Keresés

Részletes keresés

mousot Creative Commons License 2012.07.18 0 0 26601

Petrarca

Laurához


31. szonett


Arany, gyöngy ékesít s nyíló virágok:
a virág sorsa hervadás, szerelmem,
de tövisük száz sebet üt szívemben,
s kínomra írt immár hiába várok.

Én itt hagyom e könnyes, bús világot.
A bánat és a tükröd öl meg engem,
mert tükröddel szólsz naphosszat helyettem,
s lapján nem engem: önmagadat látod.

Tükröd sorvasztja el szerelmemet,
ezért van az, hogy vágyad vágya lettél,
és holt ezüstjén magad szereted.

Bűvös hatalmak adták szép kezedbe,
s azért adták, hogy engem elfeledjél,
s halottad legyek, végleg elfeledve.

 

61. szonett


Az esti szél aranyhajába csókolt,
lágy hullámait vállán terítve szét,
s én most tudom csak, milyen boldogság volt
némán csodálni sötét szeme tüzét.

Mikor meglátott, halk lett, elfogódott,
mint kit vágyamtól riadt szemérme véd,
szívem izzó kohója lángot ontott
feléje, lángot, szerelmem nagy hevét.

Szépségének nem akadt földi mása,
a lépte égi angyal suhanása,
s a hangja dal volt, lágy tündérzene.

Számomra ő volt a nap s a csillagok,
s ma - boldogságom vesztett édene,
amit emléke balzsamként itt hagyott.

 

 

Előzmény: mousot (26600)
mousot Creative Commons License 2012.07.18 0 0 26600

Francesco Petrarca

Nincs békém

Nincs békém,s nem szítok háborúságot,
félek s remélek,fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.

Őröm nem nyit kaput,nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy,s menekvést se látok.

Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom
és gyűlölöm magam,másért meg égek,

nevetve könnyezem,bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam,drága Hölgyem,érted.

Sárközi György fordítása

 

Előzmény: mousot (26599)
mousot Creative Commons License 2012.07.18 0 0 26599

Francesco Petrarca

Kinek csak álma boldog

Kinek csak álma boldog és szeretne
ölelni árnyat, széllel víni harcot,
mély tengeren úszom, nem érve partot,
homokra építek s irok szelekbe.

A Napba álmélkodtam, s tönkretette
látásomat, ragyogva míg kavargott;
menekvő szarvasnak nyomán csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.

Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.

Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)
kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt, mikor csapdába estem.

Sárközy György fordítása  

 

 

Előzmény: mousot (26598)
mousot Creative Commons License 2012.07.18 0 0 26598

Petrarca

Ki látni vágyik, mit tud a természet...

Ki látni vágyik, mit tud a természet
s az Ég alkotni:Laurát csodálja.
Õt nem csupán az én szemem világa,
de napja vak világunk mindenének.

S siessen, mert a közönyös enyészet
a jót pusztítja, s a bûnt hagyja állva.
Õt is az istenek hazája várja,
szép s halandó: nyom nélkül elenyészhet.

Ki gyors, láthatja teljét az erénynek,
a szépnek, méltóságnak, tisztaságnak:
csodás aránnyal egy testbe ömölve,

s azt mondja: versem ócska, semmi ének,
s lelkem a roppant fényben vaksi láng csak.
De ha késik, zokoghat mindörökre.

Ford.: Keresztury Dezső    

 

Kép: Mikó Éva - Nyári erdő

 

Előzmény: mousot (26597)
mousot Creative Commons License 2012.07.18 0 0 26597

Francesco Petrarca

 

(Arezzo, 1304. július 20.Arquà, 1374. július 19.) az egyik legnevesebb itáliai humanista költő. Életműve évszázadok óta befolyást gyakorol az olasz és az európai költészetre, hatása érződik Magyarországon is Balassi Bálinttól a kortárs Rózsássy Barbaráig.

 

 

Magamban, lassan gondolkodva

 

Magamban, lassan, gondolkodva járom

az elhagyott, a puszta néma tájat,

s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,

hol a homokban emberé a lábnyom.

 

Menekvésem csak ez: rejtőzni vágyom

az emberek elől, kik rámtalálnak,

mert arcom őrzi visszfényét a lángnak,

mely bennem ég, s jókedvem tűnni látom.

 

S már azt hiszem, csak a hegyek s a völgyek,

folyók és erdők érthetik meg éltem,

mert máshol mélyen rejtve van keserve.

 

De bármilyen vad s zord utakra törjek,

el nem hagy Ámor, ő kíséri léptem

vitázva, kérdezgetve és felelve.

