Mikor beláttuk, hogy nem tudunk olyan helyre jutni, ahol Istenért vértanúságot szenvedhetnénk, abban állapodtunk meg, hogy remeték leszünk. Mindjárt hozzá is fogtunk; a házunk melletti kertben elkezdtünk remetelakást építeni, úgy, ahogy tudtunk. Raktuk a köveket egyiket a másikra, de hát bizony a falak egy-kettőre összeomlottak, s így ez is meddő törekvésnek bizonyult. Szóval semmiképpen sem tudtuk megvalósítani vágyainkat. Igazán megilletődve gondolok arra, mily korán adta meg nekem Isten azt, amit azután saját hibámból elvesztettem. Alamizsnát is osztogattam, amennyire tőlem telt; ez természetesen édes-kevés volt. Kerestem a magányt, hogy ott elvégezzem magamra vállalt imáimat, mert azok voltak bőven; főleg a szentolvasót mondtam el sokszor, mert édesanyám nagyon szerette s megszerettette velünk is. Mikor más leánykákkal voltam együtt, szerettem velük apácásdit játszani; úgy tettünk-vettünk, mintha valami zárdában élnénk együtt. Ha jól emlékszem, abban az időben élt bennem némi vágyódás a szerzetesi élet után, de távolról sem olyan fokú, mint amilyenek voltak előbb említett óhajaim.
Emlékszem, hogy amikor édesanyám meghalt, én tizenkét esztendős voltam[1], vagy valamivel kevesebb s mivel már meglehetősen fel tudtam fogni veszteségemet, elmentem a Miasszonyunk egyik szobrához[2] s ott sírva-zokogva könyörögtem hozzá, hogy legyen ezentúl ő az édesanyám. Azt hiszem, bármennyire együgyű volt is ez a kérés, meghallgatta, mert azóta mindig szembeszökő módon találtam védelmet a fenséges Szűzanyánál, valahányszor hozzá folyamodtam, végül pedig teljesen fölvett az övéi közé. Végtelenül fáj most, ha nézem és elgondolom, mi volt annak oka, hogy nem voltam állhatatos azokban a jó szándékokban, amelyekkel elkezdtem az életet! Ó, én jó Uram, hiszen, ha csak a jelek nem csalnak, kezdet óta az volt a feltett szándékod, hogy engem egyszer bejuttatsz a mennyországba, aminthogy adja Szent Felséged, hogy úgy legyen! Öröktől fogva elhatároztad, hogy elhalmozol engem mindazokkal a kegyelmekkel, amelyekben tényleg részesítettél! De hát akkor ... nem lett volna mégis illőbb ... nem az én érdekemre, de a Te isteni méltóságodra való tekintettel, ha megakadályozod, hogy annyira beszennyeződjék az a hajlék, mely hivatva volt Neked egykor állandó lakásul szolgálni[3].
Fáj a szívem, Uram, ha csak beszélek is erről, mert tudom, hogy ebben kizárólag én vagyok a hibás. Hiszen te a magad részéről semmit sem mulasztottál el; sőt megtettél mindent, hogy már kora ifjúságomtól kezdve mindig a tied legyek. Ha szüleimre akarnék panaszkodni, abban sem volna igazam, mert bennük csakis a jót láttam, s ők szívükön hordták az én javamat. Én ellenben, alig léptem ki ebből a zsenge korból, tudatára kezdtem ébredni Istentől kapott természetes előnyeimnek[4], - amelyek, mint mondják, szép számmal voltak – s a helyett, hogy
[2] Ugyanaz a Mária-szobor volt, amely előtt szökésük alkalmával Rodrigóval imádkoztak a Szent Lázár-kápolnában.
[3] Amit a szent bűnös életéről mond, az mind szent túlzás, mert tény az, hogy keresztségi ártatlanságát sohasem vesztette el.
[4] Szent Terézia nem tartozik azon szentek közé, akinél a rendkívüli kegyelmek és misztikus jelenségek már a zsenge gyermekkorban mutatkoznak. Életének hajnala semmiben sem különbözik bármely más, nemes lelkű, vallásos és erényes leány ifjúkorától. Hiszen 25 éves volt, mikor az első nagyobb misztikus kegyelemben, az Úr Jézus első jelenésében részesült. Mindamellett van már gyermekkorában néhány vonás, amely előre jelzi jövendő nagyságát. Az egyike az, hogy sokat imádkozik és pedig teszi ezt acélos következetességgel nemcsak akkor, amikor kedve van hozzá, hanem később is, a lovagregény-olvasás korszakában, amikor az áldozatába kerül és sok szórakozás közepette nem képes összeszedni elméjét. A másik az, hogy a szentek életrajzainak hatása alatt már azzal a zsenge elméjével belátja a múlandó dolgok értéktelenségét olyannyira, hogy keresi a vértanúhalált. A harmadik szintén nagy jelentőségű dolog az, hogy keresi a magányt, s mikor imáit akarja elvégezni, elvonul a háznak valamely félreeső zugába, hogy ott egyedül lehessen Istennel. Íme: az imának leendő mesternője már most mutatkozik benne!
Imája természetesen ajak-ima; gyermektől nem várhatunk többet. De meg különben is, bár az önéletrajz az imának ennél sokkal magasabb fokozataival ismertet meg bennünket, az ajak-imát nem szabad soha lekicsinyelnünk, mert végeredményben mégis csak alapja a többinek, s az Anyaszentegyház nem hiába teszi ezt kötelezővé a zsolozsmában és a nyilvános istentisztelet minden egyéb alakjában. Szent Terézia is hű maradt hozzá egész életén át s még élte alkonyán is, akármilyen későre járt az idő, mire végzett munkájával, soha sem feküdt le, mielőtt az olvasót el nem imádkozta volna. Hogy azonban az ajak-ima nála már gyermekkorában sem volt pusztán gépies hadarás, azt abból látjuk, hogy a magányban végezte s igyekezett egész figyelmét arra összpontosítani. Már pedig ez a legjobb előkészület a belső imára.
hálás lettem volna értük, valamennyit arra használtam, hogy, amint majd el fogom mondani, sértegessem velük az Urat.
[1] Ugyanaz a Mária-szobor volt, amely előtt szökésük alkalmával Rodrigóval imádkoztak a Szent Lázár-kápolnában.
[1] Amit a szent bűnös életéről mond, az mind szent túlzás, mert tény az, hogy keresztségi ártatlanságát sohasem vesztette el.
[1] Szent Terézia nem tartozik azon szentek közé, akinél a rendkívüli kegyelmek és misztikus jelenségek már a zsenge gyermekkorban mutatkoznak. Életének hajnala semmiben sem különbözik bármely más, nemes lelkű, vallásos és erényes leány ifjúkorától. Hiszen 25 éves volt, mikor az első nagyobb misztikus kegyelemben, az Úr Jézus első jelenésében részesült. Mindamellett van már gyermekkorában néhány vonás, amely előre jelzi jövendő nagyságát. Az egyike az, hogy sokat imádkozik és pedig teszi ezt acélos következetességgel nemcsak akkor, amikor kedve van hozzá, hanem később is, a lovagregény-olvasás korszakában, amikor az áldozatába kerül és sok szórakozás közepette nem képes összeszedni elméjét. A másik az, hogy a szentek életrajzainak hatása alatt már azzal a zsenge elméjével belátja a múlandó dolgok értéktelenségét olyannyira, hogy keresi a vértanúhalált. A harmadik szintén nagy jelentőségű dolog az, hogy keresi a magányt, s mikor imáit akarja elvégezni, elvonul a háznak valamely félreeső zugába, hogy ott egyedül lehessen Istennel. Íme: az imának leendő mesternője már most mutatkozik benne!
Imája természetesen ajak-ima; gyermektől nem várhatunk többet. De meg különben is, bár az önéletrajz az imának ennél sokkal magasabb fokozataival ismertet meg bennünket, az ajak-imát nem szabad soha lekicsinyelnünk.
szelídlelkű volt és rendkívül eleveneszű. Rövid élete folyamán sok szenvedésben volt része s igazán keresztényi módon halt meg.
Hárman voltunk lányok és kilencen a fiúk. Isten kegyelméből mindannyian szüleikre ütöttek abban, hogy jók voltak, kivéve magamat. Tény azonban, hogy édesanyám éppen engem szeretett a legjobban. S talán volt is oka akkor, amikor még nem kezdtem el vétkezni Isten ellen. Mert igazán fája szívem, ha elgondolom, mennyi jó természetes hajlandóságot adott nekem az Úr, s hogy mily rosszul használtam föl. Hiszen testvéreim semmi olyast nem tettek, ami engem visszatarthatott volna Isten szolgálatától. Sőt ellenkezőleg.
