Alapvetö fizikai feltevés: a négy stabil elemi részecskének (e,p,P,E) kétfajta elemi töltése van, az elemi elektromos töltése és az elemi gravitációs töltése. Ezek a töltések okozzák a két fundamentális mezöt. Az e.m.-mezö szekezete ugyanaz mint a g-mezö szerkezete és mind a két mezö nem-konzervativ mezö. Csak a négy részecske (elekton, pozitron, proton és elton = negativ töltésü proton) létezik, amiknek csak kétfajta töltése, mint invariáns tulajdonsága, van és csak a kétfajta mezö létezik. Kérdés: megfelel ez az alapvetö hipotézis a fizikai megfigyeléseknek? Kezdjük Galileivel, érvényes-e a szabadesés egytemessége a természetben?
#Az eikonál a klasszikus térelméletbe tartozik. Nyilván nem fogja azt állítani, hogy a fény részecske tulajdonságú.
Nagyon is tévedsz, mert te azt hiszed hogy sötétben minden macska fekete.
Az eikonál elv hullámmozgást analízálta, hogy mikor lehet még is korpuszkuláris közelítést használni a hullámmozgásra. (Hamilton evvel békítette ki Newtont és Huygenst.) Ez persze nem kvantummechanika, az elfogadott kvantummechanikára sincs is szükség.
Theparticles also have subsidiary conditions which are given by the conservation of particle numbers,
∂νji(n)ν(x) = 0,
i = e,p,P,E.
within Ω. I call the subsidiary conditions of particles as isopretic subsidiary conditions because the numbers of particles are conservedin Ω and these are integral conditions. Such-13 -subsidiary conditions must be treated as Lagrange multipliers, λi, at the variation,
>Mivel a nyílt rendszerből kiinduló elmélet nem az energia kvantálásnak felel meg, felmerült bennem, hogy talán nincs is szükség a fizikában a foton hipotézisre. Az a megfigyelésem is, hogy minden mikroszkopikus rendszer nagyságrenddel kisebb, mint az általa kibocsátott fény hullámhossza, alátámasztotta ezt. Az eikonálelv szerint a kibocsátott fénynek hullám tulajdonsága van, és a részecsketulajdonságát ki lehet zárni. Közvetlen következményképpen a foton elképzelést a fizikában fel kell adni, [7]. Fel kell adni, mert a kibocsátott fény túl hosszúhullámúnak tűnik, ezért a kibocsátott fény csak hullámtulajdonságú lehet, és ezzel a részecsketulajdonság kizárt.
#Az eikonál a klasszikus térelméletbe tartozik. Nyilván nem fogja azt állítani, hogy a fény részecske tulajdonságú.
Viszont szerintem valamilyen hullámegyenletből ki kell jönnie annak, hogy milyen stabil részecskék lehetségesek. És ha sikerül, meglepő eredmények is kijöhetnek belőle. (Nézz bele a sötét anyag témába, ha nem ijedsz meg egy galaktikus kiterjedésű hullámfüggvény - elemi részecske - gondoltaától.)
Nagyon rosszul tudod! Az atommagokat protonok, elektronok és pozitronok építik fel.
