Ez a virág valóban az enyém, tavaly okotóberben vettük, a szokásostól eltérően nagyon hamar (2-3 hét) ledobta a virágjait, a levelei lekonyultak, lemondtam már róla, de azért öntözgettem...Idén, kora tavasszal elkezdett új hajtásokat hozni, majd virágszárakat, egy-két bimbót már ledobott, ez kinyílott, és még van rajta, ami talán ki fog majd nyílani...Reménykedem...:-)
Szandra May küldjön verseket! Szandra nem ír, nem is üzen. Barátja sincs, dróton se jön se biztatás, se intelem. Szandra May kertje megfagyott: frozen ahogy mondaná a pro. Szandra May felnő, s eltűnik. Nincs mit akarni, megfagyok. Szandra May választ s eltűnik már ma, vasárnap délután. Helyén egy fess politikus bólogat, vigyorog sután.
2.
Szandrát ha bántják, szenvedek. Neki nem fáj, hisz védem én. Szandra May küldjön verseket, hogy el ne vesszen a remény. Szandra torkomban felnevet, mert sírnia rég tiltva van. Halálra neveti magát cinikusan és cinkosan. Szandra May hangja eltörik, már nincsen is, ha elhiszed, hogy nem lehet és megszökik, ha karjaidba nem veszed, és vele megy a szerelem, vele a tágra nyílt szemek a kérdés és a felelet: Szandra May küldjön verseket.
3.
Ahogy a gyermek mérgezett szókat kimond, s az érdekek uralkodnak most mindenen, hiába jőne intelem, mert nem hiszünk s a próba jó: aki túléli, a jelölt már dönthet, s válogatható. Ugatnak fürge farkasok. Vetített kép sólyom szemén. Kinek csak elmúlt napja sok, utazó sehová sem ér. Semmibe múlik ez a nyár. Nem jó s nem rossz, hogy nincs határ, se zab, se kerti vetemény. Füst mászik szét az ablakon. Tenyered sápadt és kemény
4.
A nagy király már messze van. Ahol jár, árnyék sem terem, csak gubancos történetek szálai lengnek szelíden. Viszketés ellen a cipőt csomózd s vesd bal vállad felett, ahogy talán az életet átdobták velük és veled. Ahogyan átráztak, bitang. Ne hidd, hogy számít valamit, ha siker, pénz, hírnév kísér. Úgyis tudjuk, hogy nem vagy itt. És szandra may nem kicsoda, nem valaki, egy nő csupán. Álldogál egy halom fölött, mint én vasárnap délután.
5.
A nagy királynak szárnya nőtt, elaludt kisbalázs szemén. Csónakba szállt, ködbe veszett. Ott kísért, ahol a remény.
Napok óta vagyok némaságban, nem beszélek senkivel, hát senki sem beszél velem, motorzúgás és benzin a világ, némán égnek lelkem pattanásai esténként, a piros petúniák.
Gyűlöltem azokat ott kint, és mégis bánt, hogy nincsen hírem róluk, elbújtam, de lesem, hogy csenget-e valaki. Magány van és alku van, nem teszem ki a tejesüveget, hogy a hölgy rám kopogjon reggel: "Bocsánat, uram."
Emberhang kellene, az kellene, amit utálok. Amire példa nincs, s mire már nem lesz mentség. Kiáltanom kell, tornyomban nincsen már harang, várom hát, hogy a kagylóban, ott az ajtó mellett, szelíd csengetés után
A távolság acél-karja csillogó tenyerére vett, s messze kinyújtott. Tipegő, kereső mécsláng-lelkeket formált belőlünk. Megriadt szemmel hiába keresek a néma hófüggönyön át. Magunk vagyunk, és kevesek vagyunk magunknak. Két karunk üresen hal el, furcsa, torz mozdulatokkal. Huzalok szél-pengette hangján dalolsz, és nézlek ezer arc mögött, de árnyad mindenünnen elszáll -- mégis itt vagy bennem, hisz minden jóba-rosszba csak te viszel már.
