebeidet és örömeidet.
Ha őszinte leszel magadhoz, a lelked semmi nem mérgezheti.
Az éj csöndjében vedd szemügyre önmagad. Ami fontos volt, azt sosem felejted el. És amit nem felejtesz el, olyan tudomány, amiért mi emberek erre a földre jöttünk. Egyetlen szóval: az igazi.
TATIOSZ - A szeretet nyelvén [Kassák Kiadó, 2016. 73-74. p.]
Azt mondják: nem lehet közel kerülni a másik ember lelkéhez. Lehet, hogy ez igaz, de lehetne ez másként.
Mi választ el bennünket egymástól?
Először a múlt, majd a jövő álmai, végül a szó. Így hát a múlton, a jövőn és a jelen történésein kell csak túllépnünk – máris a lélek kapujában állunk.
Hogy kinyílik-e? Nem tudhatjuk.
Akik csak a saját életüket élik, tele vannak szavakkal, nem tudnak figyelni másokra. Talán egy kicsit mégis. De ez a kicsi emberek közt – kevés.
A múlt – sziklafal, szinte erődítmény. Olyan épület, melynek pillérei tartják a jelent, hisz nélküle az nem is létezhetne. A hátán cipeli még a jövőt is, ami ugyancsak el fog múlni valamikor. És ha ez megtörténik, egyre erősebb építménnyé teszik az ember múltját.
A régi időkből mindenki másmilyen életet épít magának. Miként a múltunk, a ma viharai is elválasztanak bennünket egymástól.
És a jövő! Mindenki más jövőt képzel magának: színeset, izgalmasat, kiemelkedőt.
Lám, az élet három kapuja állt közénk: téged tőlem az választ el, hogy mást tanultál a múltban, és mást képzelsz a jövőről. Más érdekel, mással foglalkozol, más gondolatok járnak a fejedben. De ha szeretsz, ha igazán szeretni tudsz, ez mind érdektelen.
A múltat erőszakkal lerombolni nem lehet. Hiszen megtörtént már. És ami volt – a részünkké lett. Általa lettünk azokká, akik most vagyunk. Jövőnk még a valótlanságok világa – a vágyaink újabb falakat emelnek közénk.
Ha a múlt eseményeit és a jövő álmait ledöntve próbálnánk eljutni egymáshoz, sosem találkoznánk. A lélek nem nyílik meg sem hatalom, sem erőszak előtt. Csak a szeretet nyelvét ismeri és érti.
Nincs dolgunk a másik ember múltjával, ahogy nem képzelhetünk neki másik jövőt sem. A jelent pedig nem a nagy mesék teszik örömtelivé – az csak akkor lehet szép, ha a szó megszűnik válaszfallá lenni.
A szeretet nyelve egyszerű: csöndben elfogadni mások múltját, mintha velünk történt volna, üdvözölni álmaikat, mintha a mi vágyaink lennének. Ez a szeretet nyelve – és csak ez.
Ha ismerjük, és használjuk, a jelen sosem fog közénk állni.
Akinek szívét a szeretet mozgatja, szépnek látja a világot. Akinek a világ szépségei megnyílnak, nem köti magát a múltjához, és nem féli a jövő bizonytalanságát. Most él. Most és itt elfogadja, hogy minden olyan, amilyennek lennie kell éppen. Ehhez nincs szükség szavakra. De szükség van a szemek csöndes villanására, amely üzeni: látlak, figyelek rád, érezlek.
Ezt tudja a szeretet. És csak a szeretet tudja ezt. A negyedik kapuban állunk, ahol lélek találkozik a lélekkel.
"A haza nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is."
"Mert ahogyan mondtam, maga a világ is megváltozott. Volt oly idő, amidőn az utazó - ha akarta, s csupán néhány titkot ismert - szélbe fordíthatta a bárkáját a Nyári-tengeren, s nem a barátok Glastronburyjébe érkezett, hanem Avalon szent szigetére, merthogy a világok közötti kapuk akkoriban még ott lebegtek a ködben, s úgy nyíltak zárultak, ahogyan az utazó gondolta, s parancsolta. Ez pedig egy igen nagy titok, amelyet a mi időnkben tudott volt minden tanult ember: amit az ember gondol, azzal teremti a világát maga körül, méghozzá naponta újra meg újra."
