Hasonló utat járok be én is lassan két hónapja: állandóan Rush lemezek szólnak nálam, BJH-Camel-VDGG-Atomic Rooster-Tangerine Dream és a korai Saga albumokról eveztem át ide, igaz, a Rush-t már jó ideje ismerem és tisztelem is. Na csak annyit, hogy esetemben érdekes módon a POWER WINDOWS az a lemez, amely a legmélyebben megérintett. Ezt az albumot naponta hallgatom. Zeneileg valami hihetetlenül kellemes, érzelemgazdag munkának találom, olyan nóták vannak rajta, melyek hallgatásakor szinte már kibuggyannak az ember könnycsepjei. Nem is tudnék kedvenc számot kiemelni a korongról, mindegyik közel áll hozzám. Ezt a munkát aztán kevéssel lemaradva követi a SIGNALS - GRACE... duó, majd következnek a többiek 1976 és 1981 között. Az újabb korszakukból a COUNTERPARTS és a TEST FOR ECHO került az első helyre. Nyers és durvább hangzása miatt a VAPOR-ral eleinte voltak problémáim, de sikerült megbarátkozni azzal a koronggal is. Szóval megismerhettem az összes studiólemezüket és ennek nagyon örülök! Munkásságuk példaértékű, és több más legendás együttestől eltérően ők a '80-as években sem fáradtak el. A youtube-n találkoztam kettő 1974 előtti demófelvételükkel is, nagyon kíváncsi lennék a teljes '74 előtti munkájukra is.
Nálam is Roll The Bones ebből az érából, egyértelműen, egy paraszthajszálnyival mindenképp a többi előtt. Utána már nehezebben tudnék egyértelmű sorrendet állítani
Folytatom. Végre. :-) Véletlenül sem objektíve, nyilván.
A wiki is, a PA is a banda máig tartó, újabb korszakát '89-től, a Prestotól számolja. Én ezzel csak részben értek egyet: a Presto és a Roll ugyan egyértelműen rockosabbak, gitárcentrikusabbak, mint a Signals és a Hold közötti albumok, ám egyrészt közel nem annyira, mint a Counterpartstól kezdve bármelyik album, másrészt a dalok többségének a soundja, megszólalása is valahogy még a nyolcvanas évekhez kapcsolja ezt a két lemezt, az elsőt legalábbis mindenképp. Ezért én őket egy átmeneti korszak képviselőinek, amolyan még ez is, de már az is - jellegűnek tartom. A Rush munkásságának legjobb albumindításával talán a Presto dicsekedhet: a Show amúgy is egy hatalmas dal, de az első jó fél perce engem mindig lenyűgöz. Az ígéretes kezdéshez képest viszont a lemez sajnos egyre inkább ellaposodik. Nem rossz dal persze a többi sem, de semmi extra, nagyjából ugyanaz a szint, mint a pár megelőző album dalainak többsége: jók, jók, de nem igazán maradnak meg... A Red Tide még elég pofás, és ahogy a lemez indítása, a zárása is kifejezetten tetszetős (Available). Érdekes az Anagram újabb kori REM-es jellege. A Roll erősebb lemez. Dinamikus, nem ül le, nincs üresjárat: erősek, jók a dalok. Talán csak a Face-t tartom gyengébbnek. Érdekes amúgy a Dreamline, a Face és a You Bet háttérvokálos, "mozgalmi" fílingje, á la Chumbawamba (bocs!) és Manic S.P. A Bravado ugyanakkor nagyon Marillionos (Holidays lemez: az is, ez is '91-es...). És végre, hosszú idő után újra van instrumentáis dal: a Where's-ben ilyenformán csak a zene van, s ez mint eddig is, most is remekül működik.
