Istenmezeje, a Kohász út egyik faluja, szép fotókkal az Origo vezető írásában, szép fotókkal. Felmásztak a Noé szőlőjére is, azt én nem is tudtam hogy lehet mikor ott voltam egy hete:
nézd, én a 70-es évek végén, 80-as évek elején voltam gyerek. Akkor sokkal kevesebben jártak túrázni.
Én is.
Szerintem pedig lényegesen többen. Voltak szakosztályok, meg szerintem több ideje volt az embereknek ilyesmire. Akkoriban sokkal több emberrel lehetett összefutni az erdőben, én úgy látom.
Nekem az is fura, hogy ha valaki szembejön, és nem köszön
Ez nekem is, de ha előre köszönsz azért mindenki visszaköszön.
De még mindig inkább a teljesítménytúrázók, mint a régi autós kirándulók, akik kimentek a Wartburggal a zöldbe, ott kitették a plédet, apa lemosta a kocsit, és bömböltették a Sokol rádiót.
Ha nem haragszol ez a mondat egy nagy lózung. Egyrészt ugyanúgy kategorizálsz, sőt sarkosabban mint ami ellen tiltakozol!
Először is: kik a teljesítménytúrázók? Van aki évente 3-4 ezer kilométert teljesítménytúrázik, van aki elmegy 1-2-re, meg közte sok ezer ember. Én is elmegyek évente 8-10 teljesítménytúrára, én hova tartozok?
Kik az autós turisták? Ez sem ilyen egyértelmű, a Sokol rádiós kitétel is egy negatív kategorizálás, sőt egy lenéző sztereotípia.
Egyáltalán nem volt igaz mindenkire, pl mi is trabanttal mentünk a Salgó várig a '80-as években, sütöttünk szalonnát is, de összeszedtük a szemetet és vittünk fel követ a várhoz.
Akkor mi is ide tartoztunk?
Ezért bánnék én óvatosan ismeretlen vagy felszínesen ismert emberek minősítésével.
"Nekem az is fura, hogy ha valaki szembejön, és nem köszön. "
No ez megint megér egy misét. Egyre több olyan "sporttárssal" találkozni a természetben,aki még vissza semköszön és sajnos ez nem korosztály függő. Akivel pedig szóba is tudsz elegyedni az még kevesebb,pedig jól esik elbeszélgetni hasonló érdeklődésű emberkékkel,akivel tehetem szóba elegyedem és mindig hasznos beszélgetés kerekedik belőle.
Én általában a lassabb, bámészkodós túrázás híve vagyok. De pl. múlt héten volt egy szabad délelőttöm, és három óra alatt "letudtam" a már milliószor végigjárt Hűvösvölgy-Ürömi út szakaszt, kizárólag, hogy meglegyen a pecsét, és hogy mozogjak egy kicsit. Tehát nem volt klasszikus túra.
Ha viszont éppen akkor jársz arra, egy negyvenes férfit láttál volna, aki végigrohan a távon, megállás nélkül. Megkaptam volna (fejben) a magam skatulyáját.
Ezért bánnék én óvatosan ismeretlen vagy felszínesen ismert emberek minősítésével. Annyi különféle háttér és indíték lehet amögött, hogy ki mit, hogyan és miért csinál.
"de sajnos egyre több a negatív élmény"
nézd, én a 70-es évek végén, 80-as évek elején voltam gyerek. Akkor sokkal kevesebben jártak túrázni. Nyilván, ahogy növekszik ez a szám, hígul is a mezőny. Nekem az is fura, hogy ha valaki szembejön, és nem köszön.
De még mindig inkább a teljesítménytúrázók, mint a régi autós kirándulók, akik kimentek a Wartburggal a zöldbe, ott kitették a plédet, apa lemosta a kocsit, és bömböltették a Sokol rádiót.
Mindenki úgy csinálja ahogyan akarja, ezen lépjünk már túl végre, ez így van. Hagyjuk már...
De azért engedtessék már meg hogy akik eredetileg az Országos Kéktúrát kitalálták azok olyan távol voltak annak lerohanásától, és a teljesítménykényszertől mint Makótól az a bizonyos Jeruzsálem.