"A 20. század elejéig a fizikában rend volt. Létezett kétféle kölcsönhatás, a gravitáció és az elektromagnetizmus, és azt hittük, hogy mind a kettőt jól ismerjük. Az elektrodinamikának Maxwell adta meg a ma is érvényes formáját, ami után még a kovariáns átírás következett. A régebbről ismert gravitációval, kevés probléma akadt. A newtoni erőtörvény megértette velünk az égitestek mozgását, csak a Merkúr perihélium precessziójánál vettünk észre némi problémát. Ez a rend a század első évtizedeiben hamar felborult. Elsőnek Max Planck fedezett fel egy állandót /1900/ a fekete testek sugárzásánál, a h-t. Két évre rá Lénard Fülöp megfigyelte a fényelektromos hatást. Ezután megváltozott az elektromágneses mező képe: a fénykvantum hipotézisből eredően /A. Einstein, 1905/ az e-mezőt kvantálni kellett, mert csak így tudtuk megérteni a fénnyel összefüggő jelenségeket. A Speciális Relativitáselmélet megfogalmazása után /H. A. Lorentz, J. H. Poincaré, A. Einstein, 1905/, 1916-ban a gravitációs mező képe is megváltozott. A tehetetlen és a súlyos (gravitációs) tömeg feltételezett ekvivalenciájára építve, Einstein kifejtette, hogy a gravitáció nem más, mint a fizikai tér tömegek körüli görbülése. A mai napig is elfogadott az a nézet a fizikában, hogy ilyen formában a két fundamentális mező a természeti jelenségeket jól leírja.
A 30-as évek elejétől, az atommagok összetevőitől kezdve az instabil részecskékig, minden részecskét, mint mezőt kvantáltunk, [6]. A kölcsönhatást úgy képzeltük el, hogy a részecskék képződnek és annihilálódnak, az E = mc meghatározásában. A század 60-as éveinek közepéig megismertünk kb. 200 új részecskét. A stabil részecskék közülnégyen tömeggel ellátottak, a tömegnélküliek, pedig a foton és a neutrínók. A többiek meg instabil részecskék és rezonanciák voltak, felruházva kvantumszámokkal és sok esetben jóval kevesebb, mint 2.2x10s élettartammal. Ez már sok volt. A tömeggel ellátott részecskéknél alapvető összetevőkre gondoltak a kutatók, hogy a részecskerend egyszerűbb legyen és megjelentek a kvarkok. Ezek először hárman voltak, majd mind többen lettek; és ma sem tudjuk hányan vannak. A kvarkok után következtek a próbálkozások a húrokkal, mint fundamentális részecskékkel. Ez a mai állapot a részecskefizikában, kb. 300 részecskével. Még nincs véglegesen eldöntve miből is áll az Univerzum, [1, 2], de egy alapvető problémát mindenki tisztán lát: a gravitációt nem tudtuk beépíteni ebbe a képbe, mert nem tudtuk a gravitációs mezőt kvantálni.
A kvark elméletet először az instabil részecskék tömege és élettartama közötti relációkon próbálták ki. A próbálkozások többé-kevésbé kielégítő eredményt szolgáltattak, és szalonképessé tették a kvarkokat. A kvarkok megszületése idejében, én az instabil részecskék tulajdonságait analizáltam. Feltűnt, hogy a relációknál használt alapvető fogalmak nincsenek tisztázva: az „élettartam” a kvantummechanikában és a „tömeg” fogalom még a klasszikus fizikában sem. Emellett hiányzott egy általános elv is, ami közvetlen meghatározta volna az instabil részecskék tömegét és élettartamát. A mikroszkopikus rezonanciák konzisztens leírásánál a probléma engem a Hamilton elvhez vezetett, amit egy véges térben fogalmaztam meg. Ez egy nyílt fizikai rendszer variációs problémája, [4, 5]. Sikerült a rezonanciák két paraméterét fixálni, az energiáját (= tömeg?) és az élettartamát. A variációs számítások megoldásai viszont tartalmazták az instabil állapotok mellett a kötött állapotokat is. Mivel a nyílt rendszerből kiinduló elmélet nem az energia kvantálásnak felel meg, felmerült bennem, hogy