Isten szabad ege, madarak serege, széljárta, tág fényesség - legfényesebb nekem, aki nagy betegen az erkélyről nézek szét, röptében bemérve s szemmel kísérve egy-egy csapongó fecskét...
Ifjúság, mi lehet e széles föld felett szebb dolog az ép testnél? Szándék és mozdulat együtt küzd és mulat, mint egy hiten két testvér, s te csak röpködsz, hinta, s könnyen haladsz, mintha vajba mártott kés lennél.
Későn lett szavam rád, levegős szabadság, amikor már rég nem vagy, ha fölkel is napod, sugárzó alakod, kívül süt csak, ott benn fagy; az idő nagy hamis, mint a szerelem is, legizzóbb, ha épp elhagy.
Most hívlak hát téged, szabd rám szemmértéked, megfizettem az árát: lappangó öregség, bujkáló betegség orgyilkos tőrként jár át - tedd meg hát, hogy híved, fölfoghassam műved határtalan határát!
Egy rossz kempingszékben ülve, mint az égben görgő felhőgomolyban, így beszéltem ahhoz, ki télre nyarat hoz, s nem tudni, ha van, hol van, mégis ott van minden sziromban és színben, s minden halvány mosolyban.
„Ó, nagy Urania gyermeke te! Szent Helikon magasán lakozó, búgj lakodalmi, tüzes dalokat, és a sötét levegőbe röpíts, rázz lobogó fenyüfáklyát!" (Catullus – Dsida)
Hymenaios
Antik metrumokat telít, S görget vénen a görbe gond: Megszólítani hogy lehet Bűbájt, éteri szellemet, Ifjat, szépet idézni?
Vágyakban lakozót nehéz Megnevezni, elillanót Méltón hívni, ha lepkeként Röppen, szóba időtlenül Lelkes, légies árnya.
Elszáll – már örök ismerős, Mint egy távoli, hű rokon: Üdvözlégy Dsida, jó Jenő, Légy szent, friss tünemény, derűs Álom játszi halálban!
Bocsánat, égi költő…
Düböngő szívvel, könnyedén, humorral, Hozzád illően illenék ma írnom Művészi esszét, bölcs, finom tanulmányt, Cifrán cukrozva bő citátumokkal,
Sok tarka-barka véleményt, utószót Szép verseidhez, melyeket kötetbe Tavaszra várón, tétlen válogattam. Olvastalak, s a téli holtidőkben
Iramlásod csodás, varázslatos volt: Ezerszer érzett, titkos, ismeretlen! S megifjított, erőt adott megint Veled lehetni, verseiddel élni,
De megbocsáss – lírádról bármit írni Idétlen volna, hetyke vakmerőség, S mit írhatnék, ha tán nem is tudok már A költészetről semmit, semmit írni?
A földi lázas életáhítatból Kibomló, fuldokoltató örömről S az édesült, fölhabzó félelem Tündökletéről inkább hallgatok. Mélyebben, mint egy foghatatlan angyal.
Derűs, játékos éjben
Jótét lélek, alázatos poéta, Testvér, pajkos eretnek és keresztény, Franciskánusi misztikus, te pajzán Gyermek, szent szeretet s remény bohóca – Elrévedt, pirulós mosoly dereng át Arcodon, s eleven határtalanság Rezzen szét, ha te szólsz, a halk beszédből. Boldog hajnalozásban élsz, merengőn Nézdegélsz ki a menny repedt üvegjén, Kávéházi barátok, új szeráfok Köréből, s szeretőkkel évelődvén Túlédes feketéket elkavargatsz – Őrült sok cigaretta gyúl, parázslik, Fölcsillagzik a füst, kereng a csillár, S látod, hogy körül egyre több a vendég: Bolygók habzanak űr sötét levében… Ó, költő, könyörögj az Úrhoz értünk!
Elérhetetlen ének
Arcod mind ragyogóbb: fényteli, földi, más. Nyíltabb, mint nagy egek tükre tavasz felé, Sétatéri tavon hogyha sugár remeg, S tékozló, rokokós, dús Felhők futnak a rét füvén.
Díszes tájakon át jársz, csavarogsz, kutyás Vándor, tűnt alakod fess, elegáns, vidám, S lényed lágy lebegés, nagyheti látomás, Megváltó, muzsikáló, Víg legenda – magasba leng.
Isten tudja, miért lendület, áldozat, S mért lesz mindig a vers adni tudás, öröm, S mért kálvária is, mért Helikon hegyén Túli várakozás, mért Nagycsütörtöki tört magány?
