Faág a lány karja, Andersen! Nagy mesélő, mi már csak fák vagyunk, száraz karók, várunk, hátha belénk kap a tűz, halálunk előtt egy pillanatra, felébredhetünk, ha Bodza anyók nem vagyunk, illatos fából emberré nem leszünk, legalább a tűz, az kapjon belénk.
Későn találtuk meg a Kertek Kertjét, álmunkról harmadik nem tud és nem tehet. Olajágban vártam friss havak pelyhét, mandulafában az esőt és a jeget.
Miként fogja kiheverni a pálma, ha szétvered meleg lombjai sáncfalát? A ködben levele hogyan talál magára, ha az esőköpenyt fejeden húzod át?
Ne feledd, az eső miatt megzavarodtál, mikor vittem neked a nyitott legyezőt. Összecsuktad. Te itt vagy, az idő meg ott áll, mióta madarakkal szelem a levegőt.
Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantú mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!
Szombaton ballagott a 8-os kislányunk és Áprily Lajos: Útravaló című versét szavalta el az ünnepségen. Ezzel a verssel már díjat is nyert versmondó versenyen és azóta nekem is ez az egyik kedvencem.
Az Emlék s az Alkony a láthatáron piroslik, messze, hol tűzbe csap át a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon hátrál s kitárúl, mint ingó csodák függönye, melyen sok gonosz virág - tulipán, liliom, dália, mák - kavarja a hímzést s az illatáron beteg párázatoknak langyos álom- ízét ontja, mérgek nehéz szagát - tulipán, liliom, dália, mák parfűmjét - hogy érzékeimbe szálljon s ájúlt agyamba lángoljon tovább az Emlék s az Alkony a láthatáron.
Hűs esthajnali fényt a róna kap, immár hajlani kezd s borong a nap, búm halk ajkai hűs dalt zsonganak,
mely ringatva rí, míg borong a nap. S bíboran, busan mint most a homok- rónán nap zuhan, furcsa fantomok: száz álmom suhan s tűnik és lobog, mint most a homok- rónán nap zuhan...
Szép, csendes vasárnap délutánt kívánok neked és valamennyi kedvesch-nek!
Szécsi Margit-verset hoztam én is, épp őt olvasgattam, s milyen "véletlen", hogy hozzád betérve épp az ő egy másik versére nyitottam.
Sokáig abban a kerületben éltem,ahol az ő szobra egy szép park dísze. Jöjjön hát a verse:
Szécsi Margit
Fehér galambot
Fehér galambot, fekete hollót ingembe raktam, vigyen a szélben, vigyen az égi hullámverésben. Látom a földet mélyen alattam, látok egy írást messzi fölöttem, szép betük arról, mivégre lettem. E zűrös élet mágnes-köréből nem illik nékem följebbre törni, sem nem a földi hadakkal ölni, tettel vagy szóval ölni, gyűlölni. Mire beborúl a heves égbolt, nehéz vizei mossák a földet, magamat látom a tisztaságban, e csillogó föld nekemvaló lett. Mire kihajt a tövises ezüstfa, mire kinyílik szagos virága, csillag-rengeteg sárgaréz torka a te szép neved kitrombitálja, lezuhanok a fényes világra.
Az idén száz éve immár, hogy költőnk megszületett Büszke volt ő, hogy nem Pista, de Attila lehetett József Áron legkisebbik gyermekét áldja az ég Jutott néki nyomorból és szenvedésből ép elég.
De mindig felül emelkedett ő, minden rosszon és bajon Megmutatta, hogyan éljünk szegényen is gazdagon Rámutatott, hogy sorsunkért senki más nem felelős Mert Ő volt az (ahogy írta) az Őssejtig minden Ős
Eldöntötte még Szegeden, ha tanár nem is lehet Őt mégis szeretni fogják, s tisztelik az emberek Mire harminckét éves lett, ráébredt hogyan lehet Tanári diploma nélkül oktatni a lelkeket
Igaz, eltűnt hirtelen, de itt maradt a szelleme Mely e-hont, mint égő fáklya, fénylőn világítja be Terve tán kicsit fellengzős, de valós és mértani Az, hogy egész népét fogja szeretni s tanítani
Férges lombjait hullatja az elme, reccsen a tekintet, mint csupasz ág – kurva és hívő lelhet kegyelemre, én nem, míg tudok emlékezni rád, ahogy lépsz: az út, a töltés, a fák, kínod, szégyened megroggyanva, térden, fehéren megpattanó koponyád; s zökken, lassan továbbkattog az éjjel.
