Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.
Minthogy belőle egyéb nem maradt,
szeretem, ami körülötte volt,
a kispárnát, melyre feje hajolt,
karperecét, elárvult tárgyakat,
a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb
erdőket, városokat, úti port
amit együtt vertünk fel, a mosolyt,
mely szívéből a szemébe szaladt
mikor festették: - nem pótolja, de
az egész világ tele van vele,
s most tudom csak igazán, mennyire,
Ég s föld s minden őhozzá kapcsolat.
Szeretnem kell gondolataimat.
Minthogy belőle egyéb nem maradt.
Dadogok, szédülök, leplezek,
félek és szégyellem magam:
szép tested nyugtalanít.
Nem látom, ki vagy,
nem az vagyok, aki voltam,
s mialatt akadozva te is
másról beszélsz,
szememben a titkos
vágy már folyton csak az eljövendő
csókot nézi a szádon.
Mindenkinek ismeretlen
a másik; - csak akkor
enyém az agyad játéka is,
ha egészen enyém vagy: amíg
külön maradunk, nem elég bizalmas
teljes szemérmét
levetni a lélek,
de a testi szerelemben
összesímul és
boldogan felejti magát.
Dadogok, szédülök, leplezek,
bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy
beszélni, ahogy illenék:
túlfriss vagy,
túlszép igéret,
még harc és váratlan remény:
ma még csak zavaromat
tudom elmondani, azt, hogy
szeretlek és
akarlak, ismeretlenül.
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
Bocs, tudom, hogy volt már, de ez a része kicsit elsikkadt, pedig szerintem _ez_ a lexebb. Tárgyias líra at its best. A kispál tud még ilyeneket, vizes kalap, alma, bicska, csikk, város...
Itt: vonat, arc, víz, kendő, hús, ágy.
Újoncként üdvözlök mindenkit!
Mivel kedvenc Szabó Lőrinc és József Attila szösszenetek már "elkeltek", így elsőre:
---
PILINSZKY JÁNOS:
Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
---
NAGY LÁSZLÓ
Én fekszem itt
Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.
Igazán s végleg téged várlak,
érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics-koszorúban.
---
Minden jót!
Ajkamba szállott pirosló vérem,
Hogy közelgő ajkad jöttére érjen,
Szemeim körül udvara támadt
Királyi csókod kívánt nyomának.
Hogy minden vágyad magába vésse,
Megnyílott karom lágy ölelése.
Szent aranyserleg lett az én testem,
Hogy kelyhébe téged szomjún vehessen.
S testté lett lelkem, beszédes lelkem,
Hogy csókká válva megváltód lehessen,
Hogy vérré válva vehessen néked
Egy cseppnyi-percnyi üdvösséget.
De a te szemed nem pihent rajtam,
Iramló ajkad nem lelte ajkam,
Szent aranyserleg bántotta tested,
Játszódó patak medrét kerested.
Mint csörtető szarvas erdei ágat,
Úgy tépett engem rohanó vágyad.
S mint vérrel rontott bíbor ivónál
Szép kényes szarvas horkantva retten:
Riadó gőggel, meglepetten
Sebzett lelkem partján megálltál.
Ugy közeledem hozzád, lopva, félve,
szivenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához ...
- Nem, nem : bocsáss meg, kedves! Nem
tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szeliden alszol,
s nevetsz álmodban, mintha eljövendő
gyermekünkkel és velem játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
a szomszéd ágyban ... Meg se simogatlak,
csak messziről szívom hajad szagát,
csak nézem élő csontjaid s husod
önfeledt nyugalmát ... Úgy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örülni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kívánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajolok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád ... Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentő, szent, jókedvű igazi
önzetlenség ... Az volna jó, igen,
az volna nekem való szerelem,
mély, üdvözitő, örök, mint a föld
és egyszerű mint a halál s az élet,
amelynek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Cseppnyi szökevény hangulat egy átlagos
éjjelen. Hullaszagú meleg mosolyod
az eső sem mossa le. Nincs remény. Csak egy
őszinte vidám átok. Megszerettelek.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán s csupán a lényeget.
De nyüzsgô s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kôben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenô kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belôlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritôn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik,szétterül lobogva,
s elalszol.Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull,elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is,nem vagy más világ.
S idáig hallom én,hogy változik a sok
rejtelmes,vékony,bölcs vonal
hűs tenyeredben.
Ugyes vagyok, meg abszolut figyelmetlen.... :-\\
Ennek a versnek a teljes verziojat masikegylany egy kicsit lejjebb mar kozze tette. Bocsanat.
