Dalolok tovább, ha nem ezt tenném nem is lennék igazi trubadúr. Lehet, hogy figyelmetlen vagyok, de egyik általam írt verset sem találtam meg ebben a topikban, másikat meg nem olvasok mivel ennek vagyok eklötelezettje.:)
trubadúr
A változatosság kedvéért jöjjön egy Ady vers... :)
EGY CSÓKODÉRT
Elmúlt a régi, tiszta vágy,
Amellyel egykor környezélek,
Epeszto, forró, balga láz
Égeto lángja sorvaszt érted,
Egy csókodért mindent od'adnék
Egy csókodért nem kell az élet!
Egy forró csók, egy ölelés...
Lázas szivünk összedobogna...
Aztán jöhet, mit bánom én,
A kárhozatnak égo pokla!
...Nincs kárhozat, mely ily gyönyörre
Eléggé gyötro, kínos volna!
Valóban, az Ady vers még szeptemberben előfordult, igaz egy másik topicon,
Calista kisasszony közlésében, köszönet érte. Ez itt lenn talán nem ismétlés.
Ady Endre:
DE HA MÉGIS ?
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dulásban.
Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.
Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam
Tarts meg engem igérő Multnak.
Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szívemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.
Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.
De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán oda-adta,
A te tűrő, igaz kezeddel.
Na, akkor ez most nem szerelmeses lesz, hanem hetivers.
Az ajánlásom meg Novembernek szól, a tixtesség-topicból.
- Megállt az idő - mondják,
akik megálltak.
- Rohan az idő - mondják,
akik rohannak.
A várakozónak: végtelen;
a rabnak: mozdulatlan;
a bölcsnek: mély;
az alkotónak: kevés;
emennek: boldog;
amannak: boldogtalan;
kecsegtető és kilátástalan,
satöbbi, satöbbi... CSUPA
ÉRZELMI HOZZÁÁLLÁS.
Einstein fölfedezése nem sokat
változtatott a közfelfogáson.
trubadúr,
csak danolj tovább és egy percig se aggódj! Gyönyörűek a versek... bár az egyiket... khm...khm... mintha valahol mán olvastam volna... :))
Persze ez nem szemrehányás, van, amit én is szívesen leírnék akár naponta is!
1ébként elárulom nektek, annyira megszerettem a verseket, hogy minden hétre választok magamnak egyet, mint "másikegylány heti verse", aszerint, mi foglalkoztat éppen.
No, hát csak így tovább, üdv és köszi mindenkinek.
m1l
Úgy látom utolsó versem elindította a topikot a hullámsír felé. A sors ellen nem érdemes hadakozni, ezért most egy jó nehéz verset írok be nehezéknek, hogy tovább tudjon süllyedni. :))
Ady Endre:
A TE MELEGSÉGED
Miért próbál kép vagy szobor
Lelkembol kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Én reám már hiába fujja.
Halottak és elevenek
Hiába hutnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.
Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.
Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.
OWO,
mikor kezdtem, tényleg lekerestem, de nem volt semmi utalás.
Arra emlékeztem, hogy originalqszi nyomult a sajátjaival, de olyat szerettem volna, amiben - főleg - nem sajátok vannak.
De így meg, hogy átjárhatóvá tetted a linkeléssel ezeket a topicokat, most már teljesen pörfekt! :) Köszi.
jerry,
igaziférfivers azér, mert csak A Férfi tudja megteremteni azt a helyzetet, amiben egy ilyen pillantás az lesz, ami. Egyszerűen érzem mögötte mindazt az emelkedettséget, ami elvezet idáig. Amikor mindennek jelentősége lesz, amikor az egész értelmet kap. És ehhez A Férfi kell. Nekem, legalábbis.
Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben.
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
s elpihen édes öledben.
Tárt kebelemben reszket a kóc:
érted szenved a Jancsi bohóc.
Szép szemeidtől vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég,
sok sebemet bekötözném.
Hull a fürészpor, sorvad a kóc:
meghal érted a Jancsi bohóc.
Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
ajkadon alkonyok égnek.
Víg kedvem sürü búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.
Egy nap meg egy éj, mit a mámor adott, vele
játszani, a szerelem s a szeszély:
ajakunk s szivünk zeneként dadogott bele,
ő muzsikált vele, röpte hozott ide,
mert meg akarta mutatni, mit ér
egy nap meg egy éj.