Egy mértékre szabott, gyors, közönyös világ, Szatmár gyönge, naiv gyermeke, szép neked? Egy hibátlan, igaz, szebb, gyönyörűbb ütem Könnyűsége – egy angyal Sóhajtása hová sodor?
Unt, romlékony anyag, lelki kacat, csiszolt Apróság, csupa szó, s mégis a tiszta lét Borzongása – a vers mozgat a fény felé, Formát ad, s maradandón Pörget minden örök fohászt.
Kantikum alkonyi fényben
Köztes árnyakkal nyüzsög ős magasság! Arcod áramlik mezején a mélynek, Fák suhognak túl – fiatal maradtál, Mint a felejtés.
Agg acsargások soha föl nem érnek, Friss öcsénk, elszállsz örökifjan ismét! Szellemes, boldog lakomákra hívnak – Nem köt öregség.
Fénnyel omlós menny kenyerét, a csendet Törd meg, osszad szét: ez a teljes élet. Dallam, éjtajték… Hazahív a hűs ég, Hullt gyönyörűség!
Mellettetek vagyok, itt Tiszadobon, göcsörtös, ősi tölgyek! Idő s napszárította bogas ágaitok szövedéke – a Vén Idő bütykös ujjával horgolt csipketerítő kiteregetve az ég boltja alatt – földi lét és lélek ág-bogai, ti, tárt szárnyú csodalények, mindenség mesebeli főnixmadarai!
Gazda s próféta is – az a büszke és szomorú költő,
ki innen sarjadt, az én szülöttem:
tengerem öltött benne testet
s kitört vulkántüzem verslett
lelke mélyén titkos morajjal
támadt ősvilági erőmből,
nemes fény – örök tűzből földi hajnal…
De nézd: távolról és közelről,
mint nyitott szemben kitágult pupilla
tekintek lapályaitokra, szembogaram a kráter,
amely rejtettebb titka itt a népnek,
mint a Kárpátok bércei az égnek…
Folyóim könnyből gyűlnek, rajtam súlyos
gyászkereszt,
hódolat könnye néked, s érted, Pannóniám!
Búbánatos anyácskám – ó, esküdt siralom!
Én is fiad vagyok, csüggedt, levert,
de így is mérhetetlen magyar bérc vagyok,
megtörhetetlen, ragadozó körmű Trianon!…
Király Zoltán fordítása
Gencso Hrisztozov: bolgár költő. Fogadott hazája: Magyarország. Jóízűen, színesen beszél magyarul. Magyar írók és költők értő, méltó fáradhatatlan fordítója.
“Elküldte szolgáját, Mózest és Áront, akit kiválasztott.” (105. zsoltár)
Ez hát a célba vett tér, ez hát a vég? Ezért tétettél engemet, ezekért a keserű szavakért, Ezért küldtél el engem, ezekért a véremmel festett jegyekért Oda, hol kétféle ág sodortatik eggyé, kétféle forrás, Ezért veszejtettél el, hogy megtaláltassam, És ezért vetted el felmenőimet, hogy magam legyek, Ki felmegy? Vízszintesen és a mélybe szállva is csak felfelé! Ki eléd áll, és előállíttatik – Ezért?
Ez hát a föld? Ez a kiszikkadt mező? Ezekért a védtelen pusztákért, e védhetetlen egekért Vándoroltattál és járattál engem a Hóreb hegyére? Erőtlen vagyok az újhoz, és erőtelen a régihez, Mert elvétetett tőlem a pohár, és elvétetett az ünnep. Nem tudok ujjongani, Uram! Énekelni… nem! A drága Siont!
Kiszikkasztott engem az út, és kiszáradt belőlem az óhaj… Egykedvűn fogadom törvényeidet, s hogy ösmeretlen, ami jő, s mi készül itt.
Kedélytelen aggastyán lettem én, üres papoddá váltottál engem, Mert irdatlan volt az út, és kegyetlen a Te ösvényed, Uram! Bár talpunk alól elfuttattad a tengert, s meghátráltattad a Jordán vizét, Elnyeletted üldözőinket, ellenségünket megemésztetted, És velünk voltál vala Sur sivatagjában, Paran pusztáján is velünk, Megehülvén mannáddal etettél, a kőszálból is vizet szakasztottál, Enyéimből azonban hányat elragadtál, Engedetlenségükkel engemet sújtottál, testvéreim feledékenységével, És bennem álltál bosszút, elfordítottál engem a megtévedettektől. Elszóratván, tőlem elvetted őket. Csak engem hajtottál, más-más úttalan utakra Hajszoltál. Kit mélységből egyszerre felhoztál, s küldöttél is nagy magasságokból, Nem vagyok többé magam vezére sem. Aki tudtam utam, aki megláttalak, Megláthattam, Uram, világító hegyed, Megvertél engemet, nem hetedíziglen, Megvertél engemet örökkön-örökre Lelkiismerettel…
Amikor a sárgából rózsaszínbe, majd egyre vörösebbe vált az ég színe, megjelenik a szomszédos ház tetején az antenna rúdján egy karcsú, gyönyörű fekete madár. A nevét nem ismerem. Körvonala sötéten, pengeélesen vésődik a háttér színeibe.