Volt közöttük egy, velem körülbelül egyidős[1], akihez legjobban ragaszkodtam, bár azért nagyon szerettem valamennyit s ők is engem. Azzal azonban, akit említettem, együtt szoktuk olvasgatni a szentek életét, s midőn ilyenkor a könyv beszélt nekünk azokról a kínzásokról, amelyeket a szent vértanúk állottak ki[2], én rendesen úgy láttam, hogy azért mégis csak olcsón szerezték meg Isten látásának boldogságát s nagyon szerettem volna én is úgy meghalni; természetesen nem azért, mintha tényleg akkora lett volna bennem a szeretet Isten iránt, hanem inkább azért, hogy oly hamarosan elérhessem a mennyei boldogságot, amelyről annyit olvastam. Testvéremmel tehát sokat tanakodtam arról, hogyan lehetne ennek módját ejteni. Végre is abban állapodtunk meg, hogy elmegyünk a mórok földjére – útközben kéregetünk – ott azután csak levágják a fejünket. Igazán azt hiszem, hogy az Úr már ebben a zsenge korban megadta nekünk az ehhez szükséges bátorságot, s csak azon múlt a dolog, hogy nem tudtuk miképpen üssük nyélbe tervünket. Miért is vannak az embernek szülei?! Okoskodtunk, mert hát természetesen ez volt szemünkben a legnagyobb akadály[3]. Nagy meghatottsággal ismételgettük az olvasottak alapján, hogy a kárhozat és az üdvösség mindörökké tart. Erről sokat szerettünk beszélgetni, s különösen abban telt örömünk, hogy újra meg újra mondogattuk egymásnak: mindörökké, mindörökké, mindörökké. Azáltal, hogy ezeket a szavakat oly sokszor ismételtem, Isten kegyelméből már ily kis koromban lelkembe vésődött az igazság útja.
[1] Évszámok tekintetében a szent néha téved. Rodrigo 1511-ben született, még pedig az év ugyanazon napján, mint nőtestvére. Tehát nem volt vele egykorú, hanem pontosan négy esztendővel idősebb. Később Rodrigo katona lett, mint az összes többi Cepéda-fiúk s velük együtt kiment Dél-Amerikába, hogy részt vegyen az újonnan felfedezett világrész meghódításában. Távozásakor újabb jelét adta szent húga iránt való szeretetének, amennyiben végrendeletileg út tette meg halála esetén örökösévé. Míg azonban a többiek, az egy Antal kivételével, magas kort értek, az ő katonai pályája rövid volt, mert 1538 táján elesett, vagy betegségben halt meg – nem tudjuk – a La Plata-folyó vidékén. Fegyverrel utat nyitni a keresztény hitnek: ez az eszme vezette a mélyen vallásos és fennkölt gondolkozású ifjút vállalatában, s ezért Szent Terézia mindig vértanúnak tekintette s úgy beszélt róla.
[2] A szentanya kézirata női vértanúkról beszél: las santas, nem pedig los santos, amint a nyomtatott kiadásokban egészen 1873-ig olvasható volt. A mai Spanyolország területe számos vértanú szüzet adott az Egyháznak, s azok életrajza bizonyára nagy hatást gyakorolt a gyermek lelkére. Ott volt köztük Szent Columba, a cordovai szűz, aki elment a mórok közé, hogy ott vértanúságot szenvedhessen. Ki tudja, nem ennek a példája indította-e a két gyermeket hasonló vállalkozásra.
[3] A szentanya nem mondja el részletesebben ezt az érdekes esetet. A dolog következőképpen történt. A hét éves Terézia és Rodrigo megszöktek otthonról s átmenve a város tövében folyó Adája hídján, elindultak a Salamancába vezető országúton. Tévedésből éppen ellenkező irányba, észak felé keresték a mórok földjét, ahol, szerintük, a vértanúság koronája várt reájuk. Azonban nem jutottak messzire, mert nagybátyjuk, Cepéda Ferenc éppen akkor tért haza a sétalovaglásból s elfogta a két kis szökevényt. Otthon, mialatt halálra ijedt édesanyjuk alaposan megmosta fejüket, Rodrigo kis húgára tolta a hibát s azzal mentegette magát, hogy „a kicsi beszélte rá”. Ávilában évenkint ünnepélyes körmenetet tartanak ez esemény emlékére. Cepéda Ferenc házát Cepéda Alfonzétól csak egy szűk sikátor választotta el. A szent édesanyja nagynénje volt Cepéda Ferenc feleségének, Ahumada Máriának s így a két családot kettős vérrokonság s a legbensőbb egyetértés kapcsai fűzték egybe. Az utóbbinak négy fia és három leánya volt. A hagyomány szerint a két gyermek a hídon túl levő Szent Lázár-kápolnájában, egy Mária-szobor előtt imádkozott, mikor nagybátyjuk rájuk akadt. A szobrot most a székesegyházban őrzik s az említett körmenetben körülhordozzák.
[1] Évszámok tekintetében a szent néha téved. Rodrigo 1511-ben született, még pedig az év ugyanazon napján, mint nőtestvére. Tehát nem volt vele egykorú, hanem pontosan négy esztendővel idősebb. Később Rodrigo katona lett, mint az összes többi Cepéda-fiúk s velük együtt kiment Dél-Amerikába, hogy részt vegyen az újonnan felfedezett világrész meghódításában. Távozásakor újabb jelét adta szent húga iránt való szeretetének, amennyiben végrendeletileg út tette meg halála esetén örökösévé. Míg azonban a többiek, az egy Antal kivételével, magas kort értek, az ő katonai pályája rövid volt, mert 1538 táján elesett, vagy betegségben halt meg – nem tudjuk – a La Plata-folyó vidékén. Fegyverrel utat nyitni a keresztény hitnek: ez az eszme vezette a mélyen vallásos és fennkölt gondolkozású ifjút vállalatában, s ezért Szent Terézia mindig vértanúnak tekintette s úgy beszélt róla.
[1] A szentanya kézirata női vértanúkról beszél: las santas, nem pedig los santos, amint a nyomtatott kiadásokban egészen 1873-ig olvasható volt. A mai Spanyolország területe számos vértanú szüzet adott az Egyháznak, s azok életrajza bizonyára nagy hatást gyakorolt a gyermek lelkére. Ott volt köztük Szent Columba, a cordovai szűz, aki elment a mórok közé, hogy ott vértanúságot szenvedhessen. Ki tudja, nem ennek a példája indította-e a két gyermeket hasonló vállalkozásra.
[1] A szentanya nem mondja el részletesebben ezt az érdekes esetet. A dolog következőképpen történt. A hét éves Terézia és Rodrigo megszöktek otthonról s átmenve a város tövében folyó Adája hídján, elindultak a Salamancába vezető országúton. Tévedésből éppen ellenkező irányba, észak felé keresték a mórok földjét, ahol, szerintük, a vértanúság koronája várt reájuk. Azonban nem jutottak messzire, mert nagybátyjuk, Cepéda Ferenc éppen akkor tért haza a sétalovaglásból s elfogta a két kis szökevényt. Otthon, mialatt halálra ijedt édesanyjuk alaposan megmosta fejüket, Rodrigo kis húgára tolta a hibát s azzal mentegette magát, hogy „a kicsi beszélte rá”. Ávilában évenkint ünnepélyes körmenetet tartanak ez esemény emlékére. Cepéda Ferenc házát Cepéda Alfonzétól csak egy szűk sikátor választotta el. A szent édesanyja nagynénje volt Cepéda Ferenc feleségének, Ahumada Máriának s így a két családot kettős vérrokonság s a legbensőbb egyetértés kapcsai fűzték egybe. Az utóbbinak négy fia és három leánya volt. A hagyomány szerint a két gyermek a hídon túl levő Szent Lázár-kápolnájában, egy Mária-szobor előtt imádkozott, mikor nagybátyjuk rájuk akadt. A szobrot most a székesegyházban őrzik s az említett körmenetben körülhordozzák.
nekem arra, hogy legalább annyira-amennyire tudjak szolgálni az Úrnak, kinek oly sokkal tartozom. Dicsérjék Őt mindörökké összes teremtményei. Ámen.
I. FEJEZET.
Elmondja, miképpen kezdte az Úr már gyermekkorában fölkelteni lelkében az erényekre való hajlandóságot, s hogy mekkora kincs az, ha valakit az Isten erényes szülőkkel áldott meg.
Ha nem lettem volna olyan rossz, már azért is jónak kellett volna lennem, mert eltekintve egyéb nagy kegyelmeitől, az Úr erényes és istenfélő szülőkkel áldott meg[1]. Édesatyám nagyon szerette a jó könyveket, s hogy gyermekei olvashassanak, könyvtárában voltak spanyol nyelven írottak is. Édesanyámnak pedig főleg arra volt gondja, hogy imádkozzunk, s korán szívünkbe oltotta a szeretetet és tiszteletet a Boldogságos Szűz Anya s néhány kedve s szentje iránt. Ily üdvös hatások alatt az én lelkem, ha jól emlékszem, talán hat- vagy hétéves koromban kezdett életre ébredni. Nagy segítségemre volt e tekintetben az, hogy szüleimnél mindig csak azt láttam, hogy mily nagyra becsülték az erényeket. Nekik maguknak sok kiváló tulajdonságuk volt. Édesatyám nagyon szerette a szegényeket; jószívű volt a betegekkel szemben; gyöngéd még cselédjei iránt is. Sohasem tudta magát rászánni arra, hogy rabszolgákat tartson, s mikor egy alkalommal egyik testvérének rabszolgája nálunk volt, úgy bánt vele, mint saját gyermekével. Azt mondogatta: nem tudja nézni, hogy a szegény nyomorultnak nincs szabadsága. Ekkora volt benne az emberszeretet. Őszinte, egyenes ember volt. Soha senki sem hallott tőle káromkodást, vagy megszólást. Becsületessége minden fogalmat meghaladt.
