Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán s csupán a lényeget.
De nyüzsgô s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kôben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenô kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belôlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritôn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik,szétterül lobogva,
s elalszol.Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull,elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is,nem vagy más világ.
S idáig hallom én,hogy változik a sok
rejtelmes,vékony,bölcs vonal
hűs tenyeredben.
Ugyes vagyok, meg abszolut figyelmetlen.... :-\\
Ennek a versnek a teljes verziojat masikegylany egy kicsit lejjebb mar kozze tette. Bocsanat.
KL, aki talan inkabb aludni ter...
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S a pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
Ahogy elsuhantam háza előtt,
meglestem az Idő ablakát,
S lopva-titkolva néztem,
ahogy a felkiáltót kérdőjellé,
a pontot vesszővé írja át.
Nem csodálkoztam. Féltem,
hogy észreveszi érzelmeim
redőny-résein át
a kiszűrődő fényt.
És sajnáltam,
hogy nem árulhatom el,
hogy itt jártam.
Maradtam a Térben.
Mentem. Tovább.
Egy anyagtalan tudatba kapcsolódok
minden idegszálammal - ez a biztosíték
a létezésemre az anyagi világban.
Honnan is meríthetnék bátorságot ahhoz,
hogy megkérdôjelezzem magam,
és ezzel csapdát állítsak neked
- kiprovokálva, hogy megsebezz?
Pedig jó lenne néha vesztesnek lenni,
mert gyôzni nekem túl nagy felelôsség
a harc nemcsak a helyzet ajándéka:
maga a folyamat tesz gyôztessé.
Jó irányba sodródni talán döntés kérdése --
én mégis érezni akarom,
ahogy átáramlik rajtam:
ami velem történik az hiába rossz --
szükségszerű, hiszen én akartam.
Sodródom feléd, egy papírhajó vagyok.
Most az a dolgom hogy eljussak hozzád
de közben szégyenemben elsüllyednék
mert tudom, hogy ezzel csak a bajt hozom rád.
Azt akarom hogy hajolj fölém,
hogy sokkal erôsebb legyél mint én
és cinikusan tarts abban a hitben,
hogy semmi sem igaz, amit annak hittem.
Öt percig tartson ez az érzés
vagy öt másodpercig -
mert bizonytalan szeretnék lenni benned,
hogy megmaradjon az, ami életben tartja
a menekülés ösztönét bennem --
amitôl titkok maradhatunk, amitôl nem unom meg
hogy jó, és hogy el ne felejtsem
milyen vagy akkor, amikor szeretlek.
Néha az vonz, ami nincs.
Te sem vagy.
Hogy a gyengeségem magyarázzam, megálmodtalak magamnak.
Szégyellem magam, és szégyellek --
azt hiszem, a feloldódásom benned
csupán annak az önzô vágynak a mocska,
hogy egyszerűen csak kelljek.
Egy ágyon, egy kenyéren,
szemünkbe hulló fényben,
tétovázó sötétben,
szerelem fenyvesében,
egy földön, egy hazában,
égve egyforma lázban,
hidegben, nyári lángban,
egyforma szó a szánkban,
torkot fájdító perben,
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében,
homlokom melegében,
zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.
Jók ezek a kortárs kartársak, csak valahogy a végét mindig elbénázzák, nem? Én legalábbis ezt érzem. Mintha nem tudnák befejezni, aztán összecsapják valahogy.
"Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
a szomszéd ágyban... Meg se simogatlak,
csak messziről szívom hajad szagát,
csak nézem élő csontjaid s husod
önfeledt nyugalmát...Úgy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örülni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kívánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajolok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Mint kagylóból bontottalak ki, mint
héjból: s nemcsak ruháidból: amint
felnéztél rám, a végső pillanat
előtt, mikor megláttad sorsodat,
de még tiltakoztál, igen: amint
felnéztél, akkor már, s lélek szerint,
te vetkőztél tovább: hívó szemed
úgy menekült, oly kétségbeesett
álmot tükrözött, s oly belső csatát,
hogy a szívem elszorult. De a vágy
győzött, lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
S a győzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré:
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened
S mely jövőd és szíved bontotta ki,
Sose tudtam többé felejteni.
Miért van az, hogy aki mélységedbe láthat,
Aki egész szívvel méltóan imádhat,
Azt te vaskezeddel durván eltaszítod,
Lángoló szerelmét gyűlöletre szítod.
Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?
Mért van az, hogy aki önlelkét tagadva,
Cédán veti testét hiú forgatagba,
Azt te lágy szelíden símogatod szépen,
Örömek virágát kelted a szívében,
Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?
