Ezelőtt egy héttel csütörtöktől vasárnapig sétáltam egyet az Alföldi Kéktúra útvonalán, jó szokásom szerint ott folytatva, ahol az előző nézelődésemet befejeztem: Mindszenten, a vasútállomásnál.
Alföldi Kéktúra
Mindszent vasútállomás – Nagymágocs előtti erdőfolt
2016. május 19.
Mivel szerettem volna minél korábban belevágni az első napi túraszakaszba, most is egy viszonylag korai vonatot választottam: az 5:53-kor a Nyugatiból induló Kárász IC-re vettem jegyet, aztán Kiskunfélegyházán leszállva róla egy Studenkával zötykölődve értem 8:43-ra Mindszentre. A zötykölődés nem igaz a Szentes-Mindszent szakaszra, mert ott a hegesztett vágányokon csak úgy suhant a mindössze kétkocsis szerelvény! A menetrend szerinti percre pontos érkezés után gyorsan pecsételtem a pénztárablak mellett felszerelt kéktúra bélyegzővel (kétszer is, mert legutóbb, amikor innen indultam haza, valahogy kimaradt a stemplizés…), aztán útnak is indultam, mert erre a napra is teljes túratávval számoltam, vagyis valahová Ótompahát és Nagymágocs közé tervezve a sátorozást.
Egy lángos azonban még belefért az időbe, ezt az AK útvonalára rátérve a sarkon álló kis büfé teraszán fogyasztottam el, a szomszédos boltból hozva a sert, mert csak alkoholmentes italaik voltak. Két fiatal cigány nő nézegette a hátizsákom és érdeklődött, mi van benne (kissé szokatlan lehetett a számukra a 88 lityis Adventurerem, a hevederekkel rákötött polifoammal és sátorral), azt hittem, lerázom őket azzal, hogy semmi érdekes, csak kaja, víz meg ruha, de akkor jött a következő kérdés: hová megyek vele? A választ hallva nem fért a fejükbe, hogy miért gyalog akarok eljutni Mindszentről Mezőtúrra, hiszen oda el lehet utazni busszal is, meg vonattal is! A büfés hölggyel közösen próbáltuk megmagyarázni, hogy túrázni indulok, de nem értették. Így utólag belegondolva tényleg, sokkal egyszerűbb lenne tömegközlekedéssel megtenni az utat egy-két óra alatt, mind gyalogolni négy napot! Lehet, hogy Mezőtúrról már így folytatom az utat, csak ide írok majd olyan szöveget, mintha végiggyalogoltam volna a távot. Ez lenne a Képzelt Riport Egy Magyar Kéktúrabejárásról, Kiss István szerzői álnév alatt!
Elindulva még pár képet készítettem az öreg temető kőkeresztjeiről, aztán a sorompón átkelve belevágtam egy 10 km-es, tökegyenes aszfaltmenetbe. Keskeny, néha még annál is keskenyebb, kopottas aszfaltburkolata volt az útnak, gyorsan magam mögött hagytam rajta Mindszentet, ezután errefelé is tanyák végtelen sora húzódott a környező földeken, egy-két füves oldalú kunhalommal megspékelve. A kora reggeli, kissé borongós idő itt kezdett múlni, a lassan feloszló rétegfelhőzet mögül egyre sűrűbben bújt elő a nap.
Lángossütő Mindszenten
Az öreg temető kőkeresztjei
Végtelen menet a keskeny aszfaltúton
A Sebők-halom az aszfaltútról nézve
Nagyjából az út közepénél megpihenve, aztán elballagva a már hosszú ideje zárva lévő és most eladó Pali bácsi kocsmája mellett délre értem el a forgalmas 45-ös utat, itt tűnt fel az útelágazástól balra a Ludas-halom, tetején egy fehér kőkereszttel, szemben a főút túlsó oldalán pedig a már évekkel ezelőtt leégett és azóta sem felújított Edit büfé épületének kormos falai szomorkodnak. Méregettem a keskeny aszfaltcsíkról a mezőkön keresztül a kunhalomig vezető utat, aztán láttam, hogy sokkal közelebb van a halom a főúthoz, mint ide, ezért aztán onnan próbálkoztam meg a „csúcstámadással”. Arról az oldalról tényleg indult is egy kitaposott nyom a tető felé, a meredekebb részeken még hevenyészett fakorlátot is találtam a gyenge ösvény mellett. A kereszttől szépen belátható a környék, készítettem is egy panorámafelvételt. Pár percet még pihentem a csúcson, megettem egy csúcs-csokit is (tapasztalat, hogy az Alföldi Kéktúrán meg kell becsülni minden kicsi dombot, még egy kunhalmot is), aztán újra a hátamra kapva a motyót folytattam az utat.
