Egy hárs alatt, fehér padon, nagyon magában ült az Ősz, s a szíve fájt nagyon-nagyon. Maga sem tudta, hogy esett meg, valahol hibázott egy évet, akaratlan és véletlen Virágországba beletévedt. A tarka virágok közül, míg őket szíve-fájva nézte: váratlanul és csodaszépen Nyárasszony kilépett elébe. Megfogta tétova kezét, szájon csókolta s nevetett. A liliomok összenéztek és csodálkoztak szerfelett.
Faág a lány karja, Andersen! Nagy mesélő, mi már csak fák vagyunk, száraz karók, várunk, hátha belénk kap a tűz, halálunk előtt egy pillanatra, felébredhetünk, ha Bodza anyók nem vagyunk, illatos fából emberré nem leszünk, legalább a tűz, az kapjon belénk.
Későn találtuk meg a Kertek Kertjét, álmunkról harmadik nem tud és nem tehet. Olajágban vártam friss havak pelyhét, mandulafában az esőt és a jeget.
Miként fogja kiheverni a pálma, ha szétvered meleg lombjai sáncfalát? A ködben levele hogyan talál magára, ha az esőköpenyt fejeden húzod át?
Ne feledd, az eső miatt megzavarodtál, mikor vittem neked a nyitott legyezőt. Összecsuktad. Te itt vagy, az idő meg ott áll, mióta madarakkal szelem a levegőt.
Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantú mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!
Szombaton ballagott a 8-os kislányunk és Áprily Lajos: Útravaló című versét szavalta el az ünnepségen. Ezzel a verssel már díjat is nyert versmondó versenyen és azóta nekem is ez az egyik kedvencem.
Az Emlék s az Alkony a láthatáron piroslik, messze, hol tűzbe csap át a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon hátrál s kitárúl, mint ingó csodák függönye, melyen sok gonosz virág - tulipán, liliom, dália, mák - kavarja a hímzést s az illatáron beteg párázatoknak langyos álom- ízét ontja, mérgek nehéz szagát - tulipán, liliom, dália, mák parfűmjét - hogy érzékeimbe szálljon s ájúlt agyamba lángoljon tovább az Emlék s az Alkony a láthatáron.
Hűs esthajnali fényt a róna kap, immár hajlani kezd s borong a nap, búm halk ajkai hűs dalt zsonganak,
mely ringatva rí, míg borong a nap. S bíboran, busan mint most a homok- rónán nap zuhan, furcsa fantomok: száz álmom suhan s tűnik és lobog, mint most a homok- rónán nap zuhan...
Szép, csendes vasárnap délutánt kívánok neked és valamennyi kedvesch-nek!
Szécsi Margit-verset hoztam én is, épp őt olvasgattam, s milyen "véletlen", hogy hozzád betérve épp az ő egy másik versére nyitottam.
Sokáig abban a kerületben éltem,ahol az ő szobra egy szép park dísze. Jöjjön hát a verse:
Szécsi Margit
Fehér galambot
Fehér galambot, fekete hollót ingembe raktam, vigyen a szélben, vigyen az égi hullámverésben. Látom a földet mélyen alattam, látok egy írást messzi fölöttem, szép betük arról, mivégre lettem. E zűrös élet mágnes-köréből nem illik nékem följebbre törni, sem nem a földi hadakkal ölni, tettel vagy szóval ölni, gyűlölni. Mire beborúl a heves égbolt, nehéz vizei mossák a földet, magamat látom a tisztaságban, e csillogó föld nekemvaló lett. Mire kihajt a tövises ezüstfa, mire kinyílik szagos virága, csillag-rengeteg sárgaréz torka a te szép neved kitrombitálja, lezuhanok a fényes világra.
Az idén száz éve immár, hogy költőnk megszületett Büszke volt ő, hogy nem Pista, de Attila lehetett József Áron legkisebbik gyermekét áldja az ég Jutott néki nyomorból és szenvedésből ép elég.
De mindig felül emelkedett ő, minden rosszon és bajon Megmutatta, hogyan éljünk szegényen is gazdagon Rámutatott, hogy sorsunkért senki más nem felelős Mert Ő volt az (ahogy írta) az Őssejtig minden Ős
Eldöntötte még Szegeden, ha tanár nem is lehet Őt mégis szeretni fogják, s tisztelik az emberek Mire harminckét éves lett, ráébredt hogyan lehet Tanári diploma nélkül oktatni a lelkeket
Igaz, eltűnt hirtelen, de itt maradt a szelleme Mely e-hont, mint égő fáklya, fénylőn világítja be Terve tán kicsit fellengzős, de valós és mértani Az, hogy egész népét fogja szeretni s tanítani
