Na, akkor egy egész más, de számomra érdekes magyar nyelvi kérdés.
A magyarul beszélők egy része a szokásos "otthon" helyett az "otthol" szót használja. NEM nyelvjárás! Nyelvjárástól függetlenül. Érdekes, hogy ez a változás csak ebben az egyeeten szóban fordul elő. Sem "itthol", sem pl. "a padol" (padon helyett) nem létezik.
Szerintem 3x arra céloz, hogy az atlant- nem tő külföldiül, a gard- meg az. (Ami egyrészt nem teljesen igaz, mert az atlant- ugyanolyan fiktív és néha valós tő sok másik európai nyelvben is, másrészt nincs jelentősége, mert az atlantit melléknévként használó beszélők nagy része csak magyarul tud, főleg óvodás/kisiskolás gyerekként, amikor megtanulja a szót helyesen használni.)
De hát pont ez a lényeg, hogy nem az abszolút szótő része, mert az az Atlant-, csak az önálló szóként nem létezik, de szótőként ezért igen. Megismétlem, vannak a magyarban fiktív és passzív tövek, amelyek ugyanúgy nem léteznek önmagukban: a füröszt és a fürdik nyilvánvalóan igék, és rajtuk az –öszt, és a –dik nem az abszolút szótő része, hanem mindkettő esetén az az für-: még ha ilyen önálló szó nincs is, de szótő van.
A Dinári-hegységrendszer előtagja mellett ott van a Dinárok szó, amely felfedi a Dinár- tulajdonnévi tövet. A Balti-tenger mellett ott a Baltikum, az Atlanti-óceánhoz ott van az Atlantikum, ill. az atlantikus. S í. t.
Azonkívül nem szabad elfeledkezni rumci tesztjéről: ami úgy hápog, mint a kacsa, az kacsa. Amit melléknévként használunk, az melléknév: atlanti paktum, azori jázmin, balti nyelvek, dinári rassz s í. t.
Éppen ez volt a bajom, ti. hogy az -i végződés ezekben az esetekben a szótő része, és nem képző, ha pedig nem képző, akkor mitől melléknév és nem tulajdonnév?
*Azor sincs, mégis van melléknévi előtagú Azori-szigetek, *Balt sincs, mégis van Balti-tenger (sőt balti nyelv), használjuk a Dinári-hegységrendszer, ill. a Dinárok kifejezést, jóllehet a *Dinár földrajzi név nem létezik s í. t. Sok ilyen félfordítással létrejött földrajzi név van, amelyek működnek, mert a magyar nyelvben egyébként sem ismeretlenek az ún. fiktív tövek, amelyek önmagukban nem léteznek, de a képzők elvétele után elvonhatók. A gardíroz attól még működő ige, hogy nincs se *gard, se *gardír szó.
Nem nagyon kell rájátszani, mindkettő Atlasz nevéből ered. Az Atlantic a latin Atlanticus, görög Atlantikosz 'atlaszi' szóból jön. Mivel az angolban az -ic elég gyakori melléknévképző, erősen érződik egy Atlant- tő a szóban. Ugyanígy a francia Atlantique. Gondolom, ezek mintájára jött létre német Atlantisch és a magyar atlanti, formailag egyértelműen -i képzős melléknévként.
Már hogy ne lenne az atlanti melléknév? Ezek mire példák akkor? (A magyar nyelv nagyszótára atlanti mn szócikkéből hozom a példákat. A nagybetűs példák az egykori leírók szándékát tükrözik a szótár szerint ezek is kis kezdőbetűvel írandó melléknevek lennének.)
Amerika legészakibb atlanti világító tornya
átkelt az Atlanti vizeken
atlanti kábel
atlanti lazacot
atlanti delfin
atlanti barometrikus minimum
atlanti szellőktől
atlanti front
mélytengeri atlanti áramlatok
Afrika atlanti partjain
az Egyesült Államok atlanti partvidékén
Észak-Amerika atlanti patakjait és folyóit szegélyező mocsarak
Bocsánat, ha lenne a kérdésemhez illő szaktopik, de miután 4-5 percnyi keresgélés után nem találtam élő helyesírási fórumot, ide hoztam a problémát.