Három szerelem az életem. Semmim sincs ezen kívül. Rád gondolok: évek rácsai közt az emlék elfeketül... Jaj, szívem, olyan sovány vagy, meg ne szánjon a halál! Homlokod mögött a világ elfehérült szájjal kiált. - Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen. Testednek tiszta menedék: a csók a léleknek nem elég. Nem elég három szerelem: három árvaság idebenn. Három homlok is kitaszít. Fehér a magány, mint az ing. Fehér az ing, fehér a halál. Csak az él, aki társra talál. Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen.
mert nem mindegy hogy milyen úton jöttél máshová nem mehetsz csak ahol életre kelnek újra a holt diófák kopár dombok hegyek ahol másokért indulhatsz újra ahol közösség a szerelem az árvák elfulladó hangját vak kutak közt nem felejtheted csak azzal élhetsz aki utadon járt aki ugyanúgy összerándul veled egy elhagyatott sóhajtásért akinek nem vigasz a szerelem de közös munka a konok csönd ellen amivel körülkerítik maguk a kisemmizettek azt a kenyeret kettétörtük amivel a szegénység megünnepelt azt a szőlőt együtt ettük amivel a szükség megkínált nem lehetsz hűtlen önmagadhoz a szerelem is rádkiált azokért élj akik küldtek azzal aki értük él terítse mindnyájunkra Mária-kendőjét az ég
*
én ahhoz vagyok hű aki a tájhoz aki felnőttként felnevelt aki társam lehet a gondban virrasztásban nemcsak ünnepen aki rákérdez a gondra örömre hogy megosszuk ami közös aki megtart tisztának hűnek ember az emberek között
*
én csak a te utadon járhatok megfagyott iszapban szélben fák között napraforgók hadirendjében kiinni a szerelmes folyót szívünkön át az égre terelni a gyalogúton mezítláb menni virágok vére szívünkön áramlik át veled lehetek csak páros madár
Bejártam a bejárhatót s tudni szeretném, mi van ott, ott, a bejárhatón túl. Ahol vagy kijózanodik avagy belébolondul az elme, hogyha kondul elállhatatlan kondulás és kong és kong bolondul; hiába födi rög szemed- füled, hogy ne hallj és ne láss, hiába szólitsz szenteket, hiába párnás poklot (az is utadba botlott) hiába a fájó füvek, nem - válogatós férgek. hiába az életbe rugnod, hiába esdel szörpöt, lúgot és bájitalt és mérget, hiába ezerszer unott szellemi szépség-koktumok, csak nem tudod, csak nem tudod hogy mi van ott, hogy mi van ott, miután a bejárhatót bejártad a határig csak nem tudod, csak nem tudod, hogy túlnan mire válik, ebek harmincadján van minden, csak ezt tudod - ennyi: az innen. Ha megvigasztal az ige, azt mondanám most: bújj ide.
Az ünnep lényege a hétköznapokban van. Csak hétköznapjaimmal, csak hétköznapjaimmal tudok ünnepelni - így szól az ország -, hétköznapokból állnak össze ünnepeim, s ezek az igazi ünnepek.
A kohó, az íróasztal, a bánya, a rajztábla, az ecset - és mindenütt és mindenekelőtt: az ember így ünnepel, így ünnepelünk fiatalon, harminckét évesen, s mégis mennyi súlyos esztendővel hátunk mögött! az ünnep súlya ez - érzitek?
Vigyétek világgá a hírt: súlyos ünnepeinkét. Súlyosak, mert ünnepi hétköznapjaink terhével viselősek.
A költő mit is tehet? Teleírhatja csillagokkal a mennyboltot, míg alusznak a csillagászok. Teleírhatja rózsákkal a kertet, míg alszik a május. Teleírhatja napfénnyel a strandot, míg alszik a napfény. Ó, százegyszer is kifoghat a késedelmeskedőn! Teleírhatja reménységgel a szállongó időt, míg alusznak az emberek.
De rég nem jártam odahaza, a Cibles alatt, a faluban, ahol folyóvá érik a hegyből frissen buggyanó, játékos patak, amely szilaj csobogással tör a sziklák között utat - pajkos szökdelésén elmosolyodnak a délceg szálfenyők is, feledve sudár méltóságukat.