A 10 km-es út vége felé kisütött a nap is
Kilátás a Ludas-halom tetejéről, a kőkereszttől
Vagy kilométernyit ballagtam a 45-ös út padkáján, a kamionok úgy rohantak el mellettem 90-100-as tempóban, hogy szinte elsodortak a menetszelükkel. Aztán a főútról jobbra, egy mezei földútra térve végre magam mögött hagytam a vasútállomástól eddig a pontig tartó aszfaltot, és már láttam a távolban magam előtt az Ördöngös nevű nagyobb tanyaközpont épületeit, amikor egy erdőfolt sarkára érve nem egyenesen mentem tovább a település felé, hanem észak felől megkerültem a szögletes pagonyt. Átvágva a házak között megcsodáltam a haranglábat, aztán az úton sétáló szelíd őzikéket fényképezve és egy mezőgazdasági telephely bekerített udvarának sarkát megkerülve ismét kiértem a mezőkre. A Kéktói-erdő és egy pangó vizű csatorna között haladt a kicsit kátyús mezei földút, traktor pótkocsira szerelt szivattyúegységgel emelték ki a vizet a békalencsés árokból, hogy ellássa a mezőkön lassan araszoló kilométeres, kerekeken guruló öntözőegységet.
Földúton a mezők között
Harangláb Ördöngösön
Szelíd őzikék 1.
Szelíd őzikék 2.
A szögletes erdőfoltot megkerülve jutottam ki a Tompahátra vezető keskeny, kopott aszfaltútra és arra rátérve félórás menettel be is értem a faluba. Bal oldalon, egy kis füves terület mögött tűnt fel a vegyesbolt, pecsételtem az ablakába szerelt kéktúra bélyegzővel, betérve feltöltöttem a vízkészletemet, aztán egy sört is vettem, amivel kiültem a bolttal egy épületben lévő, de hétköznap zárva lévő kocsma előtti egyik pihenőpadhoz és ráérősen megebédeltem. Tompahátról továbbindulva egy, a mezők között nyílegyenesen átvezető, vagy három kilométeres poros földúton értem el Ótompahát szélét.
Ennek a településnek csupán egyetlen utcája van, de az vagy két kilométer hosszú! Végigporoszkálva az aszfaltos utcán az egyik porta mögül egy női hang szólt ki: "Csak nem a kék úton jár?" Ilyenkor persze nem lehet válasz nélkül továbbmenni, az idős hölgy pedig örülhetett, mert bennem jó társaságra lelt, vagyis szívesen végighallgattam az élettörténetét. Különösebben nem is siettem, hiszen nagy terveim nem voltak már erre a napra, sátorveréshez meg még korai volt az idő, így aztán a hátizsákot levéve a hátamról elidőztem itt egy sort, végén pedig csak úgy indulhattam tovább, hogy megesküdtem arra, hogy sem ételben, sem italban nem szenvedek szükséget!
Tompahát, pecsételőhely
Búza- és repceföldek között Ótompahát felé
A Nagymágocsra tartó aszfaltútnál rátértem a mellette vezető kerékpárútra, itt már elkezdtem a fejem jobbra-balra forgatni, mert jó lett volna találni egy jó sátrazó helyet! Az úttól balra egy zárt erdő húzódott, jobbra pedig, a kerékpárúton és egy erdősávon túl mezők és tanyák sorjáztak. Egy elhagyatott gáztelep mellett is körülnéztem, itt lett volna jó hely, egy füves rét, az úttól a fasor alaposan elszeparálta, de innen elűzött a gázszag. Aztán az erdő keleti sarkát elérve a kék jelzések otthagyták a kerékpárutat, és befordultak balra az erdősarkon egy keskeny aszfaltútra, ami a közeli mezőgazdasági telephelyre vezetett. Itt találtam meg végül a sátorhelyet: tisztaaljú, avarral borított talajú tölgyes mellett vitt el az utam, le is tértem itt keréknyomokra, aztán azokról be a fák közé. Hamar megtaláltam az optimális helyet, és a csak a sátrat felverve jöttem rá, hogy alig ötvenlépésnyire vagyok az úttól, de onnan persze nem lehetett belátni ide, csak az úton elsuhanó autók hangját lehetett hallani.
Gyerek volt még az idő, szép komótosan megvacsoráztam, aztán mivel láttam, hogy van térerő ragyásig, neteztem a mobilomon egy sort. A térképek alapján megterveztem a következő napi utam, aztán zenehallgatással fejeztem be a napot. Sötétedés után a forgalom zaja is alábbhagyott az úton, kilenc felé tettem el magam másnapra. Egy pillanatra még bekapcsolva a GPS-t láttam a kijelzőjén, hogy az első nap 27,6 km-t haladtam, összesen 117 m szinttel.
Az útvonal trackje a kisebb-nagyobb kitérőkkel:
- track -
rajt! 
itt halad el a kék kereszt jelzés, amely a Bükkben a sok kék jelzés miatt a Kohász Út jelzése lett Upponyig. A második vízeséses fotón ott figyelek, abból jól látszanak a méretek... no nem az enyémek, hanem a vízesésé...
Már-már közhelyes: tiszta időben a Mátrától a Tátráig+ Bükk-fennsík+Óbükk...