Édesanyám szintén igen erényes nő volt. Sokat szenvedett és folyton betegeskedett egész életében. Végletekig menő becsületesség és tisztesség jellemezte. Annak ellenére, hogy nagyon szép volt, soha senki sem vette rajta észre, hogy törődik szépségével; s bár csak harminchárom éves volt, amikor meghalt, máris úgy öltözködött, mint az idős asszonyok szoktak. Igen
[1] Szent Teréziának édesatyja De Cepéda Sanchez Alfonz lovag volt. Első házasságából, amelyet Del Pézo y Enáo Katalinnal kötött, három gyermeke született: Mária, Péter és János. Ezek közül Péter, alighanem még kis gyermekkorában meghalt. Második felesége De Ahumada Davila Beatrix; Tőle születtek Ferdinánd, Rodrigo, Terézia, Lőrinc, Antal, Péter, Jeromos, Ágoston és Janka. A tizenegy élő gyermek között tehát szent volt a hetedik. A gyermekek közül egyesek, az akkori spanyol szokás szerint édesatyjuknak vezetéknevét viselték. A szent az utóbbiak közé tartozott s egészen az avilai Szent József-kolostor alapításáig Doňa Teréza de Ahumadá-nak nevezte magát. Szüleinek háza Ávila belvárosának déli részén, a Szent Domonkos-téren állott. Itt született 1515. március 28-án, szerdai napon, reggeli félhat óra tájban, s április 4-én keresztelték meg a Szent Jánosról nevezett plébániatemplomban, ahol e nagy eseménynek emlékét a következő felirat őrzi:
Vigesima octava Martii
Teresia oborta
Aprilis ante nonas est
Sacro fonte renata.
M. D. X. V.
„Március huszonnyolcadikán született Terézia s az április nónáját megelőző napon (vagyis negyedikén) született újra a szent vízből, 1515.” Alfonz lovag háza az ő halála után hamarosan idegen kézre került s csak 1636-ban sikerült azt a kármelita sarutlan férfirendnek megszereznie. Ekkor templom és kolostor lett belőle. A templomnak neve „La santa”. Azt a szobát, amelyben született, kápolnává alakították át. Most is a kármelitáké.
A szentnek édesanyja, De Ahumada Doňa Beatrix 1495-ben született s 14 éves korában ment férjhez a nála 15 esztendővel idősebb Cepéda Alfonzhoz. Mivel közte és ez utóbbinak első neje között rokonsági kötelék állt fenn, az ebből származó házassági akadály alól fölmentésre volt szükség. A fölmentő okirat 1509. október 17-én kelt. Az esküvőt Beátrix hozomány-birtokán, az Ávila határában fekfő Goterrendurában tartották meg.
[1] Szent Teréziának édesatyja De Cepéda Sanchez Alfonz lovag volt. Első házasságából, amelyet Del Pézo y Enáo Katalinnal kötött, három gyermeke született: Mária, Péter és János. Ezek közül Péter, alighanem még kis gyermekkorában meghalt. Második felesége De Ahumada Davila Beatrix; Tőle születtek Ferdinánd, Rodrigo, Terézia, Lőrinc, Antal, Péter, Jeromos, Ágoston és Janka. A tizenegy élő gyermek között tehát szent volt a hetedik. A gyermekek közül egyesek, az akkori spanyol szokás szerint édesatyjuknak vezetéknevét viselték. A szent az utóbbiak közé tartozott s egészen az avilai Szent József-kolostor alapításáig Doňa Teréza de Ahumadá-nak nevezte magát. Szüleinek háza Ávila belvárosának déli részén, a Szent Domonkos-téren állott. Itt született 1515. március 28-án, szerdai napon, reggeli félhat óra tájban, s április 4-én keresztelték meg a Szent Jánosról nevezett plébániatemplomban, ahol e nagy eseménynek emlékét a következő felirat őrzi:
Vigesima octava Martii
Teresia oborta
Aprilis ante nonas est
Sacro fonte renata.
M. D. X. V.
„Március huszonnyolcadikán született Terézia s az április nónáját megelőző napon (vagyis negyedikén) született újra a szent vízből, 1515.” Alfonz lovag háza az ő halála után hamarosan idegen kézre került s csak 1636-ban sikerült azt a kármelita sarutlan férfirendnek megszereznie. Ekkor templom és kolostor lett belőle. A templomnak neve „La santa”. Azt a szobát, amelyben született, kápolnává alakították át. Most is a kármelitáké.
A szentnek édesanyja, De Ahumada Doňa Beatrix 1495-ben született s 14 éves korában ment férjhez a nála 15 esztendővel idősebb Cepéda Alfonzhoz. Mivel közte és ez utóbbinak első neje között rokonsági kötelék állt fenn, az ebből származó házassági akadály alól fölmentésre volt szükség. A fölmentő okirat 1509. október 17-én kelt. Az esküvőt Beátrix hozomány-birtokán, az Ávila határában fekfő Goterrendurában tartották meg.
Azt szerettem volna, ha már egyszer megparancsolták s oly nagy szabadságot adtak nekem arra, hogy leírjam az én imádkozásom módszerét és azokat a kegyelmeket, amelyekben az Úr részesített: akkor legalább engedték volna meg azt is, hogy részletesen és világosan beszámoljak az én nagy bűneimről és gonosz életemről. Ez nagy megnyugvásomra szolgált volna. Azonban hallani sem akartak róla, sőt e tekintetben nagyon is megszorították a szabadságomat.[2]
Az Úr szerelmére kérem ennek az életrajznak olvasóját, tartsa állandóan szem előtt azt, hogy az én életem igen rossz volt; olyannyira, hogy az Istenhez tért nagy bűnösök között egyet sem találta, akinek példája vigasztalásomra szolgálhatna. Azt kell ugyanis látnom, hogy azok, miután az Úr hívására megtértek, többé nem bántották meg újra: én ellenben nemcsak, hogy mindig újra meg újra visszaestem bűneimbe és rosszabb lettem, hanem szinte úgy tűnik föl, mintha külön tanulmány tárgyává tettem volna azt, hogy miképpen lehet legjobban ellenállni azoknak a kegyelmeknek, amelyeket Ő Szent Felsége reám árasztott. Pedig hát beláttam, hogy hűségesebb szolgálatra vagyok iránta kötelezve, mint bárki más, s hogy adósságomnak még csak kis részét sem tudom nála letörleszteni. Áldott legyen Az, aki annyi ideig türelmes volt velem szemben. Szívem mélyéből esedezem Hozzá, adja meg nekem kegyelmét, hogy egészen világosan és őszintén írjam meg ezt az emlékiratot. Gyóntatóim kívánják tőlem, de nemcsak ők, hanem, tudom, maga az Úr is már régóta akarja. Mindeddig azonban nem mertem rá vállalkozni.
Adja Isten, hogy ez az irat az Ő dicsőségére szolgáljon, nemkülönben, hogy belőle gyóntatóim is jobban megismerjenek. Mert hiszen, tekintve gyönge erőmet, csak ők segíthetnek
[1] Ez a címe e műnek az „editio princeps”-ben, vagyis az 1587-ben Salamancában, Foquel Vilmos cégnél megjelent első kiadásban, amely az Önéletrajzon kívül magában foglalta a szentanya néhány „Lelki Számadás”-át, „A belső várkastély”-t, néhány „Fohász”-t, „A tökéletesség útjá”-t és végül néhányat a „Tanácsok” közül.
[2] Szent Terézia 50 esztendős, amikor ezeket a sorokat írja, illetve jobban mondva, midőn Önéletrajzát másodszor és véglegesen átdolgozza első sarutlan alapítása, az ávilai Szent József – zárda csendjében. (Először három évvel előbb, 1562-ben, Cerda Lujza hercegnő toledói palotájában fogalmazta meg.) Célja vele az, hogy gyóntatóit tájékoztassa lelki életéről. Mert hiszen rossz idők jártak Spanyolországban azokra, akiknek, mint neki, látomásokban és egyéb rendkívüli lelki jelenségekben volt részük. Gyanús szemmel nézték őket. Az alumbrados-ok eretneksége és cordovai Magdolna szélhámossága a közelmúlt eseményei közé tartoztak. Szent Teréziát senki sem gyanúsította szélhámossággal, azt azonban sokan gondolták még legjobb barátai közül is, hogy ördögi szemfényvesztés áldozata. Igaz, hogy Borgia Szent Ferenc és Alkantarai Szent Péter megnyugtatták őt, de azért aggodalmai vissza-visszatérnek, s teljes bizonyosságot óhajt. Ezért írja meg Önéletrajzát.