Cholnoky Jenő, a "kéktúra atyjának" szavai:
"...az Országos Kék jelzésen végighaladva a hollókőiek megcsodálhatják a sárvári várat, a sárváriak a hollókői népviseletet, a zirciek és a veszprémiek a Sátoros-hegyeket, a sátoraljaújhelyiek a zirci apátságot, ill. a királynék városát, a kőszegiek a Bükk-fennsíkot, a miskolciak az Írott-kőt, a balatoniak a Dunakanyart, a a nagymarosiak a balatoni tanúhegyeket, a pilisszentkeresztiek a Mátra bérceit, a Mátra-bérciek pedig Dobogókőt."
Kéktúra atlasz, legeslegelső oldal, ki lehet nyitni, el lehet olvasni.
Aki a teljesítményt hajszolja az ritkán tiszteli a természetet, sőt a túratársait sem túlságosan, csak magával törődik, ezt pedig én vettem észre nem egyszer, nem kétszer.
Igen, többnyire teljesítménytúrán, de volt már negatív élményem olyankor is mikor biciklisekkel futottam össze egy-egy alkalommal.
Tisztelet a kivételnek, mert van bőven, de a negatív példák jobban hangsúlyosabban megmaradnak.
Szép ez a gondolatmenet hogy mindenki csinálja ahogyan akarja, meg igaz is. Ezzel is egyetértek.
Viszont a kategóriák telitalálatok, csak annak nem tetszik szerintem aki magára ismer egy-egy negatív kontextusban.
Hát, ha ilyen érzékenyen érint egy regényalak idézete, mégha önéletrajzi ihletésű is, akkor tartózkodom tőle :) Nyilván nem a Nemzetközi Túrázók Hivatalos csoportosításáról van szó, hanem archetipusokról, és gondolom nem csak én tudom besorolni egy-egy ismerősömet valamelyikbe, annak ellenére, hogy természetesen árnyaltabb a kép mindenkinél.
"Tisztelje a természetet ez az egyetlen fontos dolog. "
Egyetértek, de sajnos egyre több a negatív élmény. Már jó ideje kerülöm a teljesítménytúrákat is hasonló okokból, csak néha-néha indulok egyen, de sima barangolásaimon is rengetegszer futok bele hangoskodókba. Nem simán hangos beszédbe, hanem üvöltözésbe. És nem korosztályfüggő, a gyerektől az idősig. Legutóbb az Ördög-árokban, a Gizella-átjárónál ültem le inkább a szikláktól száz méterrel arrébb, hogy ne hulljon le rólam a hat elemiben szerzett kultúra. 15-20 fős túrázócsapat, ketten-hárman a sziklákon, a többi lenn, és egymásnak kiabáltak, de minden értelem nélkül, látszólag csak örültek annak, hogy a hang vertikálisan is terjed.
A múlt héten szerdán egy ötnapos csavargásra indultam az Alföldi Kéktúrán, célom az volt, hogy eljussak Körösladányból Berettyóújfaluba a kiírás szerint egy nagyjából 124 km-es úton. Hogy jött ki az öt nap? Egyrészt maradt még egy nap talonban a múlt havi túrámból, hiszen akkor az utolsó napi Körösladány-Vésztő szakaszt a szakadó eső és a sárviszonyok miatt igazi kocaturista módon elhalasztottam, most viszont ezt pótolnom kellett és Vésztőről továbbindulni az erre a hónapra beütemezett négynapos szakaszon Berettyóújfaluig.
Alföldi Kéktúra Körösladány – Csolt monostor 2016. június 20.
A Körösladányba való lejutást a MÁV segedelmével minden különösebb probléma nélkül abszolváltam: A Keletiből 07:10-kor induló Traianus nemzetközi IC-vel Gyomáig utaztam, ott aztán gyors átszállással megcsíptem a Vésztőre továbbinduló Interpicit, amivel 09:58-ra meg is érkeztem a körösladányi vasútállomásra. Gyorsan elintéztem a stemplizést a forgalmi irodában, aztán mivel már eléggé későre járt, nem is vesztegettem sokáig az időm, a hátamra kaptam a batyut és belevágtam a túrába.
Ezzel az Interpicivel érkeztem Körösladányba
A batyu még a padon pihen. A kutyus talán a szalámis szendvicsek illatát érzi.
