Ártatlan szemmel néz most rám a hajnal. Madarak ébrednek a reggeli zajjal.
Megszűnt a csend a város felett. Eltűnt egy gyönyörű álom. ( Álomkép...) Monoton gépek hangja remeg Ezen a csoda világon.
Refrén: Ébredj fel! Nem csak neked fáj, magad maradtál, Hideg hajnalon, annyit mondhatnál Mit kezdj magaddal szíved értem, fáj még. Értem fáj!
Nélküled ébredtem fel reggel. Hideg éj után a nap is felkel.
Engem ma reggel az ágy is ölel. Eltűnt egy gyönyörű álom. ( Álomkép...) Titokban engem a hajnal figyel. Tudom, hogy neked hiányzom.
Refrén: Ébredj fel! Nem csak neked fáj, magad maradtál, Hideg hajnalon annyit mondhatnál, Mit kezdj magaddal, szíved értem fáj még. Értem fáj! Nem csak neked fáj, magad maradtál, Hideg hajnalon annyit mondhatnál, Mit kezdj magaddal, szíved értem fáj még.
Nem csak neked fáj, magad maradtál, hideg hajnalon. Nem csak neked fáj, magad maradtál, hideg hajnalon.
Nem csak neked fáj, magad maradtál, Hideg hajnalon annyit mondhatnál, Mit kezdj magaddal, szíved értem fáj még. Értem fáj! Nem csak neked fáj, magad maradtál, Hideg hajnalon annyit mondhatnál, Mit kezdj magaddal, szíved értem fáj még. Értem fáj! Nem csak neked fáj, magad maradtál, Hideg hajnalon magad maradtál, szíved értem fáj még. Értem fáj! Nem csak neked fáj, magad maradtál, Hideg hajnalon annyit mondhatnál, Mit kezdj magaddal, szíved értem fáj még..
Álmos lusta állatként mozdul, A hajnal a remegő ködben, Sötét sziluettjén a fasornak felizzik a nap. Ragyogás gurul végig Harmatcseppjein a gyepeknek, S néhány perc alatt, A fűszál-hárfákon felzendül vaskos hangján a dicséret:
"Gyűlölt hajnali csillag, az ágyamhoz be korán jössz,
épp most, hogy Démóm teste hevíteni kezd.
Fordítsd vissza futásd, légy est csillaga újra,
édes fény, ma te vagy nékem a legkeserűbb.
Alkménével Zeusz amikor hált, visszaröpültél
akkor is, érted hát visszafelé az utat."
"Gyűlölt hajnali csillag, miért ily lassú a lépted,
most, hogy Démóm mást rejt takarója alatt?
Bezzeg nem késtél, mikor én simogattam a karcsút,
kárörvendve korán szórni reám sugarad,"
Meleagrosz
Lendül a hab, s a part falán ezüstsarkantyús lába dobban; nézd, fürdik a fekete lány, fekete lány fehér habokban.
Elszenderült a bú szemén, hullámba hull ma teste, lelke, hullámos hajú vőlegény milyen erősen átölelte.
De nézd: sötét erdők között nagy, ordas fellegek szakadnak, s jön árja záporöntözött görgeteges hegyi pataknak.
Haragos, szennyes áradat, a medrét örvény-karmok ássák. Kérd meg a hökkent gátakat, gáncsolják a vizek futását.
Ne essék folt fényes haján, iszapos ár hozzá ne érjen: fekete lány talán, talán utolszor fürdik - hófehéren.
2
Fekete lány, nem hallja?... távol két fűzfasor közt zsong a gát. Teste ragyog a napsugártól s fiatalon látom magát. Reám lehelt a tiszta bája, féltettem, hab-locsolta lány, ne érje árvizek vad árja s ne essék folt fényes haján. Jaj, jöttek áradásos évek, irtózatot, halált hozók, virág-irtók - viharsötétek, földrengetők, vérszomjazók. Láttam kedves fők sűrü vesztét ragadozó évek során. Melyik barlang bújtatta testét, hogy megmaradt, fekete lány?
