"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Szeretem a kertet. Nem csak azért, mert kislány koromban a konyhakert művelésére neveltek, és egyben tudatosították is bennem, hogy ez hasznos elfoglaltság, hanem azért is, mert az évek során egyre inkább azt tapasztaltam, hogy a kert növényei, virágai mindennél és mindenkinél jobban meghálálják a gondoskodást. Igaz, hogy az utóbbi években az időjárás befolyásolta a kelést, a szárba szökkenést, majd a virágzást és a termés beérését is. Nem kaptak esőt, amikor kellett volna, de én este-reggel siettem a kertbe, hogy megitassam a szomjazó palántákat, hogy a meleg, esőt nélkülöző tavaszi és nyáreleji időszakban életben tartsam őket addig, amíg nem jön az „égi áldás”. Talán a hirtelen jött meleg hatására az idén a sárga paradicsom magok keltek ki nagyobb arányban, a pirosak hátrányára. Sejtettem már akkor, hogy nem lesz elég piros a befőzéshez. De, amikor elérkezett az érés ideje, mégsem bosszankodtam azon, hogy néhány tő kivételével az összes sárga lett. Minden ismerősömnek és kertszomszédomnak jutott belőle. A bő termésnek örültem, és amíg szedegettem a napsárgára érett terméseket, dicsérgettem az én szép paradicsomjaimat, hogy milyen szépek, csakúgy mosolyognak rám. Hangosan beszéltem hozzájuk. De nem csak hozzájuk beszélek, hanem minden egyes növénykémhez és virágomhoz. Azt vallom, hogy annak kell örülnünk, amink van. Szerencsére sok termést hoztak a körte- barack- és szilvafák is, így még cserekereskedelem is szóba jöhetett. Az egyik szomszédomnak szilva kellett, így hát cseréltünk. Adtam neki szilvát és kaptam cserébe piros paradicsomot. Folyamatosan gyűjtöm a magvakat, hogy a jövő tavasszal ismét tudjak vetegetni, remélve, hogy megérem. De most figyelek arra, hogy sokkal több piros paradicsom magot szedjek, mint sárgát!
“Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.”
Ölts csak új ruhát magadra, amiben jól érzed magad! Figyelj a dicsérő szavakra, s ha ez az érzés elragad, te is dicsőíts és magasztalj, hagyd ragyogni a szívedet, mert kell, hogy lélekben tapasztalj, - mit is jelent a szeretet? A varázsszó, az ott él bennünk. Kimondod, mégis megmarad. Általa gazdagabbá lettünk. Hidd, ez a legtisztább szavad. Ne légy fösvény, nem tarthatod meg! Sőt, gyakrabban add tovább. Gyakrabban mondd ki, hogy - szeretlek! Ne keresd miértjét, okát. A fázó lélek felmelegszik, s ha szárnyra kap a képzelet, Nincs érzés, mely ezzel vetekszik. A legszebb szó, a szeretet.
Megérintett lelkednek rezdülése, - s a fájdalmad lelkemig hatol. De nem akarok együtt búslakodni mégse, mert tudom akit vársz, már ott van valahol, Hívó szavad eljut a messzeségbe, " a távolságot, mint üveggolyót" megkapod, csak bízva nézz az égre. Kívánok hozzá mindenféle jót!
Csak türelem, érted ketyeg az óra. Ő útnak indul, hallgat a hívószóra. Eggyé váltok, akármit akarsz is, gyönyörélmény, igazi katarzis. Egybe olvad eggyé lesz a lélek, nincs múlt, jövő, csak felszikrázó élet. Fényrobbanás, mely felrepít az égbe, s a mennyországot kapod majd cserébe.