Adva van a helyesírási szabályzat 176. pontja, mely a földrajzi nevek írását rögzítni, és amely úgy rendelkezik, hogy "ha az alapforma előtagja tulajdonnév, ennek nagy kezdőbetűjét megtartjuk" -i képzős formájában, más esetben kis kezdőbetűt kell használnunk. Tiszta sor, Csendes-óceán, de csendes-óceáni. Node akkor miért nem Atlanti-óceáni? Az Atlanti - bár -i végződésű - nem melléknév, Atlant tulajdonnév nincs. Más összetételben is azt látom, hogy Atlanti fal (miközben: kínai nagy fal), vagyis tudott dolog az Atlanti tulajdonnévisége. Ehhez képest a Helyesírási tanácsadó szótár (Akadémiai Kiadó, 1999) szerint atalnti-óceáni. Miért?
"Első esetben mindenképp van valami forgatagszerű, nyüzsgésszerű, vegyes keveredés árnyalata a dolognak"
Kavarog: ide-oda, föl-le mozog, pl. füst. Ez hasonlót jelent, mint a forgatagszerű, nyüzsgésszerű keveredés.
Rákerestem a szóra a gugliban és valóban nem akármilyen kavargásra használják a szót az újságírók (többnyire újságcikkek jönnek be), hanem emberek nyüzsgésére. Tehát a kavargás szóhoz való alaki hasonlóság valószínűleg csak véletlen.
"másik pedig mindenképp megértéssel, rátalálással kapcsolatos (a tyúk, az nem kapisgál)"
Szerintem fordított az irány. A beszélők nem a megértést vetítik a tyúkra, hanem a tyúk kapirgálását a megértési folyamatra.
"Én arra gondoltam, hogy azért működik döcögősen nekem a só, mert nem iszok elég folyadékot, talán jó helyen kapisgálok??" -- írja egy hozzászóló egy fórumon, és erre a beszédfordulatra 137 ezer találat adódik. Jó helyen megérteni valamit nem lehet, csak jó helyen keresni a megoldást, jófele haladni a megfejtésben. Ezért gondolom, hogy a köznyelvben jelentésváltozást történt, a kapiskál - kapisgál - kapizsgál már nem magát a megértést, hanem a megoldás keresését jelenti, és ennyiben hasonult a tyúk kapirgálásához. Egy 1982-es értelmező kéziszótár szerint a kapiskál azt jelenti, hogy nagyjából megért, érteni kezd valamit. Úgy tűnik, ehhez képest módosult, lazult a szó jelentése.
Szerintem a kavalkád szót nem használják bármilyen kavargásra, ahogy a kapisgálást sem használják bármilyen helyzetben a kapirgálásra. A nyelvtani szerkezetek hasonulnak, de az eredeti jelentésárnyalat őrződik. Első esetben mindenképp van valami forgatagszerű, nyüzsgésszerű, vegyes keveredés árnyalata a dolognak (nincsen gyomor kavalkádja, például), másik pedig mindenképp megértéssel, rátalálással kapcsolatos (a tyúk, az nem kapisgál).
Szerintem a kavalkád szót a beszélők kavargás értelemben használják, a hangzásbeli hasonlóság miatt. Ilyennek gondolom a kapiskál - kapizsgál szót is, amely alatt kapirgálást értenek ("jó helyen kapizsgálsz").
Hát az ÉKsz. szerkesztési gyakorlata a tapasztalat szerint meglehetősen esetleges volt. Ennek ellenére nem értem, hogy az ’események színes forgataga’ mint 2. jelentés miért nem megfelelő számotokra. A kavalkád valóban jelentene ’zűrzavar, felfordulás’-t? (És hát nyilván azért az az 1. jelentés, ami, mert abból vezetődik le a 2.)
Tótfalusi (kék, dátummegjelölés nélkül, de 2000 utáni)
kavalkád - 'lovas díszfelvonulás'; 'események, benyomások tarka forgataga' • Francia szó (cavalcade), az olasz cavalcata ('sétalovaglás') átvétele a cavalcare ('lovagol') nyomán; ez a cavallo ('ló') származéka; forrása a latin caballus ('igásló'), amely az azonos értelmű görög kaballészból ered.
---
Magyar Értelmező Kéziszótár (1972/1978)
kavalkád fn irod1.ritk Lovas díszfelvonulás. 2. Események színes forgataga. [nk:fr<ol]
---
Word szinonimaszótár
kavalkád => forgatag fn. (forgatag, nyüzsgés)
---
Én ebből a társas lovaglást nem ismertem, s az elhomályosuló passzív szókincsemben van/volt a lovas díszfelvonulás.
