Köszi mindkettőtöknek a segítséget! Erre, hogy Encsig elmenjünk nem gondoltam, megfontolom, tényleg egyszerűbb lenne úgy logisztikailag. Bár attól is függ mennyire leszünk fáradtak (ha pl baromi meleg lesz).
Közben néztem a ttt fórumot és ott is ajánlott volt a Koronás Vad Vendégház, szóval írok is egy emailt nekik, ha hétfőig nem válaszolnak fel is hívom őket, hogy biztos legyen hely.
Szia! Szerintem nagyon ideális felosztást találtál magadnak. Az utolsó napot talán érdemes megnyomni Encsig, mert onnan sokkal jobb a tömegközlekedés, ha vonattal mentek. De ha így marad, az sem baj, mert akkor legközelebb egy Bkvalja-Fancsal nappal tudsz kezdeni, ami megkönnyítheti a csereháti szakaszolást.
Vágáshután van önkormányzati vendégház, érdemes felhívni őket.
Amúgy hörpölin is gondolkodott ilyen szakaszolásban:
Nyáron öt napos kéktúrázást tervezünk, kinéztem Hollóháza - Boldogkőváralja szakaszt. Utazással együtt (Pestről) ha jól látom pont belefér az öt napba, kényelmes túratempóhoz. Terv:
Beleférhet a 37 km is ha nem olyan vész a szint, vagy jól el van osztva. Olvastam egy leírást és azt Ózd- Diósgyőr szakasszal kezdeném, de Ózdra se eccerű eljutni :) Még nekem is maradt látnivaló a tározó környékén, 2 éve esőben sikerült ott járni.
Nagyon szívesen mondanék, de én is csak most tervezgetem! :-)
Kb ilyen bontásban mint ahogyan írod, lehetőség szerint 4 naposra, így is elég sok jut egy napra, főleg a Diósgyőr-Ózd szakaszon, 28-28km.
Azt én Mályinkán gondoltam felezni, közvetlenül a Bükk után, esetleg maximum Dédestapolcsányban, mert a Lázbérci-víztározót nem akarom elrohanni, hogy miért lásd teljesítménytúrás topik...
A Salgótarján-Ózd szakaszt Istenmezejei szállással gondoltam megcsinálni, itt az Ózd-Istenmezeje táv 36-37 km, az erős picit, de így a befejező napra már csak 24km maradna.
Szerintem ez így fogható, pláne annak tükrében hogy tavaly volt aki egyben megcsinálta teljesítménytúra keretei közt, de ennek megszervezése csak pár év múlva várható újra.
Nyomtasd ki az igazolófüzetet, nagyon profi, szintmetszetes távolságadatok is vannak benne grafikonokkal, jól lehet vele tervezgetni!
A Dél-Dunántúli kéktúra történetét ha valaki akkor Te tudnád szépen kifejteni, én csak arra gondoltam hogy a Roki film és az ő halála alapvetően határozta meg ennek a mozgalomnak a sorsát, az útvonal kialakítását.
Ha már dicséret, hagy kompenzáljak egy kicsit!
Le a kalappal a hozzászólásaid stílusa előtt, mostanában több alkalommal is megfigyeltem hogy milyen kulturáltan válaszolsz egy-egy kiélezettebb helyzetben is, itt is és más fórumokon is. Régebben sokkal hamarabb összecsaptunk...:-)
De olyan vitában is megfigyeltem ezt amelyből én kivételesen kimaradtam. :-)
Csak ezért nem akartam egy külön hsz-t írni, de most eszembe jutott.
Köszönöm ,én is így gondoltam,de íly behatóan nem ismerem a kék történetét. Valószínű,hogy a wiki szerkesztői kezelik lazán a dolgokat,mert ugye szabad szerkesztésű,így bárki beírhat bármi hülyeséget,aztán vagy javítja valaki vagy nem.
Még annyi hogy a wiki-szerkesztők elég lazán kezelik a kéktúra útvonalat, erre Kutasó esetében figyeltem fel amely falut a wiki szerint kéktúra útvonal köti össze Hollókővel.
1979-ig ugyebár tényleg így volt, de azóta lecsordogált pár liter víz a Dunán...
Vagy elképzelhető hogy csak csupán nem tudják hogy mi is az a kéktúra, így mindent betesznek ez alá a kalap alá.
