"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
De szeretnék könny lenni, Könny lenni az esőben Vagy szeretnék mint esőcsepp Kóborolni a felhőkben, Hazulról messze menni Akárcsak az üstökös, Csillagként egyedül lenni, Ha bármiféle vonat messze repít tőled is...
Néha azt hiszem, tudnod kéne, Van itt bennem valami, Énekel hangosan és mélyen, Hogyhogy kint nem hallani ?
Hát szeretnék szél lenni, Szél egy hurrikán lelkében, Vagy szeretnék én is ott lenni, Zöld egy nedves levélben, Messze menni arany sivatagba, Akárcsak a teve, Vagy belebújni csak a szavakba, De elég csak egybe, hogy szólni tudjak vele...
egyszer sírtam amikor a parton kóboroltam s most hét csepp könnycsepp úszik a folyóban kék cseppecskék, a két szomorú szememé s most hét csepp könnycsepp tart a tengerek felé tudni fogod majd hogy honnan s kinek ha majd egy nap elérik a távoli sós vizet csak azt nem fogjuk tudni soha hogy miért mert az óceán egyedül, ki mindenkit megért
kicsi, figyeld az égen az aranycsillagokat ők lopják tőlem éjente a titkos álmokat ha egyszer végre őket meglesed eltáncolják az összes vágyamat veled... de felhőt látok, vihar lesz, talán jég s bánatomban esőjével osztozik az ég ám némán lent a rohanó víz alatt könnyeim ismerik már a viharokat
most itt állok egyedül, s elázok nélküled én gyűlöllek őrülten, csak a szívem szeret a part meredek és egy ugrás helyett csak hét könnycsepp volt, mi a folyóba veszett tudni fogod majd hogy tőlem és neked ha majd egy nap elérik a távoli sós vizet s milliárd kis társuk között, ahová szöktek soha többé nem lesznek majd könnyek
utazó vagyok, változik a lelkem szerelmes mélyen, másszor kegyetlen pulzálás csak, mérhetetlen áram vagyok a végtelen áramlatában szél vagyok, a szélben egy szellem szó vagyok, a szónál is szebben tánc a lányok örvénylő hajában csengés a csend cső-udvarában tó vagyok máskor, ott találsz engem fa vagyok nyáron ha levél se rezzen kő vagyok hegyek kőhomlokában s mind ami voltam ezelőtt, korábban visszahív és elnyugszik bennem az is leszek még, ami lehetetlen! mert utazó vagyok, s igazzá váltan érted egy életre éppen megálltam
utazó vagy te is, és ha elkerüllek felrovom a teremtőnek (pillanatnyi bűnnek) ha olvasod, tiéd ez az üzenet legyünk együtt úgy, ahogy csak lehet
csend kezdődik bennem mély béke furcsa talány talán akarom ezt a végtelenséget csak ezt a lebegést az érthetetlen csodát szemed köré fonva érintésed bűvkörébe zárva feltörhetetlenül.
fényfonálból fényfonálból szövögetett ölelés táncol hagyom hogy érjen hagyom hogy égjen bőrfércünkből zsigermélyen - lágy anyag olvad lágy anyag olvad aurából aurába ma összeforrad így összeforrad dobbanásunk dobbanása.
"Egyszer volt, hol nem volt, valahol a tengerben, mondjuk, a Capri-öbölben egy hullám, amelyik beleszeretett a sziklába. Mindig körülötte fodrozódott, csókolta éjjel-nappal, fehér habkarjával ölelte. Sóhajtozott, zokogott, könyörgött, hogy legyen az övé, és addig ostromolta szerelmével, míg lassan-lassan alámosta a szikla ellenállását, és egy szép napon, mert nem bírta tovább, a szikla megadta magát, és a hullám karjába omlott. (...) És akkor a szikla, a körülrajongott, az imádott, az annyira áhított szikla nem létezett többé. Egy kődarab hevert csupán a mélyben, a tengerfenéken. A hullám úgy érezte, megcsalták, rászedték, és hamarosan másik sziklát keresett magának."