A kisforgalmú Kossuth Lajos utcán indultam el a városközpont felé, de aztán pár száz lépés után belecsatlakozott ebbe balról a forgalmas 47-es út, itt már sűrűn forgattam a fejem, mert jó lett volna egy kocsmahivatalt találni, ahol felhajthattam volna a túraindító sörömet! De előbb értem el a városközpontot, itt rövid kitérőt tettem a volt Wenckheim kúriához, ami most általános iskolaként funkcionál. A biztonsági őrrel végigsétáltam rajta – hát, bizony alaposan át lett alakítva az épület, csak nyomaiban őrzi a volt kúria formáját – és készítettem pár képet az épület előtt álló Wenckheim Béla és József mellszobrairól. A biztonsági őr még javasolta, keressem fel a helytörténeti gyűjteményt is, de ekkor már fél tizenegy felé járt az idő, indulnom kellett tovább.
A volt Wenckheim kúria az általános iskola épülete
A Wenckheim bárók szobrai az iskola előtt
Visszafelé ballagva fedeztem fel a játékterem+kocsma kombót, itt ittam meg a túraindító Borsodimat, aztán mentem tovább, mert az utcára kilépve éreztem, egyre jobban kezd kimelegedni az idő, és még várt rám tucatnyi gátkilométer a Vidratanyáig! Készítettem pár képet még a református templomról, a közelében álló világháborús és 56-os emlékművekről, aztán a kerékpárút aszfaltcsíkján felkapaszkodtam a Sebes-Körös hídjára és átballagtam rajta a folyó felett.
Körösladány református temploma
A Sebes-Körös a hídról fényképezve
A túlsó parton tértem rá a gátra, aminek az első pár száz lépés hosszú szakasza aszfaltos volt, de ez letért egy vadászházhoz, én pedig továbbindultam a gátkoronán futó keréknyomokon. Néhány perc alatt elértem a főgátról való letérési pontot, ezt jelezte a térképem és a GPS-re feltöltött OSM térkép is, és bár felfestett jelzés, vagy tábla nem volt, lefordultam jobbra és beléptem az erdőbe a keréknyomokon. A fákon feltűntek a kék jelzések, itt piros jelzések is voltak ritkásan felfestve. Most is gáton mentem, de ez jóval alacsonyabb volt és már körbenőtte az erdő, de jól lehetett látni, hogy a környező terület alacsonyabban helyezkedik el. Az elmúlt napok esőzései miatt féltem, hogy sáros lesz az út, de egy-két makacs, de kerülhető dagonyán kívül semmi sem jelezte, hogy az elmúlt egy hónap alatt több mint 100 mm csapadék hullott errefelé!
Az erdőből kiértem a mezők szélére, itt kissé benőttebb lett a gát koronája, de továbbra is jól járható volt. Aztán később erről a gátról is letérítettek jobbra a jelzések, a mezőkön ballagtam, kissé eltávolodva a töltéstől, alig látható, de jól követhető füves keréknyomokon. Kellemes része volt ez a túrának, itt tartottam az első pihenőmet a fűbe leheveredve. Aztán visszatértem először a nyúlgátra, innen pedig a főgátra, itt vettem csak észre, hogy ezen a ponton elhelyezett irányító táblák egyenesen a főgáton küldik tovább a kéktúrázókat Körösladány felé! Csak hazatérve itthon néztem meg a ttrmap-on az útvonalat, ott már az új nyomvonal van jelölve! Ezentúl itt is csekkolnom kell majd indulás előtt a túraútvonalat!
Továbbindultam a főgáton, és talpaltam rajta vagy kétórányit, mire elértem azt a pontot, ahol a Szeghalom felől érkező út keresztezte a Sebes-Köröst és a gátat is. Itt letértem a gátőrház felé, hogy stemplizzek, de bár a nagykapu nyitva volt, senki sem találtam itt, így aztán eredménytelenül indultam tovább. Ráfordultam az útra és elballagtam rajta a Vidratanya kocsmarészéig. Végül itt pecsételtem és ittam meg jól megérdemelt Borsodimat! Örömmel látom, hogy az utamon egyre északabbra jutva, ahogy közeledek Borsodhoz, úgy tűnik fel ismét a kocsmák italválasztékában a kedvenc márkám! Rövid pihenő után indultam tovább, ugyanis még hat előtt szerettem volna elérni a Csolt monostor romjait, hogy zárás előtt megnézhessem azokat!
A nyúlgáton bandukoltam egy sort...