Amit saját lelki rosszaságáról ír benne, azt annak a ragyogó belső világosságnak kell betudnunk, amely lelkében a legkisebb porszemet is kimondhatatlanul csúnyának tüntette fel. Tényleges hibákról van szó, mert hiszen őszintén ír, de olyanokról, amelyek fölött az övénél kevésbbé gyöngéd lelkiismeret könnyedén szokott napirendre térni. Nincs köztük – ezt biztonsággal tudjuk – egyetlen halálos bűn sem, s amennyiben a szentanya ezen pontban ellentmond azoknak, akik ezt hitelesen állítják, ez jóhiszemű tévedés az ő részéről; főleg pedig nincs köztük még a legbocsánatosabb hiba sem az ő liliomfehér lelkének szűzi tisztasága ellen. E tekintetben olyan ártatlan volt egész életében, mint az újszülött csecsemő. Ha másképp beszél, azért teszi, mert nem tudja, mit beszél.
[1] Ez a címe e műnek az „editio princeps”-ben, vagyis az 1587-ben Salamancában, Foquel Vilmos cégnél megjelent első kiadásban, amely az Önéletrajzon kívül magában foglalta a szentanya néhány „Lelki Számadás”-át, „A belső várkastély”-t, néhány „Fohász”-t, „A tökéletesség útjá”-t és végül néhányat a „Tanácsok” közül.
[1] Szent Terézia 50 esztendős, amikor ezeket a sorokat írja, illetve jobban mondva, midőn Önéletrajzát másodszor és véglegesen átdolgozza első sarutlan alapítása, az ávilai Szent József – zárda csendjében. (Először három évvel előbb, 1562-ben, Cerda Lujza hercegnő toledói palotájában fogalmazta meg.) Célja vele az, hogy gyóntatóit tájékoztassa lelki életéről. Mert hiszen rossz idők jártak Spanyolországban azokra, akiknek, mint neki, látomásokban és egyéb rendkívüli lelki jelenségekben volt részük. Gyanús szemmel nézték őket. Az alumbrados-ok eretneksége és cordovai Magdolna szélhámossága a közelmúlt eseményei közé tartoztak. Szent Teréziát senki sem gyanúsította szélhámossággal, azt azonban sokan gondolták még legjobb barátai közül is, hogy ördögi szemfényvesztés áldozata. Igaz, hogy Borgia Szent Ferenc és Alkantarai Szent Péter megnyugtatták őt, de azért aggodalmai vissza-visszatérnek, s teljes bizonyosságot óhajt. Ezért írja meg Önéletrajzát.
Amit saját lelki rosszaságáról ír benne, azt annak a ragyogó belső világosságnak kell betudnunk, amely lelkében a legkisebb porszemet is kimondhatatlanul csúnyának tüntette fel. Tényleges hibákról van szó, mert hiszen őszintén ír, de olyanokról, amelyek fölött az övénél kevésbbé gyöngéd lelkiismeret könnyedén szokott napirendre térni. Nincs köztük – ezt biztonsággal tudjuk – egyetlen halálos bűn sem, s amennyiben a szentanya ezen pontban ellentmond azoknak, akik ezt hitelesen állítják, ez jóhiszemű tévedés az ő részéről; főleg pedig nincs köztük még a legbocsánatosabb hiba sem az ő liliomfehér lelkének szűzi tisztasága ellen. E tekintetben olyan ártatlan volt egész életében, mint az újszülött csecsemő. Ha másképp beszél, azért teszi, mert nem tudja, mit beszél.
Szent Terézia Önéletrajza és annak folytatása, Az Alapítások könyve, nemcsak, sőt nem is elsősorban történelmi munkák. Írójuknak nem az a főcélja, hogy életének folyásáról és annak eseményeiről számoljon be, s ezért ezek sok esetben mostoha elbánásban részesülnek nála. Neveket Önéletrajzában nem említ, évszámot is igen keveset, s máshonnét nem ismernők életrajzát, ebből még csak azt sem tudnók meg, hogy hívták őt, kik és mik voltak szülei, kik testvérei? Ez nála mind mellékes. Az ő célja, hogy lelki életéről tájékoztassa gyóntatóit, mert hiszen művét kizárólag ezeknek szánta és nem is gondolt arra, hogy ez valaha szélesebb körben elterjedjen. Ez a lelki élet, vagy amint ő nevezi, ez az ő imája, olyan sajátságos fejlődésnek indult, olyan rendkívüli tünetekben nyilvánult, hogy azok körében, akik előtt lelkét feltárta, sok aggodalomra adott okot. Egyesek, mint pl. Alkantarai Szent Péter és Borgia Szent Ferenc Isten kezének csodálatos működését látták benne, ellenben más, buzgó, szentéletű, de azért az előbbieknél kisebb kaliberű lelkek, mint pl. Dáza Gáspár, Salzedo Ferenc és mások azt állították, hogy Terézia anya ördögi szemfényvesztés áldozata. Ezen kérdés tisztázását célozza az Önéletrajz s ezért részletesen fejtegeti, miképpen fejlődött Szent Terézia imája zsenge elméjének első megnyilatkozása óta gyermek- és ifjúkora folyamán, kint a világban és bent a zárdában odáig, ahol állt e mű befejezése idejében, 1565-ben.
Ez a fejlődés annál érdekesebb, mert hiszen Szent Terézia az ima történelmében korszakalkotó szerepet játszik. Akkora a jelentősége e téren, mint mondjuk, Kolumbus Kristófé földrajzi ismereteinek tekintetében. A nagy génuai tengerészt nevezik Amerika felfedezőjének, holott nem ő volt az első fehér, aki lábát betette az újvilág földjére. Hiszen ötszáz esztendővel ő előtte a normannok rendes kereskedést folytattak az új világ lakóival és Grönland püspöke, mindaddig, amíg a jégárak nem tették hazáját lakatlanná, rendes lelkipásztorkodást folytatott Vinlandban, a mai New-York területén. Mindez azonban legkevésbé sem csökkenti a nagy felfedező érdemét, mert hiszen ő volt az, aki megmutatta Amerikának rendes és mindenki számára járható útját az óceánon keresztül, s ő tárta föl és tette hozzáférhetővé annak kincsét a vén Európa gyermekei számára.
Szent Terézia sem volt az imának az első felfedezője. Imádkozott ősatyánk, Adám, és kilenc századon keresztül könyörgött bocsánatért nagy bűnéért. Ábrahám magas fokára jutott az imának s bizalmasan társalgott Istennel és az angyalokkal. Izsák a rétekre szokott kimenni, hogy azok magányában folytathassa elmélkedését. Jákobnak lelki életét gyakori látomások emelték a misztika színvonalára, amely a Krisztus előtti századok folyamán Mózesben érte el tetőfokát, mert hiszen az ő lelki házasságának volt gyümölcse az ószövetségnek fenséges teokráciája összes vallási és politikai intézményeivel együtt. A próféták, főleg pedig azoknak fejedelme, a mi rendünk atyja, alapítója és vezére, a thesbisi Illés, mindannyian szédítő ormain mozogtak a misztikának. Az újszövetség apostolai még magasabbra emelkedtek, s egy Szent Pál a harmadik égben hallott szavakat, amelyeket embernek nem szabad kimondania. Egyáltalában, az ősi egyházban a misztika közös kincse volt a híveknek, a nyelvén mindenki értett s példának okáért a vértanúknak közhasználatra írt és népies nyelven szerkesztett aktái olyan kifejezésekkel, amelyeknek horderejét csakis a misztikában járatos egyén érti meg. („In oratione positus emisit spiritum” vagy Szent Perpetua aktáiban: „Nesciebat me jam cum Deo loqui.”) A misztika tehát közkincse volt a híveknek, akiknek zöme pedig akkor még a népnek a legalsóbb osztályaiból került ki. De még azután az „intelligentia Scripturarum”, a szentiratok megértése, nem hiába misztikus kegyelem. Egyetemeinknek nem egy tudós, de minduntalan az „Index”-be botló orientálistája úgy van velük, mint a műkedvelő, aki szakértő szemmel vizsgálja az incunábulák nyomását és kötését, de a tartalmukhoz nem is konyít. Azokhoz nem a biblikum, hanem Szent Terézia imája adja meg a kulcsot. Már pedig a szent írók a nép számára írtak, tehát az akkor értett a nyelvükön.
Múltak azonban az idők, változtak az erkölcsök, a humanizmus és az újkori tévtanok jégárja végigzajlott az egyházon, megfagyasztotta a szíveket, megszakította az összeköttetést a természetfölötti új világgal. Egyesek ugyan – a szentek – szabadon röpültek át abba az ima szárnyain, de a nagy tömegeknek új felfedezőre volt szüksége, hogy megmutassa annak rendes útját s föltárja előttük annak mérhetetlen kincseit.