Eleve csupán 1977-ben hosszabbították meg Sümegtől az Alpokaljáig a kéket, nem kell nagyon visszamenni az időben, nem olyan nehéz keresni.
A hosszabbítás után kiadott füzetekből nekem 8 db van meg, kb 5 féle különböző kiadás, a Hosszúpereszteg-Káld-Gérce útvonal kisebb módosításokkal ugyanaz.
Kisebb módosításból van több is, de ekkora eltérés nincsen.
Az Országos Kéktúrát gyakorlatilag Rockenbauer Pál és csapata vitte be a köztudatba, a Dél-Dunántúli kék pedig a mai formájában jóformán neki köszönhető, ő lett a névadója is.
Szerintem nincsen ebben a név-elhagyás dologban különösebb koncepció, csak csupán itt érhető tetten igazán ennek a mostani perc-emberkék által uralt garnitúrának a múlt iránti abszolút érzéketlensége, taplósága.
A Desiro helyett azért örülök jobban még a postaingának is, mert: a klíma vagy nem megy, vagy túlműködik (volt már rá példa, hogy fel kellett vennem az esőkabátot rajta Esztergom felé, hogy ne fázzak annyira), de ennél zavaróbb, hogy gyakran érezni, hogy valami nincs rendben a szűrőbetéttel. Egyszerűen rossz a levegő, mint az olajkályhás bézé-melléken télen. Plusz az ülés szvsz kényelmetlenül szűk, de ez már az én bajom.
Pedig retrómániával sem lehet vádolni, mert pl a svájci motorvonattal semmi bajom, sőt.
Egy nehezen záródó villamosajtó miatt a szépen kiszámolt eljutásom meghiúsul, és az áttervezett úton hiába sprintelek a soroksári nagyvasúti állomástól a Hősök terén lévő HÉV-megállóig, a ráckevei vonat az orrom előtt döcög el. Legalább van alkalmam bevásárolni útravalóból, és nem kell túra közbenre halasztanom. A tervezetthez képest egy órával később érkezem Szigetcsépre. leszállás után egyből besétálok a főúthoz, ahol ismét a postára pofátlankodok be bélyegzésért. Sikerrel, ezúton is köszönet érte. A parányi, takaros, copf stílusban épített szerb templom mellett hagyom el a falut, forgalmas országút padkáján. Utóbbi, vagyis a forgalmas országút padkája visszatérő motívum lesz a mai nap során. Keresztezem a Bobonkov-szakadékot (hadd linkeljem a Dunai Szigetek blog kiváló leírását róla) és végre elhagyom a zajos országutat. Üdülőterület szélén végigtrappolva jutok ki a Ráckevei-Duna partjára. Észak felé kanyarodok, elhagyom Szigetcsépet és azzal a lendülettel megérkezem Tökölre, a parkerdő és a folyó között húzódó hosszú üdülőtelepre. Futókkal, kutyasétáltatókkal és a hétvégi házat a téli álomból felébresztő teleklakókkal találkozom jórészt. Szól a három F, a flex-fúró-fűnyíró trió, pedig nincs is hétvége. Odébb érdekes helyen, egymással párhuzamos nyomvonalon vezetett 220 kV-os és 120 kV-os távvezetékek közös nyiladékában kialakított buszforduló tűnik fel. Szinte észrevétlenül átérek Szigethalomba: annyi különbség tűnik fel, hogy az utcákat az itteni Dunaparton római számokkal jelölik. A turistautakat pedig mindenhogyan, találkozom piros négyszöggel, körrel és kereszttel is, és nem mindig teljesen egyértelmű, hogy melyik pontosan merre is akar vezetni. A sávval kapcsolatban így csak a térképnek és a leírásnak hiszek, abból baj nem lehet. Végül a kényelmes, árnyas dunamenti sétányról be kell térni a házak közé, fel a Szigethalmot Taksonnyal összekötő országútra, amely Szigethalmon a fantáziadús Mű út nevet viseli. A híd felé járda nincs, csak az északi oldalon egy szalagkorláttal leválasztott széles, füves padka – azonban a híd járdájára célszerű lenne a déli oldalon rálépni. (Az északi járdát mindkét oldalon fémkorlátot zárja le.) Itt próbáljon meg az egyszeri gyalogos szabályosan közlekedni.