Valóban változik a jelentéskör, bővül (zűrzavar, felfordulás), s valamennyi ki is veszik belőle (társas lovaglás és lassan a lovas díszfelvonulás is), de az 'ellenkezője' erős minősítés, mivel a lovas felvonulás is színes, változatos benyomású, tarka eseménysor volt és a zűrzavart, felfordulást is lehet ezzel jellemezni. Véleményem szerint a kavalkád 'alapjelentése' a mai magyar nyelvben ez (Bakos-3, Tótfalusi-2, MÉKsz-2), s a zűrzavar, felfordulás ill. forgatag, nyüzsgés valamiféle jelentéskomponensei, annak nyelvi jelölői.
A MÉKsz szerkesztési elveit nem ismerem, gondolom rumci tud majd erről nyilatkozni valamit.
Nekem is pont ez a kettő ugrott be leghamarabb. Szizal táblában talán nem koppan, tehát a súrlódósabb sutty vagy szitty jobb. A pakkra én nem tennék ékezetet.
Évekkel ezelőtt szóltam már a "kavalkád" szó jelentés-változásáról. Kb 20 éve már a beszélők nagyobb részében: "zőúrzavar", "felfordulás" a jelentése. Eredetileg, kb a 90-es évekig "színpompás lovasfelonulás, //rendezett// díszfelvonulás" volt az értelme. Rég az ellenkezője. Véletlenül épp most hallom a rádióban "A bűnözők kavalkádot okoztak az utcákon".
Az érdekes, és engem bosszantó: A Magyar Értelmező Kéziszótár (legutóbbi kiadás!) csak az eredeti, mondom, évtizedek óta (!!!) megváltozott jelentését ismeri. No comment.
Linkre kattintottam. Ott volt, h 1 finn szó kiejtése. Arra is kattintottam. Kiírás: "Ennek a szónak a kiejtéséhez be kell jelentkezni". Dehát én nem kiejteni akartam, ugye, hanem meghallgatni.
Most lehetne arról tárgyalni, hogy a [szkifi] ejtés csak annak köszönhető, hogy egy olyan korban került át a szó hozzánk, amikor mind a klasszikus műveltség (latin), mind a (latin betűs) idegen nyelvek területén rosszul állt a szénánk, lévén az egyes számú idegennyelv cirill betűs volt.
Mindenesetre sem a latinban, sem egyetlen jelentősebb nyugati nyelvben (de a magyarban sem!) nem ejtik a c betűt i előtt k-nak. Persze, betudható egy fajta "tudatalatti" idegenítésnek is, azaz jusztament nem úgy ejteni, ahogy magyarul lenne, és (bár sosem i előtt, de mély mgh. előtt ismert volt a <c> = /k/ képlet).
TErmészetesen sem angolul, sem spanyol-portugálul nem "k" hang a sci-fi második betűje, vagyis Észak- és Dél-Amerikűban sem "szkifi"- Mondom, hungarikum!
Én meg nem hiszem, hogy nem :-) -- legalább is hogy egész életükben soha sem.
Persze ha már befutott, akkor megengedheti magának egy "írófejedelem", hogy hiúságból elutasítsa a kiadó egyéb gyakorlatát, hiszen a kiadó ilyen feltételek mellett is örülni fog, hogy ő adhatja ki.
Minden bizonnyal a korabeli kiadójának olvasólektora. Ugyanis kiadók rendszerint az írókkal együtt dolgoznak egy mű megjelenésén -- és sikerén. (Ennek nem utolsó szempontja, hogy milyen gördülékeny a szöveg).
Már Heltai is masszívan belejavított kiadottjainak szövegébe, leginkább helyesírás terén, amivel nem kicsiben hozzájárult ahhoz, hogy épp ez a helyesírási norma vált uralkodóvá (a versengők közül), mai helyesírásunk gyökerévé.
Kihátrálok saját ötletem mögül. A fr. forradfalom történetét emigrációban írta, ezenkívül: amikor szépirodalmat írt, nyilván jobban ügyelt a magyar tudására, mint amikor történelmi-tudományos szöveget, francia-német forrásokból. (Már gyerekkorában megtanult magyarul).