Erre a szerepre hívta meg az isteni Gondviselés Ahumada Teréziát.
Imájának első fázisa, amelyet, azt hisszük, találóan lehet az „első ég”-be való emelkedésnek nevezni, kora gyermekkorában kezdődik. Alig kezd eszével élni, alig sajátítja el az olvasás tudományát, föléje emelkedik az anyagiaknak, magasan lebeg a föld fölött, a nélkül azonban, hogy elhagyná annak légkörét. Igen nagy dolog már ez is egy kis gyermek részéről! Rodrigóval együtt megszökik hazulról, hogy a mórok földjén vértanúságot szenvedhessen, s mikor ez a kísérlet dugába dől, remeteségről, szerzetesi életről ábrándozik, csakhogy lemondhasson mindenről a mennyei boldogság kedvéért. Hangsúlyozzuk e motívumot, amelyet ő maga is mint önzőt ítél el későbbi életében. Vágyai magasan szárnyalnak: a levegőégben lebegve sóvárgó szemekkel néz a második és harmadik ég felé, s a szamariai asszony képe előtt ismétli az akkor még nem értett szavakat: „Uram, adj nekem abból a vízből, itass meg az élet forrásából.”
Imájának ezen első fázisából a vergődés korszaka az átmenet a második égbe való emelkedéséhez, misztikus kegyelmeihez és azok továbbfejlesztéséhez.
Zárdába lép s ott az Úr megtanítja őt legelsősorban arra a magasztos imára, amelyet Ő maga gyakorolt a legfönségesebb módon , midőn a kereszten függve életét adta értünk. A szenvedés imája ez, amelynek adóját Isten kérlelhetetlenül behajtja mindazokon, akiket magasabb tökéletességre hívott. Rettenetes betegségek viseltetik el vele mindazt, amit csak halandó ember élte fonalának elszakadása nélkül elszenvedni képes. Mint tehetetlen nyomorék fekszik ágyán, minden érintés halálos gyötrelmet okoz neki, s ez az állapot éveken át tart. Mikor azután annyira amennyire lábra áll, elkezdődik lelki vergődése. Az Úr Jézus kéri, követeli szerelmét, s ő nem tudja magát teljesen odaadni neki. Szereti övéit, gyöngéden ragaszkodik barátaihoz s egész lelkével tudja élvezni kedves ismerőseinek szellemes társalgását. Azok pedig még kevésbé tudják felejteni az ő kedves Teréziájukat s minduntalan fölkeresik a zárdában, úgyhogy napirendjében igen tekintélyes helyet foglal s óráinak jelentékeny részét fölemészti a beszélő szobában való időtöltés. Pedig szárnyai már kinőttek, szeretne szédítő magasba repülni, azonban ezek a kötelékek fogva tartják, úgyhogy kínosan vergődik. Gyóntatói – jó emberek, jó papok, de köznapi lelkek – mindebben semmi rosszat nem látnak. Csitítgatják, igyekeznek őt megnyugtatni; ellenben ő érzi, hogy magasabbra született, de nincs ereje követni hivatását.
Innen-onnan húsz esztendeig tart már ez az állapot, míg végre 1555-ben bekövetkezik a fordulat. A szenvedő Krisztus képének látása lelket önt belé. A jezsuiták vezetése alá kerül s azok kioktatják, hogy önkéntes lemondásokkal és kisebb önsanyargatásokkal kell megalapoznia lelki életét és kíméletlenül el kell szakítania azokat a kötelékeket, amelyek gúzsba kötik lelki szabadságát. A „Veni Creator” elmondása elragadtatásba ejti s annak szárnyain Terézia fölemelkedik a „második ég”-be s megkezdi lelki életének második, misztikus fázisát.
A nemes szenvedélyek korszaka ez. A „Sturm und Drang” periódus az ő életében. Ennek köszönjük a sarutlan rend megalapítását, ennek az ő irodalmi művei nagy részét.
A földdel való szakítás tökéletes. Rokonai terhére vannak; barátai, ha csak nem beszélnek istenes dolgokról, halálosan untatják, az anyagi érdekekkel való foglalkozás undorral tölti el; az ebédre, vacsorára hívó harang halálos kínt okoz neki. Nincs érzéke többé a természet szépségei iránt. A folyók és patakok, a zöldellő rétek, mezők, a pompás virágok s azoknak illata, a legművésziesebb zene: mindez oly semmi ahhoz képest, amihez ő imájában szokva van, hogy rá sem tud nézni, nem is tudja hallgatni. Szívét a szerafim dárdája sebzi meg s az sajog az édes fájdalomtól. Szeretne tenni, nagyokat tenni Istenért, akinek fölsége, végtelensége, szépsége, jósága oly világosan áll szemei előtt; Jézusért, aki látomásaiban mutatja meg magát minduntalan neki s szózataival irányítja cselekedeteit. Kimondhatatlan gyötrelmet okoz szívének a lelkek elkárhozása, akik nap-nap után hóesés módjára hullnak a pokol tüzébe. Szeretné magát elébe vetni e szerencsétlenek útjának; visszatartani, megmenteni azokat, akikért az ő édes Mesterének vére hiába folyt. Nem bírja tovább az életet. Meghódította Istent; a mindenség Ura rabja az ő szívének, ámde nem láthatja őt addig, amíg ez a nyomorult élet tart. Ez a gondolat fájdalmas elragadtatásba ejti s majdnem megfosztja életétől.
Csupa szenvedély, csupa láng, csupa tűz. Azonban ez a tűzvész lelkének még alacsonyabb rétegeiben, a testi szervezethez közel lobog s folyton újra és újra megperzseli azt, sőt fölemésztéssel fenyegeti. Innét a folytonos elragadtatások, amelyeknek önkívületiségébe a szervezet mintegy belemenekül az emésztő lángok elől. Egy az Istenre vonatkozó szó, egy a másvilágra irányuló gondolat, amelyet előtte kiejtenek, elegendő ahhoz, hogy kiváltsa érzékeinek ezt a hanyatt-homlok való menekülését. Hiába áll ellent; bármennyire kínos reá nézve , ha mások jelenlétében jön reá ez az állapot: nem tudja megakadályozni. Megmerevedik, tagjai jéghidegek; nem egyszer pedig teste is részt vesz lelkének röptében; elhagyja a szilárd talajt, néhány arasznyira fölemelkedik a levegőbe, s hosszasan ott lebeg.
Nagy lelki szárazságok gyötrik; kínzó betegségek juttatják minduntalan a sír szélére; rágalmaknak, üldözéseknek, rosszakaratú támadásoknak egész áradata zúdul ellene. Az Úristen reábocsátotta „a lélek sötét éjszakáját”, amelyen keresztül kell mennie mindenkinek, akit Ő a Kármel csúcsára akar juttatni.
Imájában bekalandozza saját lelkének mélységeit, bejárja a mennyországot és csodálatos dolgokat lát. Nem tud róluk részletesen beszámolni. „Olyan ez – mondja ő egy megkapó hasonlattal fejezve ki eszméjét – mint amikor egyszer engem bevezettek az albai herceg kincstárába. Tele volt drágaságokkal, ritkaságokkal, műremekekkel. Mikor kijöttem onnan, egyetlen egy részletre sem tudtam visszaemlékezni, de azt tudtam, hogy sok szépet láttam.” „Én leszek ezután a te könyved”, - mondotta neki az Úr akkoriban, amidőn az inkvizíció sokat eltiltott kedves olvasmányai közül; s ennek a könyvnek minden lapja újdonságokkal, eredeti, soha nem látott, érdekfeszítő részletekkel szolgált. Imája folyton változik és fejlődik. Ma nem az, ami tegnap volt s holnap megint más. A Szentlélek fuvalma mindig új akkordokkal bájolja el füleit.
Lassú és fokozatos átmenetek készítik elő imájának befejező fázisát, a „harmadik eget”, amelyet Szent Pál járt meg előtte és többi nagy szentek valószínűleg mindannyian. Eddig csak látogatója volt az égnek: most lélekben állandó lakója lesz. A határkő az 1572-i jelenés, amelyben az édes Jézus megköti vele az immár felbonthatatlan frigyet, a lelki házasságot. „Nézd ezt a szeget , , - mondotta neki - ez annak a záloga, hogy mától kezdve hitvesem vagy, amit eddig nem érdemeltél meg... Az én becsületem a tied, s a te becsületed az enyém.” Ezután pedig bevonult lelkébe az a magasztos értelmi látomás, a Szentháromság három isteni Személye s ettől kezdve állandó társasága lett. Teljesedtek rajta az Úr Jézus szavai: „Eljövünk hozzá s nála fogunk lakni.”
