Keresés

Mondom, a legkevésbé sem bírálnám, de az hallgathatatlan. Miként az Utószó.

Miért? Mi a baj a "Csengey-korszakkal"?

Kedves [b]tarn[/b], én meg nem akarnám leszólni Tamás művészetét, már csak azért sem mert nagy Cseh-fan vagyok. (mínusz Csengey-korszak) Pusztán azon tünődtem, hogy milyen furcsa, hogy az előadóról és a zeneszerzőről gondolkodunk, aztán a szövegíró munkái idéződnek... De hagyjuk is nem bírálnám, különösen ezekben a napokban nem. Egyszer, korsóval a kezünkben azt kérdeztem tőle, tudja-e, mekkora marhaságot énekel, amikor a Krakkóba tartó vonaton koronára akar átváltani 65 zlotyt?! Nem tudta. Senki nem tudja mert nekünk sem ez a fontos, nyugtattam meg. De egész este nem tudott napirendre térni a dolog fölött.

Hát akkor hallgasd meg - ha nem ismered - a Corvin-köziek c. dalát is. Bereményi Géza: [quote] Corvin-köziek [/quote] Nem gondoltam, hogy életemben még eszembe jut, tisztán látom olykor mégis a szomszéd nagyfiút, szombat este jött ivás után, s félrehúzott: van egy balladám. Nem gondoltam, hogy életemben még eszembe jut, mégis hallom bort susogva a szomszéd nagyfiút, azt susogja: Corvin köziek, s félrenéz, a lakók közül melyik hallja meg. A Corvin közben összegyűltek rég a nagyfiúk, fegyvert fogtak egy-kétszázan, nem volt más kiút, ők voltak a Corvin köziek, s félrenézett, hogy ki hallja meg. Fegyvert fogtak, régen egyszer mind a nagyfiúk, s összegyűltek Corvin közben, nem volt más kiút, árvák voltak, úgy, mint te meg én, senkik voltak, úgy, mint te meg én. Ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak, Ők, tűzben és rongyokban, árván és boldogan, névtelen, kénytelen Istenszem előtt. Rongy az élet, csak azt tudták, s nincsen más kiút, csak összegyűlni Corvin közbe, s lenni nagyfiúk. Isten szeme rajtuk épp megállt, fegyvert fogtak, kezdeni a bált. Rátámadtak Corvin-közre tankok,, fegyverek, - úgy súgta a szomszéd fiú, más ne hallja meg - rájuk támadt az egész világ, árvák itt nem kezdhetik a bált. Isten szeme mivel éppen rajtuk megakadt, visszalőttek s meggyújtották mind a tankokat. Ruszki árvák égtek fáklyaként, rongyok ők is: megtudták a tényt. Corvin közben énekeltek mind a nagyfiúk. Isten szeme rájuk akad, aztán tovafut, másutt keres rongylángra valót, máshol gyújtja embert és a szót. Újabb tankok jöttek - súgta szomszéd nagyfiú, lőtt árvára újabb árva, folyt a háború, és a világ sose tudja meg, kik voltak a Corvin-köziek. Mert ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak, Ők, tűzben és rongyokban, árván és boldogan, névtelen, kénytelen Istenszem előtt. Éppen Isten szeme előtt felbukkantak ők, lángragyújtva rájuk nézett, lángjuk egyre nőtt, meghaltak és egy se tudja meg, kik voltak a Corvin-köziek. Szombat este fülbe súgta ezt a balladát, szomszéd fiú s eltántorgott és így szólt anyánk: rongyos ember mind rosszat tanít, gyertek enni most szokás szerint. Rongyok égnek, lángjuk égig csap és lezuhan, - ezt a képet látom ismét, szombat este van, rongyos Isten, öreg rongyszedő, Corvin köz, te árva temető, rongyos Isten, öreg rongyszedő, Corvin köz, te árva temető. Ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak, Ők, tűzben és rongyokban, árván és boldogan, névtelen, kénytelen Istenszem előtt.  

Vasárnap volt egy rövidfilm róla az m2-ön, egész pontosan a bakonybéli díszpolgárrá avatásáról, sajnos nem láttam. [img]../../skins/fidelio/js/tiny_mce/plugins/emotions/img/smiley-cry.gif[/img]

Ez most ugyan nem Cseh Tamás, de más szempontból a Széna térhez nagyon hasonló: [url=http://www.youtube.com/watch?v=fQ8qk8tRN6k&feature=PlayList&p=44F6106D1A01CD28&playnext=1&playnext_from=PL&index=22]http://www.youtube.com/watch?v=fQ8qk8tRN6k&feature=PlayList&p=44F6106D1A01CD28&playnext=1&playnext_from=PL&index=22[/url]

Ez az egyik kedvencem tőle. Nem is kell ehhez "ütősebb" zene. Mikor először hallottam, azonnal eltalált. Át is vettem a bátyámnak, akik hivatásos katona, és valamikor ő hallgattatta meg velem az első Cseh Tamás szerzeményeket. Ezt saját bevallása szerint háromszor hallgatta végig, és bizony, bizony, sírva. Aztán bevitte az őrségre a többieknek, a hatás a bajtársak között is hasonló volt. Bátyám szerint ez egy nagyon hiteles nekrológ az ő katonai ismeretei szerint. És szép. Nagyon szép.