Nagy szárnya kinyilt, betakart, megölelt vele:
semmi gonosz gyanu ide nem ér,
követne a lába, gyalázna a nyelve, de
a szerelem sürü mirtusza rejt: s vele
lelket a testtel egy üdvbe zenél
egy nap meg egy éj.
De rebben a szárnya, mi nem mehetünk vele:
(hallod? a reggel örök dala kél!)
egy nap meg egy éj ragyogott gyönyörűn vele:
menjen! a mirtusz is im tovatün vele!
Ennyi a földön az isteni kéj:
egy nap meg egy éj.
A szót, mit a sárba rántanak,
nem szennyezem én be.
Az érzést, mit úgy gyaláz a vak,
még te is ne nézd le.
Van remény, mely kétséggel rokon,
megfojtani hát ki merész?
S kedvesebb töled a szánalom,
mint mástól a józan ész.
Mit az emberek így hívnak : szerelem,
nem azt adom én neked,
de az áhitatot, mit rejt a szivem,
s mi megindítaná az eget -
a lepke vágyát a csillag után,
fényszomjat, mit érez az éj,
vágyat, mely a lét sötét kapuján
kiröppen az ég felé.
Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.
Ahogy olvastam a topicodat,eldöntöttem, hogy én is elküldöm a két kedvencemet, aztán később megtaláltam az egyiket,Te előztél meg- nagyon örültem neki,de miért mondod, hogy 'Igazi Férfi Vers'? Szerintem ennél szebben nem lehet megfogalmazni azt a tiszteletet, amit csak egy nő iránt érezhet egy férfi.
Azért így is kettőt írok,elsőre maradok Szabó Lőrincnél:
Földi arcát
Úgy gondolom, nem is láttam soha
emberi arcát.Hazudtam, ha a
szemébe néztem: csak mutattam; és
ha kezét fogtam, nem azt fogtam; és
ha haját, nem azt húztam félre; és
ha vele: nem vele beszéltem; és
ha mutattam, néha, a szívemet,
ha hittem, néha, hogy ő is szeret:
amibe néztem, isten titka volt,
amihez értem, gyujtó szikra volt;
mit félrehúztam, éj függönye; ha
a hangja csendült, csillagzene; ha
szívemet, ifjú poklomat, csak egy
sarkát, csak a játékos bűnöket
mertem mutatni, bizonygatva, hogy
tulajdonkép csak pajtása vagyok:
káprázatom, ő volt a Szerelem?
Földi arcát nem láttam sohasem.
Paul Géraldy: Finálé
No, szervusz.Nem feledtél semmit itt? Nem?
Nincs több szavunk.Mehetsz, bús ideál.
Indulj...De várnod kell most mégis itten.
Esik az eső...Várd meg,míg eláll.
Végy valamit!Mert hűvös az idő
künn.A kabátod tán...Amit találtam,
mind visszadtam?Nincsen semmi nálam?
Levél?Vagy egy arcképed?Semminő?
Hát hogyha válunk,nézz reám előbb...
Vigyázz!Ne sírjunk!Buta lenne szörnyen.
Ugye nehéz meglelni árva főnkben
ma azt a két jó,rég-volt szeretőt?
Egymásnak adtuk a két életünk
örökre...S visszavesszük most iszonnyal!
Elindulunk nevünkkel,élhetünk,
s máshol bolyongunk...Ó, minden bizonnyal
majd szenvendünk...egy darabig.De végül
jön a felejtés,amely megbocsát.
Külön leszel te és én, nincs tovább,
két ember a magánnyal összebékül.
Múltba lépsz,máris.Véletlenül
találkozunk majd valahol az utcán.
Távolról nézlek,és eszembe jutsz tán,
amint a szélben új ruhád repül.
Aztán elmúlnak hosszú hónapok,
és rólad,akiért a porba rogytam,
barátaim beszélnek,hallgatok.
S azt kérdezem tőlük tűnődve:"Hogy van?"
Milyen kicsinykék is a "nagy" szivek!
Pedig hogy őrjöngtünk egykor,be szép volt!
Tudod-e még a lángolást,a tébolyt?
A mi híres szerelmünk,jaj,mi lett!
Hiába mondtuk hát mi is:"szeretlek",
annyik vagyunk csak itt,mint mindegyik?
Mily megalázó.Ezek a szerelmek?
S mi,mint a többiek?Mi...Hogy esik!
De ily időbe mégse menj...Maradj!
