"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
A jelen perc oly sima, mint egy asztal, e mai óra, e mai nap oly üde, tiszta, mint az új poharak, mikre a múltnak pókhálója sem tapad, vegyük hát finoman ujjaink közé a percet, ok faragják ki alakját, vezessék növését, oly új és oly eleven, semmit sem oriz a menthetetlen tegnapokból a múltból, a letűntből, a mi édes gyermekünk ő, e percben is, nézd, velünk nő, homokot hord s eszik a tenyerünkből, ragadd meg, hogy ki ne csússzon, álomba vagy szavakba ne fúljon, fogd jó erősen, kösd a kezedhez, parancsold, hogy legyen engedelmes, köveztesd úttá és öntsd haranggá, géppé, könyvvé, csókká, simogatássá, vágd ki gyönyörűséges illatát a fából, ácsolj belőle széket, és fond ki nádból a karját, s nézd meg, vagy inkább csinálj belőle lépcsőt! Lépcsőt, hogy fokról fokra hághass a jelenben, feszítsd a lábad a jelen grádicsának, s menj feljebb, egyre feljebb, azért ne túl magasra, csak addig, hogy megjavíthasd a tetőn a csatornát, ne túl magasra, ne fel az éghez, csak addig, hogy az almát elérhesd, nem a felhőket, őket hagyd lengni fel az égig és szállani a múltba. Te a jelen vagy, az alma, nyúlj érte fel a fádig, fogd kezedbe, sugárzik, mint valami csillag, no. tépd le, harapj belé és vágj fütyörészve további útjaidnak.
Somlyó György fordítása
Pablo Neruda
Tetszel nekem, ha hallgatsz...
Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly távol vagy akkor, és messziről figyelsz rám, s hangom se hívhat vissza. Szemeid, úgy tűnik már, hogy szinte elrepültek, s mintha egy csók bilincse zárulna ajkaidra.
Minden létező tárgyat csordultig tölt a lelkem, s a tárgyakból te lépsz ki, lelkem ágára búvó fehér álompillangó, olyan vagy, mint a lelkem, és olyan, mint a bánat, és mint a mélabús szó.
Tetszel nekem, ha hallgatsz, és mintha messze volnál. Panaszod, mint a lepke nesze a levegőben. És messziről figyelsz rám, és hangod nem ér el hozzám. Engedd, hogy hallgathassalak, csönded legyen a csöndem.
Engedd, hogy tehozzád is csönded szavával szóljak, mely egyszerű, mint gyűrű, világos, mint a lámpa. Olyan vagy, mint az éjjel, néma csillaggal fényes. Csönded akár a csillag messzi, tiszta magánya.
Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly messze vagy akkor, oly távoli és fájó, mintha csak halott volnál. Ilyenkor egy futó szó, nevetés elegendő. S vidám vagyok, vidám, hogy nem igaz, s mosolyogsz már.
Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór: úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.
Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik, és virágai fényét magába rejtve hordja, szerelmed tette, hogy testemben él sötéten a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.
Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre, gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek, így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni, csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én, oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen, oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.
Jaj te, ha ki volnál fénylő csillagoknál sugárabb is lehetnél, ha én égboltomon kicsinyég megpihennél. Otthontalan fényjel, csillagtalan éjjel várlak, hogy már szeretnél.
Ahhoz, hogy igazságos lehessek, tudnom kell, hogy nem vagyok birtokosa semmiféle abszolút igazságnak. Hasonlóképp a művészetben: semmiféle alkotás nem nyerheti el a jó ajándékát, amennyiben nem hajlandó újra és újra a nullpontról elindulni, a megemésztett bukás, pontosabban az alázat keservesen fájdalmas nullpontjáról. A művészetben nincs siker és nincs rutin, amely az újrakezdés erejét helyettesíthetné. A művészt a csalótól épp az különbözteti meg, hogy nem tart igényt semmiféle tekintélyre, semmiféle kivívott sikerre, amikor egy-egy új vállalkozásba kezd. Reszketés nélkül senki ember nem juthat el a labirintus szívébe. Ez az, amit a régiek istenfélelemnek neveztek, s ami nem egyéb, mint tiszta alázat. Gyönyörű egyensúly remény és bűntudat, tudás és nem tudás, személyes és személytelen, felejtés és tapasztalat, bizonyosság és elveszettség között. Az alázat a nullpont ünnepélye; Isten és ember legintimebb találkozóhelye, sírás és megvigasztalódás forrásvidéke. Alázat és szegénység: két testvér, s mindkettő isteni fogantatású. A középkor román és gótikus művészetére mondották, hogy a szegénység fényűzése. S valóban nemcsak a román és gótikus művészet, de minden igaz művészet véghetetlenül csupasz, egyszerű, igen szegényes – és gazdag, ünnepélyes és kimeríthetetlen! A lényeges csodája. Ahogy Kosztolányi mondotta, a költészetnek semmi szüksége nincsen, hogy költői legyen, hiszen ő maga a költészet!
Tág szemmel már csak engemet figyel, mint néma tó a néma csillagot, nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis ha megölném is, hinné: jó vagyok.
Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni! az övé lenni, ha nem is egészen; megváltanám egy futó, tiszta csókkal, hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.
Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom, éreznem újra félszeg, gyenge vállát, irgalmazz meg szegénynek és nekem, szivemben nincs már más, mint durva dárdák.
Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben, kis békezászló, oltalmat keres, oldj fel maró, magányos bánatomból, ha senkiért, az anyámért szeress.