Hozok egy másik - régebbi - cikket is Tamásról. Indián, gitárral (de nem Jimi Hendrix) 2008.09.24. | Balázs Attila ... avagy miként látja az író a dalköltő-énekest, aki egy (több!) nemzedék bálványa volt, és maradt - lélekben indián. Hogyan látja Balázs Attila Cseh Tamást? Annyira indián, amennyire például a szó nemes értelmében paraszt Berecz András (ének- és mesemondó - a szerk.). Aztán majdnem jobb, mint az eredeti? (Uff, kérdés itt meg nem válaszolva, kérdés magára hagyva.) Budapesten születni, de vidéken élni, s aztán megmaradni végig félig-meddig kívülállónak a nagyváros fényeiben, úgy tűnik, ez az attitűd, ez a nézőpont jól rokonítja Cseh Tamást és Berecz Andrást. Az eltávolítás technikájáról van szó, az eltolom-magamtól-hogy-jobban-lássam játékról. Tamás az indián, András a józan paraszt. Mindketten a „természet romlatlan gyermekei”. És mindketten álmodozók. Mese & mese dalban. Eldalolom nektek a mesét. Oda is mondogatok közben. Jó ez így? Talán. [b]Amíg a folyók folynak[/b] Az indián Cseh Tamás szemével úgy látja: ma az egész világ azt súgja, nem kell erkölcsösnek lenni. A média nagy része azt mondja, légy hazug, törtető, szedd elő a szennyest, mutogasd a másik arcába nyomva, és híres leszel. Hazudj minél nagyobbat, aztán trónolhatsz öntelten a saját okádékodon. A maga módján hitetlen (néha maga is hirtelen) Tamás úgy tudja, az indiánok nem értették, hogy a fehér ember miért nem tartja be az egyezségeket. Hiszen kimondták, márpedig akkor az addig érvényes, amíg a fű nő, amíg a folyók folynak. Tehát örökre. De a sápadtarcú, undorító sárgaszemű már néhány hónap múlva mást mondott. Döbbenten és értetlenül álltak néha még akkor is, amikor a lovasság javában aprította őket. Sok keserűség és veszteség árán tanulták meg, hogy a fehérek szavát nem lehet elhinni. Hogy nem szabad. Hogy a fehér embernek kígyónyelve van. Megígér neked valamit a Gellérthegyen, arrébb megy, és a szomszéd utca sarkán, például a Budafoki úti Libellánál már mást mond. A „civilizált” fehér ember ezt csinálja. Ezt, ami az indiánokkal nem történhetett meg. – Azaz – fűzhetnénk hozzá –, amikor megtörtént velük, amikor erkölcstelenséggel próbálták meg felvenni a harcot az erkölcstelenséggel, akkor meghasonlottak, meghasadtak, belepusztultak. Ugye, kedves Tamás? Csak a (harci)dal maradt utánuk. Mert nem működött a hasonelvű ördögi tudomány. Meg maradt sok könyv. Legkevésbé a Nagy Indiánkönyv! De jó, legyen az is. Mert a bakonybéli indiánok hallgatólagos főnöke, Nagy Füst is írt hasonlót. Cs mint C. Azaz Cseh mint Cooper. Csak emez, a miénk igazi indiánkönyv. (Maynál mindenképp igazibb. Már milyen Winnetou?!) Ismerői és hirdetői szerint itteni indiánjaink harcokkal, átszellemült szertartásokkal, véres leszámolásokkal teli idejébe visz el (hadi)ösvényén a sajátosan csehi történet, mely nemcsak kalandregény, és nemcsak néprajzilag hiteles olvasmány, hanem egy 1968-ban Budapesten álmodozó, sűrűn hímzett füstleplébe burkolózó, a magyar valóságban a lovat jól-rosszul megülő, jó hangú író képzeletének máig érvényes műve is. Egy olyan íróé, indiántoll-forgatóé, akinek ez az egyetlen saját könyve, ám attól beszakad az asztal? (El kell olvasni megint, tehát legalább 2-szer.) Egy író-dalnoké, aki annyiszor próbálta meg elszívni a békepipáját, megkötni a maga magyar békéjét ezzel a becstelen, sápadt világgal, hogy attól tüdőrákot lehetett kapni. Nem csak az erőn felüli énekléstől… Tűz körüli tánctól, miközben folyton megy az emberre a füst. (Uff.) [b]Mit üzen a csillagokkal táncoló kojot?