Aztán ülünk csak mereven, mozdulat nélkül mindketten, s nézünk bele a gomolygó párákba, mígcsak a tengerből tüzes kis ujjként elő nem villan a nap, amire vártunk kettesben itt, határán éjnek és nappalnak.
Madaram akkor mintegy felsikolt, felröppen és szárnyal máris bele a fénysugártól porló messzeségbe.
Vajon hány ilyen színektől tobzódó mediterrán napkeltében lesz itt még részem?
Új halálhírt hoz szinte minden új nap, újságoldalak, telefonok, levelek halotti jelentésekkel vannak tele, mik szíven ütnek, megsápasztanak, s mintegy tudatják: közeleg az én utolsó órám is. Ám addig, amíg lehet, maradni akarok a rámaranyló fényben, a földi szépség és a földi élet bűvöletében, várva együtt egy-egy fekete madárral a tenger sodródó vizeiből tüzelő ujjként előbukó fényre, új napnyi új reményre, egy napnyi haladékra.
Álomba hullt a rét. A bokrok szempilláiról fénykönny gyűl tündökölve: jánosbogár.
A felhősávos hegytetőn megnő a hold. Éjszakám feléd nyújtja őszies kezét, s zöld jánosbogarak fényéből gyűjtöget a szíved számára mosolyt. Jéggé fagyott szőlő a szád.
Csak a hold finom karéja lehet olyan nagyon-nagyon hideg - ha csókolhatná valaki - mint ajakad.
Egyedül vagyok, a hamu-virágokat elemi feketeséggel teli vázába rakom. Nővérem szája, kimondasz egy szót, amely az ablak előtt tovább él, és amit megálmodtam, zajtalanul felkúszik rám, a magasban.
Távoli óra virágai közt állok, félreteszek egy kis fenyőgyantát egy megkésett madárnak: Élet-vörös tollain hópelyheket visel; csőrében jégcsap, érkezik, a nyáron át.
Kedves Kannus, Lutra, puma10, Teresa és Yvy! Köszönet a versekért.
˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘
László Noémi: Kavics
Eddig boldog, serény valaki voltam, ügyeskedtem, helyezkedtem a sorban, néztem, ki milyen glóriát visel, hány lépcsőfok a mennybemenetel, melyik az ösvény, ami nem vitás, hol előnyös a megvilágítás, és mérlegeltem, hány sörre telik, hogy húzom ki derűsen reggelig – most meg csak ülök görnyedten a széken, mondhatnak bármit, valahogy nem értem, pedig látom: az állkapcsuk mozog, sőt, néha én is arra gondolok, amire ők, de mintha víz alatt heverve néznék szálló madarat: hiába létezik, hiába láttam. Kavics vagyok. Hogy volna szárnyam? S e néhány sor – másként hogy is lehetne – mosogatás közben jutott eszembe.
Iszonyodásom menedékét, mért szegetted velem a békét, amelyet a földdel kötöttem, hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?
Szóba sem álltam az idővel, most alkuszom vele; hiába érzem, hogy vulkán e föld, hogy füstöl krátere, riadozó álmom felett neveli suta magzatát, lebeg az együgyű reménység, hogy te meg én, s a jegenyék talán, akik hallgatták vad szivünk verését, mi mégis, mégis, mégis...
Ó, talány, ki fejt meg téged? Ha körülnézel, kiborul a táj, feldőlt kosár, mikor mosolyogsz, jó mezőn futkos valami nyáj, ha megszólalsz, felemeli fejét a folyó, úgy lesi beszéded. Téged szeretlek? Téged, vagy a mindenséget?
A karcsú hegyek hajlatán úgy lebben, mint a láng ez a hajlékony, nyári éjszaka. A ház. Haza. Világ. Futni szeretnék, be az éj alá. Ki van ott, aki hív? Ha láthatnál most szívemig! Mily zavart e szív.
Én nem örömökre születtem. Neked mért örülök? Rég nem lehetnek terveim. Most mire készülök? Bokám és útjaim szilárdak. Most miért szédülök? Jaj, mennyire félbemaradtam! Hát mégis repülök?