"Polarize me. Sensitize me. Criticize me. Civilize me..." Ááááhh!!! Az Animate-et akárhányszor meg tudnám egymás után hallgatni: sokan biztosan másképp látják, de szerintem ez a Rush elmúlt majd' három évtizedének legjobb dala! Persze nem titkolom, a Counterpartsszal kapcsolatban képtelen vagyok ugyanolyan elfogulatlan lenni, mint az összes többi albummal: ennek okát az előző hosszú hsz-emben már leírtam - ez van. A banda máig tartó korszakát tehát én ettől a lemeztől számítanám. Itt is akadnak persze billentyűk, ám itt (és innentől) már egyértelműen rockosabb, keményebb a hangzás, mint az előző kettőn, vagy ha tetszik, a Farewelltől idáig bármelyik albumon. A Counterparts egy letisztult, sallangmentes, ugyanakkor igen melodikus, telt hangzású, kitűnő rockalbum. Nem több, de nem is kevesebb. Nem hoz újat a műfajba (bár ez alól az Animate szenzációs, "öblös" basszustémája érzésem szerint kivételt képez), de amit ígér, azt maradéktalanul hozza. Könnyen befogadható, élvezhető, ugyanakkor magas minőségű dalok szinte egytől-egyig, mi több, pár közülük egyenesen zseniális: az Animate, a sokszínű Nobody's, illetve a nem véletlenül Grammyre jelölt, s a La Villa-val és YYZ-vel egy szinten lévő Leave That.
Az eddigieknél nagyobb szünetet követően megjelent Test szerintem erősen progmetál jegyekkel bír, bár ez önmagában persze nem minősíti az albumot. Ami viszont igen, az a töltelékszámok jelenléte: a Dog, és a Virtuality öncélúan keménykednek, a Time és a Carve pedig simán csak jellegtelenek - legalábbis úgy általában a Rush-dalokhoz képest. A többi szám teljesen okés. Picit kevesebb a szinti, mint a Counterpartson, és karcosabbak a riffek, bár a gitárhasználat összességében talán sokszínűbb. Igen, gyengébb album, mint mondjuk az előző kettő, de meggyőződésem, hogy "csak" a töltelékszámok, azaz az album hullámzó színvonala miatt. Nincs rajta kiemelkedően jó dal, kivételesen még az instrumentális Limbo sem ilyen. Érdekes a Time tipikusan DT-s hangzása.
Ahogy előzőleg már jeleztem, a koncertalbumok közül csak a Differenttel barátkoztam. Nem volt nehéz, hisz ez egy bitang jó tripla album. A dalok jól vannak összeválogatva, túl sok kedvencem nem maradt le. :-) (A bevállalt 2112-ért külön pirospont). A hangzás is kiváló, és tényleg le a kalappal a három jóember előtt, akik ezt az összetett zenét ennyire profin prezentálják. (Igen, tudok a lábbal, esetleg hangmérnökök által odatett hangmintákról, egyebekről, de ez persze mit sem von le a produkció értékéből). Hiányolom viszont a '82-89-es időszak öt albumának a dalait: csupán a Show és az Analog fért fel erre a három lemezre, amit sajnálok, noha elismerem, minden, végül rákerült számért kár lenne, ha nem lenne rajta. Bár ez így nem igaz: egyfelől a jó nyolc perces dobszólós Rhythm-öt én simán feláldoznám a Subdivisionsért, a Red Sectorért, a Marathonért, a Force-ért... No nem mintha bármi baj lenne Pearttel, de én így vagyok minden pár percnél tovább tartó szólóval. Másfelől pedig a 3. korongon is érzek beáldozható dalokat - persze ez balgaság, tudom, hisz tisztában vagyok a korai-klasszikus Rusht megidéző koncepcióval.