A szenvedélyek kora megszűnt. Az isteni tűz följebb hatott és lelkének legmagasabb rétegeiben, szellemei tehetségeiben foglalt helyet, istenibb lett. Nem perzseli többé a a szervezetet. Az érzéki rész ugyan minden ízében együtt rezeg vele, mint a hangvilla, amelyet távolról megüt a rokonhang, de nem szenved többé tőle. Megszűnnek az elragadtatások, vagy legalább is igen ritkák. Képzeletei látomások nincsenek többé. Minden szellemivé lett. Megszűnt a halál utáni heves vágyódás, vagy ha be is áll egy pillanatra, csakhamar helyt ad az Isten akaratán való tökéletes megnyugvásnak. A lelkek üdvéért minden áldozatra kész, de elkárhozásuk miatt már nem emészti az a gyötrő kín. Istenbe van merülve. Ha a folyóson halad, meg-megáll és tapogatódzik, mint a vak ember; elfeledte, hogy hol van. A természet szépségei nemcsak, hogy nem untatják t9bbé, hanem valósággal extázisba ejtik. Isten szépségének tükrözését látja bennük. Olyan lesz, mint egy naiv kis gyermek – természetesen csakis érzelmeiben, mert hiszen értelme mindvégig megőrzi árható erejét, akarat pedig acélos szívósságát. Egy szép virág, egy tarka pillangó, egy bájos gyermekarc, sőt akár egy szemrevaló ásványdarab látása örömet vált ki benne. „Áldott legyen, aki téged teremtett” – így kiált föl, ezt hajtogatja s alig lehet őt onnét elvonni. Értelmi látomásaiban feltárulnak előtte az egeknek legféltettebben őrzött titkai, az emberi lélek pedig nyitott könyv szemeiben, amelyből kiolvassa és leírja az ő halhatatlan műveinek koronáját, „A belső várkastély”-t. Mikor pedig bekövetkezik földi pályafutásának dicsőséges vége, a haláltusát tizennégy óráig tartó elragadtatás pótolja nála, s annak szépséges látomásait sugárzó arcvonásairól olvassák köréje sereglett leányai. Ennek csodás részleteit azonban majd csak a mennyországban fogja nekünk elmondani.
Az Önéletrajz nem vezet bennünket ilyen messzire. Mikor Szent Terézia rátette a pontot annak a második fogalmazványára, 1565-ben, ő lelki fejlődésének még csak a második fázisában volt. A harmadikba majd az Alapítások könyve fog bennünket átkalauzolni, bár annak részletes festését nem ebben, hanem „A belső várkastély”-ban találjuk.
Most tehát neki adjuk át a szót: hadd beszéljen nekünk az ő imájáról.
Fontos ismernünk a könyv íróját mielőtt a művét a kezünkbe vesszük. Mert a mű tükrözi az író életét, gondolkodásmódját, körülményeit, életének fájdalmait vagy örömeit. Ezért ha minél jobban megakarunk ismerni egy művet ismernünk kell az írót is.
Ebbe a topicba már rég nem folyik beszélgetés. De olvasgatva benne igencsak felkeltette az érdeklődésemet.
Ezért ide másolom a topicleírást, hogy nyitója szándékát felelevenítsük.
"Ebben a topicban valamilyen formában a haladó keresztények, vallástól függetlenül segíteni tudnának egymásnak a haladásban felmerülnének, kérdések a magasabb imaformákról, és tisztulásokról. Mindenki adna valami tanácsot ha ért hozzá. És ami fontos hogy ne teljen meg a lap kötözködésekkel és ellenválaszokkal, ha ilyen kerülne fel arra ne vállaszoljon senki.
Cipó"
A benső ima nagymesterét Avilai Szent Terézt hívom segítségül, hogy tanítson bennünket a szemlélődésre és a benső imára.
Egy egy fejezetet vagy témát pontosan összekapcsolva rakok ki.
Épp tegnap este sikerült beszereznem joapámtól. De még nem olvastam bele. A rajz ugyanaz mint a Keresztes Sz János... Borítóján. Én eddig azt tudtam, hogy ő rajzolta. Majd irok még bővebben ha beleolvastam.
Üdv. Cipó
De a ha jól látom ezek azokra a művekre alapozodnak amiket én olvastam már.
Szerintem a két rajz között nem lehet nagy eltérés, mert tudomásom szerint maga a rajz közvetlenül a Kármel hegyi remete közösségtől származik, és tőlük átvéve terjedt el a Kármelita lelkiségben. Ebből következően amikor Keresztes szent János a Kármel hegy szimbolikájáról ír, akkor nagyon nem térhet el az eredeti rajztól.
Kedves Pathmester
A hegy szimbolikája K.Sz. Jánosnál jelentkezett a kármelhegy képében erre a hegyre gondolsz?
Vagy ez egy másik rajz?
A könyvet el fogom olvasni.
Sokat gondolkodtam azon, hogy miként is reagáljak a legutóbbi hozzászólásodra. Végül is arra jutottam, hogy nem fárasztalak a nehéz gondolatokkal, hanem felszólítalak arra, hogy vedd meg a következő könyvet:
P. GAGRIELE DI S. M. MADDALENA O. C. D.: BENSŐ VÉGTELEN
Elmélkedések a benső életről az év minden napjára
Megjelent a Szent István társulat kiadásában 1991-ben.
Majd, ha megvetted, akkor fénymásold le A/4-es nagyságra növelve a könyv fedőlapjának belső felén a HEGY, AZ A HEGY című ábrát, és tedd ki magad elé jól látható helyre.
Sokkal több hasznát veszed, ha ezen az ábrán elmélkedsz, mintha a lelki írókat olvasod; de ha már mindenképpen olvasni akarsz, akkor előbb a fent nevezett művet olvasd el, és csak utána a többit.
Azért nem válaszoltam mert azt hittem nem nagyon érdekel a téma csak ímmel-ámmal irogatsz. Abból gondoltam, hogy a biztos alapban sokat írtál napokig ide pedig nem ezért nem nagyon akartam erőltetni. A másik oka pedig az, hogy nem is nagyon értem amit írtál. De mivel az utolsó mondatban összefoglaltad arra reagálni tudok.
"Tehát nem azért nem gondolkodom, mert leépítem magamban a gondolkodás képességét, hanem azért mert a Fölfoghatatlannal találkoztam. Stb." Ez nem igaz a szemlélődésnek az első két fokán. Ott a lélek ugyanis úgy találkozik a felfoghatatlannal, hogy még nem fogja fel. Éppen ezért a te általad nevezett tudat - amit Avilai és Keresztes inkább képzelőtehetségnek és emlékezetnek nevez - össze vissza szaladgál és összeszedetlen lesz az ember..
A leépítem a tudatom talán nem a legtalálóbb kifejezés, de végül is legyen. Ha az ember mint szellemi lény tényleg találkozna Istennel mint szellemmel a szemlélődés keretein belül akkor igaz amit mondasz. Ekkor a képzelőtehetség és az emlékezet is besorakozik az akarat mellé és elcsodálkozik a felfoghatatlanon. Bár Avilai szerint Isten megengedi, hogy a lélek ilyenkor is elkezdjen gondolkodni minden félén. Isten megengedi, hogy ne legyen összeszedett. Ekkor akaratilag azon kell leni, hogy most Ő igen is azért van itt, hogy csak Istenre figyeljen ne pedig saját képzelőtehetségeire. Sőt Avilai sokat beszél arról, hogy amíg e kettő teljesen meg nincs fékezve addig nem fogunk tudni belépni a 3. fokozat ajtaján.
Olvastad Avilai Önéletrajzát? Vagy keresztes Szent János Lobogó Istenszeretetét?
A két alapmű a karmeliták és az egyház tanítása szerint. Amiből meg lehet ismerni a szemlélődő imádságot. Vagyis pontosítva nem lehet belőle megismerni csak akkor ismer rá az ember ha már benne jár. De addig eljutni nagy segítség.
Üdv.
Abban a (sajátos) helyzetben vagyok, hogy hamarabb tudatosítottam a tudat pszihológiai meghatározását, mint a tudatosság hiányából fakadó problémákat.
Ez úgy történt, hogy előbb olvastam a tudatos és tudatalatti jelenségekről, és csak utána kezdtem felismerni ezeket a jelenségeket magamon és a környezetemben.
Röviden összefoglalva:
A figyelmünktől független agyi folyamatok tudatalattiak.
A figyelmünktől függő agyi tevékenységek tudatosak.
A figyelem a figyelem tárgyának tudatosítása. (Például, aki egy kutyára figyel, az tudatosítja magában a kutyát.) Mint minden tudati folyamat, a figyelem is jellemezhető a tudati funkciókkal (érzékelés, gondolkodás, érzelem, intuíció).
Mindebből úgy tűnik, hogy a tudat is agyi folyamat, amit csak a tisztán szellemi lények tudatossága kérdőjelezhet meg. Ezzel kapcsolatban úgy gondolom, hogy a feltámadásunk előtt az akaratunk az embert alkotó hármas egységből (test, lélek, szellem) elsősorban testi folyamatokra (test, lélek) irányulhat; amiből következően a tudat testi (pontosabban: agyi) tevékenység.
Az akarat szabadsága éppen azt jelenti, hogy az akaratnak van egy a testi folyamatoktól független, szellemi eredetű része, ami viszont éppen a szellemi eredete miatt közvetlenül nem hathat vissza a saját forrására. Mindezt úgy szoktuk mondani, hogy a szellem részéről elsősorban az lehet akaratlagos, hogy akar-e Istenhez igazodni, akarja-e Istent szolgálni.