Üdv. off: "Murder" pusztulása óta kisebb a veszély. on:
Érdekes irodalomtörténeti/nyelvi gyanúm támadt. Elébemkerült Eötvös J: A fr. forradaom története (Szépirodalmi, 1990). Bevallom, nem tudtam, hogy kéziratból akkor jelent meg eőször! De nem ez a gyanúm, hanem. A szöveg feltűnően gyenge, akadozó, nem-anyanyelvi magyarsággal van megírva. A szerző jól érehetően franciául is jobban tud (ír) mint magyarul, nemhogy németül (német volt az anyanyelve, magyarul később tanult meg.) - Ai furcsa: ismert regényei hibátlan magyarsággal vannak megírva, bár persze steril nyelven. Gyanúm: a nagy regényeit valaki végigstilizálta magyarul. Komoly teljesítmény. Ki lehetett?
Azt üzenem Pirandusnak, hogy a 'Cikkek a ...' topikban nem nagyon érdemes a trollokkal túlzottan elmélyülni, csak begerjednek és annak nagytakarítás lesz a vége. Hozzon P. is új cikkeket új üzenetként. Ha a cikk nem sérti a moderálási alapelveket, akkor ez nagytakarításkor békén marad, de a reagálást akár fel is áldozhatják.
Ez így üdvözlendő fejlemény, de nem lehet, hogy te egy későbbi kiadásban nézted? Nekem, ahogy meghivatkoztam, a legelső kiadása van meg az Osiris Helyesírásnak, és abban továbbra sem találom a steppe alakot.
> Mert ha nem a steppe, akkor furcsa, h. épp egy nyelvész tér el a rendelvényi szabályzattól
A helyesírási szabályzat a helyesírásról rendelkezik. Ez pedig szóhasználati, ill. nyelvi regisztert illető kérdés: a helyesírás szempontjából indifferens, hogy a spárga vagy az aszparágusz szót használjuk-e a termesztett növényre. Ez utóbbi is azonos etimológiailag, de eltérő közvetítőkön keresztül jutott hozzánk, és a helyesírási szabályzatnak a nyelv viszonylag szűk szegmensét feldolgozó szójegyzékében csak az egyik szerepel. Ennek ellenére a virágkertészeti kontextusban az aszparágusz helyénvaló és bevett forma. Ugyanakkor taxonómiai értelemben a harmadik alak, az Asparagus is megjelenik.
Az egyetemi stúdiumoknak az egyik összetevője a terminológia készségszintű bevésése. A turkológia esetén ide tartozik a szóban forgó szakszó is, amelynek az adott tudományterületen szokásos, hagyományos alakja a német közvetítésű steppe. Pl. a könyvtáramból: A Kárpát-medence és a steppe (Marton Alfréd szerk.) tanulmánykötetcím. Sándor Klára így csak olyan szókinccsel él, amelyben szocializálódott. Te másban szocializálódhattál, de az eltérő alakok nyugodtan élhetnek egymás mellett úgy, hogy mindketten használjátok a sajátotokat. És egyikőtöknek sem kell szerintem ezt meglábjegyzetelnie, mert a saját szempontotokból bevett formát használtok: ugyanakkor literátus emberek lévén nagyobb szókincs birtokában vagytok, mint amennyit aktívan használtok, így megértitek a másikat. A Wikipedia-cikkek pedig jó, hogy vannak, de azért csak a szerzőjük álláspontját tükrözik, amely nem feltétlenül egyezik meg teljesen a konszenzus várható értékével. Én pl. a steppe alakot nem minősíteném csak „régies”-nek, e mellett ez szerintem ugyanúgy megérdemli a „szaknyelvi” minősítést is.
> És mi a helyesírási szabályzat rendelése?
Vegyes a kép. Az akadémiai szabályzat 11. kiadásának 12. (szótári anyagában bővített) lenyomata [2003.] szerint: „sztyep v. sztyepp”. A 10. kiadás 10. lenyomatában [1970.] még: „sztyepp v. steppe”. Az Osiris-féle Helyesírás 1. kiadásában [2004.]: „sztyeppe ~ sztyepp”. A földrajzi nevek helyesírása [1998.] c. mű földrajziköznév-listájából kimaradt. A Bakos Ferenc-féle Igeden szavak és kifejezések szótára 2. kiadása [2002.] szerint „sztyepp or[osz], steppe or[osz]→ném[et]”.
Egyébként a cikke, sőt az egész galamusi cikksorozata a "nyelvhelyesség" ügyében ettől teljesen függetlenül kiváló, bár a Kosztolányi-fejezethez volna mondandóm, (kár, h nincs a fórumon a szerző).