[/b] – Derűs éjszakákon, amikor látni lehet az eget, és hallani a tücskök cirpelését, mit üzen a csillagokkal táncoló kojot? Megüzeni a csillagok útját? Midőn felhők borítják szfumatósan a holdat, hangjával is mutatja a visszafelé vezető utat oda, ahonnan az indiánok hajdanán elindultak földi honfoglalásukra, és ahová egyszer mindannyian, egytől egyig visszatérünk? Van egy másik Nagy Könyv, mely Nagy Könyv egyik döbbenetes, sorsfricskázó, nyavalyagúnyoló fotóján – mindazon képek társaságában, amelyek például a támadás előtti szikszikak férfiakat mutatja, vagy a téli tábort, vagy netán azt, amelyen éppen nődögél az indián fű (fotó Lee Van Cliff?) – Cseh Tamás látható, amint egy zavarodott rákot tart mellkasának jobb, vélhetően rosszabbik oldalához. Aláírás: Cseh Tamás és a rák. Ennek szövegkörnyezetében mondja Éva, a gyönyörűséges-hűséges szkvó (squaw), hogy íme, itt egy szál cigaretta, jutalmul, hogy nem gyújtott rá (a kötet gerincét kitevő beszélgetés közben a szenvedő alany), de másnap már nem kap Tamás egy szálat sem, mert azután… Azután újabb kivizsgálás. És itt kérdi a kérdező barát, Bőrharisnya Bérczes László, hogy kérdezettje mely testrészére a legbüszkébb? Tamás itt, úgy tűnik, gondolkodás nélkül vágja rá, hogy például a tüdejére. Gondolja csak el sápadtarcú Bőrharisnya, egy hosszútávfutónak, vívónak, lovasnak, énekesnek mire van szüksége? Jól tudja a választ ugyancsak fürge lábú Bőrharisnya, de nem mondja ki a maga részéről, csak bólint rá: persze hogy a tüdejére. És itt a könyv – Danilo Kiš író sorstárs gesztusával némelyest rímelő – Jutalom című fejezetének vége. (Ide is egy uff?) [b]Élet gitárral, és élet gitár nélkül[/b] A számunkra akár egészében jutalmat is jelenthető második könyv – a beszélgetős – maradék tizenkilenc fejezetéből meg a megragadó, káprázat alcímet viselő utóiratból, amelyeket itt aligha vehetünk mind hosszan és tempósan sorra (főleg ebben a fojtó, rossz, félkupicányi szúrós levegőben nem), szép kontúrosan kirajzolódik Kossuth-díjas, nyolcadik kerületi, harcos-szívós díszpolgár indián főnökünk életének gitárhoz láncolódó, itt-ott valóságos hadiösvényekhez kötődő összes nagyobb lépése-rezdülése. Élet gitárral, és élet gitár nélkül. Amikor még nem zeng, aztán meg nagyon is zeng, hogy aztán megint ne akarjék zengeni: a dal. A magyar indián dal. Mint egy elhaló csatakiáltás. És akkor el lehet gondolkodni akár az ecseten is, amellyel olyan érdekes ábrákat lehet festeni a sátor falára. Kipingálni, mondjuk, a bölénybika-istállót, indián cuccok szezonon kívüli tárlóját. De indiánságot, rézbőr parabolát a végén félre: lényeg, hogy emlegetett, alul pontosan megnevezett beszélgetős könyvből remekül kirajzolódik Cseh Tamás élete és műve, és ha ennyi volna, már az is jó lehetne, ellenben a szöveg egy ponton túl valóságos regényként kezd élni. Regényes, több évtizedet átfogó magyar korrajzként, amelyből annyi mindenfélét tudhatunk meg egy másik, ennél mégiscsak rosszabb kor alternatív értékeinek mindenféle elnyomott, csaknem fű alatti létezési formájáról, születéséről és zsongásáról, teher-alatt-nő-a-pálma típusú fejlődéséről, amennyit mind a mai napig ily színesen és életesen kevés helyen olvashatunk. Mintha Szűk Marok, az ellenséges indián csepegtetné csak. Megbecsülendő, féltenivaló hát, de nem félnivaló ritkaság. Ezért is érdemes olvasni (még). Találkozni megint olyan egykori nagy indián arcokkal, amilyenekkel már csak az örök vadászmezőkön lehetne. Vagy ki tudja, hol. Például amilyen a híres Dixi volt. Vagy amilyen Borvendég Deszkás(s?) Sándor, indián nevén: Fehér Szarvas, a Szikláshegyek varázslója. És itt tényleg: UFF.