Már meg sem ismerném talán a helyet, hova visszahívnak az évek. Egy-egy rövid újsághír vagy földim pár szava sejteti, hogy mivé lett a táj; - hogy mennyi rossz és mennyi szép van, melyről nem tudok - az emberek megöregedtek, s megfiatalodott a vidék.
Jó volna most vonatra ülni, és nem törődve semmivel robogni önfeledten, mint a vándor, ki annyit tud csak: menni kell - hová? - Figyeld a kattogást: ritmusában a kerekek felelnek - csak menni s hazaérni, mint anyjához a gyermek; - meglátni az ég peremén ágaskodó hegyet, amint három ősz fejével kémleli a végtelent, s babusgatja a csírázó világot, amelyet árnyékában az ember teremt.
Itt én kevertem színt a virágoknak, s ezek a felhőlépő sziklák az én álmaim; mikor nagyot nevettem, eltanulta a hegyipatak; ha elfáradtam, pázsiton terítettem szét, teremni tanítottam a földet, suttogni az esőt, békére az embereket. Ez a táj ébredő öntudattal enyémnek vallja magát
Észrevétlenül gyere, ha mégis jössz, úgy, mintha te lennél az a sétány melletti ház, amely már időtlen idők óta ott áll mozdulatlanul; úgy gyere, hogy érkezésed ne lépés legyen, hanem várakozás, s mintha te lennél az idő is, az az estenyolcóra, ahol, s amikor várlak, s mintha te lennél a rengeteg évem ami most letekeredik az idő szorosszálú orsójáról, ha mégis jönnél, ne gyere egyedül, hozz magaddal engemet, hogy már ne kóboroljak, hozz el ide a sétány melletti házba, este nyolcra, és tarts is magadnál örökre.
Világot teremtek, látom megmoccanni a napot, határtalan időt teremtek, átölelem a teret, bolygókat, tejútrendszereket. Bőgve, kiáltozva kérem a féktelen eget, hadd újuljak meg, a nagy, kiapadhatatlan éjszakába alászállok, hogy megrészegüljek az élettől.
Köszönöm Uram az útmutatást, A mindenen átható hálaadást. Repülök, pedig nincs is szárnyam, Vakító napban sem látszódik árnyam. Hiszen véletlenek nincsenek, S bárhogy akarták az istenek, Lesem a lépted a keramiton, Mikortól érzem, nem is tudom.
Ráncolod homlokod, és Láthatatlan csókom rajta.
Mitévő legyek, hogy engem átölelj, Húrként feszülsz, hogy életednek megfelelj. Mosolyogtál álmodban, néztelek, Gonosz szellemektől védtelek. A városom mocskos és hideg, Várj reám, hisz´ erős lett a szíved. Puha felhő vesz majd körbe, Nyugodtan nézzél tükörbe,
Megtaláltál, vigyázz rám, hisz a sors ezt szabta ránk.
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott. A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. S im váratlan előbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak - anyám ott született - az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam - messze anyám, rokonom van, ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szivemben a halál. De jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibirnám, ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak - elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!
Bizalmad, - álló, déli verőfény Felitta szívem régi homályát; Most látszik minden benne, mi szép volt: "Ritkák ma lenn a kristálypohárok!" Mosolyogva tán mondja az Isten.
Mily egyszerüen hiszed te a szót el! - Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát, S úgy mondok mindent most, úgy merek, Mint gyerek, ki volt már százrétű-vén, De visszajött, mert meghívta az Isten.
Te kedves ámulásaid előtt Minden szándékom oly egy-útú lett. - Kincses életed repdesi körül Mint legyezőszárnyú, friss madárhad, Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.
Mert csak én-jóvoltomra gondolsz; Azért kell így adnom új-magamat! - Feléd csobogó szerelmem sodrát Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát; Ezért oly örökös, mint maga Isten.
Mi két, nagy jóra-epedettek! Kiknek mellébe fojtogatták Megindulások forró sodrait; - Hiába, mégis egybeszakadunk! Fölfelé száll már oltárunk füstje! Nagyon szerethet minket az Isten.
1938. július 2-án született.