„Istennel, vagy Isten nélkül – ez itt a kérdés.”
A feltámadás előtt minden megnyilvánulásunk formailag testi tevékenység, amely megnyilvánulásoknak ettől lehet szellemi tartalma. A tudat a tudatalattinál magasabb szintű agyi tevékenység, aminek az a célja, hogy képesek legyünk felülemelkedni az ösztöneinken (például pont azért, hogy szellemi dolgokkal foglalkozzunk).
A figyelem problémája csak az agyi folyamatoknál merül fel:
Egyrészt, azért mert ez a szellem részéről ez nem igényel erőfeszítést.
Másrészt, azért mert a szellemnek nincs információ tároló szerepe.
Amit az egyháztanítók leírtak, az azt írja le, hogy miként működnek az egyes tudati funkciók akkor, amikor Istenre figyelünk. Tehát nem azért nem gondolkodom, mert leépítem magamban a gondolkodás képességét, hanem azért mert a Fölfoghatatlannal találkoztam. Stb.
Akkor lehet, hogy csak fogalmi eltéréseink vannak. A tudat nálad mit jelent?
Ha agyi muködést akkor nem értek egyet veled. A szemlélödés pont arról szól, hogy Isten a józan észt és a gondolkodást, a következtetést, félreteteti velünk.
És akaratilag közöl velünk dolgokat. Amiket agyilag mi nem fogunk fel, csak szellemben.
Írod:
1. Érzékelem az engem érő hatásokat.
2. Értelmezem az engem érő hatásokat.
3. Viszonyulok az engem érő hatásokhoz.
4. Hagyom, hogy az engem érő hatások gondolatokat ébresszenek bennem.
Avilai irja:
1. A szemlélödés annál valódibb minél jobban azt érezzük, hogy semmi nem történik semmit nem érzünk. (mintha nem lennének hatások)
2. Értelem nem foghatja fel Istent, és úgy álunk fel ima után, hogy már megint csak a napot loptuk (az elején)
3. Tudtomon kívül tényleg alakulok, de nem úgy mint azelött. Tehát nem én viszonyulok, hanem az Úr kezd formálni anélkül hogy tudnám.
4. Ha az értelem, vagy emlékezet megmozdulna, csititsuk el öket, ne higyjük azt hogy frappáns imákkal, bűnbánattal, vagy gondolatokkal kedvére lehetünk Istennek. Csak az akaratnak kel mozdulnia. A másik két tulajdonságnak aludnia kell (értelem, emlékezet).
Szóval ha nem értettelek félre akkor az 1,2,4 pont beli állításod, szöges ellentéte a szemlélödésnek. Ha gondolod oldalszám szerint kikereshetem Amikor avilai ezeket mondja de az eltart egy darabig.
Üdv. Cipó
Mint ahogy a 61-es számú hozzászólásomban írtam: Az ember akkor szemlélődik, amikor az összes tudati funkciójával figyel.
Ez nem zárja ki azt, hogy a hívő ember az összes tudati funkciójával Istenre figyeljen.
Éppen ezért nem látom, hogy miben tértem el Avilai szt. Teréz, és Keresztes szt. János tanításától, ami te meglátásodban is arról szól, hogy az Úrra figyelünk.
Kedves Pathmester.
A két kedvenc szentem Avilai szt. Teréz, és Keresztes szt. János mást mondanak. Ők voltak történetesen a sarutlan kármell megalapítói.
Tanításuk szerint a szemlélődés alatt az ember nem gondol semmire, nem figyel semmire és ha el is kalandozik a gondolata akár istenes dolgok irányába akkor is visszatereli. Hogy megmaradjon a csendben. Mint tette azt Mária, Mártával ellentétben. A lélek ilyenkor nem tesz mást mint szereti az Istent TUDATILAG, nem pedig érzelmileg. A három tulajdonságunkból ami miatt isten képmásai vagyunk (értelem, emlékezet, akarat) csak az akaratunkat tudjuk odaadni istennek a szemlélődés alatt. És Isten nem is kér mást. A másik két tulajdonságunk csapongani fog. De mi mindig megpróbáljuk visszaterelgetni. Egészen addig míg az Úr meg nem adja hogy már ne mászkáljanak el.
Szóval a szemlélődés alatt az ember nem tesz mást mint az Úrra figyel és nem gondol semmire. Ez először feleslegesnek és unalmasnak tűnik. De ilyenkor tudja Isten szellemben közölni magát az emberrel, s ez évek alatt annyira megerősödik az emberben, hogy szinte terhére válik megszakítani ezt a szerelmes "társalgást", majd megkésőbb jönnek az elragadtatások.....
Amiről te beszéltél az az elmélkedő imádság. Isten közöl dolgokat te pedig azt feldolgozod.
A szemlélődő életmód pedig az amikor az emberben a lélek gyümölcsei mellett olyan dogok is megjelennek mint a keresztre való áhítozás, vagy az hogy ember egyszerre tud Istennel lenni, a munkájára figyelni s közben még olvasni is....
Olyan dolgok amit az ember megtehet, ha meg akar tenni ezen a "szinten".
De kérdem én meddig juthat el az ember az imádságban, ha mondjuk nem vállal kereszteket?
S a kérdésem fordítva is él. Az ember meddig bírja a keresztvállalásokat, ha a szeretet nem növekszik benne a szemlélődő imádság által?
Szerintem akkor szemlélődik az ember, amikor az összes tudati funkciójával (érzékelés, gondolkodás, érzelem, intuíció) figyel.
Mindez részletezve:
1. Érzékelem az engem érő hatásokat.
2. Értelmezem az engem érő hatásokat.
3. Viszonyulok az engem érő hatásokhoz.
4. Hagyom, hogy az engem érő hatások gondolatokat ébresszenek bennem.
Mindebből a kérdésedre válaszolva azt a következtetést vontam le, hogy a szemlélődő életmód egyrészt független az imádságos lelkülettől, másrészt áthatja imádságot.
Kedves Mir
Újraolvastam amit leírtam és elég zagyi. Ha nem érted nem csodálom. Szólj és megpróbálom átfogalmazni.
Megnéztem a Vassula oldalt de nem mélyen mivel annyira nem érint. Nem mintha nem lenne jó. Csak túl sok könyv sorakozik a polcomon amiket még el kell olvasnom.
8 éve olvastam az első kötetét, de nem érintett meg. Nem éreztem negatívnak, de lelkesebb sem lettem tőle. Viszont azt hallottam, hogy az egyház hivatalos közleményben elutasította. Ezek után pedig azt mondom ha már idő hiányában sok olyan könyv van amit nem tudok elolvasni, akkor ez is egy ilyen könyv (ek) lesz.
"Ezért örültem annak, hogy elolvastad Fausztina Naplóját és felismerted benne a Jó Pásztor hangját."
Neked mit jelentettek azok a sorok? Mit éreztél amikor a keresztekről irt? Amikor minden szenvedést felvállalt Fausztina? Amikor mindenét odaadta Jézusért pl.: a családját is. Te nem éreztél olyanokat, hogy "ej de szívesen megtenném én is"?
Mikor olvastam azon gondolkodtam: vajon tényleg "minden" embernek a szerzet lenne a legideálisabb? Már persze ha bírná. Mert ugye nem mindenki alkalmas rá. De ha mondjuk mindenki alkalmas lenne rá és a családra is alkalmas lenne akkor az a helyes, ha a szerzetesi hivatást választja. ??? Szerinted. Nem ismerlek, nem tudom hány gyermeked van, vagy még csak tízen éves vagy? Lehet, hogy ezek a kérdések téged már nem érintenek. Bár engesztelni minden állapotban lehet.
Szóval érdekelne, hogy rád milyen hatással volt az életátadása.
Leveleid megkaptam. Mostanában nagyon sok a munkám ezért ritkábban netezek.
Kedves Mir
Érdekesnek igérkezik ez a beszélgetés.
"Keresd Ôt hitben és szeretetben, anélkül, hogy bármi módon a magad érdekét tartanád szem elôtt, anélkül, hogy bármit is jobban meg akarnál érteni.?"
Ez így van, de úgy érzem nem szól az ellen amit én mondok. Az ember lelki fejlödése általában nem mindig a saját kedvére van, mivel az tele van lemondásokkal és próbatételekkel.
Az ember legszivesebben duskálna a kényelemben a szórakozásban. Az ember lelki fejlődése Isten érdeke (persze az emberé is ha elég okos), de Isten mindig okosabb és olyan utakra visz amit az ember még nem érthet, és gyakran ez az út ellenkezik az ember önös érdekeivel. Erre mondja szvsz K.sz. J.,hogy ne keresd a saját érdekeid.