Idén februárban a Budavári Önkormányzat megemlékezett Budapest ostromáról és a Hadtörténeti Intézet és Múzeummal együtt közös koszorúzást tartottak a Magdolna toronynál, a volt budai helyőrségi templomnál. Az ünnepséget pont az általad idezett Cseh Tamás Széna tér c. dala foglalta 'keretbe', ami sajnos csak felvételről hangzott el.

[b]Kedves Ljudwig[/b], nem akarom leszólni Bereményit, mert nagyra tartom. Különösen az Eldorádóért és Megáll az idő forgatókönyvéért. Ám ezeket a verseket, hiába Géza - sajnos, nem sajnos - a kutya se ísmerné, ha nem volna Tamás. Ebben ez az érdekes, Ljudwig - hogy nulla zene, és mégis.

[url=http://www.youtube.com/watch?v=j0-YINpA2lY&feature=PlayList&p=4708DEE8CC59333E&index=31&playnext=3&playnext_from=PL]http://www.youtube.com/watch?v=j0-YINpA2lY&feature=PlayList&p=4708DEE8CC59333E&index=31&playnext=3&playnext_from=PL[/url]   ......

Ezt hallgatom... [url=http://www.youtube.com/watch?v=dLo2MLNxV_s]http://www.youtube.com/watch?v=dLo2MLNxV_s[/url]

De jópofa, hogy valamennyien BEREMÉNYIT ünneplitek! Hát, igen, az A-dúr D-dúr, E-dúr, az Tamás. Minden más: Géza!

KIRÁLY!!!![img]../../skins/fidelio/js/tiny_mce/plugins/emotions/img/smiley-cool.gif[/img]

Pont ezt hallgatom! [img]../../skins/fidelio/js/tiny_mce/plugins/emotions/img/smiley-cool.gif[/img] [url=http://www.youtube.com/watch?v=v-emWOIFq8I&feature=PlayList&p=4708DEE8CC59333E&playnext=1&playnext_from=PL&index=29]http://www.youtube.com/watch?v=v-emWOIFq8I&feature=PlayList&p=4708DEE8CC59333E&playnext=1&playnext_from=PL&index=29[/url]

Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza, majd a csőbe belénéz a legnagyobb magyar. Vajon mit lát a csőben? A csőben sötét van, miként benne sötét lesz, ravaszt ha meghúzza. Így szól Széchenyi István: - Meghúzom, meghúzom, aztán piff-puff és nincs már a legnagyobb magyar. – Állj meg Széchenyi István, ne húzd meg, ne húzd meg! Téged néz az utókor, mi lesz ha meghúzod? – Minő hang a sötétből, ki szólít, ki szól itt? Engem senki se nézzen, ravaszt ha meghúzom! – No de Széchenyi István diákok tanulják majdan tőled a példát velőd ha loccsantod. – Pardon kérném ez itten intimus magánügy, meg sem halhat privátin a legnagyobb magyar!? – Ne, ne Széchenyi István ne tedd meg, ne húzd meg! Ne kend rá az utódra deprimált véred! – Nektek ott lesz a Lánchíd, járhattok, kelhettek, emez itt magán végzet, mindjárt meghúzom. – Ne, ne Széchenyi István, az utódok, utódok, már-már loccsant velődben őket forgasd meg! – Már-már loccsant velőmben forogtak utódok, forogtak épp elégszer, na most meghúzom! Jaj-jaj Széchenyi István nehéz lesz tanulni, nekünk tőled a példát, most, hogy ez meghúztad.

[url=http://www.youtube.com/watch?v=Ex17SIL9V38&feature=related]http://www.youtube.com/watch?v=Ex17SIL9V38&feature=related[/url]  Cseh Tamás - Bereményi Géza - Szerelmes dal

[url=http://www.youtube.com/watch?v=ZmauaQ94_Yo]http://www.youtube.com/watch?v=ZmauaQ94_Yo[/url]

Nézz le a Lánchídról a vén Dunára, nézd meg a vén folyót, megvan-e még, hisz ma az ember még azt is csudálja, hogy el nem vették már rég mindenét, nézz csak utána apádnak, anyádnak, asszonyod vizsgáld, hogy asszony-e még, másodpercenként kell ellenőrizd, hogy a tiéd-e még, ami tiéd. Gondosan leltározz éjt nappá téve, zsebedbe nyúlj, hogy a pénz ott van-e, elvették múltadat és a jövődet, míg félrenéztél vagy három hete, és emlékezz volt még egy óvatlan perced, engedted magadnak hogy félrenézz, s már arra ébredtél, hogy nem vagy férfi, ember, hogy lehettél ilyen merész? Volt még egy Istened, egész jó Isten, s könnyelmű percedben feledted őt, s felnéztél, láttad hogy ő is másé, vicceket mesél a gondviselőd. Nézz le a Lánchídról a vén Dunára, nézd csak a vén folyót, hogy viszi szét apádat, hazádat hogyan dobálja, s maga sem tudja, hogy megvan-e még. Vagy tudod mi; ne is nézz le a Dunára, szemedet féltsed, hátha kisül, így maradj inkább már, így félrenézve, anyátlan, Dunátlan, nemtelenül, Csakis a, csakis a szemedet őrizd, ne is nézz már oda, hátha kisül, vigyék csak kapkodják, nézz te csak félre, s várj másik istenre, aki becsül. [url=http://www.youtube.com/watch?v=-vVn3H9UzlE]http://www.youtube.com/watch?v=-vVn3H9UzlE[/url] 