véresen fekszik a napsugár nyújtózik a mámoros halál csendbe olvad a szürkeség madarak fájdalom-füttyét viszi a szél és hasítja ketté az estét
mint fázósan gubbasztó galambok a könnyeket rejtő bánatos falombok bús koronája söpri a földet levelek súlya alatt az ágak nyögnek és jajgatva összetörnek
merész, denevér röptű éjszakák bújnak meg távoli templomok halkan konduló harangjai mögött vajon hová lett a napsugár merre fújta a szél, merre költözött
csordulnak, csikordulnak keserű hangok amikor csillagszekér indul az égre már csak a messzeségből emlékeznek a kékre az átszúrt fényű sápadtan szendergő csillagok
suttognak az élveteg álmok sóhajtó vágyak buggyannak elő kéjes gondolatok mélységeiből vágyott gyönyörök megölnek, elűznek, lehúznak és összetörnek
sikátorokban kiáltás kóborol az ürességben társtalan egyesülés üvölt, de megváltásra hiába vár felráz egy váratlan csörrenés üvegként törik össze a remény
ábránd-csókok köröttem zizegnek a halált sem érzem már hidegnek érintés szakad fel bőrömön kifulladva álmoktól hajtva üldözöm a nevetve elfutó gyönyört
vágyaimból szőtt hálót feszítek a lét megszokott mindennapjai alá hogy elveszett magamat megtartaná mikor majd ismét születő életem bizonytalanul zuhanni kezd
ZELK ZOLTÁN
PITYPANG
Az őszi szélben diadalmasan
s mégis lágy-lengén, mint a fellegek,
mint gyermekfelhők, egy pitypang repül.
Vágyódva nézik bokrok, fenyvesek.
Ó, meddig lengtél pitypang, száradon,
lesve, hogy szállnak hajnal s alkonyat?
Ó, meddig vártad, törpe, rab virág,
hogy eljön-é az őszi pillanat
s véle szabadítód, az őszi szél,
mikor fonnyadt szárad majd elhagyod
s körülkerenged égi, óriás
testvéred, a fénybóbitás Napot?
Repülj hát pitypang, szálljál, hisz tudod:
a szár bújt előbb a földből elő
s a szárból bontotta ki életed,
áttetsző bóbitáid az eső,
s bár életednek nincs értelme több,
csak amíg szállsz, a foszló pillanat:
a szárnak köszönheted e csodát,
mely rothadni az avarban maradt.
Mert nem repülhet más, csak aminek
életet sár, homok, agyag adott,
amit a föld varázsa hív elő,
csak az éri el az eget, Napot.
NAGY LÁSZLÓ
ALKONYAT, VIRRADAT
Felleg úszik: sajgó hattyú,
napnyugat: vörös koporsó,
eljön a hold: síró asszony,
haja világra leomló.
Csavarodok holdsugárba,
állok tornyas kék sisakban,
nap születik forró ágyon,
meghalok a virradatban.
Akkor még olyan volt nekem, mint bárki más Nem tűnt fel sosem az a lány Nem is érdekelt mért hazudnám Hideg éj, hideg nappal és jéghideg ágy Ezek vártak rám De egyszer csak eljött és tűzbe borult a világ
Tűzvarázsló, kék szemeddel Égess el, égess el Vagy engedj el Tűzvarázsló, kék szemeddel Égess el, égess el Vagy engedj el
Ezután újra eltűnt az a tűzszemű lány Egyik hajnal után, s valahol Távol láttam újra lobban egy láng Ezután mindig vágytam már a tüze után Újra eljön tán Újra megéget, s a föld és az ég velem ég
DEVECSERI GÁBOR
GYORS MADÁR A REGGEL
„Bárcsak ez az éjjel
sokáig tartana,
hogy a szerelemnek
vége ne szakadna.”
(Népdal)
I
A reggel, mint a fehér hattyú
sötét tóból,
partraszállt a hullámtikú
éjszakából.
Tollairól rázogatta
a tó vizét,
egyre tisztábban mutatta
hattyú-színét.
Soha, soha nem láttam íly,
szép madarat;
de még szebb lett volna, ha a
tóban marad.
II
Gyors madár a reggel,
csattogtatja szárnyát,
messze hagyja maga mögött
két esztendő határát.
Szomjazik röptében
Enyhet hol is talál?
Hullámhozó éj hűs vizéhez
mindig újra visszaszáll.