 

/Ford.: Szabolcsi Éva/

mousot Creative Commons License 2012.07.18 0 0 26596

Füst Milán:

Intelem



Ó rég’ idők ajtója: emlék!
Betenném az ajtót, – pihennék!
Ó múltak hamvadó hamva!
Ó múltak elalvó tüze!
Ó én életemnek kesernyés ize!


Akit szerettem, rosszul szerettem,
Akit szerettem, hiába szerettem,
Barátaimat mind megúntam,
Sokat beszéltem, mit se szereztem…
Ó régi éjszakák emléke, – unalmas
Éjszakák fájó emléke, – nyugalmas
Semmittevés gyötrő emléke, – fájdalmas
Üldögélés undok hatalma:
Ó én életemnek egyetlen tartalma!


Diák vagyok én még most is,
Egyedül élek, mint a kóró most is…
Minek is annyi szó? Légy lelkem hallgatag
S konok, magadbamélyedő, akár a rab,
Kit mélyen sért a napfény is, hogy él,
De majd elvégzi ő és nem beszél…
A sírodat is hagyd tehát. Mi gondod erre?
Taláncsak elvégzed majd te is valamerre.

 


Előzmény: mousot (26595)
mousot Creative Commons License 2012.07.18 0 0 26595

Füst Milán :

Barátaimhoz!


Mint a kedves után, ki szép volt és kegyetlen,
Könnyű és fájdalmas pillantást vetek majd a dombok felé s feléd is ó gyönyörű élet,
Ki meggyötörtél s most a rideg sírba küldesz, elviselhetetlen
Éjszakáim bús engeszteléseűl.


Nem szemrehányás ez! Mert nincs az én szívemben semmi már,
Mi igazam keresné. Lelkendezés voltam, mondhatatlan
Vágyakozás s olyas után, amit nem ismerhetek… Hajoltam-hajladoztam, mint szélben a fák,
És nyújtogattam nyakam, mint a struccmadár, – sovány nyakam…
S nem tudtam, mitévő legyek a sovárgástól, olyakkora volt bennem a néma fájdalom…


De most az esengés sirjába tér. Sokáig ingott, remegett, titokba’ sírt,
Majd elfordúlt mindattól, ami vonzza s elcsitúlt.
Még nem tudom, hogy mire mén? vaj’ nem ordít-e fel a sírban is, akár az éhes farkasok,
Melyek vad tél-időn a havas falvakat környékezik – és mindhiába!
Elhalóban van a lelkendezés, – nemsokára lehúnyt jóbarátaim!
Oly ívet futott meg… egy vonzás irányában elhajolt, de célt nem ért soha.


Ne nevessetek rajtam. Csillag voltam, szerencsétlen siető!
S ha nektek más nem voltam is, – egy gyengéd pillantás talán, mely egyre csak bucsúzik tőletek,
És azért símogat, hogy emlékekép elvihesse, mílyen volt az arcotok?
S ha nem voltam egyéb itt, mint a bús mosoly, amelyet elviseltetek,
Vagy tán a vad, fájdalmas szó, amelyre megdobbant a szív és felhorkant:
Hogy vaj’ miféle fájdalom beszél magában így? Mely Isten-adta, Isten-küldte átok az, mely így zokog?

Akkor is, ó akkor is, megérdemeltem egykor barátságotok. – Szív voltam, tört szív, emberek!

S hogy feledni fogtok, az a vígaszom.

 


Előzmény: mousot (26594)
mousot Creative Commons License 2012.07.18 0 0 26594

Füst Milán :

A holdhoz


Rongy-alak - szalad a hold után.
Álld útját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen szaladását,
Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly,
Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen benne a lélek...
Parancsold meg néki a csendet...
Hisz égi országutadon te vagy az úr
S néked népes az éjszaka.

Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása... s akiknek nem telik olajra,
Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt, -
Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe
Mindennek te vagy a csodás világra hozója, Libegő, -

S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, - a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom...
Édesanyám a hold... nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, -
Te dajkáltál éngem... s innen a fekete fény, mely szívemből szüntelen árad,
Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, - sugárkévéim éjszaka
Ezért oly feketék. - S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem
S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok utánam szívtelenek,

Ím' elhagylak benneteket, - mert felléptem a sötétség csúcsára, édesanyámhoz, oda
Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom,
Hol enmagam részege lengek... vagy ringatom magam és áradok,
De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom.