Bizony.

brév,kösz ezért a cikkért.

Ma Very Special Day van, így éppen ideje topicot nyitnom, hátha ezt nem piroscerkázza ki a modera, mint a tesómnak nyitott topicom. [b]CSEH TAMÁS [/b] 1943-ban született Budapesten. Gyerekkorát a Fejér megyei Tordason tölti. • Érettségi után a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, majd az Egri Tanárképzőt végzi el. • 1967 és 1974 között rajzot tanít egy budapesti általános iskolában. • 1970 óta Bereményi Gézával közös dalok szerzője, előadója. Lemezeik az 1976-os, Másik Jánossal közös Levél nővéremnek című óta jelennek meg. • 1961 óta "bakonyi indián", Hadiösvény című regénye 1997-ben, Csillagokkal táncoló Kojot című, indián meséket tartalmazó munkája 2006-ban jelenik meg. • 2001-ben Kossuth-díjjal tüntetik ki. • Nős, a 28 éves András és a 20 éves Bori édesapja. Stumpf András, [url=mailto:itthon@hetivalasz.hu]itthon@hetivalasz.hu[/url] 9. évfolyam 21. szám, 2009.05.21 Régóta szerettünk volna beszélgetni Cseh Tamással - legutóbb, amikor Bakonybél díszpolgárává avatták. Az énekes betegsége, a rosszullétek azonban mindig keresztülhúzták tervünket. Múlt héten, szinte a véletlennek köszönhetően, mégis odaülhettünk betegágya mellé. Nem interjúzni. Beszélgetni. Színpad, közélet, Fidesz, Magyar Gárda, kocsmázás, halál, Isten - sok minden szóba került. Az újságíró persze nem tud kibújni a bőréből: interjú lett a vége. Az aktualitást ezúttal sem kellett nagyítóval keresni. Most jelenik meg A dal nélkül című lemez: a Cseh Tamás-Bereményi Géza-páros első önálló estjéről fennmaradt egyetlen felvétel kiadása. - Akkor nem ítélték elég jónak, azért csak 36 év múltán jelenik meg A dal nélkül című estjük felvétele? - Én is csak egy éve tudtam meg, hogy létezik. Akkor keresett fel Kecskeméti Gábor, hogy amatőr technikával rögzítette azt a szeptemberi estét a Huszonötödik Színházban. Ő vitte el a Hungarotonhoz is. Ott azt mondták, az anyagnak kultúrtörténeti jelentősége van, úgyhogy kiadják. - Tényleg van neki? - Annyiban mindenképp, hogy a legelső, eddig hiányzónak hitt láncszem. Bereményi Gézával már 1970-től ontottuk a dalokat vízivárosi albérletünk konyhájában, de csak Kex-koncerteken énekeltem őket olykor. Meg házibulikban, ahol mindig előkerült a gitár, aztán folyton kérték, mutassuk, mit írtunk legutóbb. A Levél nővéremnek és vele a műfaj, amelyet létrehoztunk, viszont nem csak úgy, nagy hirtelen pattant elő ezekből a házibulikból. Valójában három évvel korábban, 1973-ban született meg: A dal nélkül című összefüggő esttel. A legtöbb dal rákerült későbbi lemezekre, de így, teljességében csak a most megjelenő felvételen hallható. - Jó volt visszahallgatni kezdő önmagát? - Kínszenvedés a technikai ügyetlenségek miatt, másrészt öröm is. Naiv, szép, szabad és nagyon zenei műsor. Nem is csoda: három zeneakadémistával játszottam együtt. Ők Ad Libitum néven jóval az én feltűnésem előtt léteztek már. Fürödtünk a szabadságban: amin drót volt, és meg lehetett feszíteni, azt megpengettük. Novák János csellózott, Mártha István körül tengernyi hangszer. Kecskemétinél fuvola, az viszont megállás nélkül trillázik. És a xilofon! Elnyom mindent. Nem is rossz forma az estnek: A dal nélkül épp a dal hiányáról szól, arról, hogy kifordítottunk mindent. Hogy nincs érvényesség. - És ma? - Ma lehetne megint, csak már helye nincs a dalnak. Ha bejutsz egy hazug tévébe, akkor leszel valaki. Vagy akkor sem. Esetleg, ha őrült kitartásod van. - Önnek volt? - Nem kitartásunk: szerencsénk volt. A Huszonötödik Színház néhány nap alatt megszázszorozta a dalok ismertségét. - A hivatalosság által felkarolt underground helye volt az akkoriban, ugye? - Végül is igen. Épp a hivatalossága miatt nem is akartunk