Milyen hamar megszokod a fákon a lombot; milyen hamar megszokod, ha a lomb lefoszlott; milyen könnyen véglegesnek veszed a nyarat, telet; milyen hamar elfogadnád öröknek az életet...
Fogy az idő, hova sietsz? Várnak, várnak már odaát, viszik a percek aranyát vállukon a csodatévők.
Fogy az utad, hova találsz csukott szemmel, ne menekülj! Elveszett álmok mezején ottmaradsz úgyis egyedül.
Fogy az öröm, csak ne sirasd szökik az álom, sok a könny. százezer könny, vagy egy mosoly: mindegyik jobb, mint a közöny
Szólok hozzád a hajnal hangján friss szelek tiszta dallamával, szólok hozzád az este hangján csillagcsenddel, hold-huhogással, szólok hozzád a tavasz hangján madárcsicsergés-csattogással, szólok hozzád a szívem hangján zaklatott, sűrű dobbanással...
Bántani, birtokolni nem akarlak, sem beborítani tenyeremmel mint gyermek a madárfiókát, hanem magasba emelni, hogy szárnyalj szabadon felhők felett, akár a gondolat...
Múló időnek szakadását bevarrja a képzelet, elmossa a határokat, kitölti a réseket...
És van élet túl a szerelmen, vagy csak a semmi jajgat odaát? Van jó is abban, ami elviselhetetlen, vagy csak szívünkkel látjuk a csodát?
Az idő megtaníthat jóra-rosszra, de várni csak az értelem tanít. A szenvedélynek nincs ideje várni, a szenvedély lángol és megvakít, fáklya, amely szikrázva szórja fényét, s lehulló hamvait.
Emlékszem rád, mikor még csillag se voltam, csak tűnékeny por a mindenség egén, te meg egy másik porszem, és valami láthatatlan erő taszított felém: sodrása térnek és időnek, akarata az őserőnek túl halálon és életen, istenléten és emberen: összekapcsolt a Végtelen.
Tenyeremen nyújtom a lelkem, mint egy szál rózsát, találkoztunk - ez volt a küldetésem - itt ért egymásba álom és valóság. Ne kérdezd, honnan jöttem, csak annyit, hogy miért - felkel a Nap, s az éjszaka véget ért.
Fogy az idő, hova sietsz? Várnak, várnak már odaát, viszik a percek aranyát vállukon a csodatévők.
Fogy az utad, hova vezet, itt az idő, most kiderül. Elveszett álmok mezején sose leszek már egyedül.
Fogy az öröm, csak ne sirasd szökik az álom, sok a könny. Szívembe zárva a mosoly: örökké, örökké, örökkön.
Ültem az árokparton, s a hegyek mögé sóvárgó lélekkel vártam rád. Az első óra lassan telt el, az út pora ölembe fészkelt. Az éjszaka sötétbe burkolt, hajnalra harmatcseppek fürösztöttek. Másnap napsugarak simogatták cserzetté bőröm, s tudatomba beköltözött az első hangya. Aztán teltek félszeg hetek, majd fürge hónapok, lábam mélybe gyökeret eresztett, testem vadon magot termett, karjaim az égbe szálltak, s fejembe fészket rakott a madárdal. Az évek így jártak, egyre több virággal, egyre több bogárral. S mikor az érlelő nyár elhozott, talpad finoman rajtam tapodott, lombjaim arcodra mosolyt rajzoltak, s árnyaim tarisznyádba loptad. Belül én is elmosolyodtam, lám, nem hiába virrasztottam, s a közelgő ősz elé utadra legszebb szirmaim hullajtottam.
A nyár roncsain átbukik velünk az év és itthagy az ordító idő agyarán, a dombon.
Tündéri kert, állhattam ott veled az istenek szülötteként is az ég alatt, ihattam ott a sörhabos levegőt, hogy a számon megédesedett az első félelem íze is – most csak nézem a fák szemérmét és az időt: ahogy lerohan mint hegyről a víz; vérző városok úsznak most csak az ősz levében, falja az évet az év, a nyár a nyarat.
Mogorvább ősz jön mint hiszed, az ég elfordul arcod mámorától és kigyújtja az elfeketült csillagok angyali gyűlöletét; – s ez is mit ér? Vakítasz bennem mint a nap; tájak vonulnak itt: a fegyveres fű és szűz mező erős szagával a számban tested szikláira köthet a kínzó képzelet, meg nem oldja boldog láncainkat az új tavasz.
Csengesz, csengesz a csontjaimban az alig hallható vihar visszhangjaként. Egy másik égen úszik most a párnánk, édes esők hajója, s a fulladozó öröm ágya úgy ragyog ki a zárt ajtókon át a sötétbe, hogy a hús meg a vér meg a bőr szaga mint csillag alatt utazó háromkirályok betódulnak az udvari szobába.
Lobogj, lobogj szerelem! Te keserű és gyönyörű! Letiporhat egy óra, kiéghet véremből a falánk hatalom, kicibálhat az ég alól az évtized tigris-pofája, a húsevők eredendő bűnétől iszonyodhat a lélek; – nem fog a pusztulás a sánta asztalon, a himlőhelyes ajtón!
Itt feküdtem a válladon, itt hoztál vacsorát az őskori tálcán: az ágy szélére ültünk és kipirulva faltuk a félkiló kenyeret meg a tízdeka szalámit; lerombolhatta az utcák lombjait a fagy, méteres hó nőhetett az udvaron – súlyos gyönyörtől esett teherbe az ócska ágy, mint tűzifát hasogatta a csók az estét.
