De ha kíváncsi vagy rá, legyen.Nem sokra mész vele, Mert én amolyan határesetnek tartom magam.A foglalkozásom révén abban "hiszek", amit tudok.De a vallások érdekelnek és sok vallásos barátom van.Így aztán valami konyítok hozzájuk.
Némelyek valóban szeretnek erről beszélni - talán mert nehezebben eldönthető kérdés, mint az, hogy:
A jelenlegi élővilág (és benne az ember) vajon egy közös tőről induló evolúciós folyamat terméke; vagy (nagyjából!) jelenlegi formájában lett ideteremtve úgy hatezer éve?
Tehát akkor a két tábor tartozik, a gondolkodás révén, valamiféle alázattal a másik nézetei iránt és nem az ember az univerzum iránt. Talán így logikusabb, nem?
Alázat a világmindenséggel szemben?Azzal tartoznék neki?Hogy egyáltalán vagyok?Bocs, de ebben a konstellációban nem világos az alázat mibenléte.Legalábbis nekem.
Bocs, hogy újként kérdezek, de te úgy gondolod, hogy a vallások valamiféle belső, pszichológiai félelemből fakadnak? Csak mert ismerek néhány vallásost, akik a haláltól sem félnek.
A világ állapotának és működésének megismerésében (bevallottan szubjektív bírói szerepemben, amelyről a továbbiakban le is mondok :-) ezennel az elsőként említettet hirdetem győztesnek! Éljen!
Viszont nem sokat segít az ember öntudatra ébredésével járó elválasztottság-érzésen, a kivetettség, egyedülvalóság intelluktális kínján... Merthogy nem dolga, nem célja... ezekre a re-ligio, azaz a vissza-kötődés kínál valamiféle választ (talán annál 'jobb' választ, minél nagyobb a kín és a félelem): a visszatérés lehetőségét ahhoz, amiből vétettünk... az újra-összeolvadást, az elválasztottság megszűnését...
Nem gondolom, hogy az intellektuális félelem/zavar/rosszérzés ne lehetne (belső) valóság, és nem gondolom, hogy ennek orvoslási kísérlete önmagában rossz lenne. (Hogy eredményes-e? Az egyén életében lehet az: megnyugvást ad, félelmet enyhít... Hogy vissza lehet-e élni vele? Persze, a félelemmel bármikor...)
[elgondolkodtató lehet a pszichológiából vett (távoli :-) párhuzam: ha egy problémát lefojtott emlékek, feldolgozatlanul eltett régi traumák okoznak, akkor a 'helyretétel' útja nem feltétlenül a feltáró analízis, és a elfojtott emlékek-hatások újraélése, feldolgozása, a velük való szembenézés... egy adott esetben (a személyiségtől és a problémától függően) hatásosabb lehet az elfojtás tökéletesebbé tétele, vagy a 'szivárgás' hasznos mederbe terelése :-) A vallás valakinek ez utóbbi... anélkül tán rosszabb lenne neki is, és mindenki másnak is. Szerintem.]
Bocs, hogy újként belepofázom, de az, hogy a Föld az Univerzumhoz képest egy pöttyöcske, az szerintem nem jelent semmit. Egy hangya számára a Halászbástya az lét univerzum.
>az elfogadás ne mossa egybe az [...egyik illetve másik...] magatartásformát, érzelemvilágot
Bennem/számomra egybemossa, mert nem gondolom, hogy akár a magatartás, akár az érzelemvilág egysíkú lenne - nem gondolom, hogy ezeket "vs." lehet származtatni az említettekből: úgy gondolom, hogy egy ötvözet van mindenkiben, tudás és vágy, ismeret és mítosz keveréke. A szélsőségektől itt eltekintek: ezekhez nem akarom, hogy közöm legyen ;-)
A manipuláció egy más kérdés, de szerintem (és talán itt van az eltérés...) ez nem inherens velejárója a vallásoknak - vagyis de... ;-) de nem jobban, mint bármi más hatalomtechnikai eszköznek.
Nem baj :-) Én ezt nem elfogultságként, hanem "a másság elfogadásaként" fogalmazom és élem meg. Nem zavar a vallás, de nem is foglalkozom vele ilyen módon. Elkönyveltem, hogy nem nekem való, oszt jónapot ;-) Innentől számomra csak elvont intellektuális érdeklődés, összehasonlító valláselmélet, vallástörténet és egyebek... (meg mindennapi pszichológia, ezerrel ;-)
>ugyan az derülne ki róla mint egy " népi" hívőről: csak képzelődik mindegyik
A tudomány eredményeiről és állításairól nem képzelődnek - azt elfogadják, becsülik. Ami viszont nem 'kiderülés kérdése', hanem túl van mindezen (ha úgy tetszik: transzcendentális), az mindenki más számára is csak képzelődés: azaz a filozófiát (vagy csak a vallásfilozófiát?) fel lehet fogni képzelődésként is :-)
Nem tudom, hogy érthető-e, de talán így: Múltkor a platonizmusról beszélgettünk, szóba került a Lakoma, és ebben a Szókratész-rész, pontosabban a Diotima-tanítás. Az, hogy a jóság-szépség (mint példa!) végigvihető a személyes szépségkereséstől a minden létező szép-és-jó szeretetén át a végső (isteni) jóság és szépség szemléléséig, az ideálig. A beszélgetőtársam megjegyzése: ez az elvont idea tulajdonképpen Isten egy aspektusa... ugyanarról beszél a kereszténység is, mint Platón... más szavakat használva. Amiben én nem mosnám egybe a képzett és a "népi" hívőt, az tehát a beavatottság szintje, az igazi tanítás meglátása, az antropomorf elemektől való megszabadulás.
(bizonyos szempontból jó is, hogy bizonyos teológiai tanítások nem könnyen férhetőek hozzá az erre kellően nem felkészülteknek: szerintem Szt. Bernát vagy Tamás vagy éppen Ágoston néhány eszmefuttatásától lehidalna a jámbor lélek... :-) ;mint ahogy a biológia sem azonos a középiskolai tananyaggal, hiszen annak szinte minden mondata korrekcióra/kiegészítésre szorulna, ha igazán pontosan meg akarnánk fogalmazni a dolgok jelenlegi tudásunk szerinti állását, úgy a vallási tanítások is több szinten léteznek... hogy itt melyik szinttel kell szembesülni (mind biosz, mind teo), az világos :-)
Egyszer már kérdeztem, de nem kaptam rá választ: ha Isten teremtésének a célja a Föld volt, akkor miért teremtett hozzá egy ilyen éktelenül nagy Univerzumot?