oda szegődni - Gyurkó László erőltette, hogy ott legyen a dalestünk, ő pedig mégiscsak Kádár belső embere volt. Egy évvel korábban elmentünk Párizsba, és azt hittem, nem is jövünk vissza. Végül nem bírtuk. Ott határoztuk el Gézával, hogy legyen akkor ez a Gyurkó-féle színház. Valójában a csodabogarak tanyája volt - Sándor György, Jordán Tamás, Sebő Ferenc is ott kezdte. A közönség is nyitott volt az újra - soraiban néhány mindent értő vájt fülűvel, de még ők is tapsoltak, nevettek - tényleg értették, mi történik. Még a KISZ-titkárok is tapsoltak a daloknak, melyek éppen az általuk képviselt világot tették röhejessé. Ezen mindig csodálkoztam. Igaz, akkoriban majdnem mindenki albérletben lakott - a KISZ-titkár még nem azt jelentette, hogy milliárdos. Egyben volt a közönség. Hívtak minket rögtön mindenfelé, mi pedig mentünk is a Fiat 500-assal Pécsre, Szegedre, az egyetemi városokba. Előadás után pedig váltottuk a világot különféle kocsmákban. Volt rajta mit. - És a mostanin? - Akkoriban a gumibot sújtott le, ma a pénz. Mindenesetre, ha az igazságtalanság lesújtott, akkor sem tudtál fellebbezni, és most sem tudsz. Legfeljebb dalokkal lehetett. - Ha egészsége engedné, fellebbezne ma is? - Ezért is bosszant, hogy ágyhoz köt ez a fránya betegség. Ilyen időkben! Amikor lógnak az orrok, s nyolcadik éve tombol itt ez a rablóbanda. Amikor a parlamentben nyíltan embereket vásárolnak frakciókba. Ennyire kilátástalan, hazug kort én még nem éltem meg, mégis kénytelen vagyok tétlenül nézni. Direkten politikus dalokat persze nem írtunk soha, de erről a korról volna mit. Tudnánk is - dalügyben Gézával mi már a Szaharában is megtaláljuk a vizet. De a színpadot semmi sem pótolja. Azzal, hogy kiállsz, azt mondod: nézz meg, fogj meg, én vagyok, szagolj meg, nézz a hátam mögé, borzold össze a hajam, ha akarod. Engem ezért kedveltek az emberek, nem azért, mert nagy zenész vagyok. - Ez most önkritika? - Megfordult már a fejemben, hogy megtanulok egy-két komolyabb gitárszólót. A dalokba is belepakoltam olykor okosabb akkordokat, de ezek aztán ki is hullottak mind. Nincs rájuk szükség. Ha az egész testeddel énekelsz, ha te magad vagy a hangszer, a legjobb, ha minél kevesebb és minél egyszerűbb akkordot használsz. Ezerből persze csak két este sikerül úgy igazán - de az leírhatatlan. Az embernek a színpadon hirtelen még a láza is elmúlik az adrenalintól. - Ami az előadások után következett, az viszont nem éppen volt egészséges. - A színpadi feszültséget nem olyan egyszerű ám elpaterolni. Elmehettem volna előadás után joggingolni is, de ilyenkor tényleg a kocsma következett. Nem ittam többet, mint az átlag. Csak látványosabban. Barátaim panaszkodtak is egy orvosnak, hogy amit a Tamás fölépít a színpadon, lerombolja egy kocsmában. "Zsákkal üssük le, vagy mi legyen?" Az orvos is azt mondta: valahogy ki kell eresztenem a gőzt. Rá is lehet kapni a mentségre, hogy előadásom volt, innom kell, de azt hiszem, sikerült megtalálnom a középutat. Talán cigarettázni nem kellett volna. De senki sem tudja, mitől kap rákot. Falun éltem 14 éves koromig, jó kondim volt mindig, bírtam a strapát. A nyári indiántáborok is helyrehoztak. Más fitneszel, én elmentem a hegyekbe harcolni. - Az indiánságról sosem tudtuk eldönteni, hogy játék vagy már-már szekta. - Néhány mondatban nem is lehet elmondani. Két év híján ötven éve működik, és felnőttek játsszák; pedig a felnőttek kifejezetten alkalmasak arra, hogy elrontsanak dolgokat. Ezt mégsem sikerült: mindig frissül fiatalokkal. Az ifjúság örökké kíváncsi, megtisztulni vágyó ereje tartja fönn. Amikor először kap el valakit a zápor a hegyek között, és csatakosra ázik, kiderül minden. Hogy férfias kihívásnak