Szergej Jeszenyin: Bokraink közt Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére - szép voltál, te kedves, illanó! Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messze szállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-illatát.
Amikor a háztetőn a hajnal macskamódra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vízimanók, dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom - aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere.
Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha.
Ma estére még egy utolsó, a készülő kötetemből, köszönöm a szép szavaidat!
Szerelemlék
Csak a felszínt karcoltam meg
nem is kutattam mélyen
az emlékeimben, mert benne
vagy minden lélegzetemben,
minden pillanatomban
kitörölhetetlen, beleégett
akár emlék, akár jelen
velem vagy mindörökre
egyetlenem.
Itt van velem levetett
ingeink suhogása, mikor
először érintettük egymást
attól a pillanattól kezdve
a tegnapi napig - örökkévalón
itt van minden,elrejtve a lelkemben
szerelmem.
Ezt a versemet nagyon szeretem, kb. másfél éve írtam, és sok pozitív visszajelzést kaptam róla. Kicsit talán merészebb a hangvétele, de megbocsátható, a téma ismeretében.
Remélem, tetszeni fog neked is:
Énekek éneke
Fölém hajolt, tenyerébe
vette a reszkető, kicsi
halmot, úgy suttogta:
de szép! Nem azt látta,
amit én, a közelmúlt
lefelé futó, még meg
sem gyógyult műtéti hegét.
Másképp nézek magamra,
mióta egy gyengéd férfi
mellemet kezébe fogta.
Szulamithoz hasonlatossá
lettem, illatoznak
a mandragórák
sosemvolt kertemben.
A virágokból először a kék nefelejcs tetszett: azt a szép nevét külön is megszerettem, hogy olyan beszélgetős és hogy értelme van: szinte rászól az emberre vele, úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye, ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire jól hallottam, egész világosan, égszin hangját, néha meg én magam sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan nagyon vártam már, hogy tán a szivem szólt helyette vagy éppen a fülem: ilyenkor nem tudtam, képzelem-e vagy tényleg csalok, neki, a neve mondásával?... De még ha csalok is, nyugtattam meg magamat, az a kis segítség semmi, hiszen úgy szeretem; s dehogy felejtem, nem én, sohasem!
A fényeket mindég szerettem. Gyöngéd gyíkjai az égnek. Egyszer egyet kezembe vettem. De kettétört. Bennem sötét lett. Fényteremtmény, azóta félek. Nappalom éj, eltemetetlen. Csak árny és árny. Egyre és egyre. És úgy fekszem gyilok-kezemben ahogy lélegzetében a lélek.
A fényeket mindég szerettem. Gyöngéd gyíkjai az égnek. Egyszer egyet kezembe vettem. Fénye eltört. Bennem sötét lett. Árnyteremtmény, azóta félek. Napom gyűrött, éjem vetetlen. És úgy fekszem önnön-kezemben, ahogy lélegzetemben a lélek.