Hogy a versért, a verésért, a csókért, mindenért teljes élettel fizetsz, és maga teste fölött lesz a hóhér, ki nem lehet hóhéra senkinek, arcod romjai alatt érzi meg: elhagyja az utolsó rend, a szó is, s lángot nyel görcsös torkod, nem vizet, mert nincs a világon egy korty ivóvíz,
csak a képzelet rongyába bújt Flórák és termőfölddé rothadó anyák, kik te voltál, s kiknek nincs köze hozzád, eső, tankcsikorgás és operák vonulnak végül halálukon át, s az eltátott száj megvigyorogja a vádat, hogy rajtad felejtette mosolyát. Saját súlyod roppantja össze hátad.
A sorsodat érzem, mely összetörte arcod, mikor oly sűrű lett a fény, hogy rászáradtak az erdők a földre, mint a szülőnők combjára a vér – mind aki él s nem kínjával beszél, elhazudja, hogy arca bukni látott, ki embertelen esték idején se tudtál mást: az emberi világot,
mely úgy viseli magzatát, a rendet, iszonyú és világszép gyermekét, hogy halálával értelmet teremthet, különbet, mint a lepke testeké – az ölelésben megfogant gyökér gyönyört nevel és hajlékony hatalmat. Életünknek egy órája megér annyit, hogy hiányába belehaljak!
Balatonszárszón, harminchétben, december harmadikán öt gyors levelet megírt még. Cserépfalvinak a könyvekről, utána Szántó Juditnak rövid üdvözlést, aztán Bak doktor úrnak a lehetetlenről, majd Ignotusnak is, és Flórának is egyet az egyetlen, még megtehető csodáról – nem rajtunk múlt a többi. „Aztán mit sírsz, ha sorsunk írva van már” – ezt Kosztolányi ír- ta. (Őt idézte.) S a zárlatban: „Köszönjük az almákat, én is ettem belőlük, jól- lehet a gyere- keknek küldte s én bizony nem is kértem tő- lük, csak elvettem egyet.” Mindez utólag, azóta közismert, de az Ignotusnak írt levél már elveszett – csak töredéke maradt, pár tragikus sor: „… Nem tréfadolog az ember élete. Bár- mit gondolnak ró- lam, ha szerencsésen, ha szerencsétlenül éltem, azt már akarva, nem akarva, vál- lalnom kell. Ki kell állnom a közönség e- lé – hogyan állhatna helyt másként egy liri- kus? Hozzá kell azonban tennem, hogy nagy két- ségeim vannak, vajjon egyáltalán jó költő voltam-e?...” Mintha csak Ignotustól kérdezné múlt időben, s az Ignotus is hallgat örökre, mert az Ignotus néma – csak a lírikusnak kell hinni csodában, csórt almába harapni, kétségekkel, hogy költő, s egyáltalán jó költő voltam-e végül?
Kedves Szótér, Ephemer, Kannus és Lutra! Köszönöm, hogy mindig van a topik számára kedves(ch) versetek:-) ---------------------------------------------------------------------------------------
T. Fiser Ildikó: Üzenet
József Attila emlékére
Tanítónak szánt engem a sors, átadjam mindazt, mi gondolat, ’fura ura’ szavától szegény sor lett életem, örök ítélet-otthona.
Egy lány is jött velünk: Teréz, báj s jókedv jött vele. S tizenhétesztendős szívem sugárral volt tele.
Fény a vizen s fedélzeten, s az arcnak fénye volt. Lelkendező diák-szemek itták a lánymosolyt.
Most más táj hangja hívogat: komor, nagy tengeré. S mögöttünk messze megragyog az a mosoly s az Al-Duna, s mint ifjuság szimbóluma: tündér Ada-Kalé.
1960. március 25.
(1972-ben voltam az Al-Dunán hajókiránduláson. Mi is TurnuSeverin felé tartottunk.
Akkor még lehetett látni a sziget fáinak koronáit..., a szigetet már elfedte a víz...
Orsováig jutottunk, a Vaskapu zsilipjeit egy hajó áttörte, így nem tudtunk azon átmenni. Orsovánál szálltunk buszra és mentünk Herkulesfürdőre. Ez az én egyik"Herkulesfürdői emlékem".)
A két cölöp a döngölés a kövek a kövek az összecsukló nő az összetört üveg a falhoz tapadt kendő a kendőbe gyűrt arcvonások a tövisek a töviseken szétfolyt fénysugár délután éjszaka ó hányszor még, Uram ó hányszor még, Uram ó meddig még, Uram a láng pislákolása a füst visszaverése agyagkorsó pozdorjává zúzása?