...aztán visszatértem a Sebes-Körös főgátjára
Megérkeztem az útkereszteződéshez és a gátőrházhoz
A Sebes-Körös hídja
A Vidratanya épülete
Pár száz lépést az országúton ballagtam, aztán balra lefordulva róla hamarosan elértem egy erdőfoltot. Na, itt aztán eléggé sáros volt a földút, a szélén igyekeztem haladni, a dzsindzsás sávon, a kamáslikat fel sem kellett így vennem. A Cifra hídnál kereszteztem a Holt-Sebes-Köröst, aztán már gyorsan magam mögött hagytam az erdőt. A szélesre taposott földút egy telephelyhez vezetett, alig vettem észre a balra letérő füves keréknyomokat, amiket követnem kellett. Vizenyős, szittyós réteken vezetett át az utam, a nyomokban is megállt sokszor a víz, de azért lehetett haladni. Ez egy eléggé hosszú szakasz volt, vagy órányit cuppogtam benne a bakancsaimmal, mire a végére értem.
A Holt-Sebes-Körös a Vidratanya után
Vizenyős réteken
A megművelt földek közé érve némi kanyargással érkeztem meg a Dió-ér szivattyútelepéhez, itt egy fa árnyékában pihentem egy hosszabbat. Továbbindulva újabb gátak jöttek a Holt-Sebes-Köröst követve, de ezek csak alig emelkedtek a környezetük felé, ezeken értem el a Dióérháti majorhoz vezető betonutat. Ezen is talpaltam párszáz lépést, aztán újra mezei utak jöttek. Ekkor már láttam, hogy hatra nem értek a monostorhoz, ezért itt is leheveredtem a fűbe és sziesztáztam egyet. Továbbindulva már gyorsan megérkeztem a monostor mellett a juhászok szállásához, elkértem tőlük a kéktúra stemplit, ők mondták, hogy nyugodtan menjek tovább a romokhoz, mert azok este nyolcig nyitva vannak!
Így aztán elballagtam a szintén nyitva tartó büféig, itt láttam, hogy mögötte turistapihenő van, padokkal, asztalokkal, szép játszótérrel. Itt is megittam egy Borsodit, aztán a motyóm a büfében hagyva eltalpaltam a pénztárig. Ahogy a hölgytől megvettem a jegyet, megkérdeztem, lehet-e sátorozni a pihenőhely mellett a füvön? Legnagyobb meglepetésemre nem mondott nemet, sőt, még ő javasolta, hogy nyugodtan használjam a büfé épületének alsó szintjén lévő mosdót és zuhanyozót! Végül 600 Ft-ért kaptam egy belépőt a monostorhoz, és ebben benne foglaltatott a sátorozás ára is a vizesblokk használatával!
Gyorsan körbeszaladtam a romok között, megnéztem az északi kunhalomban a régészeti feltárást és a déliben lévő borospincében a monostorból előkerült maradványokat. Háromnegyed nyolc felé állítottam csak fel a sátramat és tettem el magam másnapra. A vacsorát most is zenehallgatás követte, most komolyzenei napokat tartottam, Csajkovszkij 5. szimfóniája volt műsoron. Elalvás előtt egy pillanatra még bekapcsolva a GPS-t konstatáltam, hogy ezen a napon 25,5 km-t haladtam 95 m szinttel.
Csolt monostor romjai
A kunhalomba vágott volt borospince, most múzeum bejárata
Nem ilyen szándékkal irta Pulmy topiktárs. De! Felsoroltál egy pár látnivalót., amiket mind láttunk OKT közben. Még kiegészíteném egy-két kitérővel, pl. Kőhányáspusztáról elmentünk Majkra.
(Bár az aggteleki hosszútúra lehet hogy a legjobb példa). Ha már kategorízálunk, akkor talán a leglényegesebb és legmeghatározóbb szempont a lakóhely. Van aki olyan helyen lakik ahonnan viszonylag könnyebben el lehet jutni a szép célpontokra. Nem személyeskedés, de aki Pesten vagy közvetlen közelébe lakik kedvezőbb helyzetben van, mint aki pl. Berettyóújfaluban. Egy nap az odautazás, egy a vissza. Na meg a költségek se elhanyagolhatók.Mi lehet hogy szégyen de 7 év alatt jártuk be az OKT-t. Kőszegen el töltöttünk + 1 napot, kitértünk Velemérre, Cákra. Aztán Sárváron nem hagytuk ki az arborétumot, meg pancsiztunk is. Akárcsak Hévizen, ahova azóta se jutottam el. Tehát mi ha már elindulunk, akkor amit lehet megnézünk.