Én úgy gondolom a hagyományos német nyelvű szakirodalom közvetítette a steppe alakot. A sztyeppe kontamináció az eredeti orosz sztyep` és a német Steppe között.
Kösz, akkor karácsonyi ajándékként meg tudjátok mondani, hogy miért a "steppe" szót használják tudós történészek és/vagy nyelvészek a közismert és szokásos 'sztyeppe" helyett? (régóta ingerel a dolog)
Nem arról van szó, hogy a magyarok átröppentek volna az óhazából az újba, hanem arról, hogy a steppei divat koronként változott, nem föltétlenül népenként.
(Sándor Klára nemrégi dolgozata a Galamus.hu lapján)
Üdv mindenkinek. Értesítem a nagyon régi társakat, hogy hosszú törlések után KisPiramis, a fórum egyik öreg, viharvert nick-je visszatért. Fluctuat nec mergitur.
Már csak az indirekt megszólíttatás okán is… Nem tudom, a „Sándor nyelvésznő” megfogalmazásban van-e él, de én mindenesetre ilyet érzek benne. A rádióműsort nem hallottam, de a leírásod alapján szinte biztos, hogy Sándor Kláráról van szó. Én őt szakmailag tisztelem.
Emellett igaza is lehet neki is, és nekem is. Én betelepülő vagyok, meg szlovák is, így eleve a magyar köznyelven beszélek*, és azt is adtam tovább gyermekeimnek. Tehát az itteni iskolai ilyen praxisról nincsenek tapasztalataim. Ahol én anno tapasztaltam az ö-zést, az a kettővel korábbi munkahelyem lehetett, ahol szoros kapcsolatban voltam max. technikumot végzett munkatársakkal (akik sokan környékbeliek, és nem szegediek voltak). Jelenleg az egyetemen dolgozom, itt nem hallik. A piacra kell kimennem, hogy szembesüljek vele. Tehát tény, hogy van némi underclass kötöttsége. Nem tudom, mennyi az aktív depresszió, de ez egyetemváros, így eleve van egy jelentős réteg, amely nem a helyi nyelvjárást beszéli, és amely erős mintaként hat. Ebből a szempontból tehát eleve „rosszabb” helyzetben van, mint Hódmezővásárhely (ahol csak a kisebb vonzáskörzetű mezőgazdasági kar van).
Ami számomra meglepő, és némileg Sándor Klára igazát támasztja alá, hogy Bálint Sándor még a „legszögedibb szögedi” volt, most pedig még a szegediek is /szëged/-nek ejtik a város nevét, és a /szöged/ alakot már [szinte] gúnynévnek érzik.
* Személyes tanúságot arról tudok tenni, hogy a Sándor Klára jelezte hozzáállás másutt is létezik. Anyám pl. az én esetemben igyekezett elkerülni azt, hogy magyarul a palóc nyelvjárásban szocializálódjak.
Ui. A Kiss Jenő szerkesztette Magyar dialektológia Szabó József nyomán még úgy vélekedik, hogy „Hódmezővásárhely, Makó, Szeged, valamint e városokkal szomszédos községek regionális köznyelvi nyelvhasználatára erős fokú labiális ö-zés jellemző (például: embörök, gyerökök, lösztök, mömtök, szögényök, vöszitök…)”. Nem is ezért hoztam ezt, mert a fentiekkel egyezően ez nem cáfolja azt, hogy íszegeden ez erősebben kopik, mint másutt, hanem az alábbi bevezetéséül: „Előfordulhat azonban, hogy bizonyos szóalaktani különbségek háromosztatúak. Ilyen Szegeden és környékén a mék, mén (nyelvjárási), mögyök, mögy (regionális köznyelvi) és mëgyëk ~ megyek (köznyelvi) forma”. Vagyis egyrészt paradox módon még az is előfordulhat, hogy az ö-ző alak valójában nem is helyi szegedi nyelvjárási forma, hanem szinte ugyanolyan „külső” norma, mint az azt felváltó e-ző. Másrészt az is lehet, hogy Sándor Klára ennek a regionális köznyelvnek e sorsáról beszélt, és nem a piacon a szegediek által egymás közt használt nyelvváltozatról. Persze az is kopik…
Folyt. Sándor nyelvésznő új könyve kapcsán ez is szübakerült. Sándor nyelvésznő Szegeden tanít. Elmondta - nyilván könyvében is ír róla - hogy Szegeden az iskolákban rászólnak a tanárok az ő-zésre, az egyetemen már senki nem is beszél így. A városban is kevesen, miután több évig az iskolákban szoktatják le őket erről (a nyilvános helyeken restellik). MEgemlyti, hogy csak 20 km-rel odébb, egy közeli közepes városban - ahol az iskolákban ezt nem ellenzik - minden nyilvános helyen él és virágzik az ő-zés.
