"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Jaj te, ha ki volnál fénylő csillagoknál sugárabb is lehetnél, ha én égboltomon kicsinyég megpihennél. Otthontalan fényjel, csillagtalan éjjel várlak, hogy már szeretnél.
Ahhoz, hogy igazságos lehessek, tudnom kell, hogy nem vagyok birtokosa semmiféle abszolút igazságnak. Hasonlóképp a művészetben: semmiféle alkotás nem nyerheti el a jó ajándékát, amennyiben nem hajlandó újra és újra a nullpontról elindulni, a megemésztett bukás, pontosabban az alázat keservesen fájdalmas nullpontjáról. A művészetben nincs siker és nincs rutin, amely az újrakezdés erejét helyettesíthetné. A művészt a csalótól épp az különbözteti meg, hogy nem tart igényt semmiféle tekintélyre, semmiféle kivívott sikerre, amikor egy-egy új vállalkozásba kezd. Reszketés nélkül senki ember nem juthat el a labirintus szívébe. Ez az, amit a régiek istenfélelemnek neveztek, s ami nem egyéb, mint tiszta alázat. Gyönyörű egyensúly remény és bűntudat, tudás és nem tudás, személyes és személytelen, felejtés és tapasztalat, bizonyosság és elveszettség között. Az alázat a nullpont ünnepélye; Isten és ember legintimebb találkozóhelye, sírás és megvigasztalódás forrásvidéke. Alázat és szegénység: két testvér, s mindkettő isteni fogantatású. A középkor román és gótikus művészetére mondották, hogy a szegénység fényűzése. S valóban nemcsak a román és gótikus művészet, de minden igaz művészet véghetetlenül csupasz, egyszerű, igen szegényes – és gazdag, ünnepélyes és kimeríthetetlen! A lényeges csodája. Ahogy Kosztolányi mondotta, a költészetnek semmi szüksége nincsen, hogy költői legyen, hiszen ő maga a költészet!
Tág szemmel már csak engemet figyel, mint néma tó a néma csillagot, nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis ha megölném is, hinné: jó vagyok.
Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni! az övé lenni, ha nem is egészen; megváltanám egy futó, tiszta csókkal, hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.
Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom, éreznem újra félszeg, gyenge vállát, irgalmazz meg szegénynek és nekem, szivemben nincs már más, mint durva dárdák.
Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben, kis békezászló, oltalmat keres, oldj fel maró, magányos bánatomból, ha senkiért, az anyámért szeress.
Villám gyúl megint, az égre barna fellegraj kúszik; végzetem vak rendelése régi bánattal búsit. Lesz-e bennem dac, keményen, sorsom, véled víni még? most, hogy meglassul a vérem, s szenvedélyem is kiég.
Hány vihart megvívtam én már! Orkántól sem rettegek. Bárkám biztos part felé száll, futnak szét a fellegek. Ám szivembe nemsoká új, éles fájdalom hasít: lám, a lágy öböl kitárul, s ott utunk szétágazik.
Add kezed, súgd: "Isten áldjon!" Gyönge tested mint remeg! Rebbentsd rám mégegyszer áldón tündöklő tekinteted! Bár erőm megtörve régen, hogyha csak rád gondolok: vérem felgyúl, s szenvedélyem ifjan, újra fellobog.
Könnyű dalt, enyhe, ízes szerenádot Dalolni néked jó ma, ó, te áldott És megszentelt az asszonyok között! Míg messze ágyadon pihensz fehéren, Édes szájú szókkal csókolni álmod... Mint drága serleg, mit régi bor telít, Csillog a fényben, szívem oly szelíd. Dalolnék, édes szájú szerenád Csókolja álmod, s vágyam szeme rád Nagy messzeségből fátylasodva néz.
Vágyam még néz utánad, s úgy izen, Mint égi csillogású férfiszem Fordul az utcán nők után ragyogva, Érzed-e még mohó és selymes Simítását...
Óh, érzed-é a roppant messzeségben Ez örök, forró, alázatos, árva Felédnézést, mely... koldul. S ki női száj bíbor kapuja láttán Hörögve sír, és nyomorék karom Mint templom ajtaján a ferde koldus...
Ó, vágy, örök vágy... Alázat íve görbül ferde hátán.