talán nincs is szükség a fizikában a foton hipotézisre. Az a megfigyelésem is, hogy minden mikroszkopikus rendszer nagyságrenddel kisebb, mint az általa kibocsátott fény hullámhossza, alátámasztotta ezt. Az eikonálelv szerint a kibocsátott fénynek hullám tulajdonsága van, és a részecsketulajdonságát ki lehet zárni. Közvetlen következményképpen a foton elképzelést a fizikában fel kell adni, [7]. Fel kell adni, mert a kibocsátott fény túl hosszúhullámúnak tűnik, ezért a kibocsátott fény csak hullámtulajdonságú lehet, és ezzel a részecsketulajdonság kizárt.Ha nincsenek fotonok, az ellenkező töltéssel és azonos tömeggel ellátott részecskepárok a találkozásuknál nem semmisülhetnek meg. Ilyen az elektron (e) és pozitron (p) meg a proton (P) és elton (E) (ez egy negatív töltésű proton). Az „annihilálódásnál” az elektromos elemi töltésnek is meg kellett volna szűnnie, amit nehéz elképzelni. A részecskepárok a találkozásuknál képeznek semleges és „tömegnélküli” részecskéket. Ismerünk is ilyen részecskéket, ezek a neutrínók. A neutrínók hiányzó tömege engem arra az elképzelésre ösztökélt, hogy a négy stabil részecskének, az elektromos töltés mellett, gravitációs töltésüknek is kell lennie, ellenkező előjellel és ezek a töltések is invariáns mennyiségek. Továbbá, az elektromos töltések mintájára elképzeltem, hogy a gravitációt ezek az elemi gravitációs töltések okozzák és nem a tér görbülése. Ez lényegbevágóan új a fizikában, ezért megvizsgáltam, hogy a tehetetlen tömeg és a gravitációs tömeg tényleg azonos-e, amit az Ekvivalencia Elv feltételez a természetben. A kutatásom eredménye az lett, hogy a kétfajta tömeg nem azonos. Ezt egy különböző anyagokkal ellátott ejtési kísérletem 2004-ben alá is támasztotta, [8]. Tehát a gravitációs töltések okozzák a gravitációs mezőt, hasonlóan, mint ahogy az elektromos töltések az elektromágneses mezőt hozzák létre. A négy stabil részecske kétfajta elemi töltése okozza a két alapvető mező szerkezetét."
A gravitációs vonzást és taszitást az elemi gravitációs töltések fejtik ki, és a tömeg arányos a gravitációs töltéssel. A megmaradó súlyos tömeg a gravitációs töltésekböl egyértelmüen kiszámítható, a g-töltések elöjelét figyelembe véve.
Axiomatikusan ez Newton 3. törvénye.
Az alma éppen annyira vonzza a Földet, mint a Föld az almát.
"Azaz: mivel igazolod, hogy a vonzást kifejtő és a vonzást elszenvedő tömeg azonos?"
A gravitációs vonzást és taszitást az elemi gravitációs töltések fejtik ki, és a tömeg arányos a gravitációs töltéssel. A megmaradó súlyos tömeg a gravitációs töltésekböl egyértelmüen kiszámítható, a g-töltések elöjelét figyelembe véve. (Négy elemi g-töltés létezik.) A tehetelen tömeg meg a mozgásegyenletböl jön be a fizikába.
Az elemi elektromos töltések hasonló szerepet játszanak mint az elemi gravitációs töltések , de az elemi elektromos töltésekböl csak kettö van.
A www.atomsz.com-ból levonom a következtetést az univerzumunk felépítésére. Elöször az elméletemben elfogadott alapelveket nevezem meg, majd jönnek a következtetésék. Pirossal jelzem az általam nem támogatott, de a fizika által elfogadott elveket.
Elöször az anyagról irom le a feltevésemet. A világmindenségünk négyféle oszthatatlan részecskékböl áll, az elektronból, a pozitronból, a protonból és az eltonból. Ezek a részecskék kétféle megmaradó elemi töltést hordoznak:
elektron:{ -e, -g∙me}, pozitron:{ +e, +g∙me}, protron:{ +e, +g∙mP}, elton:{ -e, -g∙mP}; az elemi gravitációs töltésekböl fenomenologikusan következik, hogy az elemi tömegek aránya, mP/me =1 836, az egyetemes gravitációs állandó meg G = g2/4π.