Igen, maradj!Lehet tán élni még itt.
Nem tudni.A szívünkön ott a fagy,
de már nagyon megszokta azt a régit.
Lesz valahogy.A régi nem olyan rossz.
Sem a szokás.Nem frázisok ezek...
Hát ülj le mellém, csöndesen unatkozz.
S melletted én is egyedül leszek.
Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.
Minthogy belőle egyéb nem maradt,
szeretem, ami körülötte volt,
a kispárnát, melyre feje hajolt,
karperecét, elárvult tárgyakat,
a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb
erdőket, városokat, úti port
amit együtt vertünk fel, a mosolyt,
mely szívéből a szemébe szaladt
mikor festették: - nem pótolja, de
az egész világ tele van vele,
s most tudom csak igazán, mennyire,
Ég s föld s minden őhozzá kapcsolat.
Szeretnem kell gondolataimat.
Minthogy belőle egyéb nem maradt.
Dadogok, szédülök, leplezek,
félek és szégyellem magam:
szép tested nyugtalanít.
Nem látom, ki vagy,
nem az vagyok, aki voltam,
s mialatt akadozva te is
másról beszélsz,
szememben a titkos
vágy már folyton csak az eljövendő
csókot nézi a szádon.
Mindenkinek ismeretlen
a másik; - csak akkor
enyém az agyad játéka is,
ha egészen enyém vagy: amíg
külön maradunk, nem elég bizalmas
teljes szemérmét
levetni a lélek,
de a testi szerelemben
összesímul és
boldogan felejti magát.
Dadogok, szédülök, leplezek,
bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy
beszélni, ahogy illenék:
túlfriss vagy,
túlszép igéret,
még harc és váratlan remény:
ma még csak zavaromat
tudom elmondani, azt, hogy
szeretlek és
akarlak, ismeretlenül.
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
Bocs, tudom, hogy volt már, de ez a része kicsit elsikkadt, pedig szerintem _ez_ a lexebb. Tárgyias líra at its best. A kispál tud még ilyeneket, vizes kalap, alma, bicska, csikk, város...
Itt: vonat, arc, víz, kendő, hús, ágy.
Újoncként üdvözlök mindenkit!
Mivel kedvenc Szabó Lőrinc és József Attila szösszenetek már "elkeltek", így elsőre:
---
PILINSZKY JÁNOS:
Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
---
NAGY LÁSZLÓ
Én fekszem itt
Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.
Igazán s végleg téged várlak,
érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics-koszorúban.
---
Minden jót!
Ajkamba szállott pirosló vérem,
Hogy közelgő ajkad jöttére érjen,
Szemeim körül udvara támadt
Királyi csókod kívánt nyomának.
Hogy minden vágyad magába vésse,
Megnyílott karom lágy ölelése.
Szent aranyserleg lett az én testem,
Hogy kelyhébe téged szomjún vehessen.
S testté lett lelkem, beszédes lelkem,
Hogy csókká válva megváltód lehessen,
Hogy vérré válva vehessen néked
Egy cseppnyi-percnyi üdvösséget.
De a te szemed nem pihent rajtam,
Iramló ajkad nem lelte ajkam,
Szent aranyserleg bántotta tested,
Játszódó patak medrét kerested.
Mint csörtető szarvas erdei ágat,
Úgy tépett engem rohanó vágyad.
S mint vérrel rontott bíbor ivónál
Szép kényes szarvas horkantva retten:
Riadó gőggel, meglepetten
Sebzett lelkem partján megálltál.
Ugy közeledem hozzád, lopva, félve,
szivenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához ...
- Nem, nem : bocsáss meg, kedves! Nem
tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szeliden alszol,
s nevetsz álmodban, mintha eljövendő
gyermekünkkel és velem játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
a szomszéd ágyban ... Meg se simogatlak,
csak messziről szívom hajad szagát,
csak nézem élő csontjaid s husod
önfeledt nyugalmát ... Úgy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örülni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kívánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajolok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád ... Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentő, szent, jókedvű igazi
önzetlenség ... Az volna jó, igen,
az volna nekem való szerelem,
mély, üdvözitő, örök, mint a föld
és egyszerű mint a halál s az élet,
amelynek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Cseppnyi szökevény hangulat egy átlagos
éjjelen. Hullaszagú meleg mosolyod
az eső sem mossa le. Nincs remény. Csak egy
őszinte vidám átok. Megszerettelek.