Namármost: mintha Szegedet illetően ez én megfigyelésem lett volna a helytálló.
Miután szombati szünetet észlelek, a kiejtési témához térek vissza. Volt vagy 4-5 éve is, hogy (más nicken) megjegyeztem, Szegeden alig hallani ö-ző nyelvjárást. LvT szólt hozzá, mondván, ő Szegeden él, és debizony hallani, elég széles körben.
4-5 évet kellett várnom ehhez, hogy folytathassam. Tegnap a KlubRádióban Sándor
A bennfoglalás most a maradékos osztást jelenti? A mi időnkben nem így volt. Az a*b = c-nek – logikai alapon – két inverz művelete van, csak ezek a kommutativitás miatt értékileg egybeesnek. Nálunk a c/b = a volt az osztás, a c/a = b pedig a bennfoglalás. Tehát hogy hányszor van meg c-ben a.
A kijelentő és közlő mondat közti különbség (alsóban ilyet tanultunk) azonban máig rejtély számomra.
Nekem az osztás és a bennfoglalás közti magasröptű különbséget nem sikerült soha felfognom (mármint azt, hogy miért kell egy külön kifejezés a maradékos osztásra, és ettől hogyan megy a matemetika elébb).
Nyilván nem azt vártam a cikktől, hogy a névelőt hozza ki. Inkább a szerintem nem szerencsés szakkifejezésről mondtam el egyrészről a véleményemet. Azon emberöltő alatt, míg utánam a gyermekeim jártak alapfokú és középiskolába, több miáltalunk is használt fogalom megnevezése megváltozott úgy általában. Először csak néztem, s utána kapcsoltam, hogy ez anno ez+az volt. Nos ilyen alapon a nehezményeztem kifejezésen is lehetne változtatni azon az alapon, hogy tudat alatt a szó jelentésének a tárgyi dologra éppen nem aktuális jelentésköre 'áthallással' alkalmanként befolyásolhatja a tárgyi dolog értelmezését. S ezen nyelvpszichológiai jelenség épp akkor valósulhat meg nagyobb valószínűséggel, ha az értelmezőjének nincs meg az ez irányú tudása. S ez a laikusokra teljes mértékben áll.
Másrészről, ha te azt mondod, hogy túlpolitizált a nyelvhasználatunk, akkor azt elfogadom, megértem.
Több mint tíz éve igen sokat használtam a Magyar nemzeti szövegtárat, és határozottan állítom, hogy igen jól ki lett balanszírozva a korpusz. (Azt nem mondanám, hogy reprezentatív, mert ahhoz, hogy reprezentatív legyen, tudnunk kellene, mire nézve az. Ugyanakkor az alapsokaság is eléggé nehezen megragadható.)
A probléma, amit leírsz, másból ered, és a nyelvstatisztikában régóta ismeretes. Arról van szó, hogy ha különféle mintákat összesít az ember, akkor az egyes minták leggyakoribb szavai túlzottan fel fogják húzni az egészben mért gyakoriságot. Erre találták ki az ún. úzust mint mérőszámot, amelyben ez a túlugrás már le van simítva. A magyar nyelv szépprózai gyakorisági szótárában például használták, de sajnos abban a kötetben nem írták le a számítási módot. Megjelent azonban egy tanulmány az egyik szerzőtől egy konferenciakötetben, amelyben ezt ismerteti részletesen – de sajnos sajtóhibával. Épp ezért, az alábbi cikkem 36. lapján található lábjegyzetben közlöm a helyes képletet:
Ennek a használata vsz. hátrébb tolná a csak némely alkorpuszban kiugró értékeket.
Van, amikor az ellenkezőjére van szükség. Így például amikor újonnan szótározandó szavakat próbál gyűjteni az ember korpusz alapján, rendkívül hasznos, ha épp ezek lokálisan gyakori szavak ugranak ki még inkább. Arra más számítási módot érdemes használni (ezt sajnos nem sikerült most felidéznem, pedig az Osiris Helyesírás készítése során magam dolgoztam ki egy ilyet).