„Szeretem a parkokat! A Regent park gesztenyefái alatt a fűben heverészve írom a naplót. Ez a park is csodálatos! Londonban a legszebbek egyike, igaz, a St. James parkban még nem jártam, de - úgy vélem - ettől szebb park már nem lehet. A Regent mindent bemutat abból, amit a kertművészet lehetőségei kínálnak. A Rose Gardenen végigsétálva az ember elfelejti, hogy fáradt, s földi paradicsomban érzi magát. A fűben, a padokon vagy tarka mintájú nyugágyakban pihenő turistákat és a helybélieket látva az ember rájön, hogy ez nem több mint, hogy mindenki jól érzi magát, s azt teszi, amihez kedve van. Élvezi, ami szép! S becsben tartja a természetet.”
(Cserényi Rita: Polgár Ernő irodalmi pályája)
/ megjegyzes: ez nem a Regent Park - s. fotok, Bournemouth/
"Amikor olyan nagyon beteg voltam, amikor láttam és tapasztaltam, hogy a szépsége ellenére is micsoda szeretet, micsoda biztonság van benne, akkor nagy nehezen beleegyeztem a házasságba. De ezt megelőzte egy nagyon küzdelmes év, egy évig feküdtem különböző kórházakban, halálos betegen. Kiújult a tuberkulózisom és az átment nagyvérköri szórásba, vese, belek, minden, tetőtől talpig, és nem voltak még gyógyszerek, még nem volt tisztított Streptomycin, streptomérgezést kaptam, rosszul álltak a dolgok, nem részletezem. Miklósnak meg is mondták, hogy közvetlen életveszélyben vagyok, ami azt jelenti, hogy pár nap. Addig is mindennap bejött, főzött, hozott mindenféle finom falatot, hogy tápláljanak, a legnehezebb időkben pedig állandóan bent volt nálam, ápolt, biztatott, és végül is ebből a betegségből ő hozott ki. Nemcsak azzal, amit tett értem, hanem mert érdemes lett élnem, volt miért éljek, és ezért egy pillanatra sem adtam fel, megharcoltunk mind a ketten, meg az orvosok is. Emlékszem, a végén az egyik orvos azt mondta, ide figyeljen, most valahogy életben maradt valami érthetetlen okból, de ha bármi történik, ide jöjjön megint, hozzánk, mert én ott akarok lenni a boncolásnál, hogy lássam, mi történt magában, hogyan maradhatott életben. Na, hát így hozott vissza Miklós a sírból."
"Megszoktam, hogy Miklós az író, és én az írófeleség. Arról, hogy van egy másik életem, a betegellátás, a tudományos kutatás, a pszichológia, a haldoklók, arról nagyon kevesen tudtak. A legtöbb ismerősnek én voltam a kis feleség, és amikor megjelent az Asszony a fronton, akkor észrevettem a hangváltást. Ágnessel kapcsolatban volt egy ilyen élményem. Lementünk együtt Szigligetre, és az asztalnál, ahol ültünk, engem úgy kezeltek, mint egy kis, kedves, butus nőt, és fölségesen mulattam, de Ágnes fellázadt, te, ez lehetetlen, hát ezek nem tudják, hogy te Mészöly Miklós felesége vagy, hogy te magad is írsz, hogy pszichológus vagy? Tényleg úgy bántak velem, mint egy olyan kis helyes háziasszonnyal, de nagyon jó volt. És akkor Ágnes mesélt rólam nekik, és éreztem, hogy megváltozott a hang, de micsoda marhaság! Mert valaki úgy fogadjon el, és elfogadtak, szerettek úgy, ahogy voltam, amilyen arcot mutattam nekik. És ne azért fogadjanak el, ami mögöttem van vagy nincs."