Fura abum a Vapor. Egyetértek jópár dologgal, ami itt hét évvel ezelőtt "elhangzott". Igen, az első pár meghallgatáskor magam is néha úgy éreztem, le kell állítanom, ezt nem tudom tovább hallgatni: nagyon tömény, sűrű ez a hetven perc. Igen, van egyfajta, talán a korra jellemző, elidegenedettre torzított gitársoundja - az egész lemezen végighúzódnak ezek a kifejezetten agresszív, harapós riffek. (Bár megjegyzem, ezt a fajta hangzást már a '90-es évek közepén is lehetett hallani az REM-től, vagy akár a Simple Mindstól). '75 óta az első, s idáig egyetlen album, melyben nincs billentyűs hangszer. Igen, Geddy éneke sem az album erőssége: bár különösebb baj nincs vele, de valahogy mégsem tud kibontakozni, túl hangsúlyosak ehhez a gitárok. (A basszustémák, -dallamok viszont többnyire nagyon jók). És végül: igen, van ez a sok helyütt kifejezetten zavaró berezonálása, torz hangzása a lemeznek, ez végképp nem tesz jót neki. Ha valamikor, hát a Vapor esetében mindenképp érvényes a szólás: megszoksz, vagy megszöksz. Ebbe a lemezbe egyszerűen képtelenségnek tűnik egyből beleszeretni. Viszont minimális elszántsággal és elég hallgatással ha beleszeretni nem is feltétlenül, de megszokni, netán megkedvelni meg lehet. Ez persze minden zenére állhat, ám ezt talán tényleg érdemes is. A dalok ugyanis a durva riffek mögött önmagukban többnyire tök rendben vannak, jól komponáltak, dallamosak (Ceiling, Ghost, Peaceable, How, Vapor, Earthshine, Miracle, Nocturne - a 13-ból 8. Mondjuk szó ami szó, tényleg nem egy lehengerlő arány...). Valamint a (kizárólag elektromos) gitárok is többrétűek, sokszínűek, "megannyi finomságot rejtenek" - de tényleg. Nincs a kedvenc Rush lemezeim között, nem szerettem meg, de azt hiszem, meg tudtam kedvelni.
A Feedback dalainak eredetijeit a Crossroads kivételével nem ismerem, így a feldolgozás sikerességéről nem tudok nyilatkozni. Az biztos, hogy jó szólnak, profi a hangzás, ez természetes is. A bajom az, hogy nagyon érződik, ezek a dalok nem Rush számok, nem rájuk íródtak, nem az övék. Tudom, itt látszólag ellentmondok annak, amit még a Hold-albummal kapcsolatban írtam, miszerint "szokásos módon minden dal tipikusan rushos - valószínűleg ebben rejlik leginkább ennek a három fazonnak a zsenialitása." Ám itt most arról van szó, hogy ezek eredetileg a hatvanas évek végén, hetvenesek elején született, döntően blues és beat dalok, s a feldolgozás ezen természetszerűleg nem változtatott. Márpedig ez a stílus, hangzás sosem, még érintőlegesen sem volt a Rush sajátja. Amit igazán jónak tartok, az talán csak a For What, esetleg a Seven: ezek még csak-csak passzolnak. Ennyi.
És végül az ínyencfalat, a Snakes. Huh! Na, ebbe pontosan a második hallásra szerettem bele. Mondhatni, tökéletes lemez. Szerintem az elmúlt 27 év legjobb Rush albuma. Visszatértek a saját hetvenes évekbeli proghangzásukhoz, igaz, jórészt billentyűk nélkül (csak a mellotron bukkan fel itt-ott), és max 6-7 perces számokkal. Ám ez nem múltba révedés, önismétlés: a Snakes egy frissen megszólaló, szellős, könnyen emészthető, igen melodikus, letisztult, ugyanakkor erősen összetett lemez - s mint ilyen, zseniális. Igen, hasonlókat írtam a Counterpartsról is, de attól a dalok jellemző összetettsége, progresszivitása - például a gyakori ütem- és témaváltások - okán különbözik. Sokszínűbb is nála: gazdagabb a hangszerelés, sokkal több a zenei ötlet, többféle a hangulat. Az összes szám egytől-egyig erős, kidolgozott. Kiemelni emiatt nem tudok egyet sem: mindegyikben van olyasmi, ami nagyon megfog. Nincs üresjárat, a lemez sehol sem ül le. Ezt az albumot hallva értem már és tudom elfogadni, miért tartják a Rusht a "dinoszauruszok" talán egyedülijének, amelyik hiteles és újat mutatni tudó maradt. Harminchárom év zenélés után azt hiszem, ez nem kis dolog.