 


Előzmény: mousot (26593)
mousot Creative Commons License 2012.07.18 0 0 26593

Füst Milán :

Zsoltár


Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket,
Munkát, amely boldogít, s nőt, aki szeret,
Megadod majd, megadod máskor...

Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd
S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, -
Gondjaim terhén merengek, - barna hajam eső veri

S kitárom Előtted karjaim...

S mégsem tudok már szólani Hozzád Uram!
Néma lettem én - s a szívem nem talál!

Talán a dolgok végén! Talán majd megtalállak!
Ha majd megkérded tőlem: "miért fiam - s hogyan?"...

S a hangod úgy zeng majd felém, mint jó apámé...
És mélyről hangzó szavad lehúnyt szemem mögűl
Majd ismét előcsalja régi könnyeim...
Hogy ami rejtett s nem tudom hová tűnt, de érzem, él:
A forró vágy, - szeretni Téged Alkotóm,
Fényednek varázsától ujra éled:

Akkor majd lelkemet örökös derűd
Fiatal tavaszában fürdetem
És áldalak, hogy vagy! És elfelejti szívem
Hogy nem talált sehol e földön és egen...

 


Előzmény: mousot (26592)
mousot Creative Commons License 2012.07.18 0 0 26592

Füst Milán :

Álom előtt


Ez a szív már régen és örökre elárvult
De a gondolat bátor s odafönt
Bús felhők fölött vörös csóva tovaszáguld,
Mignem elaltat, elringat a csönd
S érzékeim álmodva zsonganak s mind ami már múlt
Lassan bókol felém s bágyadt bánattal köszönt
S mint élénk mécstüzek, az elhagyott templomban kedvökre ha égnek:
Apró látomások közelednek színesen s meghitten örülnek az éjnek…


Hűs szél indul eközben s nyilt éjre kibomlik az alkony
S a csillagtárs pislákolva neveti odafenn bús gyönyöröm
S a kövér árnyak közelembe huzódnak, mielőtt elalszom.

 


 

Előzmény: mousot (26591)
mousot Creative Commons License 2012.07.18 0 0 26591

Füst Milán :

Este van


Mire rám mutatnál: nem vagyok.
Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét...
Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.

S elrendeződik-e? - felelj rá, hogyha tudsz.
Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang donog: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni... ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is...
Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, -
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem...

A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, -
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott... s ez jól esik.
Igy lesz-e, mondd? - Felelj rá, hogyha tudsz.

 


Előzmény: mousot (26590)
mousot Creative Commons License 2012.07.18 0 0 26590

Füst Milán :

Repülj!


Igyekezz, ó igyekezz lélek
E föld körén repülni túl!
Nézz feljebb: ott tisztább az ének...
Lásd: - hol csattogó harc hangja dúl:
E föld-világon nem szívesen élek.

Itt múlnak el, itt repülnek az évek
És fellázadnod, sírnod oly nehéz,
Oly gyorsan zátonyára fut az ész,
S a szív az égre ellankadva néz...

Nézz feljebb: ott az égi mértan
Szabálya fénylik és oly egyszerű!
S nem kérded többé, mi miért van,
Mert nincs kérdés több ott, hol a derű
Hol tiszta ívek és körök
Honában már a gondolat örök!

Ott fenn öröktől tündököl a Törvény
S ahogy holdak és napok kerengnek,
Ne hidd, nem fáj az: közben ők merengnek,
S mosollyal múlnak el a századok...
Ó lélek, - e földön itt elfáradok
S nincs kedvem többé keresni a kulcsot,
Mit zúgva elmerít az örök törvény
S mit Isten tengerébe elhajított,
Hogy nyissam véle majd a titkok ajtaját...

Te szőke égi lánynak símogasd haját
S ott fenn építs magadnak tiszta házat,

Ott fenn, - ott int a Magyarázat!

 


Előzmény: mousot (26589)
mousot Creative Commons License 2012.07.18 0 0 26589

Füst Milán :

A nő dicsérete


1

Ó játékos ujjaid, ó fínom szíved képzeletem könnyü serlege,
Ó lágy ágyékod, álmatag vidék! és kies-ékes, leglágyabb hasad,
Ó fogaidnak fényes bujdosása lágy és olvadó száj rejtekén
És ereidnek kék futása tested habfehér terén
S ó kényes, fínom titkaidnak egész ékes bársonytokja te!
S ó fínomult anyag te, sokkal fínomabb, mint az,
Ki már csak benned lel vigaszt!
S ó drága bor, amelyből ittam én, de meg is részegedtem tőle s ittas, részegűlt,
Folyvást csak rólad énekeltem, égek, s mint ki végkép elmerűlt
Az éjszakában s mit se lát, de messzi tűz
Ingerli s egyben bátorítja árva két szemét:
Már én is úgy vagyok, – hogy futnék bár feléd…
Olykor megállok téveteg’ a féluton,
Mert féltem álmaim javát és nem tudom,
Hogy nem a messzeség-e az, mely véled egybefűz?…