találja-e, vagy azt mondja, ez mekkora baromság, inkább megyek a meleg szobába, enni a rántott húst. De csapatra mindenki vágyik. Akárhogy utáltuk az úttörőséget, akkoriban mégiscsak volt még. - Meg hozzá egy kis ideológiai nevelés. - Nem azok az ostoba eszmék hiányoznak, persze. Osztályfőnökként rajvezető voltam, de mivel indián is, kivittem a gyerekeket az erdőbe. A kerületben aztán közölték: Cseh elvtárs, nem kell ezt az indián butaságot belekeverni a szocialista ifjúság nevelésébe. De több évtizede már, hogy hiányzik a csapatban való egyesülés az ifjúság életéből, ahol megmutathatnák az erényeiket. Amelyben együtt harcolhatnának az ellenséggel. Játékból mi is úgy utáljuk az ellenséges törzset, hogy még. De csak a játék idejére. - Erre az űrre lelhetett rá a Magyar Gárda? - Szomorú látni bennük a szépre való vágyakozást. Rendet csinálni, tisztának lenni, állni bátran - ezek alapvetően szép dolgok. A szélsőjobb meg ügyesen rátelepszik erre az igényre. Jó szándékú embert mindig találni, aki nem fogja föl, mibe keveredik. - Mibe? - Egyértelmű, hogy össze akarják ugrasztani a cigányságot a jobboldallal. A háttérben most is azok állnak, akik mindenre képesek a hatalomért. Csak választások ne legyenek! Legyen inkább polgárháború. Disznó játék ez. Közben szép lassan sündörögnek elő azok is, akik néhány éve azt sem tudták, hány óra van. Ma, megérezve a győzelem illatát, kezdenek tábort verni a jobboldal zászlaja alatt. Indul a tülekedés. - Neveket mondana? - Ha a karom elbírná még a kardot. - Egyszer ön is föltűnt a jobboldal zászlaja alatt - 2002, Kossuth tér. - Én a vesztes vezér mögé álltam oda. Felhívtam Gézát előző nap, hogy megyek. Nem örült. A dalnok alapszabálya ugyanis: ne kotyogj bele mindenbe. Aki minden lében kanál, könnyűvé lesz, s így a dalok is azzá válnak - kettőnk dalait egyikünk is tönkre tudja tenni. De az nem kotnyeleskedés volt. Oda kellett állnom - egyre több helyről hallottam akkoriban, hogy szoci vagyok vagy SZDSZ-es. Nem tudom, hogyan jutottak erre a következtetésre, de meg kellett mutatnom, hogy nem így van. - Talán az undergroundból indult művészséghez párosították az SZDSZ-ességet. - A jobbos a túloldaliak szerint tényleg olyan fickó, aki megpödri a bajszát, végigsimít a csikósruhán, de elsősorban és mindenképpen sík hülye. Szóval akkor elmentem, mert azt kérdezték, állnék-e az első sorban. Ennek örültem. Vesztes csatába így kell menni. Mögöttem a katonáim, én pedig elöl. A csalódás akkor ért, amikor mutatták, hogy a tribünön van a helyem. Aztán megláttam, kik ülnek még ott. Láttam régről ismert KISZ-titkárt is. Persze lehet, hogy azóta megtért az igazak seregébe, de mégis: egy sor dülleszkedő alak mutogatta magát a valóban tiszteletre méltók közé, sőt, elé ülve. - Miért maradt akkor a tribünön? - Azért, mert nem fideszes vagyok. - Hanem? - Hanem orbánista. - Fordítva szokott lenni: jó, jó, a Fidesz még csak rendben lenne, de ez az Orbán! - Nálam nem ez a helyzet. Ismerem őket rég. Még nyoma sem volt a Fidesznek, amikor a Bibó Szakkollégiumban énekeltem egy este. Utána boroztunk, aztán jött egy szakállas fiú, hogy énekeljünk még Cseh Tamást. Mondtam, azt már énekeltem ma eleget, inkább katonadalokba kezdjünk. Egy másik, a nagy bajuszú, jó kis pápai pálinkát hozott. Előtte az ország térképe fölött arról beszélgettek, hogy milyen régiókat kellene kialakítani. Lenyűgözött, hogy vannak ilyen népek, akik gondolkodnak, a jövőn töprengenek. - A katonadalokat is tudták? - Csak az első versszakokat. Én valamivel többet, de még így sem az összeset. Erre jött a szakállas, hogy ezekből lemezt kell készíteni. Ez volt Orbán Viktor. Mondtam neki, arra képtelen vagyok: kutatást, gondos szerkesztést igényel, nagy munka. 