Még nem tudom, mi vagy nekem, áldás, vagy büntetés. De elfogadlak, mint erem e lázas lüktetést. Hát vonj a sűrű méz alá, míg szárnyam-lábam befenem, s eláraszt villogó homállyal az irgalmatlan szerelem.
Ne hidd, hogy ezek a szőke ágak felejtik titkukat, mikor tavaszi gyönge csibéit álomra hajtja a nap, mikor a mézgás lombtetőkön megduzzadt hold alatt a gyönyör átlóiból égig robban a pillanat.
Mikor az éjjen átvilágol a térd, a váll íve, mikor sikamló bőr a bőrnek súgja: ne menj el messzire! Tenyerem iksze, ipszilonja legyen a testesült ige, felejtsd magad örökre ónnal írt hűvös redőibe.
Ma lelkemet libegni bontom, Mint zászlót zúgat szűzi szél, Kitűzve büszke bástyaponton, Magasra leng a horizonton, És leng s ragyog és leng s zenél.
Ragyog és leng, mint drága kelme, Melyet ha duzzaszt tiszta lég, Úgy csattog, mintha énekelne, S mint nagy selyemszárny, égbe kelne, S kék keblére zárná az ég.
Pihepuha lazaság ez az este. Az éjszaka teste melegen ölel körül, s valami nyugalom, valami lomha fáradtság vesz rajtam erőt, mintha minden izmom, csontom, minden molekulám egyszerre akarna elpihenni. Leteszem a ruhám. Hagyom, hogy a párna hűvöse zakatoló gondolataimat is lecsendesítse. Csak fekszem ernyedten, szárnyaszegetten, mint valami fészkére visszaszálló madár, ki már ereje végén jár. Fejem szárnyam alá rejtem, S hogy ez is csak egy nap volt - elfelejtem.
még egy utolsó kísérlet hogy szavakba rajzold az üveghegyen túli boldogságot ahová álmaidat gyökerezteted ahol virágok illatába süppedve hervadsz a végső meztelenségig s ahonnan végképp nem lehet se előre se visszafele nézni
Szerető szóért könyörögve, egyszer, ha visszatérek: Kolduló eretnek, szeretni fognak, akik most szeretnek?
Ha lelkemen majd nagy sebek fakadnak, s hitetlenebb leszek, mint bármikor: a barátaim barátok maradnak?
Ha harcban járok, s véres lesz a lelkem, villám szakad, és mennydörög felettem, ha kitagad az ég, s a földön életemet Isten-tagadva töltöm, és átkokat szór rám a félvilág:
vajon, ha akkor visszatérek, megismernek ezek a régi fák?
Amit kerestünk, sehol sem leltük, a kézből evő, szelíd mókust elnyelte a föld, a nagyon olcsó boltról kiderült, hogy megszűnt, a park legrégibb fáját kitörte a vihar, a folyóparti sétányt elöntötte a víz, amit kerestünk, sehol sem leltük, hiába utaztunk északnak, hiába keltünk korán, futottunk csomagokkal a hajnali buszhoz, az óvárost pénz híján mégsem újítják fel, a középkori udvarházban senki sem lakik, kapuján rács van, ablakán deszka, a koncert elmarad, nincs fieszta, a köztéri órák tétlen állnak, a híres utcán mindent szanálnak, árujuk nem maradt, csak selejtjük, amit kerestünk, sehol se leltük, a sarki boltot, a szelíd mókust, a házat, hol olcsón eladó must, a parti sétányt, a hajnali buszt, elnyel, eláraszt, bedeszkáz, kifoszt, eresz alól leseprűzött fészkek, agyagos morzsái az egésznek és csak árnyak maradtak helyettük – amit kerestünk, sehol se leltük.
Én köszönöm, hogy a verseidet a mi topikunkba hozod, s így minket gazdagítasz:-)
Garai Gábor: Túl szép a valóság /részl./
Túl szép a valóság: boldog találkozásainknál ezerszerte több a megvalósulatlan lehetőség; milliárd férfi-sejtből csak egyetlen gyerek lesz, s legalább száz szempárral összenézel, míg az egyikben megsejtesz valamit, valami régi-régi összetartozást.
Nem szeretjük a sötétséget. A fényt nagyon. De a fény csak akkor él, ha sötétség veszi körül, és akkor a legfényesebb, ha legsötétebb a sötét. A fénynek legalább akkora sötétségre van szüksége, mint ő maga, hogy teljes fényességében tündökölni tudjon.
Berzsenyi Dániel