Jaja, lesz folytatás, bár tudom, hogy a két-három hét, amit magamnak adtam, épp most jár le. Némileg belassult a dolog, még csak most térek rá a Differentre. Még kábé (pontosabban max) két hét... :-( Remélem, mindenki kibírja addig. :-) Köszi egyébként a biztatást, BCS-nek is.
Ja, és ha a sorlemezekkel megvagy, feltétlenül csattanj rá a live DVD-ikre... Én nem vagyok túlzottan nagy DVD-fan, de tőlük mindegyik kiadvány nagyon ütős - igazából így kéne ezt csinálnia mindenkinek.
Az elmúlt pár hétben sikerült a topik összes (!) hsz-ét végigolvasnom, na jó, egy részüket csak átfutottam, és úgy látom, ez a fenti lett idáig a leghosszabb. (A dalszövegfordítás nem ér).
Már majd' egy hónapja, amikor zenét hallgatok, csakis és kizárólag Rusht hallgatok. Ami tudom, már-már beteges, mármint egy hónapon át csakis egy előadó dolgait hallgatni. De az utóbbi években ezt így szoktam: ha rászánom magam, hogy megismerjem egy konkrét előadó általam addig (jórészt) ismeretlen zenéjét, függetlenül attól, mekkora név a szakmában (Crimson, VdGG, Gentle Giant, Camel, DT, TFK, stb, továbbá a Marillion kivételével vagy kéttucatnyi "neoprog"), az összes studióalbumán végigmegyek, egytől-egyig, és szigorúan azok megjelenési sorrendjében. Nem egyszer és nem kétszer, mint inkább átlagosan úgy húszszor meghallgatva ilyenkor egy-egy albumot. (Persze ebben benne van az is, ha a megismerésben már előrébb tartok, de vissza-visszatérek egy-egy korábbi lemezhez).
Amellett, hogy ezzel a módszerrel nekem semmi problémám nincs, és jól elvagyok így, ezt tartom a legcélravezetőbbnek, ha záros határidőn belül meg akarok ismerni egy bandát. (Márpedig minden előadót záros határidőn belül akarok megismerni). Pláne olyat, akikkel kapcsolatban - a zenei érdeklődésem, zenei fogyasztásom úgy negyedszázados irányultsága alapján - igazából réges-rég képben kellett volna lennem: alapdolgok, mint a KC, vagy épp a Rush... A módszertant :-) illetően még annyit, hogy míg a csak kislemezen és kompilációkon megjelent dalok alapból beletartoznak a megismerendő halmazba, a koncertalbumokra ez már kevéssé áll, azokból egyet-kettőt elegendőnek tartok magamra nézvést - a Rush esetében ez a terveim szerint a Different Stages lesz.
Lesz, merthogy egy hónap után is még "csak" 1987-nél tartok. (És ezzel a kapcsolót végre határozottan ON-ra állítom). (Na, ez kissé modoros lett, de ennyi még belefér). Ami mondjuk nem is csoda, ez már élből tizenkét albumot jelent. A Rushtól ezidáig kizárólag a Counterpartst ismertem, azt viszont töviről-hegyire, és egyenesen a megjelenésétől: emlékszem, a Nobody's Hero-t vagy kétszer hallottam a rádióban (! -talán a Rádió Bridge volt?), s ez elég is volt, hogy a Vámház körúti lemezboltban azonnal felvetessem kazira a lemezt. Noha azt akkoriban szét is hallgattam, furamód mégsem indított arra, hogy mást is megismerjek a bandától. Akkortájt ennél "progosabb" dolgok érdekeltek, kevésbé kemények, és azt gondoltam, ugyanilyen lehet minden Rush. Csak mostanában éreztem teljesen tarthatatlannak ezt az állapotot, az egyre sokasodó olvasott-hallott infók alapján, az egy dologból való következtetésem hamisságát. És már a 3. album, a Caress hallgatásakor kezdtem rádöbbenni, bazz, hogy lehet, hogy én a Rushról idáig ennyire semmit nem tudtam?! Persze lehet, tíz-tizenöt-húsz éve még nem értékeltem volna annyira a zenéjüket, mint most, nem tudom... Előbb kellett volna megismernem, nyilván, de ez van. Egy hónap óta folyamatosan örülök :-), hogy új, örökérvényű kedvencem van...