1990 után, amikor ott laktak Anikóval a Katona József Színház mellett, szinte naponta összefutottunk. A Pilvaxban ültünk egyszer: akkor is győzködött, hogy kellenének azok a katonadalok lemezen, különben veszni fognak. Harminc éve ugyanis a katonák még énekeltek a teherautón - nyilván nem a Horthy Miklós katonáját -, ma meg már nem. Akkor sem lett semmi a dologból. - A lemez végül megjelent. - Már '98 után megcsörrent a telefonom: közölték, hogy a miniszterelnök úr találkozni szeretne velem. Be voltam rezelve, még korábban is mentem, nehogy elkéssek. Hirtelen elcsendesültek a kávéházban ücsörgő délutáni nénikék. Ebből tudtam, hogy megérkezett. Beszélgettünk, aztán előállt az ötlettel megint: jön a millenniumi ünnepségsorozat, fel kellene már venni azokat a katonadalokat. Egy miniszterelnökkel már nem olyan egyszerű packázni, úgyhogy megcsináltam. - Arra viszont nem tudták rávenni, hogy húsz éve ön olvassa fel a rendszerváltás 12 pontját a tévészékház előtti tüntetésen. Bánja? - Nem. Az azt megelőző években nem készítettünk lemezt Gézával, de Csengey Dénessel megírtuk a Mélyrepülést. Annál már nem akartam politikusabb lenni. Dénesnek köszönhetően viszont nem maradtam ki a rendszerváltásból. Ő vitt le Lakitelekre. Akkorát dobbant a szívem, hogy a mellkasom majd' kiszakadt, amikor hallottam: Kádárról, az oroszokról ilyen hangon is lehet beszélni. Egyszer aztán hívott egy kampányrendezvényre énekelni. Nem mentem. Erre írt egy levelet - ma is megvan -, hogy hátba szúrtam. Nem értette, hogy a dal igazabb, fontosabb, mint a kampányok. Bemerészkedett a kígyó politikusok közé, és azt hitte, hogy azzal a hatalmas igazságérzetével partra evezhet a hátsó szándékokkal átszőtt nyúlós kulimászban. Azt hitte, az emberek úgyis az igazsághoz igazodnak. Hát nem. Ebbe halt bele. - Ön fél tőle? - Mitől? A haláltól? - Igen. - Nem rettegek. Inkább kíváncsi vagyok, hogyan fog megtörténni. Napról napra gyengülök. Lehet, hogy így, fokozatosan. De nekem megengedte a Jóisten, hogy elrendezzem, amit el kell. Amiről mindenki úgy gondolja, hogy majd egyszer, de van még rá idő, hosszú az élet. Akit hirtelen baleset ér, nincs ideje ilyesmire. Most pedig még ez a furcsa kis felvétel is előkerült, amely tényleg az egyetlen hiányzó láncszem volt: "Jaj, mama, látod, kész ez a vers is" - valahogy így érzem magam. - Amikor Bakonybél díszpolgárává avatták, úgy látszott, jól van. A Bárka Színházban még énekelt is két hónapja - évek óta először. Reméltük, ezek a gyógyulás jelei. - Ilyen alkalmakra a sírból is visszajön az ember egy órácskára. A Bárkában egyetlen dalt énekeltem, de a végén már így is az ájulás környékezett - ha csak egy perccel hosszabb, nem bírtam volna. A díszpolgárság óta nem tápászkodtam föl. A kemoterápia csúnya mellékhatásokkal járt: szinte nem is a betegségbe halok bele, hanem a gyógyításba. - A Jóistenbe vetett hit miatt nem fél? - Igen. Múlt héten járt nálam egy atya is. - Meggyónt? - Csak beszélgettünk. Lesz persze gyónás is meg minden, ami azzal jár, hogy katolikusnak kereszteltek, noha az Úrral valójában sosem az egyházán keresztül tartottam a kapcsolatot. Sőt, az egyház miatt távolodtam el tőle. Aztán 28 évesen egyszer csak befordultam egy templomba, a csöndben pedig rátaláltam egy ösvényre, amelyre lépve úgy éreztem, beszélhetek Vele. Amikor odakúsztam ott a lába elé, megajándékozott egy iránytűvel. Ha nem is sikerült mindig, azóta igyekeztem jó fia lenni. - Nem haragszik rá, amiért mégis beteg lett? - Néha úgy érzem, hogy beszélek hozzá, ő meg alszik. De nem. Hálás vagyok neki. Hálás, mert hagyott énekelni. Ha úgy látta volna, rossz ember vagyok, a dalokat sem adta volna nekem. Ez megnyugtat. Ezért nem is félek.