"Valami hajszol engem. Mintha mindig elszalasztanék valamit. Utánakapok, megszerzem, és akkor kiderül, hogy nem volt semmi. És én megint másvalami után kapkodok. Előre tudom, hogy ugyanúgy végződik majd az is, mint a másik, de nem bírom kihagyni. Hajszol, üldöz, aztán egy ideig elfoglal, de megint csak elhagy, és marad az üresség; olyan ez, mint az éhség, mindig újra elfog.(...) Azelőtt sok minden volt... biztonság, háttér, hit, célok... csupa barátságos tájék, ahol mindig megvethettem a lábam, ha a szerelem megrázott. Ma már semmim sincs... legfeljebb némi kétségbeesésem, egy kis bátorságom, és különben minden idegen, kívül, belül. Ha erre száll a szerelem, az olyan, mint a csóva a száraz szalmában. Amikor már semmid sincs, csak ez maradt, akkor ez is más... vadabb, fontosabb és pusztítóbb, mint volt azelőtt."
„Ha két ember szereti egymást, az mindennél fontosabb, az csoda és a legtermészetesebb dolog ezen a világon. Ezt éreztem ma, amikor egyszer csak virágzó bokorrá változott az éjszaka, és eperillatú volt a szél, és rájöttem, hogy szerelem nélkül legföljebb szabadságos halottak lehetünk csupán, néhány adat, meg egy véletlen név, és semmi több, akár meghalhatunk.”
"Te sosem fogsz megöregedni. Az élet lassan elvonul majd az arcod fölött, ennyi lesz, semmi több, és te attól még szebb leszel. Öreg csak az, aki már nem érez semmit."
Tudod arra gondoltam, van úgy, hogy teszi szét a kezét az ember tehetetlenül, siratva a hiányzó önbecsülést, pedig talán
az egy olyan vagyon, amit meg lehet szerezni tisztességes úton, értékesebb, mint lenni megbecsülve a külvilág által, mert az igazságot csak a bent ismeri… az önbecsüléshez nem is kell a világot kiforgatni a sarkából, elég legyőzni a gyávaságot, s nehéz helyzetben, ahol hazudni lenne könnyebb, az igazságot felvállalni… először talán nehezebb, de egészen biztosan lehet belejönni, s az állítás itt is igaz: a mestert a gyakorlat teszi... persze a népszerűség legtöbbször egész másik úton jár, az önbecsülés: sok apró, hétköznapi győzelem gyümölcse, de ha az ember megszerezte, óvni kell féltőn, mert egy rossz, megalkuvó lépés és a vár, amit felépítettek sziszifuszi munkával, egy pillanat alatt összeomlik, s olyankor az ember otthontalanabb, önbecsülése mintha nem lett volna soha.
Tudod arra gondoltam, azt hihetné az ember, hogy az élet már csak ilyen: sötétben, egyedül kell botorkálni, valódi,
használható útjelző sehol… így aztán könnyen elvész az élet hatalmas tengerében, mindig a csillagok se segítik, sokszor őket felhő takarja, mintha az Isten is hagyná magára: csupa találgatás minden, és nincsen, aki a választ megadja, akik körül vannak azok is csak tudatlan, sötétben tapogatózó, segítséget váró, útjukat először járók, akik végtelenül magányosak szinte mindannyian... talán, ami mást mutat, az is csak a látszat, s hogy a világban egyedül az ember, akinek ez fáj, aki rosszul lett megteremtve… pedig talán az eredeti terv nem erről szólt, de hogy ne csak lássa azt, ami az orra előtt van, kellene lennie szemének kívül, amivel lát messziről, átlátja a saját útját: valaki, aki időben szól, ha a szakadék felé közelít, még ha csak a gondolatai útvesztőjében bolyong, akkor is időben jelzi, kiről biztosan lehet tudni, nem csak felelőtlen fecsegő, utólag a kezét mosó, és nem is küldi, csak mert neki úgy jó rossz irányba a másikat, nem is csak támaszra vágyó: valaki, aki nem csak megérti, de érti is annyira, mintha csak istennek lenne a földi helytartója, segít, de nem ítélkezik, aki a bizonytalan lépés előtt, ha kell, igent bólint, de nem akar helyette lépni, akire rábízhatná az életét is, mert tudja, a sajátjánál is jobban vigyázza: két ember, egymásnak lévő két mankó, egymásért élő igaz szeretet tenné tökéletessé az elhibázott életet.