Átsétálok a Taksony vezér hídon, a Dunán evezősök edzenek, a taksonyi hídfőnél emléktábla foglalja össze röviden a vasútiból közútivá vedlett műtárgy történetét. Keskeny, benőtt csapáson botorkálok le a partra, megijesztve egy óvatlanul heverésző macskát. Hamarosan a taksonyi üdülőktől és egyben a folyótól is elbúcsúzom, felsétálok az 51-es főúthoz. A jelzés a padkára invitál, de én nem szeretnék sem rövid, sem hosszú híranyagban szerepelni (így is kísértem a sorsot láthatósági mellény nélkül). Gyáva csaló módjára a helyi iparterületet kiszolgáló, az 51-es mentén húzódó, most éppen nulla jármű per fél óra forgalmat lebonyolító szervizútra térek. Ezen sétálok le Dunanagyvarsány szélére, ahol betérek délkelet felé, elhagyva a Csepel-térképem által lefedett területet. Kár, hiszen egészen megszoktam az 1:30 000-es méretarányt, válthatok vissza fejben az 1:65 000-re. Lovastanya mellett sétálok el, majd balra várkastélyt imitáló épület terpeszkedik az útszéli fasoron túl. Hirtelen nem is tudom, hogy mit gondoljak róla, pedig a Duna mentén sétálva néhány, meredek ízlésvilágra valló létesítményt ma már volt alkalmam megnézni. Szemből fiatal lovas érkezik, megelőz a köszönéssel. Korrekt. Továbbsétálok, nyílegyenesen be Dunavarsányra. Mellékutcába térek be, itt csend van és béke, idős emberek ülnek a házuk előtti kispadon. Emlékparknál – nem országos halljakendről, hanem a helyi körorvosról nevezték el, több ilyenre van szükség – érem el a kelebiai vasútvonalat. Lesétálok a vasút mentén a központ felé, a Hasutas nevű lángososnál nevezek be egy sajtos-tejfölös példányra, amit a Bécs-Belgrád zónázó (Avala EC) áthaladása előtt el is fogyasztok. A bélyegzéssel megvárom a páratlan személyvonatot, én ráérek, az utolsó pillanatban jegyet váltani óhajtó utas kevésbé. A pénztáros a világ legtermészetesebb dolgaként kezeli a túra igazolófüzetének lebélyegzését.
Sétálok tovább. A nyüzsgő központú Dunavarsány után csendesebb helyre sétálok tovább. Délegyháza szélén járok, üdülőövezetben. Kavics- és homokbányák, horgásztavak és az ország kevés naturista strandjainak egyike található errefelé. Ebből mindből jórészt csak néhány felhagyottnak tűnő bányát látok, és távvezetékeket, mindenütt. A távolban pedig, homályosan és távolinak tetszőn a Budai-hegység kéklik, a Svábhegy hosszú tömbje, végén az adótoronnyal. Az üdülők után hosszú egyenes szakasz következik, ballagok a csendes napsütésben. A madarak rég elültek, és errefelé, talán a teherforgalom miatt apróvad is alig bukkan fel az út szélén. Nem kevés homokrugdalást követően megérkezem a Taksony – Bugyi betonútra. Nem tévedés, tényleg betonpanelekből rakták le az utat, mint régen az M7-est, vagy inkább mint a mostani M0-ás keleti szektorát. Hamarosan meglátom, hogy mi volt ennek az oka, amikor három, kővel rogyásig rakott teherautó süvít el mellettem. Csupán egy kilométert kell megtenni ezen az úton, de micsoda egy kilométer ez! Alig van némi útpadka, úgyhogy amikor valami nagy és zajos jön szemből, szépen belépek az árok felé a susnyásba, majd vissza az útra, amíg megérkezik a következő nehézgépjármű, három-öt perccel később. Végül betérek Alsóvány felé az erdőbe, és a mai nap során először érzem igazán úgy, hogy természetjárok.