Villám gyúl megint, az égre barna fellegraj kúszik; végzetem vak rendelése régi bánattal búsit. Lesz-e bennem dac, keményen, sorsom, véled víni még? most, hogy meglassul a vérem, s szenvedélyem is kiég.
Hány vihart megvívtam én már! Orkántól sem rettegek. Bárkám biztos part felé száll, futnak szét a fellegek. Ám szivembe nemsoká új, éles fájdalom hasít: lám, a lágy öböl kitárul, s ott utunk szétágazik.
Add kezed, súgd: "Isten áldjon!" Gyönge tested mint remeg! Rebbentsd rám mégegyszer áldón tündöklő tekinteted! Bár erőm megtörve régen, hogyha csak rád gondolok: vérem felgyúl, s szenvedélyem ifjan, újra fellobog.
Könnyű dalt, enyhe, ízes szerenádot Dalolni néked jó ma, ó, te áldott És megszentelt az asszonyok között! Míg messze ágyadon pihensz fehéren, Édes szájú szókkal csókolni álmod... Mint drága serleg, mit régi bor telít, Csillog a fényben, szívem oly szelíd. Dalolnék, édes szájú szerenád Csókolja álmod, s vágyam szeme rád Nagy messzeségből fátylasodva néz.
Vágyam még néz utánad, s úgy izen, Mint égi csillogású férfiszem Fordul az utcán nők után ragyogva, Érzed-e még mohó és selymes Simítását...
Óh, érzed-é a roppant messzeségben Ez örök, forró, alázatos, árva Felédnézést, mely... koldul. S ki női száj bíbor kapuja láttán Hörögve sír, és nyomorék karom Mint templom ajtaján a ferde koldus...
Ó, vágy, örök vágy... Alázat íve görbül ferde hátán.
Ó, tudsz-e szállani, törékeny, drága ének, Tapadó sűrüjén a vak sóhaju éjnek, Mint zengő, fénylő lángmadár?... Hiába már! Hisz ezt az éjt a távol ég-terek Sugár dárdája is keresztülfúrni gyenge, Örök arany hegyük tompára törve benne Elporzik, szétpereg.
S a nyúlós, állott és nehéz Lég, melyhez dideregve érsz, Mint vak vér, törten ragadó, Mint vak könny, lomhán fakadó, Nyirkával pihegő meleg melledre olvad, Áthűti szárnyad, fellazítja tollad, Hogy lezuhanj...
Ó, ne suhanj Ma, bús madár, inkább fészekre bújj, Míg hajnal nem jön, víg meleggel új!
De hol van enyhe nyugtot adni fészek, Melyet üvöltő............ vészek Le nem vertek?
Ó, a kertek Ezer buja lombkeble hol dagad A jóillatú alkonyég alatt? S a legdrágább fészek, melyet röptöd keres, Nem tépett és üres? Szegény madár! Ó, befogad-e, hív-e Az emberek szíve?
Csak menj tovább és ne emészd magad! Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj s vidd az egyetlen kincset, ami drága, s puszta fegyvered a hadakozásra: a lelki szegénységet s Istened.
És főként föl ne add szived reményét. Mit számit egy kis szenvedés s sötétség? Utad jó, s végén a halál fogad. Igen, főként a reményt föl ne add, hogy holtod öröm-ágyat vet neked.
Tedd jóvá magad, ahogy csak tudod. Az élet rút, de mégis a hugod. Menj fölfelé, egyszerűn, sőt dalolj hát, s távol legyen tőled az az okosság, mely sunyin megkisérti hitedet.
Menj, gyermek-egyszerűn, és megalázva magad, mint bűnös, ki a bűnt utálja, dalolj, sőt légy víg, nehogy utadon álomba merítsen az unalom, mit az ellenség küldhet ellened.
Nevess a vén Csábítón s vén Cselén, mert a Béke vár a hegy tetején harsonás, diadalmi ragyogásban. Fuss a fehér-fekete éjszakában. Már kiterjeszti a fejed felett
Szép a fekete szem, Én azt is szeretem; De még szebb a kék szem, Kék szemű szerelem. Az én szeretőmnek Ilyen kék a szeme; Valahányszor nyílik, Ibolya kél benne. S hejh mikor benézek Mélyen közepébe, Látom a szerelmet Mulatozni benne; Akkor azt gondolom, Kedvem nagy voltában: Nincs több boldog ember Nagy Magyarországban.
Tudod arra gondoltam, a haza az ember számára termőföld, amin nem csupán az élelmiszer terem meg, de kikel a jó földben a barátság, a testvériség,
a megtartó szeretet… s amikor valaki azt mondja, a hazáját szereti, de közben szépet csak a múltban talál, az emlékekben, leginkább mások visszaemlékezéseiben, akinek ebben a földben semmi jó nem terem, aki az életet nem szereti, az életet, aminek a gyümölcsei ebből a közegből születnek, az csak beszél a szeretetről, át nem igazán érzi… nem könnyű valódi hazára lelni, mert a haza nem az, ahol megértik az ember szavát, a szó írott, vagy kimondott alakját, ahol egy nyelven beszélnek, hanem ahol a gondolatát, az érzéseit is értik… a haza sokkal kisebb, mint ahol vannak a határok, a haza az, amit az ember át képes ölelni az igaz szeretet karjaival… aki a világon olyan helyet nem talál, addig csak önmagát kereső, hazátlan turista marad az árva: de a talajt munkálni kell, elszegényedni hagyni nem szabad, szeretettel öntözni, hogy olyan gyümölcsöt teremjen, amiért szeretni, hozzá ragaszkodni érdemes mindhalálig.