Most, főleg a magam szórakoztatására :-), röviden értékelem is az albumokat. Very szubjektíve. Az első, a Rush: na, ezt max ha ötször hallgattam. Jó kis hardrock, erős Zeppes utánérzéssel, egyszerű, dinamikus, a Working Man kifejezetten tetszetős. Érdekes, szerintem nem az a tipikus útkeresős első lemez, hisz a Rush pont az a banda, amelyik albumról-abumra egyre jobb, érettebb, persze szigorúan csak a hetvenes évekre vonatkozólag. Az előző lemezükből ekkor még szervesen következik a következő. A Fly by Night még nagyon nem tér el, mégis már jóval többet pörgettem. A By-Tor a maga módján már előrevetíti a későbbi komplex dolgaikat, és nagyon tetszik a Rivendell, illetve az In the End is. A Caress a Bastille-jal eszement jól kezd, és bár rendben van a többi is, a Fountain of Lamneth szerintem már a banda egyik legnagyobb dobása. Persze a 2112, mint dal, van olyan jó, mint a Fountain, utóbbi valamiért mégis jobban bejön. A lemez többi dala pedig szerintem elmarad a 2112-től: jók, jók, különösen a Twilight, a Something is eléggé, de a címadó egyszerűen mindent visz. Tök érdekes megfigyelni, ahogy a Rush zenéje egyre összetettebbé, cizelláltabbá válik, párhuzamosan az egyre bővülő hangszerparkkal: szintik, akusztikus és 12 húros gitár, egyéb ütőhangszerek... És amennyire meg tudom ítélni, a szövegek is egyre tartalmasabbak. Farewell: huhh, ez már az előző kettőhöz képest is minőségi ugrás. Az egész album, úgy ahogy van, tökéletes. Igazi proggyöngyszem. Épp úgy, mint a Hemispheres. Nekem a Rushtól ez a lemez a number one, a leg. (Mondom ezt úgy, hogy a Prestotól kezdve még semmit nem hallottam, csupán olvastam ezt-azt, itt is, másutt is). Hajszálnyival tartom csak jobbnak, mint az előzőt, de nem tudom, miért, hisz ugyanúgy tökéletes ez is. Mindkét Cygnust akárhányszor tudnám hallgatni; a Trees szimbolikája nagyon jó, a La Villa jazz-rockba hajlása zseniális. Érdekes, a rush.com diszkográfiájában a Cygnus X-1 Book II "Hemispheres" cím alatt fut, éppúgy, mint a Moving-lemezen a Tom Sawyer "Moving Pictures" címmel... A Permanent érdekes album. Inkább már dalcentrikus, némileg könnyebbebben emészthető, mint az előző kettő-három, a színvonal mégis marad. A Spiritet kifejezetten jólesik üvöltetni :-) , a Jacob's szintije nekem nagyon bejön (elég sokmindenre emlékeztet, Floyd, Jarre, Omega, mind '80-nál korábbiak, itt mégis teljesen "rushossá" válik), a Natural pedig egy újabb (sokadik?) csúcspontjuk. Ha tényleg rangsorolni kéne, a Moving nálam a bronzérmes, igaz, itt is hajszálnyi a különbség. A Permanenttel szoros a rokonsága: úgy dalcentrikus, hogy a zene nem veszít a minőségből. Tökéletes dalok, legalábbis az első négy. A Witch, és főleg a Vital a new wave-es beütésével már a következő korszakukat vetíti előre.
A nyolcvanas évek zenei hatásaitól a progszcénán belül csak a Marillion tudta (és akarta) teljesen függetleníteni magát (amivel egyben meg is alapozta a hírnevét), de ez a tény általában nem jelentett nagy minőségbeli romlást az előző évtized progjához képest. Az esetek (zenekarok, albumok) egy részében a zene sokkal "rosszabb" (populárisabb, egyszerűbb, kevésbé cizellált, sekélyesebb, ilyesmi) lett, némely esetben kevéssé rosszabb, sokszor pedig egyszerűen csak más.