Aggtelek, hosszútúra: nagyon alternativan indul. Érdeklődsz telefonon csak hümmögés. Aztán egy hónap alatt összejön a létszám, regisztrálnak. Anno mikor ott voltunk, a Turinform irodában míg nézelődtünk 2 német is érdeklődött a "langetúr" felől. Nem értem meg a hozzáálásukat. Bár túravezetőjük se nagyon van, azok is közmunkások zömmel.
"Az Aszód-Acsa-Nézsa-Penc vonalon futó, szakadásokkal teli, néhol létező, néhol törlőkeresztekkel jelzett piros turista útvonal egykoron a Pest Megyei Piros túra része lehetett?"
Ne vesszen el a kérdés, amire nem tudom a választ, ám ha a PMTSZ nyári szünete után végre eljutok a füzettel hozzájuk, akkor megkérdezem, hátha.
Addig is, hosszú késés után rövid fejezet:
Pest Megyei Piros: Sződ – Kosd
A máriabesnyői túra másnapján reggel a napsütötte, fülledten forró nyári időjárásnak nyoma sincs, helyette kellemes hűvös fogad és felhőborította ég. Elvonatozok Sződligetre (Sződ-Sződligetre, de Elvira megismeri) és az előzőekből okulva most megvárom a szinte helyijáratinak számító buszt. Véletlen Csörögig kapok jegyet, ami díjszabásilag ugyanaz, de nekem most pont nem jó. Nem állok neki ezzel foglalkozni, leszállás után Sződön veszek a boltban valami ehetőt, készítek egy közös képet a templom háta mögötti „Isten hozta” táblával és indulok is tovább. A csörögi út forgalma elviselhetően alacsony, az imént elhagyott busz a rövid fordulóidő leteltével valahol a Sződrákosi-patak környékén kerül ki szép nagy ívben. Csörögöt csak kerüli a piros, a leírásban sem szerepel útmegszakítási lehetőségként (a megállóhely infrastruktúráját az épület helye és néhány pad alkotja, ha jól emlékszem), meg aztán, nem is bélyegzőhely. Keresztezem a 71-es vasútvonalat, tőlem jobbra a vácrátóti állomás alakjelzői látszanak. Egy kicsit túrázok a Vác – Galgamácsa – Aszód országúton, eszembe jut az ugyanezen viszonylaton közlekedő vonat, ami diákkoromban a börzsönyi túrák logisztikáját könnyítette. Kár érte.
Az Őrbottyán – Vácrátót – Sződ szakaszhoz képest üdítően új jelek visznek fel a Kígyó-hegy (dombnak is elég az) hátára, eleinte sűrű csalitosban, fentebb erdőben. A hupli után beérek Vácdukára, új és újszerű házak közé. A főúton majdnem elcsap egy tolatásba kezdő Setra, és meglepetésemre a piros sáv bevisz a központba, nem kell nulla pontért kitérni bélyegezni. Mi több, a postához bélyegzőhely jelzést festettek, bent pedig olyan természetesen kezelik az igazolófüzetet, mint egy köteg tértivevényes ajánlott levelet. Mosolygósra faragott fej és focipálya mellett sétálok ki a falu szélére, hamarosan visszatérek a térképen is szereplő útvonalra. Távvezeték nyiladékát keresztezem, megint, és a pipaccsal borított dombok aljában elkanyarodok észak felé. Egy feszületnél piros rom jelzés invitál a Csekei kápolnarom felé; ezt a PMP-re készülés során már terveztem meglátogatni, de nem is reméltem, hogy jelzett úton tehetem meg az utat. Felsétálok a domboldalra, visszatekintve nagyszerű kilátás tárul elém a Dunakanyarral. Az a leginkább feltűnő, hogy itt még napsütésben kirándulgatok, de a Duna túlpartján és a Börzsöny felett szakad az eső. A kápolnaromnál előkészítek egy pohár, kalciumos pezsgőtablettával tuningolt vizet. Amíg lepezseg, megnézem a benőtt romot. Az ismertető tábla szűkszavúan nyilatkozik, később a gyors keresésből sem tudok meg lényegesen többet. A kápolnát a közeli (megszűnt) Cseke község lakói építették 1796-ban, és Vácduka, Rád és Kisnémedi lakói számára is fontos búcsújáró helyként szolgált. Azt nem sikerült megtalálnom, hogy mi okozta a viharos állagromlást, de talán nem tévedek nagyot, ha a látogatók elmaradását és Cseke elnéptelenedését jelölöm meg okként.