Elballagok az erdőben, a jelzések ritkásak és régiek, de követhetőek. Tanyát kerülök ki nagy ívben, lelkes házőrzők csaholnak a kerítés túloldalán. Később az olajvezeték (Százhalombatta – Szajol termékvezeték, ha jól azonosítom térképről) fölötti, fenyvessel szegélyezett nyiladék keresztezése után kell oda kell figyelni egy kicsit, de a térképnek köszönhetően ez sem jelent különösebb nehézséget. Hamarosan elérek egy széles, poros utat. Épp egy teherautó érkezik az imént igénybe vett országút felől, és bemutatja a por három méter magasságig történő felhordását. Itt indul – papíron – a Bugyi központjába vezető piros négyszög, amelyet a Tar-hegyi geodéziai toronyig én is igénybe veszek. Az út egyértelmű, még ha jelzésekkel nincs is különösebben ellátva: mély homokban kell felcaplatni egy enyhe emelkedőn, és a 400 kV-os Martonvásár – Albertirsa távvezeték nyiladékából már látszik is a magas betonhenger. Az első szintre vezető létra híján látogathatónak tűnik az objektum, de pont ezt a létrát csak egy bizonytalan állagú, hágcsóvá csomózott kötél helyettesíti. Zselé vagyok, nem merek felmászni, úgyhogy marad az uzsonnaszünet a torony előtti tisztáson.
Visszasétálok a piros sávra, szerencsésen pont lemaradok a soron következő áthaladó teherautóról és az általa felvert porfelhőről. Nem sokkal feljebb, Alsóványnál meg is látom a rakodóhelyet egy kisebb bánya képében. Újabb hosszú, poros, egyenes szakasz következik, ahol van lehetőségem elmélkedni az élet nagy dolgain, mert a tanyákat, majd a bányát elhagyva néhány riadt mezei nyúl elnyargalásán kívül semmi nem történik. Visszanézve látom a Tar-hegyet a távvezetékkel és a toronnyal, előrenézve pedig az Ócsa környéki erdők illegetik magukat. Néhol fák szegélyezik az utat, nagy örömömre. Így érkezem meg a Duna-Tisza-csatornához, amelynek a két névadó folyó közül a Duna ráckevei ágához van csak köze. Szennyvíztelep mellett sétálok el, később kiérek az 5-ös főúthoz Alsónémedi déli csücskénél. A hosszú, nyílt szakasz és a rengeteg por után kiszomjazva örömmel veszem tudomásul, hogy egyáltalán nem kell felmenni a térképen jelzett benzinkúthoz, mert rögtön itt is áll egy büfé. Miközben a jó hideg mentőitalt kortyolom, a levesét kanalazó másik vendéggel szóba elegyedünk. Meglepően jól tájékozott túraszakmai kérdésekben, a beszélgetés után ő autóval, én gyalog állunk tovább.
Egy darabig az ötös mentén battyogok, forgalmas út kipipálva, padka kipipálva. Utána hiába hagyja hamar el a főutat a piros jelzés, az erdőszélen éppen, hogy csak át kell vágni, és megint következik a forgalmas országút padkája című előadás. Ha valaki a természetjárás szépségeit akarja megtalálni, akkor nem itt kell kezdeni a keresést. Ócsa szélén kisétálok a térképen is jelzett, csak vezetéssel látogatható madárvártához. A szépen, tájba illően megépített madárleseknél megállapítom, hogy ide egyszer vissza kell térni, majd beballagok a kisváros központjába. A vasútállomásra a P+ vezet fel, végigkövetem, ám mivel a pénztár bezárt, bélyegzőt pedig nem kapok, kénytelen vagyok az egyik boltban kapott blokkot eltenni igazolásként. Pár perc várakozás után szerencsémre a rövid utakra is kényelmetlen Desiro helyett klasszik Csörgő vontatta rendes szerelvény érkezik, ezen döcögök vissza Budapestre. A következő részben kultúra is lesz.
Android szimuláción is fut a PC-n (Andy). Én nem árulom el az 'R' betű rejtélyét. Segítségül annyit, hogy ez egy olyan nagy 'R', hogy szinte lehetne a legnagyobb 'kék R' is.
"Amit nem használok, az elsorvad. Ezt higgyétek el nekem. Ti is eljuttok e nagy igazsághoz, csak idő kérdése."
Igen, bakker. A GPS használatának az első lépése, hogy egy dróton hozzákötöm az agyamhoz, az erre automatikusan letilt minden más külvilágból származó ingert, és csak a kütyüből jövő jelre figyel. Ezt a nagy igazságot gondold át még egyszer.
"Itt is rendre előkerül az autóskéktúrázás jelensége. Pedig ott is csak a technika adta kényelmi lehetőségeket aknázzák ki. "
Ja, szóval csalás a kéktúrázás közben a gps használata, ugyanúgy, mint az autóé?
Ezt a nagy igazságot is gondolt át még egyszer.
De még jobb lesz, ha a nagy igazságaidat megtartod magadra érvényesnek.
hajrá! :-)
