"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
nem is a gazdagság a valódi áldás, azoktól élni lehet akár emberhez méltó, akár méltatlan életet, de ha valaki érkezik a világra a szeretetlenség sújtásával, abból lehet kegyetlen, minden rosszra képes ördög, rosszabb a kivert kutyánál, (az olyantól mentsen meg az ég, könnyen megnyomorítja a másik lelkét)… míg igaz szeretettel áldva, különleges esetben akár lehet a halandó Jézus is… nehéz annak kilábalni, jobb életet élni, aki született a mérhetetlen szegénységbe, de talán nem lehetetlen: ördögből angyallá lenni szinte képtelenség az átoktól szabadulni… s hogy a sátán a szeretettel találkozzon, hogy angyallá váljon, ahhoz csoda kell, de különleges egészen, az átok róla, hogy elszálljon, hogy visszaváltozzon, szeretettel meg kell csókolni, (nagyobb az esélye a békának is) hogy a szívében láng gyúljon, önmagában is szeretettel találkozzon.
A kopott macskakövön a cipőm csúszik, Örök elmúlás botlik hidegségükbe. Valamikor régen római út volt itt, Letűnt két évezred, hány nép járta be?
A jelen csak múlik, oly keveset hagy meg A régmúltból, amely néha ránk időz. Így lesz jövőnk is, amit a nap leperget: Búcsú, temetés, az idő lesz mi győz.
Várok rád tereken, uccán, a megbeszélt helyeken, Kezemben szál cigarettám, ragyog az ég melegen, elhamvad s újra kinyílik, mint éven át a virágok. A megbeszélt helyeken mindig állok és várok.
Tudom, hogy vár minden a földön: rétek esőt, fényt a kalászok, őzek a nyárt; sárga bőröndöm álma a szép utazások; a gyerek várja, hogy felnő, a felnőtt a holnapokat, öreg a sírt, nép a derengő új századokat.
Mégis - legyen példa akármi - haragszom, hogyha te késel; bosszant, hogy állni kell, várni, s fogadkozom persze elégszer. Így, harcban a zajjal, a csenddel, szívemben mély zene zúg: "Mire képes néha az ember, hogyha várni így tud."
Elhúznak a felhők; a percek futnak csattos karomon. De jössz - a sétány, hallom, mint perceg, jössz a kavicson sárga úton. Tündér... már itt vagy, a vállam érinti kezed szeliden, s megtöltöd, mint fémet az áram, egyszerre szívem.
Pironkodsz, mentegetődzöl: fodrász, szabó, közlekedés... Most kellene teljes erőmből szólni, hogy bánt az egész. De oly szép vagy s szép ez a reggel, a város és benne az út, hogy én csodálnám, ha lenne még ember, ki ennyi szépért, jóért türelemmel várni se tud.
Szavakból is a létező világ egy-egy látható darabja kiált felém már egyre tüntetőbben: kiindulhatnál kezdésül belőlem! S tolakodón a többi jön vele, gyerekkorom ringató bölcseje kis fiókái, egész fészekalja csicsijjától a férfigyötrelem vércséjéig mind - s a szó összerakva még nem a lét, sorokba öntve sem.
Köztük sebnél is sajgóbb hézagok; s csak úgy szünnek meg, ha mind én vagyok. Hogy egybeálljon a dirib-darab, már vérem s velőm a kötőanyag. A szenvedéllyel vív az értelem s nem kontyosával hősi Dugovics kel-hull naponta, csak én énvelem; s közben a vérem, ha nem csurog is, elfogy lassan; a gond egy életen keresztül szívja észrevétlen, mint áldozata torkán a menyét -
s mivel nem látni nyílt sebet, se vért, fejfámra írják: ettől eddig élt.
Ecset volt először az álmom, hogy uralmam alá hajtsalak titokzatos tér a világon, ezer forma s formátlan alak, fű, fa, föld és homorú égbolt. Hiába - az ecset kevés volt.
S költő lettem, ellenedre, sors, és hallottam, átkod mennydörög: "Merészségedért szörnyen lakolsz, büntetésül szívedet örök éhségre, szomjra kárhoztatom - menj csak, rágódj az örök dalon!"
S róttam, írtam a verset, a dalt, s mindig azt hittem: az utolsó az igazi, - melyben hó szakadt, vagy táj volt, vagy béreskoporsó. Mert vers lett nekem a fű, fa, föld, és az éhség mindjobban gyötört.
Iskola vagy kapálás után papírnak estem láztól égve. Öt érzékem, mint öt hű kutyám, szimatolt fel a mindenségre, s ha kész lett újra egy: keserves búval hajoltam le e vershez.
Mert csak törmeléke lett annak, amit bennem te, költő, áhítsz. Éreztem, bonyolult hatalmak szemével néz rám a virág is, s a testvériesülés örök vágya sír az emberek között.
S én mindig a világ gyógyszerét, azt a csodás verset keresem, melytől megszelídülne a lét, ha bűvös sorait pengetem, azt, amelyért Homérosz óta ezrek állnak már csatasorba.
Remegve és űzve azért hajt az olthatatlan örök éhség. Írtam, elsírtam egy marék dalt eleddig is, de végül mindég csak hajtogattam: nem, nem ez ő, majd a másik, a következő.
Amit holnap írok, és holnap úgy érzem, amit holnapután. Gyűlnek a versek, és ritkulnak a hajszálak már a koponyán, s minden reggel bízván kelek fel, hogy én mégis megírom egyszer.
Lehet, hogy épp az utolsó lenne majd, s azt el kell hogy vigyem. Lelakatolja a koporsó, s nem olvashatja már senki sem. De bennem volt, hisz égetett, gyötört - milyen kár, hogy elnyeli a föld!
"Honnan vagy? Tudom, hogy tudás nem volt mindig - a tudás lett. Egyszer gyönyörű mozdulás fölemelt egy érdes követ, s nézte, nézte, majd forrón-sósan gyöngy lepte be a homlokot, és gyötrődött, sírt nyárban, hóban; emberré lett - gondolkodott."
Sápadt gyertyafény az ablaküvegben, árnyak a függöny mögött.
Csillagok fénye az égi óceánon, a Hold ezüst ruhájában huncutul mosolyog.
Csönd van. Virrasztóan egyedül. Előttem könyv, de gondolataim messze járnak, a régmúlt emlékeiben. Bús éjszakai árnyak az éjben, a szív lassuló, csendes dobbanásában.
A lélek belesóhajt az éjszakába. Halkan ring az érzés, álmot hozva fáradt szemünkre az éjszaka angyala. Kigyújtva lelkünk mécsesét, fénnyel szőve be álmainkat.