Visszatérek a piros sávra, irány a Burgundia-völgy: ez is jó benőtt, de legalább követhető utat jelent. Menet közben feltűnik egy kis erdészház, nem sokkal ezután jobban járt utakra jutok, majd megérkezem a rádi országútra. Ezzel elérem a térképeim vakfoltját, ami nem számít sokat, mert az eső ebben a jól megválasztott pillanatban kezd szemerkélni. A szemerkélésből percek alatt kitartó zápor fejlődik. Távoli emlékeim szerint itt egyenesen be kellett sétálni Rádra az országúton. A terepen látható jelzés szerint viszont egy rövid szakasz után el kell hagyni az országutat, bemenni a Rádi-patak hídjáig, átkelni, és a túlparton, erdő szélén felsétálni Rádra. Ez a változat a rádi út teherforgalmát figyelve sokkal szimpatikusabb. Az másik kérdés, hogy a magas fűben percek alatt rommá ázik a cipőm és a nadrágom. A jelzett letérőt a kapucni alól nem veszem észre, csak baktatok az esőben egyenesen, amíg fel nem tűnik, hogy egy ideje nem láttam jelzést. Ez gyanús, miért pont ez a szakasz maradt volna ki a felújításból? Visszakanyarodok egy tábor kapujából az utolsó látott sávig. Cseles, mert amúgy simán észre lehetett volna venni a kanyart. Immár a helyes úton megérkezem Rád főútjára, kocsma és bolt közül a boltot választom, veszek csokit és ezalatt lebélyegzik a füzetet nekem. A rövid megállás végére lassan eláll az eső, Rádról kifelé már pólóban sétálok, kezemben lóbálva a csuromvizes kabátot. Domboldalban (hangosan zúgó távvezeték is van) megyek jó magasra, visszanézve terepasztalként nézhetem a falu házait. Az erdőben magánterület tábla mellett bátorít betérésre a jelzés. Bekanyarodok, és két fasor között egy tetvészkedő őzbakot látok, tőlem alig tizenegynéhány méterre. Felőle fúj a szél, és nem erre néz, mázli. Telik az idő, kattintok párat a fotógéppel, semmi reakció. Csettintek a nyelvemmel, erre felkapja a fejét, de azon kívül, hogy gyanakodva néz, nem lép sehová. Ha vadász lennék, már nyúználak, gonoszkodok magamban. A kölcsönös mozdulatlanságot én töröm meg, majd mindenki a saját tempójában áll tovább a helyszínről. Az őz villámgyorsan, kecsesen, egy hang nélkül, én pedig a szokásos szánalmas vánszorgással.
Eloldalgok a magánterület szélén, széles dózerút vezet le a dombról, majd benőtt csapás visz be az erdő szélére. Hurrá, már éppen megszáradt volna a nadrágom. Kosd szélén, a Naszály tömbjére nyíló kilátással bukkanok ki a fák közül, tábla mutatja a falu felé az utat. Leballagok, Kosdon búcsút veszek a piros sávtól, majd keresek egy boltot, bélyegezni. A felhők és a nyomott, fülledt idő hatására úgy döntök, hogy a Naszályt ráérek máskor n-edszerre meglátogatni, felszállok a váci buszra, az évzáróra igyekvő, ünneplős diákok közé. A napi második vihart már otthonról nézem végig.
Azért mielőtt köpök egyet felfelé és aláállok - mint a 70-80% tagja, aki szégyenszemre nem vette a "fáradtságot" (sic!) a kápolnapusztai kitérőhöz -, azért azt tisztázzuk, hogy mi tartozik bele a kéktúrázás közben a fáradságba.
Derenk iskola, a múzeum, ami úgy 80 méter kitérő, mégis hasonló lehet az arány? Keszthely, Festetics-kastély? Vagy akkor már meg "kell" mártózni a Hévízi-tóban is? Tapolcai tavasbarlang? A világörökség Aggteleknél vajon milyen arányban választják a Baradla hosszú-túráját?
Nem gondolnám, hogy egzakt választ lehetne találni. Főleg nem szerencsés ez alapján kategorizálni embereket. Szerintem.
ha nem haragszotok, egy gondolat: a magam részéről rosszul vagyok a Benedek-féle tudálékos kategorizálgatástól.