2

Ebédnél ülsz, vagy látlak, kolmizod hajad,
Vagy semmit sem csinálsz, csak ringatod magad…
S én nézlek s gondolom, ki tudja, merre tévelyegsz?
És álmodom, hogy asszonytársad máris hívogat…
S ki tudja: beléd vette tán magát egy gondolat…
S a szemeim kitárva leslek, min nevetsz?
És látom, földre ejted fátyladat
S szemed sötét, – talán már mást szeretsz…
S már térdepelnék is, hogy el ne hagyj…
Eszméletem fénylő halála vagy!

 


Előzmény: mousot (26588)
mousot Creative Commons License 2012.07.18 0 0 26588

1888-ban, július 17-én született Füst Milán,  

Fürst (Budapest, 1888. július 17. – Budapest, 1967. július 26.) Kossuth-díjas (1948) magyar író, költő, drámaíró, esztéta.

A magyar szabadvers megteremtője. 2000-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjai közé választotta.

 

 

Füst Milán :

A kalandor


A semmittevés lován,
A semmittevés lován,
Ő üget az úton szaporán.
Minden köve egy év.
Szivének húnyó, bús heve
Még néha lobban s egy barát neve
Ilyenkor lobban el zsarátnokán.

Nem tudja ő, hogy merre tart
S nem emlékezik: - mit akart
S nem kérdi többé, hol pihen...
Néz felhőt, lombot és kiken
Egy hűsebb élet fénye ott világol:
A téli csúcsok felé néz a vándor...

És óhajtana lenni téli hó,
Vagy vágyna lenni pusztán délibáb
És mindaz: mi e földi lét fele, -
Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele...
Mi eltünik - s nem mondta: élni jó!
S vidáman múlik el s nem éri vád
Az Alkotót, hogy mit művelt vele.

Az úton mendegél és egyre jobban
- Hogy erről álmodik, - a szíve dobban:
Ha nem üldözné többé vér szaga...
Ha szél volna, a holdmezőbe' hálna...
S ha ő volna az örök éjszaka:
Az emberszívekben tanyázna...

mousot Creative Commons License 2012.07.18 0 0 26587

Nagyon sok szeretettel köszöntelek Benneteket!

Kívánok nagyon kellemes napot, további szép hetet!

 

hanneton Creative Commons License 2012.07.17 0 0 26586

Előzmény: szomorúfűz (26581)
hanneton Creative Commons License 2012.07.17 0 0 26585

Előzmény: szomorúfűz (26583)
szomorúfűz Creative Commons License 2012.07.16 0 0 26584

szomorúfűz Creative Commons License 2012.07.16 0 0 26583

.kaktusz

 

 

Tudod arra gondoltam,

adni sokkal jobb, mint kapni,

s ha a mélyére nézünk,

az állítás igaz,

a sokszor megkérdőjelezett…

aki adhat,

annak a helyzete olyan,

hogy van miből adnia,

aki elfogadni kényszerül

az kiszolgáltatott másnak…

pedig az adás

valamiféle kielégülés,

de az is csak olyan,

mint a testi szerelem,

 nem mindegy: szeretettel teli,

vagy anélküli…

pillanatnyi,

nyoma sem marad holnapra,

ha az ember csupán

a felesleget adja

önmaga megkönnyítésére,

de boldogság,

ha az öröme a másiknak

a sajátnál fontosabb…

ha amit kapott,

 éhezte a rászoruló,

annak is örül,

ha nem szeretetből,

akár,

ha a feleslegből jut neki...

de aki nem abból ad,

ami fontos számára,

annak csupán az adás

jelentéktelen,

feledhető aktus,

s aki szeretetből ad,

akár a legfontosabbat,

annak óriási lehetőség,

hogy boldogabb legyen

a másik örömétől

akár az élete.

 

2012. július 16.

 



szomorúfűz Creative Commons License 2012.07.16 0 0 26582

Ha boldogságunk van, mindenünk van;

ha pedig nincs, mindent elkövetünk, hogy megszerezzük.