Hadd fejtsem kicsit ki, mert ez így flegmának tűnhet.
Nos, a sajtó és a hivatalos kategóriában nyilván gyakori a "kormány".
De a maradék három kategóriának, úgy gondolom, ezt ellensúlyoznia kéne.
Amúgy ugyancsak a hivatalos szövegeknek (és a politika szócsőjeként működő sajtónak) tudom be a "magyar" gyakoriságát is. Beszédben, de pl. személyes írott kommunikációban is keveset használom, biztos nincs az első 10 mellékév között, nemhogy az első helyen.
Nekem kifejezetten tetszett a cikk. Igazad van, a nyelvész számára sok szempontból beszédesebbek a tartalmatlan szavak / formaszók / mondatrészi szerepet be nem töltő szavak / ragozhatatlan szófajú szavak / viszonyszók (és mondatszók), ez ugyanakkor egy ismeretterjesztő cikk. A nagyközönséget meg szerintem se hozná lázba, hogy az a/az, és, van, hogy, nem stb. milyen gyakoriak. Ráadásul a lista tetejét ezekből is megadták (bár az a és az az szétválasztása nyilvánvalóan nem túl szerencsés), a belinkelt gyakorisági listában meg alaposan megtekintheti, akit érdekel. Azt feltételezném én is, hogy a tartalmas szavak / önálló fogalmi értékkel bíró szavak / alapszófajú szavak / ragozható szófajú szavak sokkal informatívabbak a nem nyelvésznek. Merthogy elsősorban nem a nyelvről, hanem a nyelvhasználatról, a szövegekről mondanak valamit.
A tartalmas – tartalmatlan szó mint terminus technicus a lexikológiában rendben levőnek látszik, pláne a nagyközönség számára. Világos, hogy mire gondol a szerző, jól megérti az olvasó. Ami szerencsétlen lenne, ha jelentéses és jelentés nélküli szavakról beszélnének. A tartalmasság azonban véleményem szerint szűkebbet jelent, mint a jelentésesség.
Igen sokat használtam az MNSz.-t, és azt kell mondanom, igen jól súlyozva állították össze. (Például az Index fórumai is jelentékeny részét képezik a magyarországi személyes alkorpusznak, szóval régi magyarulezes hozzászólásokat is lehet alkalmasint találni.) És hát igen, ennyire túlpolitizált világban éltünk-élünk.
(Nyilván nagyon fontos és jelentős a 'hanem' meg a 'illetve' szó is, csak most nem ezeket akarták statisztikázni... talán ha egy semlegesebb elnevezést használhatak volna a 'tartalmatlan' helyett, akkor nem zavarna ennyire.)
Az első kiakadásom a tartalmas és tartalmatlan szavak ilyetén megkülönböztetése.
A tartalmatlan szavak adják ki fajunk kommunikációjának legemberibb részét, emiatt 'működik' a nyelvtan, ami csak az emberi nyelvnél létezik.
De fogadjuk el, hogy ezek szakszavak és már nem tartalmazzák teljes egészében az eredeti jelentést, s helyette újabb jelentéskörrel egészültek ki; s most nézzük a következő bekezdést:
"Az 1998 és 2001 között készült MNSz. célja a magyar írott köznyelv reprezentálása volt. Ebből a célból a szövegek öt stílusrétegből (sajtó, szépirodalom, tudományos, hivatalos, személyes) és öt regionális nyelvváltozatból (magyarországi, szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági) kerültek a korpuszba. Ezáltal egy olyan forrásanyag jött létre, amelyből statisztikák készülhetnek például arra vonatkozólag, hogy melyek a magyar nyelv leggyakrabban használt szavai, vagy egyes stílusok miben különböznek egymástól."
Ha ezek után a főnévi TOP10-ben a kormány, törvény és ország szavak megférnek, akkor vagy nem jó a mintavételezési csoportok súlyozásai vagy ennyire túlpolitizált világban élünk.