Ó, tudsz-e szállani, törékeny, drága ének, Tapadó sűrüjén a vak sóhaju éjnek, Mint zengő, fénylő lángmadár?... Hiába már! Hisz ezt az éjt a távol ég-terek Sugár dárdája is keresztülfúrni gyenge, Örök arany hegyük tompára törve benne Elporzik, szétpereg.
S a nyúlós, állott és nehéz Lég, melyhez dideregve érsz, Mint vak vér, törten ragadó, Mint vak könny, lomhán fakadó, Nyirkával pihegő meleg melledre olvad, Áthűti szárnyad, fellazítja tollad, Hogy lezuhanj...
Ó, ne suhanj Ma, bús madár, inkább fészekre bújj, Míg hajnal nem jön, víg meleggel új!
De hol van enyhe nyugtot adni fészek, Melyet üvöltő............ vészek Le nem vertek?
Ó, a kertek Ezer buja lombkeble hol dagad A jóillatú alkonyég alatt? S a legdrágább fészek, melyet röptöd keres, Nem tépett és üres? Szegény madár! Ó, befogad-e, hív-e Az emberek szíve?
Csak menj tovább és ne emészd magad! Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj s vidd az egyetlen kincset, ami drága, s puszta fegyvered a hadakozásra: a lelki szegénységet s Istened.
És főként föl ne add szived reményét. Mit számit egy kis szenvedés s sötétség? Utad jó, s végén a halál fogad. Igen, főként a reményt föl ne add, hogy holtod öröm-ágyat vet neked.
Tedd jóvá magad, ahogy csak tudod. Az élet rút, de mégis a hugod. Menj fölfelé, egyszerűn, sőt dalolj hát, s távol legyen tőled az az okosság, mely sunyin megkisérti hitedet.
Menj, gyermek-egyszerűn, és megalázva magad, mint bűnös, ki a bűnt utálja, dalolj, sőt légy víg, nehogy utadon álomba merítsen az unalom, mit az ellenség küldhet ellened.
Nevess a vén Csábítón s vén Cselén, mert a Béke vár a hegy tetején harsonás, diadalmi ragyogásban. Fuss a fehér-fekete éjszakában. Már kiterjeszti a fejed felett
Szép a fekete szem, Én azt is szeretem; De még szebb a kék szem, Kék szemű szerelem. Az én szeretőmnek Ilyen kék a szeme; Valahányszor nyílik, Ibolya kél benne. S hejh mikor benézek Mélyen közepébe, Látom a szerelmet Mulatozni benne; Akkor azt gondolom, Kedvem nagy voltában: Nincs több boldog ember Nagy Magyarországban.
Tudod arra gondoltam, a haza az ember számára termőföld, amin nem csupán az élelmiszer terem meg, de kikel a jó földben a barátság, a testvériség,
a megtartó szeretet… s amikor valaki azt mondja, a hazáját szereti, de közben szépet csak a múltban talál, az emlékekben, leginkább mások visszaemlékezéseiben, akinek ebben a földben semmi jó nem terem, aki az életet nem szereti, az életet, aminek a gyümölcsei ebből a közegből születnek, az csak beszél a szeretetről, át nem igazán érzi… nem könnyű valódi hazára lelni, mert a haza nem az, ahol megértik az ember szavát, a szó írott, vagy kimondott alakját, ahol egy nyelven beszélnek, hanem ahol a gondolatát, az érzéseit is értik… a haza sokkal kisebb, mint ahol vannak a határok, a haza az, amit az ember át képes ölelni az igaz szeretet karjaival… aki a világon olyan helyet nem talál, addig csak önmagát kereső, hazátlan turista marad az árva: de a talajt munkálni kell, elszegényedni hagyni nem szabad, szeretettel öntözni, hogy olyan gyümölcsöt teremjen, amiért szeretni, hozzá ragaszkodni érdemes mindhalálig.
Ha lenne még egy élet, Megtalálnálak Téged ! Csak Te lennél a mindenem, Újra az egyetlenem ! Foghatnánk egymás kezét, Végtelen lenne Veled, a lét! Csak a boldogság maradna, Mert abból nem elég soha ! Drága Párom, örök Kedvesem, Életem ,a kezedbe teszem ! Ezután vigyázz rám, Te jobban, Mint ahogy én tettem Egyetlenem, Életünket élhessük, boldogan, csendesen!