Éreztem vonz a végtelen, s találkoztunk az égben fenn. Megannyi érzés, álmaink. A szerelem bennünk lakik. Könnyű madárként szárnyalunk, örömöt adunk és kapunk, s megosztunk persze gondokat. Közös varázs a gondolat. Kimondva elszáll, mint a szó, de mely szívünkben hallható, az megmarad és bennünk él, s napról-napra újat remél. Egymás tükrébe néz szemünk, egymás nélkül már elveszünk. De nincs erő mi kényszerít, nem élünk más törvény szerint, és azért maradok veled, mert jó nekem, mert jó neked.
"Az emberi természeten kívül egyetlen más élőlény sincs birtokában a testet hangokra mozgató érzés parancsának. Ezt a a ringató parancsot ritmusnak nevezzük, s azt a parancsot, mely a magas és mély hangok összefonódását kormányozza: harmóniának. Ezek együtt pedig a táncot teremtik meg."
(eredetileg: Durante Alighieri) (Firenze, 1265. május második fele – Ravenna, 1321. szeptember 14.) itáliai költő, filozófus, az olasz és a világirodalom nagy klasszikusa. Főművét, az Isteni színjátékot Babits Mihály a „világirodalom legnagyobb költeményének”, Jorge Luis Borges a „valaha írt legnagyobb irodalmi műnek” nevezte. Műveiből életbölcsességek, axiómák bonthatók ki.
Tudod egy napon majd mindent megbocsát az ember. (Csak épp semmit el nem felejt.) És ezen a napon az ember megöregszik.
S egy napon majd megtudja az ember hogy mindenki közelebb áll a másikhoz
mint hozzá bárki is. És ezen a napon megérti hogy magányos. És azt hiszi hogy meghasad a szíve.
Aztán eljön az a nap is amikor az ember már képes a dolgoknak pontosan akkora fontosságot tulajdonítani amekkorát valójában megérnek. S akkor a dolgokat mellékes mozdulattal anélkül hogy meghasadna a szíve leírja a kiadás rovatba.
Ám ezen a napon valamiképp körülbelül vége is a világnak.
**
Simonyi Imre Ha jössz, szívem
Ha jössz, szívem, a réten át gyere, aztán fordulj a nyárfasor fele, aztán (felém-lejtésű hajlamon) ereszkedj le a szelíd hajlaton.
Nézd, nem a domb, a kétely meredek Ám azon túl már földközel lebeg az ég egünk s a küzdelmes világ: vásznába törli izzadt homlokát.
Hát arról jöjj hol ábránd és való játékekével egybeszántható, s telekkönyvezettek a mániák.. Ha jössz, szívem, a rozsvetésen át
gyere. Tudod, ahol a gyalogút talpunk alól az árokba gurult, és egyirányu ösztönöd alatt megnyílt a szerteágazó tudat
benned. S alázuhantál. Ámde én fennakadtam egy szilvaág hegyén, s azóta nyársán immár nélküled forgat az özvegyült önkívület
madárijesztőként. Lásd, az vagyok. Gyűjtsd kosaradba a kendermagot (a hiányodban elpergett időt), és szórd elém egy éhes délelőtt:
hadd szemelgessem jó ízed hívem. Ha még egyszer jössz, így gyere szívem. Meg úgy, hogy mard belém magad erős foggal rögeszmébe az eszelős
meg úgy, hogy fojtogass olyan puhán, mint egy nyárvégi lusta délután s egy véraláfutásos alkonyon úgy jöjj, mint az utolsó alkalom
meg úgy, mint a suhogó sejtelem, de ön- és közveszélyes éjjelen. Ha jössz szívem, a réten át gyere, aztán fordulj a nyárfasor fele,
ám onnét oldódj az időbe át: terjedj, mint a százados babonák s én elhiszlek. S zúdulj, mint vadvizek e mosdatlan világra. - Szelidebb
sodrással pedig áradj énfelém, áradj, mint a jóillatú remény, mint a nyárfaerdő lehellete: ha jössz, szívem. De meztelen gyere.
**
SIMONYI IMRE BELŐLED, BELŐLEM
Belőled valamim mégis megmaradt: én maradtál meg belőled szivem. Belőlem valamid neked is maradt: te maradtam meg belőlem – tenéked