Régóta túrázom, de csak felnőtt fejjel, kiskamasz gyerekeimmel idén vágtam bele a pecsételős kéktúrázásba. Vagyis most elég sok már ismert, bejárt útvonalat járok újra másodszor-sokadszor, hogy nyoma maradjon. 20 éve még a legkevésbé sem érdekelt az ilyen módszeres teljesítés, most viszont tetszik.
Sosem érdekelt, ki miért járja az erdőt, az sem, hogy hogyan. Mindenki találja meg a maga örömét benne: ha ebbe várak, nevezetességek felkeresése tartozik bele, akkor úgy, ha elsősorban önmagát akarja legyőzni, és sportteljesítményként tekint rá, akkor úgy. Egyik sem több vagy kevesebb, egyik sem igazi vagy nem igazi.
Tisztelje a természetet ez az egyetlen fontos dolog.
"-Négyféle turista van a világon. Először is a kocaturista, aki előkelően kiöltözve és szakszerűen fölszerelve ide-oda lötyög s mindig többet mutat, mint amennyire valójában képes. Például jégcsákánnyal mászik fel a Kals-Matreier-Törlre, hegymászó kötéllel sétál a Bindel-Wegen, csodálatos alpinista teljesítményekről számol be, amelyeknek legfennebb nézője volt vagy olvasója. Ha mégis fölmegy valami komolyabb hegyre, akkor vezetővel cipelteti föl magát - no, szép dolog. Ahová magától nem tud fölmenni az ember, oda ne menjen. - Szóval ez a kocaturista. Tovább. - Következik a kulturista. - Micsoda? - Kulturista. Olyan kultúrember, aki szereti a természetet. Nem köt magára kötelet, nem vállalkozik erőmutatványokra, fölsétál addig, ameddig kényelmesen feljuthat, pihen és gyönyörködik, nem veti meg a kilátóhelyeken létesített vendéglőket... - Már látom, hogy ebbe a kategóriába kerülök. - Reméljük. De - őszintén szólva - az ilyen ember még nem igazi turista. - Amolyan széplélek, mi? És persze - felnőtt. Itt az Öreg is közbeszólt: - Azért nem feltétlenül felnőtt... Vannak köztük egészen rendes emberek. - Köszönöm. Tovább? - Az igazi turistát a természeten kívül a teljesítmény is érdekli. Az, amit ő teljesít. Felszereli magát kötéllel, jégcsákánnyal, hágóvassal, ha a szükség úgy kívánja, nekivág a legmagasabb csúcsoknak és örül, ha meghódítja őket. A csúcson kétszeresen jól érzi magát: élvezi a természet szépségét és élvezi a megtett utat, a nehézségek legyűrését... - Vagyis önmagát. Értem. De mi marad ezek után? Mi a negyedik csoport? - A fajturista. Olyan, mint a tisztafajú tenyészállat. Abban különbözik az előbbitől, hogy csak a teljesítményt élvezi, minél nehezebb falon mászik föl, minél nyaktörőbb mutatványokra vállalkozik, minél hajmeresztőbb bravúrt old meg, annál boldogabb. Tökéletesen értelmetlen feladatokra vállalkozik: zord északi falakra mászik, holott a déli oldalon kényelmesen feljuthatna, életveszélyes elsőmegmászásokon töri ki a nyakát, napokat tölt viharban a hegyek csúcsán vagy gleccserszakadékokban, hogy a végén eggyel több négyezrest jegyezhessen be a naplójába. - Ha jól értem - foglaltam össze a lélektani fejtegetést -, a kocaturista önmagát szereti, a kulturista a természetet, az igazi turista a természetet és a teljesítményt, a fajturista csak a teljesítményt. Jól értem? -Pontosan így van. -És ti melyik csoportba tartoztok? - Még egyikbe sem. De igazi turisták szeretnénk lenni."
Én hármat még! :-) (Na alakul!) Akkor még álltak a házak falai, de már a temető rendbe volt téve. Az általad felvetetteket a helyiek talán megfogják csinálni, ha a nemzetiségi összetételt figyelembe vesszük. Csak gondolom onnan is sokan kirepültek, kevés aki helyben maradt. Ha utána keresünk a NET-en több nyomot találunk Derenkről, Gyűrűfűről, Szanticskáról, mint Kápolnapusztáról. Mondjuk azt nehezen tudom elképzelni (bár nem lehetetlen) hogy oda bárki is kiköltözzön. A föld csak állattartásra alkalmas, tehát a lehetőségek behatároltak. Esetleges emléknapok tartása meg csak és csakis a helyieken múlik, nem tudom hogy kívülről külsösként valaki meg tudná szervezni...