Mért van az, hogy én is tiporva, tagadva,
Áhítatos ajkkal hallgatok szavadra,
Hogy bár rámtapostál, csókolom a képed,
Örvényekbe dobva álmodom a szépet,
Szeretlek, imádlak, te gyönyörű élet!
(off: Mért van az, hogy a reménytelen szerelmekből születnek a lexebb szerelmesversek?)
hogy rettenetes,elhiszem,de így igaz.Életed legyen öngyilkosság vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernej s a jog mit beszélnek, mind rab belűl ki sszabad odakünn,s nem tudok rülni csak amagam törvénye szerint.
Ha felém száll kedvesem mint égi fény
szívem érte dobban s nem kell a remény
csodálkozom rá mint egy ártatlan gyermek
álmomban róla ezernyi képet festek
Asszonyok asszonya, kiért epedek
ölelésében vágyakat kergetek
számtalan élet is kevés őhozzá
e egyetlen mégis a teljességet adá
Látom alakját ahogy jő felém
oszlik a sötétség ez az igazi fény
beragyogja arcom s mosolyt csal reá
éltem vigasza ő, s ő tesz szabaddá
Álmaim vígasza s őrület édes ígérete
hol rettegeg tőle, hol vágyom ölelésére
karjaiba zárna s többé nem eresztene
ez lenne nyomorult életem végzete
Lássátok ki ő, kiért lelkem repes
életem értelme ki lehet ez?
olvassátok e versben benne van neve
emberek vígasza ő, istenek kegye
Egy. És a másikleány. Meg a harmadik bizsergő dobverése.
Testemet zsibbasztó ISDN-álomban szendergő, klaviatúrát rengető, pici ujjal pengető,
zengő, minden ízemben reszkettető álomi cyberrésed!
Mibe nem fér szín és forma,
csak a férfikín és a digitális torna.
Csók csók osztja a legutolsó nászi tort.
Az utolsó love radiaton monitort.
Babmbán nézem rózsacirádás verbális képed,
Hogyan merül le végképp utolsó bálványálom,
az elvont nő maga, ki szóval ölel, bájtokkal csókolja ajkaim báját,
a cyber-férfi végső, rozsdaőszös, sárgás-bozótos táját.
Bősz és büszke pörös szóra nyíló, sápadó netscape száját.
Mikor alszom és az ujjamat szopom,
a Másikleányal álmodom.
Nem kell reszkető teste, nem kell a lágy dunaparti este,
nem kell a bál, ahol a Másikleány és Én csal polkát jár.
A végtelen éjjelen, ahol kopogó cipellők, vad, sarkantyús csizmák
tiporják az utolsó plátói kín-karizmát. Döngik és Üvöltik:
Elég, elég a hús-vér élet. Te romlott, átok-búval bélelt.
Szerelmeinket ki osztja másra, ha nem egymásra!
Ki osztja más, mint frigyünket a végső nászig korbácsoló
vérgőzös NET-e.
Hol bújhat a férfierő beléd Te Szent,
ha nem REMETe.
Ha kifordítom a zsebeimet,
nem sok, mit onnan adhatok;
de vannak benne még kincsek:
álmos pilládra tapadó szerelmes hajnalok,
forró szenvedélyes éjek,
és szemedben elmerülő csupakék nappalok...
Mert minden, amim van, már örökké a tiéd,
Még akkor is, hogyha én ilyen "szegény" vagyok.
Éjszaka
mint vámpírt a vér szaga,
vonz holddal betakart sziluetted
s mikor hozzám simul bársony tested,
éhesen életerődre tapadva
megnyugvást merítek magamba
s te közben észrevétlen
magadba szívod a lényem,
s mint közös száron függő meggyek
így leszünk mi különállón
egyek.
Calliope,
úúúúgy örülök Neked!!! Hívtalak volna ide, de így még sokkal jobb, hogy magadtól jöttél! Ugye tudod, hogy Te adtad a topicötletet a verseddel, amivel kezdtem. Az a vers... nem semmi. Köszönöm, még egyszer.
És akkor itt a mai. Leggyötrelmesebb szerelmem emlékére:
"Gyűlölök és szeretek. Miért? Nem tudom én se.
De érzem, így van ez, és a szívem élve keresztre feszít"
(Catullus)
- És a szívem élve keresztre feszít - ebbe is bele kell halni, olyan gyönyörű!
Sajnos most nincs "alkalomhoz illő" idézetem, inkább adok egy cimet, ahol a kedvesem (szerelmem, feleségem, stb.) és saját verseim töredéke található...
www.extra.hu/bizbiz