 

Epikurosz

 

 


szomorúfűz Creative Commons License 2012.07.16 0 0 26581

Szomorúfűz

Álmok ölelésében

 

Leszáll az este,

homályos fények,

merengő horizont,

fénylő csillagok,

ezüstlő holdfény

az égi óceánban

elpihenő élet,

illanó idő száll,

duruzsol a csend

az álmok ölelésében

 

 


 


szomorúfűz Creative Commons License 2012.07.16 0 0 26580

Nincs nagyobb boldogság, mintha szeretnek bennünket.

 

 

Charlotte Bronte

 


szomorúfűz Creative Commons License 2012.07.16 0 0 26579

szomorúfűz Creative Commons License 2012.07.16 0 0 26578

Nem boldog, aki nem akar boldog lenni.

 

Joubert

 


szomorúfűz Creative Commons License 2012.07.16 0 0 26577

Nagyon kevés kell ahhoz, hogy boldoggá tegyenek minket, de ahhoz, hogy azok is maradjunk, több kell, mint amennyi a mennyben és a földön csak megtalálható.

 

 

Joseph Heller

 


szomorúfűz Creative Commons License 2012.07.16 0 0 26576

.kaktusz

 

 

Tudod arra gondoltam,

míg bele nem fárad,

vágyik a halandó a boldogságra,

meg is tesz érte minden tőle telhetőt,

mintha maga lenne a teremtő…

pedig talán nem lehet

megcsinálni a boldogságot,

ha mégis sikerül

készíteni hozzá hasonlót,

kiderül, létezése csak illúzió volt,

hamar kifolyik a kezek közül…

a boldogság váratlan jön a világra,

vagy már nyomokban itt is van,

nem fergeteges viharként érkezik,

apró darabjai el van szórva,

csak össze kell szedegetni,

sok kis apró örömnek az összessége,

s mint minden,

amire az embernek szüksége van valóban,

a teremtés részeként jelen van…

a világ tele apró léleksimogatással,

s a nagyravágyó ember hibája,

hogy az érintést észre nem,

észre csak a pofont veszi,

pedig van annyi,

ami a sóvárgó lelket megérinthetné:

el örömmel tölthetnék

a tavasz ragyogó színei,

az első apró, hó alól,

vagy a beton hasadékából kibújt kisvirág,

az első gyümölcs, az első szerelem,

minden, ami ártatlan,

ami tiszta, ami legtöbbször

épp, hogy a világra érkezett:

legyen az gyermek, az apró kis cica,

szívet lelket simogató mind,

ami bűntelen,

mint maga a szeretet…

a sok kis léleksimogatás lehetne

akár maga a boldogság is,

ha nem lenne a bőre

az embernek oly kérges,

érintésre érzéketlen…

télen azután aluszik a sok apró öröm,

a kályhát az embernek magának kell befűteni,

hogy aztán érzékelje a különbséget

a tavaszi meleget adó napsugár jóvoltából…

a sok kis pont,

a sok kis léleksimogatás

adja, adhatná akár

a boldogság egyenes vonalát.

 

2012. július 16.

 


szomorúfűz Creative Commons License 2012.07.16 0 0 26575

A boldogság vagy boldogtalanság egy sereg olyan dologtól függ,

amely nem látszik, amelyről nem beszélünk,

s amelyet nem is lehet elmondani.

 

Chamfort

 


szomorúfűz Creative Commons License 2012.07.16 0 0 26574

Boldog csak az, akinek szíve megtalálta a békességet...

Békesség pedig csak ott van, ahol minden szenvedély és bűn tüze kialudt.

A boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság.

 

 

Buddha

 


szomorúfűz Creative Commons License 2012.07.16 0 0 26573

szomorúfűz Creative Commons License 2012.07.16 0 0 26572

Honnan ered hát ez a feltételnélküli szeretet és mitől van ilyen hatalmas ereje? Remélem nem bánod, ha ezúttal megkíméllek a tudományos megközelítések részletezésétől, miszerint a szeretet energiáját a szervezetben termelődő dopamin vegyület serkentő hatásának köszönheti, állandóságát pedig az endorfin (boldogsághormon) idézi elő. Mindannyian érezzük, hogy itt ennél többről van szó. A tudományos magyarázat amúgy sem mond semmit a szeretet eredetéről csupán a szeretet kémiai mechanizmusát vizsgálja. Márpedig a szeretet forrása Isten kell, hogy legyen. Ő adja az emberek közötti szeretet-kapcsolatot, így az igazi szeretet tulajdonképpen nem más, mint Isten jelenléte a világban.

 


Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!