Ami a Rusht illeti: tudtam a Signalstól kezdődő zenei váltásról, mégis mellbevágó volt az album első hallgatása. Nagyon nehezen szoktam meg, a számok - talán a szintetizátor eléggé egysíkú hangzásának és dominanciájának betudhatóan - jóideig teljesen egyformának tűntek. Nagyon sokat kellett hallgatnom az albumot, hogy megszokjam és értékelhessem. (Ami ugye a "jóra hallgatás" vagy micsoda, a DT topikban már kitárgyalt esete, és nem biztos, hogy üdvös dolog, de ezen most nem akarok filozofálni. Volt és van rá időm, energiám, ingerenciám, szokott is lenni... ennyi). A Permanenttől már úgy tűnik, folyamatossá és következetessé váló Rush-jelenség, az első szám ütőssége, slágeressége itt is megmutatkozik a Subdivisions-szel, de a többi dal is egész jó, vagy nagyon jó. Ha az ember nem hasonlítgatja őket - és innentől kezdve bármelyik Rush dalt - kényszeresen a hetvenes évekbeli tételeikhez, teljesen rendben lévőnek találhatja a lemezt. Nekem, mint a klasszikus progrockon szocializálódott zenehallgatónak "csupán" meg kellett szoknom a Rushtól (is) az új hangzást, s innentől a következő albumok is könnyebben adták meg magukat. Úgymond. A Grace már gitárcentrikusabb, mint a Signals, ami önmagában még jó is (bár már túl erősnek érzem a Police hatását), ám a dalok gyengébbek. Az első albumot leszámítva nem léteztek ezidáig a Rushnak teljesen jellegtelen dalai, amolyan töltelékszámai, a Signalson is talán csak a Chemistryt mondanám annak, itt viszont van belőle mindjárt három (Body, Kid, Red Lenses). Nem tudom őket megszokni, olyan nagyon semmilyenek. A többi teljesen okés, a csúcs innen a Red Sector A, ami attól függetlenül (vagy azzal együtt?) igen jó dal, hogy szerintem szinte megtévesztésig (!) mai Pendragonos. Mindenképp erősebb lemez a Power. Fura, mert a négy album közül (Signals, Grace, Power, Hold) ezen érzem legjobban az évtized zenei hatásait, tipikus szinti- és gitársoundjait, zenei fordulatait, ami így önmagában nem kimondottan dicséretnek számít egy, a progrock csúcsait megjárt zenekar esetében. Mégis kifejezetten értékelhető album. A szinti és a gitár itt már teljesen egyensúlyban van, erősek a dalok, töltelék talán csak a Middletown. A Manhattan tetszik innen a legjobban, és a Marathon refrénje sem egykönnyen mászik ki a fejemből. A vonósrészek teljesen a helyükön vannak, a lemez dalszövegei nagyon jók. És most hallgatom a Holdot. Ugyanolyan szintűnek érzem, mint a Powert, döntően erős dalokkal, persze hangsúlyozva, nem az előző korszak dalaival összehasonlítva erősek, mint inkább általában a nyolcvanas évekbeli Rush az összehasonlítási alap. Szokásos módon minden dal tipikusan rushos - valószínűleg ebben rejlik leginkább ennek a három fazonnak a zsenialitása. Nagyon tetszik innen a Force, a Time (a női vokál üdítően jó), a Mission és a High.
Szóval így. A dolog forog tovább, még két-három hét, és elmondhatom, ismerem a Rusht. :-) Valószínű, hogy akkor is leírom a kis albumértékeléseimet, a Prestoval kezdve. Isten irgalmazzon mindannyiótoknak! :-D
tudod én itthonról szeretek rendelni utánvéttel(tudom, h drágább), előre nem szeretek súlyos ezreseket kifizetni senkinek, legyen az akár amazon, akár bmelyik webáruház
ámde, ha valamellik fórumos kolléga rendel nekem egyet, akkor szívesen fizetek neki, forintban, postán, v. futárszolgálaton keresztül