A két elemi töltés aránya: e/gmP = 0.966∙10+21, tehát az elektromágnesesség sokkal erösebb, mint a gravitáció.
Az elsö elemi töltések okozzák az elektromágnesességet, a másodikok a gravitációt. Az elemi töltések által okozott mezök c-vel terjednek és nem-konzervatív mezök, tehát a részecskék energiája folytonotosan változik. Az energia nem kvantált. A Planck állandó egy Lagrange multiplikátor szerepét töltí be és, a részecskék megmaradása miatt, és csak a részecskék mozgásegyenleteiben lép felhttps://atomsz.com/statics-and-dynamics-eng/ . Ez az állandó fixiálja az atomokat (az elektronhéjakat) kb 10-8 cm-es nagyságra. Az atommagokat kb 10-13 cm-es nagyságra egy másik Lagrange multiplikátor fixálja.
A két elöjelü gravitációs töltések hozzák a tömegnélkülinek tünö neutrínókat létre, νe = (e,p) és νP = (P,E) , 0.703 10-13 cm és 0.383 10-16 cm nagysággal. Az elektron és a pozitron nem tud egymáshoz közelebb kerülni mint 0.703 10-13 cm, és a proton és az elton nem tud közelebb jutni mint 0.383 10-16 cm. Az elektron és a pozitron, ill. a proton és az elton nem tudják egymást megsemmisíteni, mert megmaradandó elemi töltéseke horoznak. Az E = m c2 elv nem érvényes.
A részecskék csak kötni tudják egymást, meg csak szét válni tudnak. A kb. 10+13 cm-es nagy atommagok protonokból, elektronokból és pozitronokból állnak. Az elektromágnesesség préseli össze a protonokat, elektronokat és pozitronokat 10+13 cm-es tartományokba, egy másik Lagrange multiplikátor, a h0 = h/387, segítségével. A stabil neutron N0 = (P,e) is 0.702 10-13 cm nagy https://atomsz.com/prognoses-of-composite-particles/ .
A gravitáció egyesítve van egy elméletben az elektromágnesességgel és a gravitáció is be van építve a részecskefizikában. Az einsteini fizika mehet a kukába!
Idézet: "A mértéktérelmélet vagy leggyakrabban egyszerűen mértékelmélet a térelméletek egy gyakran használt, speciális fajtája, ezekben a tér (téridő) minden pontjában definiált fizikai mennyiség (mező) pontról pontra („lokálisan”) eleget tesz valamilyen „belső” (azaz, nem a téridőkoordinátákban, hanem a mező változóira elvégezhető) szimmetriacsoporttal jellemezhető szimmetriának, azaz ha elvégezzük a mértéktranszformációt – úgy, hogy a mező folytonosan differenciálható marad –, akkor az elméletből számolható fizikai mennyiségek nem változnak."
Ezt asztán jól megaszondta valaki.
A töltés-erö relációból kiszámíhatók a fizikai mennyiségek értékei. Söt a töltes-elektromos-mezö összefüggés alapja a mezök kiszámításának. Nincs semmi szükség szimmetriacsoport anyjakinyjára.
A mértéktérelméletben a tömegtelen vektorbozon mező (mértékmező) Lagrange-sűrűsége: L = -(1/4)FikFik
Ez mértékinvariáns. (Ami kell a mértéktérelmélethez.)
A kvantumtérelméletben a tömegtelen vektorbozon mező Lagrange-sűrűsége: L = -(1/2)∂iAk∂iAk
Ez nem mértékinvariáns. (Csak így kvantálható.)
Ha valaki tud esetleg valami írást ennek az összeférhetetlenségi problémának a vesézgetésére, ossza meg! Sokat gondolkoztam már rajta, de még nem született kielégítő tisztázás erre az ellentmondásra. (És sajnos ezt szinte minden a témával foglalkozó és részletesen foglalkozó könyv elsikkasztja.)