Benedek István azért az igazi turista ismérvének a teljesítményt is megtette: "Az igazi turistát a természeten kívül a teljesítmény is érdekli. Az, amit ő teljesít. Felszereli magát kötéllel, jégcsákánnyal, hágóvassal, ha a szükség úgy kívánja, nekivág a legmagasabb csúcsoknak és örül, ha meghódítja őket. A csúcson kétszeresen jól érzi magát: élvezi a természet szépségét és élvezi a megtett utat, a nehézségek legyűrését...
- Vagyis önmagát. Értem. De mi marad ezek után? Mi a negyedik csoport?"
Egyébként a Csavargás az Alpokban mellé érdemes elolvasni a Csinevát is, bár az nem kifejezetten túrázós könyv, de sok rész foglalkozik a hegymászással, természettel.
Minden mondattal egyetértek. Nézni, látni kell, ehhez pedig idő kell.
Kápolnapusztán sajnos már szinte nincsen semmi, és nincs is annyira a köztudatban, talán ezért sem tesznek kerülőt ide a kéktúrázók, ez valahol érthető. Szerintem 10-20%.
Pedig a házak romjai ugyanúgy megvannak hosszan az út mentén mint Derenken, egy olyan emlékoszlopos táblás bemutatót itt is lehetne csinálni, sokan elmerengenek ott is, pedig ennek a falunak a sorsa lényegesen tragikusabb volt mint a "csak" kitelepített Derenké.
Ugyanakkor a helybéliek rendszeresen járnak ki a forráshoz, bográcsozni is, tehát gyakran veri fel zsivaj az erdőt Kápolnapusztán is.
"Kékező" egy sem! Off: A zapu elolvastatta velem Benedek István Csavargás az Alpokban c. könyvét. Nem bántam meg! Na a professzor úr kategorizálta az útrakelőket. 3 kategóriát állított fel: kulturista, túrista és kocatúrista. Lehet hogy keletkezett egy új kategória a "kékező"? Aki tapasztalat nélkül a reklám hatására vág neki, nem érdekli semmi, csak nézi a GPS-t meg az órát, rohan, hajtja magát és a végén összegzi, hogy mennyit ment, mennyi idő alatt járta be a Kék Kört, panaszkodik hogy növényzetet talált az erdőben, meg sárt. On!
Mi anno Bodajkról indultunk és nagyzsákkal tettünk egy kitérőt Kápolnapusztára. Remek sátorozó helyek voltak már útközben is, és a forrás is működött. Eretnek gondolat, de ez csak az én kitalációm, hogy megérné ismét pecsételőhellyé előléptetni Kápolnapusztát! A temetőnél jó helye lenne a bélyegzőnek. Ja! Igaz! Kitérő, többlet km. :-( Tartok tőle hogy ez nem fog megvalósulni.
Szerintem a Kék Túra (igy tanultam apámtól nagyapámtól) arról szól, hogyha már eljutunk az ország másik szegletébe akkor már nézzünk meg olyan dolgokat is amik nem közvetlen az úton vannak, de érdemes megnézni. Ne áltassuk magunkat, hogy "Majd visszajövünk"! Mert ebből nem lesz semmi! Mit is mondott Hillary mikor megkérdezték tőle, hogy miért ment fel az Everestre? "Mert ott van."
Arra azért kíváncsi lennék,hány "kékező" veszi a"fáradtságot" és tér ki erre a szomorú emlékeket idéző helyszínre? Gyanítom nem sokunk keresi fel Hány százalékra taksáltok? sztem 20-30 közt lehet valahol.
Igen kettő van. Beterveztem hogy jövőre megkeresem és lefotózom mindkettőt. Vagy szólok a zapunak, és elcsalom oda. (Remélhetőleg sokáig megmaradnak, ha már ott vannak több mint 30 éve. ) Na ezek azok az apróságok, ami miatt mi sem terveztünk nagy távokat, de ezeket is láttuk. És ezek azok amik a jelvény értékét emelik.