KL, aki talan inkabb aludni ter...
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S a pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
Ahogy elsuhantam háza előtt,
meglestem az Idő ablakát,
S lopva-titkolva néztem,
ahogy a felkiáltót kérdőjellé,
a pontot vesszővé írja át.
Nem csodálkoztam. Féltem,
hogy észreveszi érzelmeim
redőny-résein át
a kiszűrődő fényt.
És sajnáltam,
hogy nem árulhatom el,
hogy itt jártam.
Maradtam a Térben.
Mentem. Tovább.
Egy anyagtalan tudatba kapcsolódok
minden idegszálammal - ez a biztosíték
a létezésemre az anyagi világban.
Honnan is meríthetnék bátorságot ahhoz,
hogy megkérdôjelezzem magam,
és ezzel csapdát állítsak neked
- kiprovokálva, hogy megsebezz?
Pedig jó lenne néha vesztesnek lenni,
mert gyôzni nekem túl nagy felelôsség
a harc nemcsak a helyzet ajándéka:
maga a folyamat tesz gyôztessé.
Jó irányba sodródni talán döntés kérdése --
én mégis érezni akarom,
ahogy átáramlik rajtam:
ami velem történik az hiába rossz --
szükségszerű, hiszen én akartam.
Sodródom feléd, egy papírhajó vagyok.
Most az a dolgom hogy eljussak hozzád
de közben szégyenemben elsüllyednék
mert tudom, hogy ezzel csak a bajt hozom rád.
Azt akarom hogy hajolj fölém,
hogy sokkal erôsebb legyél mint én
és cinikusan tarts abban a hitben,
hogy semmi sem igaz, amit annak hittem.
Öt percig tartson ez az érzés
vagy öt másodpercig -
mert bizonytalan szeretnék lenni benned,
hogy megmaradjon az, ami életben tartja
a menekülés ösztönét bennem --
amitôl titkok maradhatunk, amitôl nem unom meg
hogy jó, és hogy el ne felejtsem
milyen vagy akkor, amikor szeretlek.
Néha az vonz, ami nincs.
Te sem vagy.
Hogy a gyengeségem magyarázzam, megálmodtalak magamnak.
Szégyellem magam, és szégyellek --
azt hiszem, a feloldódásom benned
csupán annak az önzô vágynak a mocska,
hogy egyszerűen csak kelljek.
Egy ágyon, egy kenyéren,
szemünkbe hulló fényben,
tétovázó sötétben,
szerelem fenyvesében,
egy földön, egy hazában,
égve egyforma lázban,
hidegben, nyári lángban,
egyforma szó a szánkban,
torkot fájdító perben,
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében,
homlokom melegében,
zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.
Jók ezek a kortárs kartársak, csak valahogy a végét mindig elbénázzák, nem? Én legalábbis ezt érzem. Mintha nem tudnák befejezni, aztán összecsapják valahogy.
"Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
a szomszéd ágyban... Meg se simogatlak,
csak messziről szívom hajad szagát,
csak nézem élő csontjaid s husod
önfeledt nyugalmát...Úgy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örülni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kívánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajolok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Mint kagylóból bontottalak ki, mint
héjból: s nemcsak ruháidból: amint
felnéztél rám, a végső pillanat
előtt, mikor megláttad sorsodat,
de még tiltakoztál, igen: amint
felnéztél, akkor már, s lélek szerint,
te vetkőztél tovább: hívó szemed
úgy menekült, oly kétségbeesett
álmot tükrözött, s oly belső csatát,
hogy a szívem elszorult. De a vágy
győzött, lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
S a győzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré:
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened
S mely jövőd és szíved bontotta ki,
Sose tudtam többé felejteni.
Miért van az, hogy aki mélységedbe láthat,
Aki egész szívvel méltóan imádhat,
Azt te vaskezeddel durván eltaszítod,
Lángoló szerelmét gyűlöletre szítod.
Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?
Mért van az, hogy aki önlelkét tagadva,
Cédán veti testét hiú forgatagba,
Azt te lágy szelíden símogatod szépen,
Örömek virágát kelted a szívében,
Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet?
Mért van az, hogy én is tiporva, tagadva,
Áhítatos ajkkal hallgatok szavadra,
Hogy bár rámtapostál, csókolom a képed,
Örvényekbe dobva álmodom a szépet,
Szeretlek, imádlak, te gyönyörű élet!
(off: Mért van az, hogy a reménytelen szerelmekből születnek a lexebb szerelmesversek?)
