Az önátadás nem azt jelenti, hogy alacsonyabbrendünek és ostobának könyveljük el magunkat, de azt sem, hogy fel
akarunk emelkedni a magasztos, mélységes tudással biró személyek szintjére. Az önátadásnak semmi köze a szintekhez és önmagunk értékeléséhez. Ehelyett egyszerüen átadjuk magunkat, mert szeretnénk kapcsolatot teremteni a világ valóságával. Ne tartsuk magunkat sem tudosnak sem ostobának. Ha ismerjük önmagunkat, és tudjuk, hogy hol tartunk, akkor megtesszük az önátadás és a megnyilás mozdulatát, ami kommunikációt és kacspolatot jelet.
Közvetlenül kommunikálunk odaadásunk tárgyával. Nem szégyenkezünk nyers, durva, vagy éppenséggel szép és tiszta tulajdonságaink tárháza miatt.
Semmit sem rejtünk el. A szellemi baráttal való együttműködés elöfeltétele a nyitottság és az önátadás. Felismerjük és tudomásul vesszük alapvető benső gazdagságunkat, ahelyett, hogy létünk képzeletbeli sivárságán keseregnénk. Tudjuk, hogy érdemesek vagyunk a befogadásra és arra hogy kihasználjuk
a tanulás gazdag lehetőségeit.
Ha megnyilunk és hajlandoak vagyunk megválni a gyüjteményünktöl, akkor megtörténik a beavatás. Nincs szükség "szent" ceremoniákra.
Ha a beavatást szent dolognak tekintjük akkor valojában csapdába estünk. Ha szent dolognak tekintjük a beavatást, akkor a pontosság és az élesség
elhalványul, mivel elkezdtük értékelni és osztályozni a dolgokat.
Szerintem mindketten felismertük, hogy a nyitottság a világon a legjelentéktelenebb dolog. Abszolut hétköznapi. Amikor képesek vagyunk igy látni
a világot, akkor magátol megtörténik az átadás.