S mivel ez az út sötét, mert gözöd nincs hova vezet, nagyon szük, s csak az Úr ici-pici lámpája világit a ráhagyatkozásban, ekkor huzhatja keresztül az Úr útját az ha bármit is jobban meg akarsz érteni. Az Úr utjai kifürkészhetetlenek. De a balga agyaddal azt hiszed megértheted, és "rájösz" merre is kell menned. Ez pedig régen rossz. Nekem is volt emiatt már bukásom. Ezért fontos, hogy az ember ne akarjon semmit sem megérteni jobban, mint amennyire az Úr tudtára adja.
"Keressétek elôször Isten országát és az ô igazságát, és a többit megkapjátok hozzá" Ez maximálisan követendő. Én úgy értelmezem, pl.: Ne foglalkozz a pénzkereséssel, a tanulmányaiddal, hanem csak az istenkereséssel. S lám az Úr mindig bebizonyítja ennek az igének a hatalmát. Mert ha eleget vagy az Úrral és látszólag ez a munkád és a tanulásod rovására megy. Ilyenkor lesz a munkád a legeredményesebb, és minden osztályzatod 5-ös. Pedig kevesebbet tanultál és kevesebbet dolgoztál...
De ez csak 2 példa, ez az ige bárhol bejön.
De ismét mondom: ez mind csak a szv-em. Koránt sem biztos, hogy így van.
"Fausztina Naplóját és felismerted benne a Jó Pásztor hangját." Még cask folyamatban van. Nem jutottam a végére.
Én nem az ilyen "üzenetekre" gondoltam. Ezek érdekelnek. Azokra gondoltam amik ilyen nagy csodák és mindenki oda jár, de igazán nem annyira tanulságos mint pl. Faustyna v. Bosiss Gabriella.
Nem tartom annyira tanulságosnak: Fatimát, Lourdest, Conchita naplóját... Az Utolsó Óra címü könyvet.... stb. Ezek csak a csodákról szólnak, meg nagy jelekröl. Nem pedig követendö életszentségekröl.
Üdv. Cipó
S kérdezz bátran, vagy cáfolj meg. Végre egy ember akivel mély dolgokról is lehet beszélgetni.
Szerettem volna még néhány dolgot kérdezni tôled, de szavaidból úgy tunt, Isten korunknak szóló üzeneteit csak annyiban tartod fontosnak, amennyiben saját lelki fejlôdésedet elôsegítik. Úgy éreztem, ez még K.Szt.J. tanításával sem fér össze, hisz így ír: “Keresd Ôt hitben és szeretetben, anélkül, hogy bármi módon a magad érdekét tartanád szem elôtt, anélkül, hogy bármit is jobban meg akarnál érteni.” (SzPÉ I,11). Ez pedig összhangban van Krisztus szavaival: Keressétek elôször Isten országát és az ô igazságát, és a többit megkapjátok hozzá.
A gyermeki bizalom és szeretet nem szab feltételeket az Atyának. Ha meghallom (és megismerem) az ô hangját, természetes, hogy figyelek a szavaira, mert szeretem, és igyekszem megtenni, amit kér, mert tudom, hogy ô akarja a legjobban nekem.
Mit tehet az ember saját lelki fejlôdése érdekében a saját erejébôl? Az aztán teljesen a Szentlélek muve; a következménye annak, ha Istent tesszük az elsô helyre és az ô szavait követjük a saját gondolataink helyett.
Ezért örültem annak, hogy elolvastad Fausztina Naplóját és felismerted benne a Jó Pásztor hangját. Elég kevesen képesek erre.
Mózes 1.könyve 3:5 Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek Abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: Jónak és gonosznak Tudói.
>> A lényeg a feledés. A lét nemlétet jelent, a nemlét létet.
Ne keress magadon kívül semmit, mert minden benned van! Az Isten, a Sátán, a pokol és a mennyország.
Azonsoítsd magad a végtelennel, ... <<
Én is így voltam vele. Itt volt A csend szava évekig a polcon. És a Lélek akkor adta a kezembe, amikor kellett. Pár évvel korábban megbotránkoztam volna rajta.
Kedvet kaptam, de nem biztos, hogy most azonnal hozzákezdek. Legfeljebb beteszem a sorba. A többi "el kéne olvasnom" könyv közé. Aztán majd egyszer rá is sorkerül.
Kedves Feanor: Azért nem reagáltam mert végigolvastam és megértettem mit akarsz benne mondani. Nem vetődött fel bennem semmilyen újabb kérdés, és te sem tettél fel igazán.
Ha kellemesen akarod "fertőzni" :-) magad, akkor kezdd a Szárnyalással vagy A szív ébredésével. Ha elég erős vagy lelkileg, és elég bátor is, akkor fejest ugorhatsz az Ébredj tudatára!-ba is.
Eretnekség-ügy: ez húzós kérdés. Az Egyházi Törvénykönyv szerint "Az eretnekség valamely isteni és katolikus hittel elfogadandó igazságnak a keresztség felvétele után való makacs tagadása vagy a róla való makacs kételkedés." (751. kánon) Vagyis eretnek vagy akkor, ha tagadsz egy dogmát vagy kételkedsz egy dogmában. Mondok egy példát. Íme a Firenzei egyetemes zsinat egyik hittétele, amely 1442. február 4-én látott napvilágot:
„[Az Egyház] Erősen hiszi, vallja és hirdeti, hogy senki, aki nincs a katolikus Egyházban, nemcsak a pogányok, hanem a zsidók, vagy eretnekek és szakadárok sem, nem lehet részese az örök életnek, hanem az örök tűzre fognak kerülni, „amely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett”, kivéve, hogyha életük befejezése előtt az Egyházhoz csatlakoztak: az Egyház testének az egysége pedig annyira erős, hogy csak a benne maradóknak szolgálnak üdvösségére az egyházi szentségek, és csak ezeknek számára teremnek örök jutalmakat a böjtölések, alamizsnálkodások és a jámborság többi művei, valamint a krisztusi katonáskodás gyakorlatai. Senki sem üdvözülhet, hacsak nem maradt meg a katolikus Egyház oltalmában és a vele való egységben, bármekkora alamizsnákat adott, vagy akár ha vérét is ontotta Krisztus nevéért.” (DS 1351)
Tehát ha úgy gondolod, ahogy azt a II. Vatikáni Zsinat tanítja, hogy bizony, más vallásúak is üdvözülhetnek, akkor eretnek vagy... Az Egyházi Törvénykönyv szerint legalábbis. Érzed, mennyire gumifogalom ez az eretnekség?
Anthony de Mello nem teológus volt, hanem lelki vezető. Nem tételeket állított szembe tételekkel, hanem embereket terelgetett a megvilágosodás felé. És kérlelhetetlenül kipellengérezte annak a hitnek a bálványimádás-jellegét, amely hitigazságok hátán akar belovagolni a mennyországba.
Bálványimádás
A Mester sohasem fáradt el abban, hogy felhívja tanítványai figyelmét a vallás veszélyeire. Nagyon szerette azt a történetet, amelyben egy próféta lángoló fáklyát hordozott az utcákon, mondván, hogy megy a templomot felgyújtani, mert az emberek többet törődnek a templommal, mint az Úrral. Aztán a Mester még hozzátette:
- Egy nap én is fáklyát fogok, s felgyújtom a templomot is, meg az Urat is.
A vallást, a rítust, a tanításokat és minden egyebet pusztán eszköznek tekintett az Isten felé vezető úton, útmutatásnak. Szívesen idézte azt az indiai mondást, hogy "Amikor a bölcs ujjával a holdra mutat, a bolond csak az ujjat látja." És rendre hangoztatta, hogy ami a leginkább elválaszt bennünket Istentől, az a makacs ragaszkodás saját istenképünkhöz. Így kell értelmezni a fenti történetet is. Persze az, aki kétségbeesetten kapaszkodik a saját istenképébe, aminek kialakításába már annyi energiát meg imát meg elmélkedést feccölt, az egy ilyen mondattól, hogy "felgyújtom az Urat", kiborul. És csattogó fogakkal inkvizítorért kiált.
Üldözés
Az egyik tanítvány azt fejtegette, hogy Buddhát, Jézust és Mohamedet a kortársaik lázadóknak és tévtanítóknak tartották. Azt mondta erre a Mester:
- Senkiről sem mondhatjuk azt, hogy elérte a teljes igazságot, mindaddig, míg ezer őszinte ember meg nem bélyegezte istenkáromlásért.
Hát nagyjából ennyit az eretnekségről. Anthony de Mello könyveit itthon a Szent Gellért Kiadó és a Korda Kiadó adta ki, kivéve az Ébredj tudatára!-t, ami viszont Nagy Ferenc SJ ajánló szavaival és jegyzeteivel ellátva látott napvilágot. Nagy Ferenc szól arról is, hogy a Hittani Kongregáció mikre hívta fel a figyelmet de Mello írásaival kapcsolatban - persze érdekes, hogy csak a halála után... Viszont a könyvet azzal a konklúzióval adja az olvasó kezébe, hogy azt ajánlja: olvassák csak Tony műveit, és azt kívánja, hogy gazdag lelki élményt nyújtsanak.