Egyre többször hallom (szinkronban, magyar napisorozatban) az a kifejezést, hogy igaztalanul ez mikor terjedt el ennyire és helyes-e egyáltalán, ahelyett, hogy az igazságtalanul
En Jo vram tugya thekegyelmed hogh Beganytol myth Jzentelwala az dologhfelewl vayda vramnak tugyad Byzonnyal hogh azth nekyee mindzorulzora megh bezellethem Jgken fogada hogh eremesth therekeedikbenne minden Jo veghre […]
Én jó uram. Tudja te kegyelmed, hogy Bégányitól mit üzentél vala az dolog felől vajda uramnak. Tudjad bizonnyal, hogy azt neki mind szóról szóra megbeszéltem. Igen fogadta, hogy örömest törekedik benne minden jó végre. […]
Magyar kiejtés. Hónapok, évek óta figyelem (tévé): Nem a műsorvezetők, de a kommentátorok, közszereplők, "elemzők" kb, 2/3-a, gyengébb vagy erősebb, de jól hallható dunántúli kiejtéssel beszél. Könnyű ellenárizni, a leggyakoribb kifejezés:
"az elmúlt évben (napokban, hetekben, hónapokban" = "az álmúlt évben (stb).
A nagyanyám nekem magyarul azt mondta: „édes fiam”, szlovákul azt, hogy „môj synčok”. Ez utóbbi azt jelenti, hogy ’fiacskám’ (ám annak pejoratív éle nélkül). Ezt annak demonstrálására adtam elő, hogy a magyar sokszor jelzős szerkezetet használ az érzelmi viszony kifejezésére, a környező (szláv) nyelvek pedig képzett (becézett) alakokat. Ugyanakkor a magyar kicsinyítés, mint a „fiacskám”-nál gyakran rosszalló értéket sugároz. Ilyen viszont nincs a környező (szláv) nyelvekben, mert ott külön nagyító-rosszalló képzők vannak, pl. szlovák „synčisko”.
Mégegyszer kösz, de azért halkan megkérdezném, hogy a szomszéd népek nyelvében, ahol ugyanilyen paraszti társadalom létezett, miért nem alakult ki ugyanígy a magyar megszólítás? Vagy kialakult valami hasonló? Ha nem, akkor nem elég a társadalmi/történeti magyarázat.
Örülünk minden dühroham-csillapodásnak és tudásgyarapodásnak. Nemcsak nálad, mindenkinél. Az ilyen apró, nem várt kilengésekre adott válaszokból, reakciókból sokszor más is sokat tanulhat.
Idevonhatók még továbbá az öreganyám, öregapám megszólítások, amelyek nem fejeznek ki rokoni kapcsolatot, csupán a paraszti kultúrában a kornak adnak tiszteletet.
Az asszonyanyám vagy anyámasszony valóban magasabb társadalmi rétegben alakult ki, és később szállt le a társadalom aljára. Ahogy egyébként az úr és asszony szavak is az írásos kor elején a társadalom csak az uralkodó család tagjait jelentették, és a XIX. sz.-ra pedig már mindenkinek dukált.
Ezek az összeforrott megszólítások egyaránt utaltak a rokoni kapcsolatokra és a megszólított státusára: az előbbi az utóbbit familiarizálja, illetve az utóbbi az előbbit formalizálja. Arról viszont nincs tudomásom, hogy ezek a kifejezések a rokoni kapcsolat genetikai síkját is kifejezték volna. Szerintem az adott körben mindenkinek kijárt: a szülőnek, a házastárs szüleinek, illetve a mostohaszülőknek is.
Amúgy a modoros giccs érzet relatív voltához talán adalék az, hogy az anyós és após szavak az anya és apa szavak kétszeresen kicsinyített alakjai; olyanok, mintha ma azt mondanánk: anyóka, ill. apóka. A legkorábban adatolható jelentésük éppen ez volt: ’anyóka, koros feleség, anyácska, idős anya’, ill. ’apóka, koros férj, apácska, idős apa’. A mai jelentésében a XVIII. sz.-ban jelenik meg regionális használatban, és csak a XIX. sz.-ban terjed el széles körben, és hatol a köznyelvbe, kiszorítva az eredetibb napa, ipa szavakat. Nyilvánvaló, hogy ez esetben is eufemizmussal van dolgunk, csak ezt ma már nem érezzük. A modorosságot egyébként [már] én sem érzem az édesanya, édesapa alakok esetén sem.
És mi az eredete az asszonyanyám - uramapámnak? Lehetséges, hogy azt is az új családba bekerült fiatalasszonyok mondták, csak nem a paraszti környezetben, hanem annál magasabb státuszú társadalmi rétegekben? Vagy az asszonyanyám kijárt a szülőanyának is?
Köszönöm. Igazából mellémegy, nem a táblába, de fúr valami lyukat. 
