"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Hánykolódom ágyamon: szinte fojt az éj, fülledt, csak a falióra lüktet a sötétben monoton. Párka, orsód, zurrogásod, halk homály, a suttogásod, élet, egér-motozásod mért izgat úgy, mondd, miért? Mi vagy, moraj? Öncsalás vagy? Zokogás vagy számadás? Vagy vád az elveszett napért? Itt vagy, ott vagy, szüntelen vagy? Büntetés vagy intelem vagy? Szeretnélek érteni - Szóljatok, éj titkai!
Kívül nap süt, ágak kigyúlnak, égre meresztett gyűrűs ujjak, most esküsznek életre, gyümölcsre, hó hull, virágpor zúdul, őrült szélben keveredik össze. Nem olvasztok neked havat, hogy abba mosd barna hajad, nem hajolsz le szivárványos gőzbe. Nyakadat se borotválom, attól félek, hogy levágom: Jaj nekem, jaj nekünk, belehalunk, mert nem szeretünk, elvérzik örökre minden álom, örökké fenn bolyong nagy magányod s elvetemült fekete árvaságom.
Műveld a csodát, ne magyarázd sehova kacsázik minden út jobban tudjuk a jövőt a múltnál válasszuk a villám jelenét különben tyúktetű-borzalom fut föl a lábadon agyadig hajad gyökeréig, mintha párban láncolva lennénk baromfiólra pedig ülünk a bazalthegyen
Tündökölve egymással szemközt fohászkodunk immár magunkhoz legfőbb valónkhoz jó viharért ingerel eleven bérci selyem igézetében arany nullává züllik a mese és eltántorog ébred a tomporod harmatokban s bika-labdámat árvalányhaj markolja hogy zengek belül
Látod, ilyen az énekbeli ama hegytetőn lengedező árvalányhaj, még nyersen ezüst de úsztatva megoltott mészben sárga roncs-fátyol: halálbohóc tövében a hegynek minden tükrön ő bókol arcok drámáihoz s tudok a mészről is igazat hallom a sorsban zúgni a kalcium-hidroxid himnuszát láncon megveszett komondorok szentséges merénylők, fölforgatók hazátlan szeretők tetemére lerogyik csillagaival s látom én szobrát is a mésznek deszka-ágyából fölmagasul fölszított szomját mert nem oltják elrepül, mennydörgő vőlegény
Ne félj te a sorstól, én se félek mélyek a mi kútjaink s mennyi ér tölti fel újra, a villám állhat beléjük s nem lesz aszály csodában élünk: az édes nyálat fűszálak ablakká húzzák körénk s ne félj a sorstól, ne félj a rongytól gúnyánkat megtermi ránk a fény jussunk a szegények leleménye s lesz a babáknak télre cipő köti már a függőcinke a fán visítva a jövőből itt ugrálnak lábukon, kezükön kis puha gömb cinkefészek-bocskor – boxkesztyű dönget műveld a csodát ne magyarázd s fönt a hegyen, e zöld koponyán itt kattog arany medencecsontod s remegnek édes ablakaink ablakainkig fejét emelve hallgat a nyüvek világa, ó
Azt mondta a zöldkabátos: Tudod, hogy születik a gyermek? A nap süt át a fákon. A lombokon keresztül süt a nap, keresztül tör rajtuk. És aki szereti egymást, két ember, azokra süt. Az asszony szemébe süt és az asszony szemében születik meg a gyermek, s a férfi szemében nézi őt. Ott ahol annyira nézte, keletkezik egy fény-pötty, egy kis fény, embernyi fény. És tűz és víz keletkezik ott és gömbölyödik. S amikor megvan, egy könny hullik ki az asszony szeméből, egy könny, s ahogy lehullik, emberré válik. Mire földre ér. Így születik a gyermek.
" Lassan, a jó nap alatt könnyű kis pipacsok szirma, lángja lobog. Lenge szirmaikat rázva vérpirosan messze virítanak. Tőlük piros a táj, íme, itt van a nyár.”
A Csendem vagy! Fénylenek ujjaid testem barázdáin, Vaktükörre hulló rózsaillat lélegzeted, Életet ment a vágy! Hajolj át az éji fényeken, Csengő csendben csendesedjen csended bennem, Érintve a dobbanó lelket, hogy ne vegyen észre Szívemben az Isten. Szeretlek, s velem együtt szeressen Isten, S leszel nekem Szentem!
Akácillat táncol a levegőben s hegedül a hold Csillag ragyogásban ringatóznak a felhők Gondolkozok az életen, sorsomon Látni szeretném, látni Ámor csillagának halálát. Kínoz, megaláz, az érzelmi és biológiai játszadozás a birtoklási vágy. Szemed zöld tüze lángol, zuhatagként hullik rám forró kacagása. Élünk, égető hazugságban Beszélsz igaztalanul, mégis minden szavad becéz. Tagadod a tagadhatatlant, félsz! Új zenét játszik az éj muzsikusa. Az égbolt énekét tulipánok szírmai zárják koporsóba. Nem szól hozzám lelked simogatása. Csendben van tested kívánása. A fájdalom, harmatként szóródik szét. A valótlanság valósága visz feléd. Gyöngyháznyelü kés fényét meríted belém. Csordogál belőlem, a fekete vér! Komoran ballag, a Kaszás csillagkép. A Göncölszekér rúdja Nyugatra néz. A hajnal fojtogatásában, haldoklik a sötétség. Fekszek a fűben!
