Ki kérdez meg engem, Szívem a mellemben Hogy dobog, mit dobog? Hogy én mit gondolok, Hogy én mit takarok, Hogy én mit akarok, Kinek kell, Istenem kinek kell.
A vonó keresztbe, Húrok megeresztve, Csengőnek nincs nyelve, Harangok leverve, Szómnak szórt virága, Két szemem világa Kinek kell, Istenem kinek kell.
Tengeren ámulnék, Csillagot számolnék, Szép felhőt mutatnék És angyalt kutatnék, Tanítnék játszani, Gyermeknek látszani, Kinek kell, Istenem kinek kell.
Reggel csöndet kérvén Álmomat mesélném, Mondanám, szerelem, Szerelem, szerelem. Párt-párt dalra fűznék, Csókolózni űznék, Kinek kell, Istenem kinek kell.
Az örömnek, vágynak, Boldogtalanságnak Haját simogatnám, Mosolyt hivogatnám, A sóhajt kísérném, A könnyet dícsérném. Kinek kell, Istenem kinek kell.
Sárga sarokban leng a háló melyen a pók is fennragad. -Ki magában lel jóbarátot, előbb-utóbb kettéhasad.
--------------
Harmadik napon sem engedett a köd. Útszélén a por fel önmagát kavarja. Újabb felhőt lök meg a Nagy Billiárdos, majd mint égi vart, a szellő elkaparja.
Sorsunk akár az erdő, mely fáit ülteti. Akár a víztükör, mely fodrozza önmagát. Akár a törzs, amely gyökér helyett előbb hoz ágat, egy rég kifolyt szemet verő makacs világ. Odú, mi egyre lázad lakója karma ellen. Lencse, amely megúnt minden leképezést, -hömpölygő kék időt, bevackolt létezést didergő szolga szellem.
------------
Fúj a szél-a tér lélegzik egyet újra. Kavicsok kihűlve- ,kövek szeretetlen, de te felmerülsz ez égi tóba hullva, -ravatalod üres, -ágyad bevetetlen. Tettek hínárja nem húz, szíved többé nem őröd, s akár a gyík az éjben, levedled régi bőröd.
Megjövünk, akár a víz Moher szikláinál, halat hozunk magunkkal, tükrünre vert eget, part felé sodorjuk el sós vágyainkat s a horizont széléig nyúló bánatot.
Jövönk, mi,mélyről áradt hömpölygő szürkeség föveny szélére kúszó, alaktalan tömeg, bőrünk alatt a Hold izmának földi mása, -hínáros tengernek szíve dobbanása.
Valahol űrt hagytunk el talán mögöttünk, -valahol űrt hagyunk majd, ha nem leszünk, tört kagylóhéjakból ácsolt menhirek közt egykor életektől nyüzsgő padlatot, szárazdokkok alján tántorgó vén fabárkát, s a világvégig széledt sok síró állatot.
Csak ami nincs, csak az tökéletes. Élünk panasszal, hiányokkal tele, és csak a nincs döbbent rá azután, hogy az a tökéletlen - az az élő, halandó - mennyire kellene.
Elhasznált szavak szorultak közénk – még emlékeznél holmi gyengédségre (eszedbe jutnának az apróságok, időtlenül és mozdulatlanul gondolatok egyszerűségével a megszokottak között visszabújnánk a melegébe). Kárvallón maradunk örökre, mint akik vesztettek valamit magukon kívül és egymásból, mint foglyok, bezárkóznánk szavainkba. De soha nem érhetjük el őket, vagy talán közénk ékelődnek, csak örökségük súlya nyomja valahol a te és az én között.
Azt, amit más őrülten hajszol Egy hosszú, kínos életen, A kétség átkos órájában A sors megadta én nekem. Nem a nyugalmat. Az én lelkem Megölné a csend, nyugalom, Csak egy intést, biztatást vártam, Ha zokogásba fúl dalom, Szívemből ömlő, bús dalom.
Áldott a kéz, amely megadta Ez áldott, édes biztatást, Áldott a szív, mely némán szenved S mégis tud vigasztalni mást. Hát más is érzi azt az átkot, Melytől zokog minden dalom? Óh! akkor nem fog porba sujtni Bús végzetem, a fájdalom, A dalba ömlő fájdalom...
Azt, amit más őrülten hajszol Egy hosszú, hosszú életen, A megértő, biztató hangot A sors megadta én nekem. Tudom, hogy múló pillanatra Enyhült a régi fájdalom, De azért légy ezerszer áldott Te, aki átérzed dalom, Szívemből ömlő, bús dalom.
Követlek az időben évezredek homályán, Mióta hátgerinced mancsodra görbitéd, Midőn a látomások közt csúszva-mászva, árván, Ételt s vackot keresve bolyongtál szerteszét.
Halk, szótalan kísérőd mozgásban, pihenésben, Hasonmásom, szakasztott társam, te rám szabott, Egymás mellett szorongtunk borzongó figyelésben, Lesvén bozótba járó, éhes vadállatot.
Odúkban, üregekben mellettem bujdokolva Nem tudtad, hogy a kettőnk egysége már örök, Két idegen fonálbúl örökre összefonva A gyenge levegő-szál által, mely összeköt.
Vagyok elválhatatlan ember-árnyad örökre, Azonos körvonallal rajzolt s karcolgatott A sistergő homokra s kopott kovakövekre, Akár egy körülötted járó, fekete pók.
Az éjnek egy darabja, mit kaptál megszületve, Belőled ki-bejárok hajnalban s alkonyon. Belőlem lépsz ki, s újra belém szállsz vissza estve, Embertársakra s tűnő napokra oszthatón.
A sors belém van írva nem látható betűkkel. Fejtsd meg, ha bírod, vemhes, meddő-e a tied. Sarkai ajtainknak forognak zajt sem ütve, S jelképül kibocsátva egy-egy füstfelleget.