Üres hordókon imbolygó Dunára kivetett padozat ahol veled most holtomiglan ahol veled most holtodiglan amíg a szél a szél a Nap Kér csukott szem két vakablak látja irdatlan iramlat körülfolyja a pillanatnak ingatag telkét láthatatlan ahol egy inggomb érintésre szakadna deszkán perdülésre két kéz két homlok két szemérem sirály-világba szétsugárzik madárszemnek is észrevétlen amíg a szép a szép a Nap Csontunk úszik ott és halálunk homokszemcsék egy fűzfaágon más beszéd az nem tudni kié kvarc-pendülés csönd aqua vitae szegény víz hiszen ő is árva egyszer minket is elragad sodorban forgó fűzfa-sárga tükörképünket elzilálja egy tűt lelni csak sárga férccel egy szúrást beteljesüléssel ahol veled most holtodiglan ahol velem most holtomiglan löszbabái egy pillanatnak csók a víznek a víz alatt amíg a szél a szél a Nap.
Alkonyodik, sokasodnak az árnyak? Az alvilág kapuján kiömölnek a holtak, s pár korty habzó vért kunyerálnak: denevérsivítás karcolja a holdat. Voltak valaha az élet az édes, a kezdet méze, a téboly, az ostrom, a tigris test, a gyönyörre éhes ? a bujaság klastroma most rom? Voltak a szűz, meg a kurva, a nők, kemény farú, őzgida lányok, és lusta, középkorú kéjkeresők ? ma mind némák s haloványak? Sötét a jövő. Az ember ad és vesz, nem adja M E G magát, hacsak E L nem? Nem értettem az üzleteléshez, és nem volt mit magasba emelnem, sem eszme, sem eszmény, sem hadijelvény; csak a vers, ez az átkozott zenegép zúgott a fülembe a némák nyelvén, egy pendítetlen húr hírnökeképp? Így lettem én, a rönk meg a szél, röghöz kötött világcsavargó; én ejtem a szót, de valaki más beszél, Mária siralma s a körúti argó? Szellemhang, mely kedves a szájnak, a fülnek, a madárdallal teli ég, a harangok, az ünnep; hó, de alatta a hóba takart kert ? hogy a semmibe nyomtalanul ne merüljek, te temess szavaidba, magyar nyelv!
Szervusztok! Kedves Kannus, Sindarinwa és Lutra, köszönöm szépen a verseket:-) --------------------------------------------------------------------------------------
Orbán Ottó: Holtak szellemével társalog
Szólítva őt egy verssorát idézem: „Csak azt feledném, azt a franciát…”, s az évtizedek rossz szigetelésén kétszázhúsz volt nyila villámlik át. Túlnan a járdán föltűnik Pilinszky, kockás kabátban, ég és föld között – látom, arcán a lázas elveszettség őszes borostaként kiütközött.
Köröttünk örvény, a hatvanas évek: gyér forgalom, vodkaszag, vak remény; nem öltek meg s nem öltük meg magunkat – Isten hordott minket a tenyerén. Túléltünk háborút, italt, szerelmet, most egy kicsit ejtőzni akarunk, ki egy szál deszkába, ki meg az égbe, kapaszkodunk, míg bírja a karunk.
Költőnek ezenfelül ott a verse, a gyulladt seb, mely lüktet s nem lohad, de láza megbokrosítja a ritmust, e rögeszmés, szárnyas versenylovat, hogy száguldozzon, mint a hurrikánok a karibi partokon s a prérin át, s patájával dobogja és dobolja: „Csak azt feledném, azt a franciát…”
Minek folytassam? Valaha a versünk életmentés volt, ma csak pipere. Franz! Szia, fogoly! s más ilyen nyalánk vicc, míg süvítünk az űrbe kifele, s a terepet átadjuk a szövegnek, melyben buján párzik szóval a szó; és hallhatjuk makogni gépeinket, mint majmot az Afrika-utazó.
Nagy költő s balfácán egy porhüvelyben! Esendő, nagyon is világi szent, aki a Koponyák Hegye helyett a báli szezonban inkább bálba ment; János, kit jelenések látogattak, de aki hétköznap csak Jancsi volt – bámulja teremtményét a teremtő, sámán a tüzet, melyet ő csiholt.
Szüntelen bántott titkos magányosságod, Uram, de mit tehettem volna? Gyermekkoromban játszadoztam veled, és gondolatban szét is szedtelek, mint játékszert szokás. Vadságom később megizmosodott, széjjelfoszoltak dalaim, s ámbár soha nem voltál közelemben, mindörökre elveszítettelek a porban, tűzben, a légben, vizekben.
Napkelet és napnyugat feleútján sár fedi testem s csupa seb. Koporsóként az eget magadra vontad. Ó, ha nem volnál rokonabb a halállal, mint az élettel, szólnál hozzám. Onnét, ahol vagy, a föld alól vagy a meséből szólnál hozzám.
Jelenj meg, Uram, itt a tüskebokorban, hadd tudjam, mit akarsz tőlem. Kapjam-e el röptében a mérgezett dárdát, melyet mélyből hajít más, hogy szárnyad megsebezze? Avagy nem kívánsz semmit? Rezzenetlen néma azonosság vagy (kerek a, mely önmagával egyenlő), semmit se vársz. Még imádságomat sem.
Ím, kérdő bánataimmal együtt a csillagok is megjelennek a térben. Íme, ablaktalan az éj odakünt. Istenem, mihez fogjak én most? Benned vetkezem le. Levetem testem, akár egy útszélen hagyott ruhát.
pot, Kedveschek!
